Pest Megyi Hírlap, 1979. június (23. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-03 / 128. szám
Autóbuszon, kórházban és ahol az újság készül Éjszakások, hőséiben Micsoda hőség! Az ember ingujjra vetkőzve is izzad, legtöbbünknek a bágyasztó melegben csupán egy vágya van: hazamenni és beleülni egy kád hideg vízbe. Ám amikor sokan közülünk már vígan élvezhetik a hűsítő fürdőt, akadnak, akik akkor készülődnek, hogy megvívják éji csatájukat a forrósággal. Mert ugyan éjszakára a szabadban jócskán lehűl a levegő, ám a munkahelyeken, a négy fal között csak alig-alig érzékelhető a változás. A harmadik műszakosok ugyanolyan gyakran törölgetik homlokukat, semmivel sem kevesebbszer sóhajtanak fel, mint mi tesszük nappal: micsoda hőség! Autóbusz-végállomás, Kosztolányi Dezső tér. Az érdi járaton fejüket az ablaknak támasztva bóbiskolnak az utasok. Kuti Árpád gépkocsivezető is fáradtan könyököl a kormányra. Hiába, már este negyed tizenegy van — és nagyon hosszú vol t a mai nap ... — De milyen hosszú! — ismétli a pilóta. — Gondolja csak el: fél négykor kezdtem és éjfél lesz, mire ágyba kerülök. Igaz, már a finisnél tartok: a mostani az utolsó fuvarom. Egyben éppen a huszadik ... Egész nap pendliztem: hol az érdi helyi járaton, hol a távolságin ' szolgáltam. Az utóbbi mindenesetre sokkal kellemesebb: a városban nem lehet gyorsan hajtani, olyankor még a szél sem hűsíthet. Pedig, higgye el, napközben alaposan felforrósodik a járgány! Hisz láthatja: régen lement már a nap és még most sem hűit ki a kocsi. De ne haragudjon, indulnom kell. Még egyszer végigjárom az utat,- majd Érden beülök a Trabantba és és irány haza, Törökbálintra. Aztán alvás, szélesre tárt ablaknál... A Dunamenti Hőerőmű Vállalat • éjjel — akár egy sci-fi film elvarázsolt városa. Rejtelmes oszlopok, halványan megvilágítva, kazánok és ventillátorok dübörgő zajával. Kulcsár József né vezető portás tiszta vizet kortyol, pedig alig egy méterre áll tőle a szódásballon. — Tudja, az már régen fölmelegedett — mondja —, a csapból jóval hidegebb folyik... Benn a gyárban az égőtérben még nagyobb a hőség. Magunk a zsebkendőért nyúlunk, pedig számunkra még a védősisak sem kötelező. Kovács Imre égőtérkezelő mosolyogva szemléli: mint küszöködünk a meleggel. — Meg lehet szokni — magyarázza —, csakhogy tizenegy esztendő kell hozzá. Merthogy azóta dolgozom a gyárban. Azután sietve hozzáteszi: — elnézést, a hármas terhel —, s már rohan is a kazánhoz... A főépület függőfolyosóján némileg hűvösebb van. Tatár Tamás főgépész legyint egyet: Éjszakai műszak: 4« fokos hőségben dolgoznak a Szikra Lapnyomda öntödéjében Is — Jó, jó, itt valóban ki lehet bírni, csak az a baj, hogy a hazamenetel után, a délelőtti-déli hőségben már korántsem tudunk aludni. Pedig — és ne gondolja, hogy panaszképpen mondom — egy ilyen műszak után ránk férne a pihenés! Sós József, érdi sütőipari kisiparos ’is szaunázik az éjszaka. Ráadásul éppen a péntekről szombatra virradó éjjel a legnehezebb: ilyenkor 12— 14 mázsa kenyeret is ki kell sütni, nem szólva a briósokról, a kalácsokról. Ámulva figyelem, miként dolgozik a pék. — Nézve lehet, hogy szép, de csinálni! — mondja némi iróniával. — Am azért persze, hogy szeretem a szakmát. Ezt vagy megszállottan végzi az ember, vagy — sehogy. Dacolni az 50—60 fokos meleggel, mindez délután négytől hajnali ötig, korántsem könnyű mulatság. Sokszor megfogadtam már: abbahagyom, egyszer-kétszer más munkába is belekóstoltam, de mindig visszahúzott a szívem. Húsz éve, hogy a kemenKi Eszak-magyarországl Sütőipari Vállalat SM. számú gödöllői územegységében az éjszakai műszak alatt 50 mázsa kenyeret sütnek. Különösen a dagasztöknak van melegük