Pest Megyi Hírlap, 1979. június (23. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-24 / 146. szám
Monori Für Dezső: Egy találkozás története Elvittem ezerkilencszáznegyven- egyben egyik regényem gépelt példányát a Cserépfalvi Könyvkiadóhoz, ahol a lektorátus vezetője megígérte, hogy elolvassa a kéziratot és őszinte véleményt mond róla. Meghatározta, mikor menjek a válaszért. Több mint fél évig jártam hozzá, wn'g az utolsó találkozásunk alkalmával ezt mondta: — Nézze, barátom, bármennyire szeretném elolvasni a regényét, nincs rá időm, de itt van a névjegyem, menjen el vele a Kelet Népe szerkesztőségébe és ott keresse Jó- csik Lajos szerkesztő urat. Szorongó érzéssel nyitottam be a Kelet Népe Hunyadi téri szerkesztőségébe. Az egyik íróasztal mellett fiatal lány bajlódott a hócsizmájával. Nem akart fölmenni a lábára. Kint tavaszvégi, latyakos idő volt. Illő tiszteletadás után elmondtam, kit keresek. — A szerkesztő úr nincs itthon. A jövő hét közepe táján várjuk haza vidéki útjáról. A következő alkalommal, amikor újból elmentem a Kelet Népe szerkesztőségébe, megint csak a múltkori lányt találtam az irodában. Még nem jött meg vidékről Jócsik Lajos, közölte, majd barátságos mosoly közben megkérdezte: — De tulajdonképpen mért keresi a szerkesztő urat? — Egy regényt hoztam, meg pár elbeszélést. — Hát mért nem mondta ezt már előbb is. Hagyja itt a kéziratot, majd átadom apukámnak. — Ki az ön papája? — kérdeztem. — Móricz Zsigmond — felelte könnyedén. Forróság futott szét testemben. Tudtam, hogy a Kelet Népe Móricz Zsigmond folyóirata, de arra egyszer sem gondoltam, hogy ilyen nagy íróhoz vigyem a kéziratomat, sokkal több gondja van, mintsem kezdő író regényeit olvasgassa, és most ez a lány a legtermészetesebbnek tartja, hogy Móricz Zsigmond majd elolvassa regényemet. 1 Gyakran megjelentem a szerkesztőségben, hogy választ kapjak kétségeimre, ám hiába kerestem a nagy írót, vagy a lányt, akiről később tudtam meg, hogy Erzsi a neve és a Móricz családban Csibének hívjálj, nem találtam az irodában. Így értünk el 1942 júniusának utolsó napjaihoz. Én már hónapok óta katona voltam. Egyszer híre jött, hogy két nap múlva indulunk a frontra. Emlékszem — mintha tegnap történt volna —, kopaszra nyírva, teljesen új katonaruhában állítottam be az ismerős irodába. Szerencsém volt. Móricz Zsigmond előttem ült és egyszerre két telefonba beszélt. Rám sem nézett, amikor beléptem az ajtón. Valakivel vitája volt, amit hallhatott a másik telefonnál várakozó személy is. De hosszú Is volt az a oár perc, amíg fordítva letette az egyik kagylót. Nem arra a készülékre tette, amelyiken beszélt, hanem arra, amelyiken még lett volna beszélnivaló- ja, így akaratlanul is egyszerre fejezte be a beszélgetést mind a két készüléken. Könnyed bosszankodásán nevetni lőhetett volna, de én merev arccal álltam és vártam, hogy megszólítson. A világért el nem moso- lyodtam volna. Rám nézett. Megmondtam a nevemet és folytatni akartam azzal, hogy milyen szándékkal jöttem, amikor egyszerre felvidult az arca és mint apa szerető fiát fogadja, nyújtotta kezét és mondta: — Na, végre, hogy megismerhetlek! Foglalj helyet! Széket tolt elém. Ámultam-bámuL tam, mert hihetetlennek tűnt ez a fogadtatás. Talán a regényem után van ilyen jó hírem? — villant át az agyamon. Csak ő adhatta meg erre a választ. — Nem tudtam, ki lehet az a legény, akit Erzsi lányom ennyire pro- tezsál? Később mondta el lánya, hogy elolvasta a regényemet és mivel tetszett