Pest Megyi Hírlap, 1979. szeptember (23. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-02 / 205. szám
f i%vwwvrt>^j»TOíTOKW/AV»v,wj«5>X,!,!,K*»,K*X,«,KíWI,i Liliom <#>* < rí iljilp p ; I ■s J . f v' '■ ;*.• w v ■. av: Beck Judit akvarellje (papír domborítással) Kultúránk tanára Köszöntő Keresztury Dezső 75. születésnapján A magyar kultúrának mindig voltak nagy, korszakos tanárai, kik a kort megértve, a korhoz igazítva építették a szellem bejárható útjait. Keresztury Dezső is közülük való. Költő, irodalomtörténész, kritikus, de mindenekelőtt az örök, mindeneket tanító. Volt szerkesztő — 1937—1944-ig a Pester Lloyd kulturális szerkesztője —, volt miniszter — 45—47-ig vallás- és közoktatásügyi —, könyvtárvezető, az Akadémia főkönyvtárosa, majd a ' Széchenyi Könyvtár színházi gyűjteményének osztályvezetője. De persze, valamilyen formában mindig tanított. így vall önmagáról: „Elhatározásom, hogy tanár leszek, nagy konsterriációt váltott ki családomból... Megvallom, engem nem a tanítás gyakorlata, hanem a tanulás vágya vonzott; az irodalom, a történelem, a lélektan: az ember dolgai. Talán túlságosan is sokminden érdekelt.” 1927-ben szerezte meg a magyar—német szakos tanári diplomát. Tanul a bécsi egyetemen, tagja az Eötvös-kollégiumnak. 1929-től, hé* éven át a berlkn egyetem magyar lektora. Mikor hazajön, az Eötvös- kollégiumban a magyar irodalom tanára. 45-től egyetemi magántanár, és ugyanettől, 1948-ig az Eötvös-kollégium igazgatója. * A Nyugat második nemzedékéhez szokás számítani. De nem jellemző rá ez a besorolás. Önálló egyéniség, gondolkodó költő, analizáló és értelmező kritikus. Horváth János nyomdokaiba lépve, az ismertet új oldaláról megközelítő irodalomtörténész. Elmélyültség, árnyalt fogalmazás, az anyagra vonatkozó másodlagos körülmények pontos feltárása, szerepük és értelmük megvilágítása — ez jellemzi tanulmányait. Ezek az alkotó gondolkozás folyamatát képező esszék pedig mindig kötve vannak születésük idejéhez — miközben tiszteli a tárgyat, nem aktualizál erőszakosan, csak szenvedélyesen érdekli a jelen. „Nem a távoli célok, hanem inkább a közeli feladatok.” Ponto. san fogalmazva adta át alapvető esztétikai igazságként tanítványainak Kant tételének — „Szép az, ami érdek nélkül tetszik” — antitézisét. A szépség „Csak akkor él, ha jelentése van, ha törődnek vele, ha élményt vált ki, ha része az emberi életnek. Kant híres meghatározásának éppen az ellenkezője igaz: érdek — pontosabban: érdekeltség, megérintettség, ha tetszik: szenvedély nélkül nincs szépség”. Ifjúkori verseit elégette. Pedig a költészet lényeges eleme életének. És nemcsak mint tudós értője Arany, Petőfi, Berzsenyi, Babits lírájának, hanem úgy is, mint alkotó. Hol érzékeny, tollpihe rebbené- sű lírai dal, hol epikus szélességű, tapasztalatismeret hordalékot hordozó ekloga fut ki tolla alól, Szereti a kötött formákat, de a közlendő, a primer lírai élmény a fontos, nem a formai játék. így mindig egyszerűnek tűnik a Keresztury-versszerkezet, mert világos, az élményt azonnal azonosítja az olvasó. De ez az egyszerűség: természetesség. A lényeget tudó magától értetődősége. N em is olyan régen — két éve sincs — a Gyulai Várszínház nagy sikerrel mutatta be „Nehéz méltóság” címen Zrínyidrámáját — a televízió jóvoltából az egész ország láthatta. Bizonyságául változó teremtő kedvének. „Én mindig azt igyekeztem legjobb tudásom és erőm szerint elvégezni, amire úgy éreztem, kötelességem volt vállalkozni” — vallotta magáról akkor is, és ehhez kívánunk neki sok erőt, egészséget mindnyájunk gyönyörűségére és hasznára. SZALONTAV MIHÁLY Keresztury Dezső versei75 Hetvenöt, hetvenöt: egyre sűrűbb lesz a köd, egyre sűrűbb lesz a háló, derűs munkám főbenjáró vétek, vélik az öcsök. Hetvenöt, hetvenöt: a vénember mit köhög? Örüljön, ha,' bár kifúlva, fejét