Pest Megyi Hírlap, 1979. augusztus (23. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-12 / 188. szám

Falurészlet Vörös Ferenc linómetszete Iszlai Zoltán■ Születésnap I rmuska imádta a virágokat. Nem kedvelte, szerette, nem gyönyör­ködött bennük, hanem imádta őket. Reggel felkelés után. rögtön az állványhoz sietett és elnézte imá­data tárgyait. Simogatta a levélké­ket, leporolt, spriccelt, öntözött, alá- töltött, permetezett. Kláritól, sokfogú kolleganőjétől hallotta: ha sörrel mossák a levele­ket, jugoszláv importsörrel, akkor egy bizonyos idő után fényiem kez­denek. — A virágokra kell. Állítólag jót tesz nekik — magyarázkodott a har­madik alkalommal az ismerős kö-* zértben. — Fényt kapnak tőle a le­velek. Magányos nő, ha gyakran vásárol italt, könnyen pletykák kereszttüzé­be kerülhet. Irmuska pedig büszkén viselte a „megrögzött antialkoholis- ta” kitüntető címet. Még a professzor születésnapján sem ivott, egyetlen kortyintást se. — Rosszat tesz az arcbőrnek, a mellizmoknak és a léleknek — is­mételgette türelmesen kolléganőt előtt az aranyigazságot; persze hasz­talan. A sör valóban csodát tett. A zöld fényű, bőrszerű levélkék reggeli lát­ványa elfeledtette és megbocsátotta kocsmaszagukat. Irmuska elégedetten sóhajtott. Jól kezdődik ez a nap. Keveset tornázott a nyitott ab­lak előtt, utána langyos-hideg für­dőt vett. A Triumph bőrápoló tej még derekasan kitartott, majdnem félig volt a tubusban. Üj divatú, a tavalyinál szűkebb, barna-zöld kockás puha szoknyát vett magára, bézsszínű pulóverrel. Csizmájával a kezében hosszan el­tűnődött. Kétségtelenül csinos: Jól megy a széles sávú barna kordbár­sony kabátkához, de igazában már kissé meleg. Mégis úgy döntött: fel­veszi. Táskája, sapkája, sálja és kesztyűje garnitúrákban, színek sze­rint várt sorára a szekrényben, ráér, ha reggeli után választ közülük meg­felelőt. Természetes narancslevet, lágy­tojást, pirítást, szilvabefőttet regge­lizett. Gondosan bezárta az ajtót. Ebben mindig számíthatott magára. Elnézően mosolygott a szomszédain, amikor látta, hogy a folyosóról, a kaputól, sőt. még a buszmegállótól is visszafordulnak megnézni, hogy vajon bezárták-e a lakásuk ajtaját. — Egy kicsit hamvasíthatja, Nu- sika — mosolygott a molett fod­rásznőre kedvesen. — Ma nagyon szép fejet kérek, édeském. Itt elöl hagyjuk most kivételesen hosszabb­ra a frufrut. Jó? Ma van a születés­napom. Jó ez az előre bejelentő rendszer, fokozódott Irmuskában tovább a reggeli kellemes közérzete. Így egy óra alatt végeznek a fodrásznál az ember fejével. Hajában a csavarok­kal még bement egy arcmasszázsra is, a kozmetikába. A barna virágcserepet már egy hónap.-a kinézte magának. Elsétált az üzletig, hátha megjött már az újabb szállítmány. Az öblös, alul keskenyedő, sötétbarna peremű, te- jeskávc színű cserenet Irmuska cso­daszénnek találta. Általában véve szerette a szép tárgyakat: környeze­tében és a kirakatokban egyaránt. Az üzlet még nem nyitott ki. A kis létszámú intézetben, ahol Ir­muska dolgozott, még mindig tel­jes volt a nyugalom. A professzor külföldön tartózkodott. Ilyenkor cin- cogtak az egerek: mindenki késett, széledt, ahogy csak tudott. Irmuska kitárta a régimódi, fehér­keretes, rézkilincses ablakokat. Ki­támasztotta őket a nehéz, többször átfestett vaskampókkal. Aztán az aj­tóhoz lépett és egy kicsi kulccsal ki­nyitotta az ajtóra illesztett levél- szekrényt. Elővette