neki, ajánlotta apjának is. Összeszedték kézirataimat és kivitték az író leányfalui otthonába, ahol az orvosok által javasolt pihenőjét tartotta, ígérte, hogy falusi magányában elolvassa regényemet és megírja nekem a véleményét. Hiába vártam. A front véresős viharában, kaptam a hírt, hogy meghalt. Mindnyájunk öröksége K lasszikusainkat szeretjük szobortalapzatra állítani. Kőbe faragva, bronzba öntve fogadják az utókor hódolatát, holott talán mondani szeretnének valamit. A száz esztendeje született Móricz Zsigmond életét, munkásságát is ünnepi szónoklatok és megemlékezések méltatják. Joggal, hiszen népének egyik legnagyobb krónikása volt, aki halhatatlan művekben mutatta be ennek a népnek életét és törekvéseit. Egyéniségéhez illik a küszöbár, különösen az a vaskosan rusztikus forma, amelyet Medgyessy Ferenc ismert Móricz-portréja mutat. Egyénisége: konok következetessége, hatalmas munkabírása, elpusztíthatatlan életereje az egyetlen darabban faragott kövek szilárdságához hasonlatos. Illik hozzá a kőszobor, igazi lényét mégsem fejezheti ki. Móricz a legnehezebb helyzetekben is szilárd emberi egyéniség maradt, a nemes kövek kitartó erejével viselte azokat a terheket, amelyeket alkotó munkája halmozott Könyvek Marosi Ilona grafikája egy nagy, felspékelt piros kakas. A templom tövében kisült pázsitgruppok, ahol nincs egy árva fűszál a törzs közt kelőben. Köztük áll Kossuth Lajos édesapánk iszonyúan rossz szobra s balra lombosabb, te- tnetősebb zugban, nemigen láthatóan, Arany János mellszobra, magas homokkőpadon, bronzfej és váll, amelyről zöldesfekete esőcsík folyik le az elől ülő s hatalmasan megmintázott öreg gulyás subájára. Kalapot levéve, nagy áhítattal nézek fel Arany kövéres, telt ábrázatára. Nagyon hasonlít a Nemzeti Múzeum előtt görnyedő fejéhez, csak fiatalabb: mintha ugyanannak a szobrásznak a fiatalabb tanítványa mintázta volna. Derűs hunyorítással néz az izzó délutáni napba. Két öreg körösi gazda üldögél a törött padokon, a szobor előtt Az egyik vastag, fekete, eleven ember, belénk köt — Csonka Marci ez! — mondja. —- Farkas Elek úrnak a gulyása vöt ez. Ránézek, aztán a kőből faragott gulyásra a költő alatt, aztán fel a költő mosolygós fejére s azt mondom, fölintve: — Arany János! A vén gazda legyint: — Az semmi, kérem, az Arany János, de ez vét az embör, a Csonka Marci! Mer ez, kérem, nem vót ugyan idevaló, mert csak tizenkét- esztendős korába került ide Kőrösre, de kilencvenesztendős korába aalt meg! Negyven fejős tehenét, negyven darab anyadisznaját, huszonnégy darab fias lovát, meg még negyven darab befogni való tinóját, meg még húsz vagy huszonhat hízót, akit a tejen hizlalt akit nem győztek elélni, meg az ökreit: mind egyszóval, amit életébe gyűjtött, kérem! mind a gazdájára hagyta!... Hogy ő mán mindenkijét eltemette, azt mondta Farkas Eleknek, hogy: neked hagyom!... mert tegezte, mer csak unoka vót ez, az öreg Farkas uraság unokája, aki még őtet megfogadta, hát aszongya: neked hagyom. édes gazdám, de mindennap kigyere a síromhoz!... Kislányom azt súgta: — Sír... És valóban sírt az öreg gazda: úgy meghatotta a szívét egy cseléd- embernek ez a nagy jósága, hogy elfutotta a szemét a könny. — A gazdája osztán eltemette, de úgy ám, kérőm, hogy kérőm, harminchat ökröt fogtak a szekérbe, akin a koporsója vót. Mind itt van kifaragva, tessék csak megnézni, tessék csak fellépni, nem kár azért a fűért, nem eszi meg aztán a birka se... a kisasszonyoknak is, olvassák csak