emelheti újra, ráúnván az ördögök. Hetvenöt, hetvenöt: számlálhatom, egyre több pálcát, bár nem fenekemre kaptam: elegem van benne: tízszer öt meg huszonöt. Hetvenöt, hetvenöt: a színjáték lepörög, de megérik tanulsága: az öreg legjobban jár. ha bölcs az emberek között Vénen is! Érett az alma, már leszakadna, de én nem, mégsem vágyom nyugalomba. Csendül a csengő, van még teendő, amit elértem, alig elegendő. Túl már a távoltűnt ifjúságon, mindig, mindenben csak előre vágyom! Tóth-Máté MiklósA lóca Eladták a régi házat, a portával együtt, és a mérnök felköltöztette az apját Pestre. — Jobb itt már, édesapám — mondta —, legalább nem lesz mindig egyedül. — Otthon sem voltam én, fiam. Átnéztek gyakran a szomszédok. — Lehet. De azok mégiscsak idegenek, én meg a fia vagyok. Aztán itt van az unokája is. B A mérnök egy belvárosi bérház negyedik emeletén lakott, három szoba összkomfortos lakásban. Az öregnek az egyik szobát rendezték be, azokkal a régi bútorokkal, berendezési tárgyakkal, amikhez ragaszkodott. Az ágya fölött most is ott lógott a megfakult esküvői kép, meg az alig olvashatóvá kopott, aranyozott betűs háziáldás. Az öregember sóhajtozva szösz- mötölt a „skatulyában”, ahogy a szobát nevezte, és nehezen tudót beletörődni abba, hogy neki itt most már csak lakni kell. Pedig a fiatalok mindent megtettek, hogy az öreg jól érezze magát és megszokja a pesti életet. — Hát ha az olyan könnyű lenne — zsémbelt gyakran az öregember —, nehéz már a vén fát más földbe ültetni. Ti már ideszoktatok, de én az életemet falun éltem le. a magam portáján. Most meg akár a bogár, bezárva egy skatulyába, még a levegőt is nehezen kapkodom ... Ha legalább valami hasznomat vehetnétek. — Ügy vesszük hasznát — mondta a fia —, hogy itt van közöttünk. Eleget dolgozott, édesapám, pihenjen most már. Igaz, szívem? — Persze — helyeselt a mérnök- né —, pihenjen most már. apuka. Az öregember csak a fejét csóválta az ilyen beszédre, és amit tudott. segített a fiataloknak, öntözte a virágokat az erkélyen és mindennap ő ballagott le bevásárolni a közértbe. — Az a baj ezen a Pesten — mondta —, hogy itt mindenkinek sietős a dolga, senkivel sem lehet amúgy Igazán szót5 váltani. Csák futtában felelnek az embernek, aztán már ugranak is, mint macska az egér után. — fgy igaz — bólintott a fia —, itt gyorsabban élünk, édesapám. Órarendre, akár a gyerekek az iskolában. □ Napközben egyedül tartózkodott otthon az öregember. Olyankor lesétált a pincébe. Először nehezen talált rá a sok egyforma kalitka között a fia rekeszére, de később már pontosan tudta, hogy melyik kanyarodóban van, és behunyt szemmel is meglelte volna. A mérnökéknél központi fűtés volt, nem kellett sem fát vágni, sem szenet felhordani, a pince csak a lomok tárolására szolgált. Az öregember első dolga volt, hogy szépen kitakarította és az összehányt kacatokat katonásan elrendezte. Az egyik sarokban néhány szál deszkát talált. — Na — gondolta —, ez még jó lesz valamire. Kál lenne, ha pocsékba menne. Nem szólt a fiának a deszkákról, csak töprengett, hogy mit lehetne belőlük csinálni. Körbejárta sokszor a lakást és nézegette, hol lenne még helye valaminek. Először könyvespolcot tervezett, dehát volt már ott könyvespolc, tele könyvekkel, egy újabb el se fért volna. Aztán az unokájának akart egy aprócska íróasztalt, amin a leckéjét megírhatja. De az is volt már. Már óvodáskorában megvették a kisfiúnak. Cipőtartó sem kellett, mert a cipőknek és megvolt a helyük, a konyhába meg igazán semmi sem fért már el, hiszen csak tenyérnyire szabták az egészet. Az öregembert izgatta a deszkák sorsa. Jó deszkák voltak, még majdnem teljesen újak, semmiképpen sem veszhetnek azok kárba. B Egyik reggel, a közértből jövet eszébe villant valami. A szíve is beledobbant, annyira megörült. Hogy ez csak most jutott