a 45—50 fokos hőségben Barcza Zsolt felvételei cénél állok, úgy látszik, én már Itt ií öregszem meg ... Éjjfl egy óra. ^ Budakalász felé vezető úton teremtett lelket sem látni, annál zajosabb a kép a Lenfonó és Szövőipari Vállalat szövödéjében. Az SZTB-gépek fülsiketítőén dübörögnek, csak kiáltozva lehet egymással beszélgetni. Kohn Mihályné szövőnő csöppet sem látszik fáradtnak. — Nem is vagyok az — mondja magabiztosan. — A nehézségekhez hozzáedződtem már: ugyan egész éjjel egy perc megállásom sincs, hiszen egyszerre nyolc gépen dolgozom, mégis, mikor hazamegyek, sohasem alszom három-négy óránál többet. Ha felkelek, elvégzem az otthoni munkát, s ha az is kész, a kertemet művelgetem. Az ember elcsodálkozik: honnan van ennek a törékeny asszonynak ennyi energiája? Budakalászion kiabálnunk kellett, a Pest megyei Tanács Semmelweis Kórházában viszont csak suttogni szabad. A sebészeti osztályon, úgy tűnik, csak ketten vannak ébren, a két ügyeletes nővér, Mezőfi Rudolf né és Oláh Mária. Nincs könnyű dolguk: összesen 33 beteg fölött őrködnek, nem egyet közülük tisztába tesznek, másoknál a transzfúziót vagy az infúziót kötik be. A cukor betegeket külön is figyelemmel kísérik. Emellett félóránként körbejárnak: vajon rendben van-e minden? — Almosak? — kérdezem. — Nem, máért lennénk azok? Az utolsó szemle színhelye a Szikra 'Lapnyomda, ahol lapunkat is előállítják. A gépteremben éppen szusszanásnyi szünetet tartanak: két óra előtt öt perccel elkészült a Pest megyei Hírlap, vagy negyvenfokos hőségben... Tóth \jJános gépmester hevesen magyarázza: — Éjjel miért lenne más a munka, mint nappal? Nekünk már csak azért is könnyebb, mert úgy érezzük, mi is az újsághoz tartozunk. Aki ezt nem örömmel csinálja, menjen el nyugdíjba! Az utolsó mondatot talán valamennyi éjszakai műszakos nevében mondta. Hegyi Iván Bedolgozó asszonyok Amikor kiviszik a gyárból az elkészítendő munkát, váltanak néhány szót az ott dolgozókkal, aztán sietnek haza. A határidő őket is kötelezi. Aztán néhány nap múlva visz- szatérnek. Selyempapírba, dobozba csomagolva hozzák a kifestett jelvényeket. Munkájukat ugyanolyan követelmények alapján bírálják el, mint a műhelyekben dolgozókét. A seiejtet éppúgy ki kell javítaniuk, mint szoros időbeosztás szerint dolgozó társaiknak. Igyekeznek tehát, hogy minél kevesebb hibát találjon a meós. — Szorgalmas munkásasszonyok — mondják róluk az Állami Pénzverő tápiószelei részlegében, a jel- vényüzemben, ahol 170 nő közül 70 a bedolgozó, ök hárman, akikkel beszélgettem, különösen lelkiismeretesek. Éppúgy szeretik munkájukat, mint az üzemet. Mégsem vállalják a kötöttséget, amit a két műszak jelent. Vagy nem tudják vállalni? Képes lettem volna — Ugye, hatvanévesnek néz? — sóhajt Tar Józsefné. — Pedig még ötven sem vagyok. A félszabaduláskor fejeztem be a polgárit. Itt az én időm, — gondoltam —, elmegyek egy gyárba, és a munka mellett tovább tanulok... De aztán másképp alakult. Férjhez mentem, szültem két gyereket Még mindig nem késő — reménykedtem —, szabad időmben olvastam, képeztem magam. Nem volt könnyű dolgom, a férjem, aki építkezéseken dolgozott és dolgozik {na is, csak hétvégeken járt haza. Kis szünetet tart, rágyújt, aztán csöndesen folytatja: — Az ember nem számol a betegséggel, az mindig váratlanul jön. Nyolcéves volt az egyik lányom, amikor az orvos cukorbetegséget állapított meg nála. Szó sem lehetett arról, hogy munkába álljak. Aztán engem operáltak ... Négy éve egyszer bementem a jelvényüzembe, ahol a nagyobbik lányom dolgozik. Megtetszett, ahogy színezték a jelvényeket. Hadd próbáljam meg én is — kértem. Féltem, hogy remeg a kezem a finom mozdulatoknál, de nem így törtéht. Hamarosan hazahoztam az első ezer darabot. Akkorra már könnyebb lett az életem. Kislányom egészségi állapota javult, a nagyobbik férjhez ment. Sajnos, a férjem most is távol van, a paksi atomerőmű-építkezésen művezető. Hétközben dolgozom az üzemnek. Jelvénye válogatja, hogy melyik mennyi időt igényel. 