meg, lelkem, harminchat az ökör, körül, a Marci ökrei, lássák, mán nincs is Nagykőrösön ennyi szép nagyszarvú magyar ökör... Akkor rám néz. — Mer tán csak tetszett hírét hallani Csonka Marcinak? — Hallottam: mert Arany János megénekelte. Legyintett: — Ez az Arany János csak kis- bujtárja lehetett vón emennek. Ennek amennyije vót, kérőm. Amit a gazdájára hagyott ez a szegény gu- lyásembör. Nem nyugodott bennem a költő becsülete: — Mégis, lássa, ez a másik lett a híresebb, az Arany János, pedig ; csak megénekelte a gulyást. Rám néz komolyan, s mély meggyőződéssel : — Nem, kérőm!... E lőtt a híres !... — s rámutat a gulyásra. — Mert ijen hirös gulyás Kőrös városába nem vót több! Mer ez azt mondta, kérőm: hat ökröt fogasson őfelsége az ekébe! ne szaggassa a jószágot! Nem hagytam: — De az országba mégis Arany Jánost ismerik, nem Marci gulyást! — Mit ér az — szólt az öreg ember —. Nagykőrösön csak Csonka Marcinak van híre. — Nahát, akkor mondja meg, mér van odafelül az Arany János, Marci gulyás meg csak alul, a lába előtt!? — Mér?, azér, kérem, mert vamyű a vamjainak szemét sose vájja, s tekintetes igazgató úr a tanárnak kedves, lehet is érteni... Hát maga micsoda, tekintetes uram? Gazdálkodó-e, vagy csak olyan tanárféle?... • De még mindig nem telt be a költő dicsőségének nagykőrösi pohara. Mikor elbúcsúztunk s a piacon át- gyalogoltunk, egy kapuból kedvesarcú öregasszony lesett ránk: — Mondja, édös lelkem, tekintetes uram, mögtalálták, akit kerestek? — Arany Jánost?... Meg. — Jaj, Istenem, s hát mégis? — Hát honnan tudja azt maga, néném, hogy kerestük? — Hát idejött, lelköm, a városi embör, mondta, hogy: nemigen idevalósi ez az úriembör, hogy olyat keres, aki sose lakott itt. Mindnyájan nevettünk, a gyerekek s én. — Dehogjmem, lakott az itt, néném, tanár volt itt a kollégiumban. Nagy ember volt; lássa, mi is csak azért jöttünk ide, Nagykőrösre, mert nincs itt nekünk senkink a világon, de el akartunk egyszer zarándokolni oda, ahol valaha Arany János lakott. Tördelte a néne a kezét a nagy csodálkozásban, még ilyet se hallott. — Ö, Istenem, Istenem. — Ejnye, ejnye. Hát nem ismeri a szobrát? Lássa, itt áll magától száz lépésnyire, itt, a templom előtt, ott van kifaragva neki a Farkas Elek gulyása is. — Farkas Elek úr?! azt ismertem, kétezer hold földje vót itt, Kőrösön. — No, lássa. Arany Jánosnak meg egész utcája van! és a vén gulyás is, míg élt, Farkas Eleket szó- gálta, de most már csak Arany Jánosnak szógál világ végéig, mert ez megírta az ő életét és a temetésit is, hogy Harminchat ökör van fogva a a járomba, Majd csak bévontatják a paradicsomba! Szája nyitva maradt a drága szép Arany-soroktól s nyakamba tette mind a két. kezét: — Jaj, Istenem — csahintotta —, de édes egy embörke, hogy mindent felír a papírossára!. ... Nem tudott mit mondani, mert benne is elvirított az Arany bűbájos, édes tréfaszava s szót kellett adni az érzéseinek. Hát igy jártunk mink Nagykőrösön, kedves komám, magyar tró, aki vagy és a jövőért gondolsz: ebbül okulhatsz, mit várhat az embör ezen a földön mind életiben s mind halálában. De azért, barátom: Itt élned s halnod kell! (1924) szüntelenül vállalna. De nemcsak ennyi volt. Kőnehéz kitartása mögött vad, szenvedélyes élet lobogott. Indulatok fűtötték, eszmélete és képzelete szüntelen mozgásban volt, agya és szíve mindig dolgozott. Nem illik hozzá igazán a szobrok nyugalma. Az ünnepélyes méltóság sohasem tetszett neki. Valójában utókorától: a jelentől sem hódolatot vár. Inkább figyelmet és megértést, azt, hogy a jelenkor is hallja meg sza- .vát. értse meg üzenetét Mi lehet Móricz mai üzenete? Le- het-e üzenete egyáltalán egy írónak, aki több mint harmincöt éve halott? Aki egészen más korban élt, egészen más tennivalókkal viaskodott, mint a jelenben élő nemzedék? A kérdés irodalmunk eleven gondjára utal. Halljuk a kételyt, amely Móricz Zsigmond időszerűségét olykor megkérdőjelezi. Vajon mi lehet a mondanivalója a jelenben. 