a napi postát. A professzorét félretette. Kezében a többi levéllel elmosolyodott. Még szebb lenne ez a mai nap, ha itt len­ne, közöttük volna az öreg. Irmuska felkuncogott. Megszokta, hogy öreg-nek emlegesse. Pedig az egész ember még csak ötvennyolc éves. „Irmuska, drágám. Nagyon boldog születésnapot. Majd gondo­lok magára Barcelonában.” Hosszasan megszorította a kezét és a szemébe nézett. Irmuskát a melegség most is el­borítja. Józsai professzor a közhit szerint is feltűnően jóképű férfi. A haja dús, fiúsra nyírott, acélszürke. A szeme ferde vágású és zöld. Arisz­tokratikusan karcsú alakja ábrán­dozásra készteti a női munkatársa­kat. Teniszezik is. Irmuska esténként, olvasás közben egyre hosszabban gondol Józsaira. Egy éve dolgoznak együtt. Józsai eleinte tisztelt kolleginának szólítot­ta, pedig neki csak bölcsészdokto­rátusa van. Tehát nem illeti meg a kollegina címe. A ztán egyre jobban összemele­gedtek. Bár a professzor ango­lul, németül és franciául töké­letesen beszél, az olasznál mind gyakrabban vette igénybe Irmuska segítségét. — Hogy maga milyen csinos min­dig — nézett rá a múlt hétfőn is őszinte elismeréssel, amikor átnyúj­totta az új olasz tanulmánykötetből készített bőséges összefoglalót. Ö is tudta: a türkiz kötöttruha jól áll a frizurájához. Csak azon csodál­kozott, hogy Józsai nem találja az arcát egy kicsit fáradtnak. Szeren­csére erősebb sminket rakott ,fel reggel, hogy palástolja a karikákat a szeme alatt. Hajnali háromig gé- •pslte a fordítást, hogy elkészüljön vele, egy nappal korábban, megle­petésként. Először véletlenül került erre sor. Még meleg nyár volt, amikor Ir­muska megemlítette, hogy milyen bolondul virágzik egy ciniabokra, kinn az erkélyén. — De szép is lehet — mondta Jó­zsai elábrándozva. Másnap öt szálat tett a professzor szobájában örökké üresen porosodó vázába. — Köszönöm magának — mon­dotta Józsai dél felé, amikor elő­ször találkoztak aznap. — Rögtön tudtam, hogy csak Maga hozhatta, Irmuska, drága. Akkor szólította így legelőször. Azóta is úgy mondja: „Irmuska drá­ga.” Lerakta a postát, és átment az előjegyzési naptárért a titkárnői szo­bába. Igen, jól emlékezett. Józsai augusztusban megy szabadságra. Ak­kor mégis a jugoszláviai utat fizeti be magának a Budapest Turistnál. A turnus augusztus 11-től 23-ig tart. Kettőig dolgozott, senki egy pisz- szenéssel se zavarta. Munka után átment a szomszédos irodaház ebéd­lőjébe, de előtte fölvett egy poliész­ter munkaköpenyt. A köpenyt, mint műfajt általában nem kedvelte. Munka közben pél­dául soha föl nem vette volna. Az ebédezéshez azonban hasznos ruha­darabnak bizonyult. így nem itatta át ruháját a zsírszag. Ebédre rakott kel volt. Elég sok tejföllel. Jó étvággyal ette, de utá­na rögtön bevett két Cotazym Forte emésztési tablettát. Három óra körül ki villa mosozott a Farkasréti temetőbe. Halottai örök csendben feküdtek, már jó néhány esztendeje. Kicsipegette a három­négynapos zsenge gyomocskákat, meggyújtott egy mécsest. Elnéze­gette az alig látható kis lángot a langyos délutánban. Rácsodálkozott egy szénfekete, sárga csőrű rigóra. A madár egy karcsú vörösmárvány sírkövön csittegett, semmibe véve a zsongó csöndet. A sírok felett egy-két ráncos ké­pű öregasszony hajladozott. Más öregasszonyok, kövérek, szétfolyó képűek csak üldögéltek. Előre nyúj­tották magas cipőbe bújtatott, da­gadt bokájú lábukat. A busz