Pest Megyi Hírlap, 1979. augusztus (23. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-26 / 199. szám

Mózes Lajos:

Takács Imre:

Galamb-történet

A

z öregasszony mindennap délután kettőkor érkezett a Múzeum-kertbe. Leült a forgalomtól legtávolabb eső pádra, és várta, hogy a galambok észrevegyék.

Sokéves megszokás eredménye lehetett, hogy pár perc múlva a lomha kékesszürke madarak körözni kezdtek a feje felett. Mintha csak szalmasárga kontyáról ismernék meg. Az öregasszony türelmesen kivárta, míg legalább ötven galamb téblábolt, búgott, körözött előtte, csak akkor nyúlt jóságos mosollyal a szatyráért, amiben magot hozott nekik. Ez a menetrendszerűen érkező jóságos mosolygás megfiatalította ráncos arcát. — Csupa öröm lehet ennek az öregasszonynak az élete — gondoltam szinte irigykedve, míg ő megdicsőült mosollyal állt a surrogó gyülekezet közepén és vigyázva, gondosan szórta közéjük a magot. — Csupa öröm és teljesség.

Áron fiam akkoriban még kiskocsiból szemlélte a haszontalan világot. Naponta kikocsikáztattam a Múzeum-kert füvére. Evett, aludt, i kocsi körül mászás!, hasoncsú- izási gyakorlatokat végzett. Néha, tagyritkán megpróbált felállni, mint ahogy azt az afféle majdnem egyéves csecsemők szokták. A járó- telőkkel, sütkérezókkel nem sokat örődött. Ha azonban madár repült it felette, arra azonnal felfigyelt. ?ufók arca határozott lett. Kékes- szürke szemeivel követte a madár •öptének ívét és ha leszállt vagy útónt előle, bosszúsan szusszantott ígyet. Ügy gondolom, nehezen fo- iadta el, hogy a madarak ilyen kü- önös helyzetben legyenek mindén nás élőlényről szerzett tapasztalatá- ioz képest. Hiszen a gondozásával negbízott személyek: anyja, apja, íagyszülei, és még néhány állandóiak tekinthető alkalmazott — a ba- átaink — nem ilyen módon használták a teret. Igaz, hogy ezek >ö- íil az erősebbek (apja, nagyapja) téha őt is felröpítették a padló és i mennyezet közti térbe (két káruk segítségével és hangos „hó- ■ukk!” kiáltásokkal), de Áron éreztette, hogy ez nem természetes ál- apot

Legelső születésnapja előtti h'é- en Áron elindult a maga két lá- án birtokba venni a világot. Főéitől fotelig, asztaltól ölelő karainkig botladozott, degeszre ette i'agát a produkcióért járó édességekéi, de egyáltalán nem titkol- a azt, hogy nemcsak a mi határta- w örömünk sarkallja téljesít- íényre. Határozatlanul járt, bille- efct, de ki tudta használni végső íenedékét, a seggre hu ppanást is. áttam boldog arcán este, hogy leg- zívesőbben állva aludna, de akkor lár olyan fáradt volt, hogy a rács- a kapaszkodva sem tudott fel- UnL i

Másnap délután a Múzeum-kert Ivén folytatta az önálló járásgya- orlatokát. Kiskocsiját tolta maga lőtt, majd elengedte, és nekivágott nyílt mezőnek, öt-hat méter megyeié után elbizonytalanodott, pisait a kiskocsi felé és felém, aki '.újság fedezéke mögül figyeltem blabolását. Csakis pedagógiai okok- 51 nem segítettem neki. Hagytam, ogy seggrehuppanjon és visszaosszon a kiskocsihoz.

K

özben megérkezett az öregasszony és kelletni kezdte magát a galamboknak. Azok, persze, jöttek is: könnyű Ieb- enéssel vitorláztak a homlokzat- »1, nagy számycsattogtatással re- iiltek a közeli fákról. Áron fiam ►ak úgy kapkodta a fejét, hogy tindet lássa. Állt a kiskocsi mel- •tt, kapaszkodott, a csodálkozástól yitva maradt a szája is, és miután égképp megbizonyosodott a repü- sek irányáról, elengedte a vázat, i határozottnak tűnő léptekkel el- idult ezt az összeesküvést felderí- sni.