1979-ben annak az írónak, akinek sorsa és munkássága ma már jórészt az irodalomtörténet-írás birtoka? Móricz valójában saját korának kérdéseire válaszolt, s ezek a kérdések ma már jórészt történelmiek. A magyar parasztság sorsa, amellyel annyi munkájában s oly szenvedélyesen foglalkozott, azóta történelmi méretekben alakult át. A kép, amelyet Móricz erről a sorsról adott, ma már a múlté: történelmi dokumentum-értéke van. És megváltozott a magyar vidék, a magyar vidéki értelmiség helyzete, sorsa is. Vajon, ha az ábrázolás tárgya múlt időbe került, elveszítette volna időszerűségét maga az ábrázolás is: a hatalmas társadalmi, freskó amely Móricz Zsigmond regényeiben, elbeszéléseiben a huszadik század első felének magyar életéről kibontakozott? A történelem valóban nagyot fordult azóta, hogy Móricz megmintázita műveiben a teljes magyar valóságot, a teljes magyar életet. S lehet, hogy a kor társadalomtudományi, szociológiai és statisztikai képe ma már valóban múzeumi anyag. Nem így az irodalom. A jó regény, Móricz Zsigmond regényei mindig többet adnak, mint pusztán szociológiai ismeretet. Az embert ismerjük meg általuk: a huszadik század első felének magyar társadalmában élő ember gondolkodását, érzéseit, magatartását — az értelem és a szív belső történetét. Ahogy Tolsztoj vagy Balzac regényeiben sem pusztán a tizenkilencedik századi orosz főnemességgel és francia polgársággal találkozunk, hanem magával az emberi egyetemességgel: a tervezgető, küzdő, szenvedő, harcaiban elbukó és felemelkedő ember sorsával is. Nemcsak az elbeszélés tárgya maradt eleven, az írói munkát vezérlő erkölcs is. Móricz Zsigmond emberi hűsége és művészi elkötelezettsége, amellyel népe sorsa fölé hajolt. Az irodalom, s különösen Kelet-Európábán, ahol mindig egy népi és nemzeti közösség történelmi sorsáért kellett felelősséget vállalnia, az irodalom nemcsak az esztétikum dolga, hanem az erkölcsé is. És az irodalom etikáját mindig az jelzi, egyszersmind az teremti meg, hogy az író mennyre tudott azonosulni népének sorsával, vágyaival, törekvéseivel. Ez a közösségi hivatástudat és írói etika a magyar irodalomnak is legszentebb — soha el nem évülő — hagyományai közé tartozik. Ezt a hagyománjá — Balassi Bálint. Zrínyi Miklós, Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János örökségét — vállalta, vitte tovább Móricz Zsigmond is. Nem egyedül: Ady Endre társaságában, aki mindenben szövetségese, testvére volt. Móricz és Ady közösségi tudata, népi elkötelezettsége ma is irodalmunkat alakító morális erőt jelent. A regényíró példája és tanítása ma sem veszítette el időszerűségét: Móricz Zsigmond műveiben tesz tanúságot a közösségi hűség és szolgálat erkölcse mellett. Szavára érdemes figyelni a jelen irodalmának is. “ s végül nem évült el Móricz L Zsigmond művészi módszere s sem. Noha éppen az ábrázolás mikéntje az, amely leginkább ki van szolgáltatva az idő múlásának. így lett a romantikából vagy a szimbolizmusból irodalomtörténeti fogalom; módszer, amelyet