az iskola előtt tette le Ir­muskát. Spanyol nyelvtanfolyamra iratkozott. Hét hónap alatt sokra haladt. A kurzuson, persze már egy­re kevesebben vannak. A tanárjuk beletörődve ingatta a fejét. — Hiába, mindig így van. Negy­venen kezdjük, aztán eltelik két-há- rom hónap, és csak a kitartóak ma­radnak. öten, hatan. Irmuska könnyedén, elegánsan fordította a szövegeket. Jelest ka­pott, mint legtöbbször. Vacsoráról nem kellett külön gon­doskodnia. Tegnap — vasárnap lé­vén — szombatról főtt étel maradt. Késő este meg úgyis csak tejet iszik. Saját levélszekrényében két táv- irat várta. „Tisztelettel és szeretettel kö­szöntjük születésnapján. Dr. Józsai horánd és munkatársai.” „Drága Irmám. Ne búsulj, én is 70 éves vagyok, ölel barátnőd, Zsóka.” M eglocsolt arctejjel egy darab vattát, és az arcát erélyesen ledörgölte. Langyos vízzel le­zuhanyozott, fehérneműjét Optinolban öblítette. Megitta a po­hárnyi éppen csak átlangyosított te­jet, _ arcát vékonyan bekrémezte, a haját hajhálóval leszorította. Tudta, hogy rossz szokás, de az ágyban kislánykora óta szeretett ol­vasni. A spanyol nyelvtankönyvet vette elő. Könyvjelzőnek Józsai táv­iratát helyezte bele. Volner Zoltán­ünnep előtt Felszakadt örömű táj. Asszonyaid kezén fénytörést játszik a szappan pikkelyes habja: zölden gőzölögnek a szárítkozó fák a napban s a faluk széles teknőiben tisztára mossák az apró házakat s kiteregetnek az országút rézszín drótjára a csillagok alatt. Szabó Csaba: Ragozás Miként a folt a feslett ruhához, Miként a fénylő Nap az egész világhoz^ gyermek a szerető anyjához opálszín az égbolthoz kalász a búzához kenyér a sóhoz szeretet a jóhoz szerelmes imádottjához meleg szobáhcz árnyék a tárgyhoz eskü a becsületszóhoz Holdtükre a tóhoz ér a csermelyhez csermely a patakhoz patak a folyóhoz folyó a folyamhoz folyam a tengerhez tenger az óceánhoz — és pihenés a kifulladáshoz; Barátom! ezt mind egybe ragozd, és légy hű magadhoz! Osztojkán Béla: Két vers í. Anyám anyám én többé nem sírok anyám anyám én többet is bírok Nem öntözöm tövét a gond füvének szívemben eztán rózsabokrok nőnek Ne szidj anyám ne szidj már engemet az átkod fáj maholnap eltemet Elég bilincs mi önmagamhoz köt ennél mama én nem lehetek több Gyurkovics Tibor: Madár A napban úszik egy madár, zöld foltot vet a háta, nem is tudom már pontosan, keselyű vagy csak kánya. A nap látszik a peremén, mint óriás aranytoll, nem tudni, tőle ég a nap, vagy ő fénylik a naptól. A. Arlev: Aki másokért é Május 15-én reggel Lukolov lelké­ben felébredt a lelkiismeret. Amikor megszólalt az ébresztőóra, lelkiis­merete rrtár valósággal háborgott, s a meg nem valósított lehetőségeket hánytorgatta fel. „önmagamért élek. Mindenki egoistának tart. Szégyen gyalázat! Legfőbb ideje, hogy mások számára éljek” — motoszkált agyá­ban a szokatlan gondolat. Reggeli közben első ízben figyelt fel a feleségére. Észrevette, hogy az együtt töltött évek alatt az asszony észrevehetően megöregedett és lefo­gyott. „Sokat gyötrődik velem. Olyan sovány lett, akár a piszkafa. Kár ér­te” — gondolta Lukolov az autóbusz- megállónál. Az autóbuszban Lukolov első íz­ben adta át a helyét. — Szó se lehet róla! Ragaszko­dom, hogy leüljön — mondogatta az előtte álló harmincéves forma férfi­nak. — Hagyja már abba, kérem. Min­denki ránk néz — könyörgött az utas. — Látják? — fordult Lukolov az utasokhoz. — Én csupa szív vagyok