A füves teret és a kavicsos ös- ényt elválasztó határig csak ritkán lászhatott el, megtiltottam, mivej sárga kavicsokat valami belső idítéktól vezérelye elemózsiának kintette. No nem valami minden- após tápláléknak, amit egyszerűen leg kell enni, hanem ínyencfalat- ak. Ha hozzájutott, percekig válo- atott a kavicsok között, mire egy yan tényleg megenni való darabot ilált, amit két ujja közé fogva úgorú arccal megszemlélt, / majd áitattal a szájához emelt. Persze ddigra ott termett a gondozásával íegbízott személyek közül yalaki, ogy elvegye azt a bizonyos, tényleg megenni való kavicsot. Áron ezt ilyenkor mindig rablásnak tekintette, és dühösen csápolt kezeivel az elkövető ellen. Később belenyugodott, hogy erősebbek vagyunk, úgyis elvesszük, csak rezignáltnak is nevezhető mosolya jelezte: pontosan tudja, hogy belőle élünk és megvan a véleménye rólunk, hogy nem adunk az általa szerzett zsákmányból.

De ez alkalommal a Kavicsok sem tudták letéríteni útjáról. Igaz, hogy majdnem hanyatt esett a fű és az út közötti pár centis szintkülönbségtől, de ez csak gyorsította lendületét. Az öregasszony és a galambok már csak tíz méterre lehettek tőle, amikor az ösvény másik szélében megbotlott. Hasra esett. Nem sirt, csak feküdt a földön, és nézte a nyüzsgő galambtömeget. Ügy gondolom, az öregasszonyról tudomást sem vett, aki mint lizői Szent Teréz szórta az eledelt az ég madarainak. Megdicsőült mosollyal, és mindig odahintve egy keveset, ahova kell. Némely galamb a kezéből csippentette ki a magot, de a többség a földről szedegette szorgalmasan.

O

tthagytam pihenő és figyelő helyemet, mert Áron fiam már eddig is túl messze került tőlem. Azonban mire odaértem volna, már nagy nyögések közepette felállt, anélkül, hogy bármibe kapaszkodhatott volna. Ment a galambok felé. Sietősen, meg-megtorpanva, mint aki tényleg utánajár valaminek. A galambcsapat legszélén csipegetők nem ijedtek meg tőle. Kitértek előle, de csak egy-két méter távolságra. Ahogy haladt beljebb, mögötte összezárult a szemezgető gyülekezet tömege. Boldognak láttam Áront. Arca egészen ellágyult, mint aki régen nem látott .testvérei közé jutott, kis; kezével megpróbálta magához ölelni a hozzá közel levőket, tőle addig soha "nem hallott változatos hangon gagyogott és „guj-guj”-ozott feléjük. Ahogy az öregasszony elé ért, végigmérte csatos cipőjét, horisnyás lábát, kockás-mintás szoknyáját, szürke kabátját, aranykeresztes nyakát, de amint elrévült arcához ért volna, lehuppant a földre.

A galambraj úgy röpült fel helyből, mintha egy test lett volna. A gyávábbak messze röpültek, de a zöme nem tágított. Ott röpködtek Áron fiam kopasz feje felett, aki harsányan röhögött rajtuk. Igen, röhögött. Mert van a nevetésnek egy olyan állapota, amit már csak így lehet megnevezni. Ült a kavicsokon, és fogta a hasát, úgy röhögött.

Az öregasszony felriadt révült állapotából, előbb Áronra nézett, majd rám. Sok öröme nem telhetett bennünk. Áron fiam röhögött, én pedig mosolyogtam Résztvevőén ugyan, de nem bíztatóan. Toppantott egyet indulatosan a lábával, és arrébb sétált vagy öt métert. A galambok követték és izgatottan búgtak. Tollak lebegtek Áron felett, aki (most már nevetve) igyekezett felállni, hogy az ünnepély részese legyen. A felállási kísérlet azonban orraugrássá sikeredett Meg sem mukkant. Pedig más alkalommal égre kiáltó sírással panaszolta volna nyomorúságos állapotát Négykézláb-tartásb9l két lendülettel felállt.

I

smét fűtött a galambok közé, akik már gyanakvóbbak voltak vele szemben és páran elrebbentek előle. Ettől Áron ismét nevetőgörcsöt kapott. Egy darabig képes volt állva nevetni, de aztán elveszítette'egyensúlyát és a földre huppant (pelenkába csomagolt alfelére). A galambok ismét felröppentek Áron fiam harsány röhögésétől kísérve. Az öregasszony felém fordult. — „Vigye innen ezt a kölyköt!” — kiáltotta indulattal. Talán, ha nem így mondja, arrább viszem Áront. De az indulat indulatot kelt. Vállát vontam, és kicsit közelebb sétáltam. Már régen nem néztek ennyi gyűlölettel rám. Egészen meglepődtem tőle. Végül az öregasszony unta meg a farkas- szemnézést és leült egy távolabbi padra. — „Nincsen semmi, kicsikéim ...” — szabadkozott a kolduló galamboknak. Olyan hangsúllyal, hogy értsék meg: majd, ha ez a két

Hasonlat

pogány eltávozik, akkor lesz. Ä galambok azonban ahelyett, hogy visz- szarepülték volna a múzeum homlokzatára és a környező fákra kivárni elvonulásunkat, racionálisnak bizonyultak. Áron fiam környékén maradt magokat kezdték fel csipegetni egy idő után.