eszébe! Hiszen erre kellett volna legelőször gondolnia! Amint tehette, sietett le a pincébe. és a deszkákból még aznap megcsinált egy lócát. Formára pontosan olyat, amilyen otthon volt, a régi ház előtt és ahol annyit üldögélt nyári estéken az asszonnyal, később már csak egyedül, vagy valamelyik szomszéddal, ismerőssel, aki megpihent mellette. Este megmondta a fiának, hogy a pincében talált deszkákból csinált egy lócát. . — Lócát? — képedt el a mérnök— Minek? — Hát aminek a lócát csinálják — méltatlankodott az öregember. — Ülni rajta. — De hová akarja tenni, édesapám? — Hová? Hát a ház elé. Ahogy otthon is volt. Te is ültél rajta eleget. Vagy elfelejtetted már? — Dehogy felejtettem, de az régen volt, édesapám. Itt a bérház elé nem szokás lócát tenni. Ott a játszótér, van ott pad elég. — Az nem olyan — rázta a feBányászportré Vörös Ferenc monotypiája jét sértődötten az öreg. — Más az, ha a házunk előtt van a lóca. Az ember ki-kimegy. aztán elüldögél rajta egy kicsit. A mérnök nem vitatkozott tovább, és másnap az öregember kivitte a lócát a bérház elé. Ügy helyezte el hogy fentről, az ablakából éppen rá lehessen látni. — Jó ülése van — állapította meg elégedetten, és a koraőszi napsütésben elnapozgatott ott egy órát. Pipázott, nézegette az embereket. Aztán fölment a lakásba, de napszállta előtt újra leballagott. És aztán mindennap, délelőtt és estefelé elüldögélt egy órát a lócán, amíg tartott a jó idő. Olyankor megszólította az embereket is. Megkérdezte, honnan jönnek, hová mennek, aztán legtöbbször odainvitálta egyiket-másikat maga mellé. — Üljön már le, no, ne siessen. Fújja ki magát egy kicsit. B A bérház lakói megszokták az öregembert a lócán, és sokszor leültek mellé beszélgetni vagy csak megfelezni a pipafüs'tös hallgatást. És az öreg ilyenkor érezte magát a legjobban. Ügy érezte, újra otthon van a faluban, a szomszédok, ismerősök között, és a háta mögött tornyosuló nagy betonkocka csak valami nyomasztó álom csupán. Aztán jött a tél, és sokáig nem lehetett kitenni a lócát. Az öregember ismét csak ott bóklászott a negyedik emeleti lakásban és várta a tavaszt. Az első szép tavaszi napot, amikor újra kiülhet a ház elé. — Tudod — mondta egyszer a fiának —, sokszor elgondolkozom azon, hogy nem elég nagy az a lóca. Hárman, ha elférünk rajta, szűkösen. Pedig érzem, hogy sokan leülnének elbeszélgetni, dehát ahhoz nagyobb lóca kéne. Még az se lenne baj. ha egy kicsit összébbszorulnánk. Hidd el, még az se lenne baj... Ha eljön a tavasz, én bizony, csinálok egy nagyobb lócát! De már nem csinálhatta meg. A tavasz már nem találta ott a lócán ülő öregembert a ház előtt. ■ Azóta a mérnök gyakrabban jár le a pincébe. Csak éppen körülnéz, hiszen nincs ott semmi dolga. Nem kell fát vágni, szenet felvinni, rendet rakni Sem kell. És amikor a lomok közt meglátja a lócát, sokszor úgy gondolja, jó lenne felkapni, ék kivinni a bérház elé. De érzi. hogy ő már nem lenne elég erős hozzá. Konsztantyin Szimonov: Bari Az első hő, mint a gyermek, titkon szobád ablakán már be-benézett, itt nálunk még két líra a citrom, s a falakon paprika-füzérek. Oroszok a Villa di Villinin, véletlen társak, hárman lakunk itt. S éjszaka, ha déli szél süvit kinn, narancsok bólongnak ablakunkig. Kedves nyírfáink helyében ölnyi kaktuszok idegen sora őriz, s oly idegen nekünk, mint a többi, ez olaszul síró árva nő is. Ugató hajók a kikötőben, mint a kutyák láncraverve állnak. Asszonyok az utcán elmenőben, polipot, s tengeri sünt kínálnak. Anyjuk szoknyáján sok pici gyermek, oly feketék, mint csókák az ágon... Sose hittem volna, hogy teremhet ilyen vágyódás is a világon. Somlyó György fordítása E verse közlésével a kedden, augusztus 28-án elhunyt költőre emlékezünk. Északorosz parasztház Leonyid Setnyev grafikája A művész ceglédi kiállításának anyagából.)