iránta, ő meg: „Hagyja már abba”. Azt már nem, üljön csak le, kedves elvtárs, amíg nem mozgósítom a köz­véleményt maga ellen! [3 Munkahelyére Lukolov e gondolat­tal érkezett: okvetlenül el kell vé­geznie a rábízott feladatot, nehogy cserbenhagyja a kollektívát a jelen­tés határidőre való elkészítése te­rén. Evégből a jobbra ülő kartársát Hunyadi István: Üvegharangok, messziről Szemben a szurdok, ős templom, odébb Lepence, haranghang rezzen a folyón át, csilingel, pici harangok mozdulnak feleselve révületek üvegfalairól. Benépesül a vad táj, házsor is, apám integet, Pintér Kari és Melizám szétszórt haja felrémlik ott a révnél hínárként elterülve. Miféle képzelt, földbetaposott lábnyomok, vadcsapások, kárbament szavak sarkallnak késő számvetésre? Csavargások apámmal úttalan úton, Dömös. telehold éjszakák, füttyel, dudorászva, és játékszín a kertben, csorduló kamaszvágy! Hol vagytok, Olga, Gréte és hol van az a vásott suhanc, ki szoknyakorcokon kutatta édenét? Az a nyár nincs. Magad csalod, öregfej. Lánykáid sincsenek. Fölszántott az a rét. Nagymaros, 1979. május 1. arra kérte, végezze el számára a számításokat, a balra ülő kartársát, hogy rajzolja meg a grafikont, a nemrég hozzájuk került fiatal szak­embert pedig felkérte, hogy nap­hosszat ceruzát hegyezzen neki. Arról, hogy a jelentés mégsem ké­szült el'határidőre, Lukolov nem te­hetett, az ő munkája időben elké­szült. A kollektívát Lukolov segítő­társai hagyták cserben, akik nem tudtak megbirkózni saját munkájuk­kal. „Jó volna még fát ültetni. Hogy az emberek emlékezzenek rám” — ka­pott észbe Lukolov, miközben mun­kahelyéről hazafelé tartott. Betért a patronált iskola háztáji telkére, és a pionírokkal kiválasztatott egy nyár­facsemetét. — Itt áss gödröt — s megmutatta a helyet a gyepen a pionírok veze­tőjének. Lukolov bedugta a facsemetét a frissen ásott gödörbe, és meghagyta, hogy hányják rá a földet. A fácska megöntözését a gyerekekre bízta, mivel nagyon sietett, hogy ezen a napon minél több jótettet hajtson végre. Egy útkereszteződésnél karon ra­gadott egy vonakodó öregasszonyt és átcipelte az utca túlsó oldalára, hol­ott az egy perccel azelőtt éppen on­nan jött. Egy kanyarulatnál váratla­nul észrevette, hogy a sarokházból szürke füstgomolyok törnek elő. Be­rohant a legközelebbi telefonfülkébe és tárcsázott. — Tűz van! Még nem közölték önökkel? Tehát én vagyok az első, a nevem: Lukolov. Már közel járt a háznak a főbejá­ratához, ahol lakott, amikor eszébe jutott: egy volt iskolatársa kórház­ban fekszik. Lukolov hazarohant, az­után a kórházba sietett. — Az a legfontosabb, hogy minél kevésbé hallgass az orvosokra — ez volt Lukolov első kijelentése, amint betette a lábát a kórterembe, s volt iskolatársa beesett mellére csapott. — ök persze arra gyanakodnak, hogy te súlyos beteg vagy. De hát ez a tnunkájuk. Ezért kapják a pénzü­ket. Nos, minden jót. Vigyázz, ne kö­högj sokat... 13 Hazafelé menet Lukolovnak megint a felesége jutott az eszébe. A sarkon betért a csemegeüzletbe, és nagy krémtortát vásárolt. — Edd meg lefekvés előtt. Lehet, hogy reggelre már meghízol tőle — ezekkel a szavakkal nyújtotta át a tortát meghatott feleségének. — Szörnyű sovány vagy, nézni is rossz rád. Lukolov azzal a gondolattal aludt el, hogy a holnapi napot épp úgy tölti el, ahogyan a mait — ember­társai szolgálatában. (Fordította: Gellért György)

Next

/
Oldalképek
Tartalom