Áron. ült a kavicsokon, és nézte az egészen közel merészkedő galambokat, fürge verebeket. Arca komoly volt, mint akinek sikerült felfedezni valamit. Nagy nyögésekkel felállt. Látszott rajta, nem is tudja, merre induljon el, hiszen any- nyi a galamb körülötte. Végül esetlen futással elindult. A galamb, akit kiszemelt, azonban felrebbent előle. Áron megállt és nevetett. Igen, akkor már nevetett. Csengő el-elosuk- ló gyereknevetéssel. A többi galamb ügyet sem vetett Áronra, sem az öregasszonyra. Szemezgették a kavicsok közül a magot. — Látod, vénasszony — gondoltam magamban —, ez az igazi békés egymás mellett élés. A galambokat nem zavarja Áron tipegése. Kicsit arrébb rebbennek és kész. — Éppen készültem megmondani neki mindezt, amikor az öregasszony felugrott a pádról, és két karjával hadonászva hangos „hess, hess!” kiáltásokkal űzni kezdte a galambokat, akik, gondolom, az első pillanatban alig akartak hinni a hallószerveiknek. Hiszen lizői Szent Teréztől nem ezt szokták meg, de végül valamennyien elrepültek.

Áron fiam magára maradt, és bámult a madarak után. A vénasszony kihúzta magát, és elindult a kapu felé, félig kiürült csomagját haragosan lóbálva. Valamit motyogott istenről, ahogy elhaladt mellettem, de nem túl hangosan, így nem értettem. Néztünk utána Áron fiammal. Leguggoltam mellé. — Látod? — kérdeztem tőle jól tagolva és intve a fejemmel. — Ott megy az első ellenséged, az a néni...

Az önérzet kapálódzása kombájn, % örömeinket mind learatja — ime, az orrunk előtt, hogy porzik is a szalmája, fölverte rá az'eső a talaj legfinomabb részecskéit...

Szenvedünk, és előttünk megy az a gép,' begyújtott kapálódzása az önérzetnek.

Zúg is, kattog is, nyikorog is.

Természetes hajladozásunk hol van? —

hogy mi magunk szedhetnénk föl a termésünket

a földről, hisz mi fáradoztunk érte, vele... !

Markó Pál:

Ég-föld között

Villám

D

e Áron fiam akkor már nem figyelt ránk. Lehuppant a földre valami alkalmas és tényleg olyan kavicsot keresni, ami minden szempontból megfelel. Amikor végre talált egyet, két ujja közé fogta, szigorú arccal megvizsgálta, hogy minden szempontból alkalmas-e, majd felém nyújtotta: egyem meg, hiszen úgyis elvenném tőle, amilyen önző vagyok.

Az őrlődő csendben szorongva bámultam a csillaghullás fény kígyóit, megcsodáltam a fellegek ölelkezését; homorú tükör volt a táj.

S eltűnődtem — hófödte ág az alkonyatban —, személytelen, felhőlégvárak habos tornyai közt, ketrecbe zártan.

Majd hirtelen dohogva-dühöngött a hajtómű: gépünk áttörte a felhőréteget.

Ily mélységben még sosem égtem! —

Alattam már billegett a város kupolás fénye, és a kék-álmú házak szelíd gulyája felderengett.

HomorÓdi József :

Ne légy közömbös!

Lehúzták rólam a keresztvizet. Az egész magyar sajtó. Megint megírták, hogy közömbös, antiszociális lény vagyok. Felőlem a szemem láttára agyonverhetnek valakit, a kis- ujjamat sem mozdítom. Fényes nappal az orrom előtt kirabolhatják a Nemzeti Bankot, zsebre vághatják a Lánchidat, undorral elfordítom a fejemet, vállrándítva megyek tovább.

Pirultam a dorgálásért. S önkritikát gyakoroltam. Igazuk van a tollforgató moralistáknak. Ez így nem mehet tovább. Tűrhetetlen, hogy csak maflán nézzem, ha valaki föl- négyeli a nejét, megkéseli az apját, agyonveri a gyerekét. Ezen változtatni kell. Fogok is. A jövőben maradéktalanul teljesítem emberi és állampolgári kötelességeimet. Mindig és mindenütt föllépek ott, ahol meg kell védeni a gyengéket, a közrendet, a közvagyont. Nem leszek többé közömbös. Sem gyáva.