1800—2000 forintot keresek havonta, de ezért az összegért alaposan megdolgozom. A könnyebben kifesthe- tőkért átlag 160, a nehezebbekért 180 forintot kapok ezrenként. Kiszámíthatja, hány darabot kell pontosan, hibátlanul elkészítenem... Az kárpótol a fiatalkori füstbe ment terveimért, hogy az üzemben éppúgy elismerik a munkámat, mintha tfent csinálnám. Meghívtak nőnapra, anyák napjára. Az én körülményeim között már ez is sokat jelent. Közösséghez tartozom Nehezen indul a beszélgetés. Bon- tovics lstvwrvné épp az állatokat etette, amikor bekopogtam. A hűvös szobába invitál, ahol nagyobbik lánya vizsgára készül. Gyógyszerész- hallgató Budapesten. Ő segíti át anyját a kezdő mondatok tétovasógán. — Sohasem akartam én háztartásbeli lenni, de mifelénk ez volt a szokás. Amikor kezdtek cseperedni a lányaim, elhatároztam, hogy tovább tanulok. Beiratkoztam levelező tagozaton a közgazdasági szakközépiskolába. Ügy számítottam, hogy könyvelő leszek. Épp befejeztem a tanulmányaiínat, amikor megbetegedett az anyósom. Nem lehet magára hagyni egy nyolcvanéves asszonyt... Férjem felelős beosztású agrármérnök, az ő vállán mégiscsak több nyugszik, ugye megérti? Hogy jobban éljünk, mindig tartottam itthon jószágokat. — Elhallgat, mintha befejezte volna a beszélgetést. — Jobban kifizetődik a jelvényfestés? — kérdezem, pedig érzem, hogy többről van szó. Nem lep meg a válasz: — Nem szeretek sertést hizlalni! Bezárva, egész nap, hajinaiban kelni, itthon maradni minden hét végén... És így megy ez évek óta. Valóságos megváltásnak éreztem, amikor egy ismerős asszony szólt, hogy bedolgozókat keresnek a jelvényüzemben. Ha már nem járhatok el, hadd végezzek mégis olyan munkát, ami kedvemre való. Talán nehéz elképzelni, pedig így volt: kapaszkodtam ebbe a lehetőségbe. Most már nem érzem annyira elveszettnek magam, örülnek a gyárban a munkámnak, és én, végre, egy közösséghez tartozom. Innen megyek nyugdíjba A pirospozsgás, gömbölyű fiatal- asszony, Hugyi Lászlóné, összecsukja a heverőt a szobában, hogy leülhessek. Két kisfia buzgón segédkezik. A szoba-konyhás házat már kinőtte a család. — Építeni szeretnénk, ezért aztán se szombatunk, se ünnepnapunk. Férjem központifűtés-szerelő, Budapestre jár be De hét végén is dolgozunk. Hatszáz négyszögöl a kert, van nyolcvan csirkénk, tizenöt kacsánk, három malacunk. Bizony, hajnali négykor, kelünk, és éjfél is van, amikor ágyba kerülünk. Büszkén mondja, nem úgy, mint aki panaszkodik. — Ha meglesz a lakás, még több időm jut a jelvényekre. Nézze, milyen gyönyörűek! — Dobozt vesz elő és elkezdi magyarázni, melyikhez milyen színt kell használni, s hogyan kell becsomagolni, ha elkészül. Aztán előkeresi a fizetési papírokat, hogy lássam, volt hónap, amikor a 2500 forintot is megkereste. — Ebből az üzemből szeretnék nyugdíjba 'menni — mondja, és mosolyog hozzá, hiszen addig még huszonöt évet kell dolgoznia. — Varrónő voltam tíz évig Budapesten. Amikor letelt a gyermek- gondozási időm, mégsem mentem vissza az üzembe. Őszinte legyek? Nemcsak a kötetlenség vonzott, hanem ... nem szerettem a szakmámat. Most már magamnak se varrók. De ne nevessen ki, jelvényt szórakozásból is festenék. Olyan ez, mintha hímezne az ember. Kezembe tesz egy jelvényt, Úttörőknek készült. — Ha a fiaim is megkapják az iskolában, arra gondolhatnak, hátha én készítettem ... Tófalvi Éva ütő no Szentivanyi Lajos rajza