a jelen irodalma már nem tudhat, nem is akarhat feleleveníteni. Móricz kezdetben azt a művészi örökséget kamatoztatta, amelyet Mikszáth hagyott a magyar irodalomra: az anekdotikus realizmus régi — még Jókaitól eredő — hagyományát. Ezt az örökséget kellett meghaladnia, ha a korszerű realizmusig akart jutni. A meghaladás módja a naturalizmus hatásában rejlett: rövid naturalista korszaknak kellett bevezetnie az érett realista műveket. A naturalizmus alakította ki a Sárarany írói világát, a realizmus a húszas évek nagy regényeit: az Úri murit és a Rokonokat. A tár-, sadalombíráló regények mellett kapott szelepet a realista ábrázolás költői változata: a Légy jó mindhalálig, amely talán a legjobb magyar gyermekregény. S a kritikai ábrázolás mellett született meg a nagy történelmi összefoglalás: az Erdély trilógia, amely egyszersmind erkölcsi példázat is arról, hogy egy kis nemzetnek milyen történelmi magatartást kell tanúsítania. Móricz Zsigmond realizmusa azóta követen, dő példát jelent, a mai magyar társadalmi regény sem élhet meg nélküle. A realista ábrázolásban Móricz a magyar regény régi törekvéseit teljesítette be. Adósságot törlesztett, hatalmas — szinte balzaci méretű — szintézist alkotott. írói egyéniségének szüntelen megújulási képességét mutatja, hogy e realista szintézis után új utakat keresett s talált. A harmincas években Móricz Zsigmond több irányú kísérletet tett a realista ábrázolásmód megújítására. Novelláiban, á Barbárokban például, a balladák drámai erejét sikerült újjáteremtenie, külvárosi elbeszéléseiben, közöttük a Kiserdei angyalokban a riportnovella erősen valósághoz kötött formáját dolgozta ki. Híres regényében, A boldog emberben azt a lírai és szociográfikus motívumokból építkező formát sajátította el, amely a népi írók szociográfiáinak újdonsága volt. Rózsa Sándor regényeiben valósággal népi eposzt alkotott, önéletrajzában, az Életem regényében a magyar irodalom memoárhagyományait újította fel. Művészi módszerében a magyar elbeszélő irodalom később ■— a hatvanas évek során — bekövetkező gazdagodását készítette elő. Olyan epikus eszközöket alkotott, amelyeket Sarkadi Imrétől, Sütő Andrásig és Sánta Ferenctől, Galgóczi Erzsébetig, azóta is használatban tart a magyar prózairodalom. M óricz-képünk, persze, időközben sokat változott. Talán kissé megfakult a korai művek fénye — az elbeszélések kivételével —, s megnőtt a későbbieké: az újat kezdőké, a stílust újítóké. Ezekben a művekben a százesztendős Móricz Zsigmond — akár a százesztendős Ady Endre és Krúdy Gyula — a mi korunkhoz is beszél. A ma is aktuális nagy elbeszélő szól hozzánk, akinek műve, öröksége semmit sem veszített elevenségéből. Aki ma is vallató kérdésekkel faggatja olvasóit. Párbeszédet kezd velük: szavára figyelni kell, figyelni érdemes. POMOGÄTS BÉLA Móricz Zsigmond: Csodálkozás Nem tudom megérteni, hogy hogyan lehet valaki, aki engem meg nem ért. Oly egyszerű és világos és előttem nem titok S ha rámnéz, tág szemmel néz s mint egy őrültet csodál, hol veszett el kettőnk között a kapcsolat, emberek ... Gondold végig: a gondolat arra való, hogy megértsd! gondold végig: elejétől, egyszerűen, amint igaz! gondold el a gondolatot: és engedd, hadd járjon át! És akkor egy új ember léssz: egy új ember: új, igaz! Lélek, aki lelket keres és oly boldog, ha talál, mint a néma Idegenben egymásra lelt földiek. Én nem tudlak megérteni, hogy nem értesz engemet... Hát hogy lehet valaki: aki engem meg nem ért?... a