Másnap kora reggel harcba Indultam. Vonattal. De valahogy elszösz- mötöltem az időt, későn értem ki a pályaudvarra. Mire jeggyel a kezemben loholtam a peronra, már indult a vonat. Majdnem nekiiramodtam, de eszembe jutott a fogadalmam. Nem ugrálhatok, magamat is fegyelmeznem kell. Állva néztem, hogyan gyorsul föl a kocsisor.

Éppen megdicsértem az akaraterőmet, amikor úgy oldalba taszítottak, hogy majd fölbuktam. Testes atyafi vágtatott el mellettem, lúdtal- pasan trappolva. Lökdöste az útjába kerülőket, szemmel láthatóan föl akart ugrani a mozgó szerelvényre.

Ütravaló jókívánságra nyílt az ajkam, amikor belém hasított: nekem most mulaszthatatlan kötelességem van. Ez a szerencsétlen a csattogó kerekek alá kerülhet!

Utána vetettem magamat. Sikerült abban a pillanatban visszarántanom, amikor fölugrott volna a lépcsőre.

— Ne tegye! — rivalltam rá, feltartva intőn a mutatóujjamat. — Gondoljon a családjára! Hazavárják!

Leírhatatlan pillantást vetett rám. Ez ráébresztett, hogy az életmentésen túl itt népnevelő föladataim is vannak.

— Emlékezzen Cybulskira, a híres lengyel filmsztárra. Halálra gázolta a gdanski express. Pedig fiatalabb volt önnél. És fürgébb — mosolyogtam le a tekintélyes pocakjára.

A hajszál híján rajtavesztett arca rákvörösbői lassan lilára vált, levegő után kapkodott. Gondoltam, jobb, ha őst megyek. Hadd szálljon magába, eméssze meg a dolgokat.

Emelt fővel, a teljesített kötelesség büszke tudatával indultam a restibe, hogy megjutalmazzam magamat egy pohár sörrel. Alig tettem néhány lépést, artikulátlan üvöltés harsant föl mögöttem. Aztán óriási rúgás ért. Alul, s orra is estem.

Dagadt orromon sajnálkozó ismerőseimnek eldicsekedtem: életét mentettem. Többen röhögtek. Mások célozgattak, hogy legközelebb mibe üssem az orromat. Attól nem jön le róla a zománc. Lajos, a barátom azonban kijelentette: követni fogja a példámat. Hiába, mindig rendes gyerek volt.

Hogy buzgalmam követőre is talált, továbbra is éber figyelemmel jártam a világot. Csakhamar ismét alkalmam nyílt a kötelességteljesí- tésre.

Két bögyös kis csitri verekedett a suli előtt. Vadul tépték egymást,

mocskolódó szidalmakat kiabálva. Közbeléptem.

— Ejnye^ ejnye! Nem szégyellitek magatokat! Lány létetekre úgy viselkedtek, mint a legneveletlenebb utcakölykök. Hát illik ez? Ahelyett, hogy szépen megbeszélnétek egymással, ha valami bajotok van. Rajta, mondjátok el nekem, miről van szó, min vesztetek össze. Ígérem, hogy igazságot teszek, pártatlanul.

— Ezt nem lehet dumával elintézni! — üvöltött az egyik kis vadóc. — És a bácsi ne avatkozzon bele. Ha mindenáron a száját akarja jár- tatni, használja arra a nyelvét, amire én gondolok.

És megmondta, mire gondol. Elfutott a méreg. Karonragadtam, és az iskolakapuhoz vonszoltam.

— Gyere csak, te haszontalan! Majd ad neked az igazgató bácsi, ha megtudja, hogyan beszélsz velem!

Rángattam a foggal-körömmel védekezőt. Rúgott, csípett, karmolt, harapott. És ordított. Torka szakadtából. Csakhamar csődület támadt.

— Vén szatír! Mit akar attól a gyerektől! — dörgött egy sztentori hangú, tagbaszakadt fiatalember.

— Liliomtipró! — sipított egy vénasszony.

Valaha mezei futó voltam, játszva elemenkültem a lincselés elől. A kis vadmacska visítása sokáig elkísért.

A félsikerek és balsikerek nem szegik kedvemet. Továbbra is teljesíteni fogom a kötelességemet. Engem többé nem szerkeszthet ki a sajtó. Legföljebb példaképül állíthat.

Sajnos, ma szüneteltetnem kell áldásos tevékenységemet. Lajos, a követőm miatt. ICötelességtudattól áthatva tegnap beavatkozott a Bicska csárdában egy verekedésbe.

Délután temetjük.

Borzák Tibor grafikája