Pest Megyi Hírlap, 1979. június (23. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-24 / 146. szám

1979. JÜNIUS 24., VASÄRNAP 21. NYÁR SZENTENDRÉN Város a készülődés lázában A csillagok állása immár három napja nyarat jelez. De mit sem törődik ezzel az idő­járás; áprilisi zápor, kániku­lát elsöprő hűvös szél. és a nap alig mutatja arcát. ízbé­gen, a Bükkös-patak partján szobányi tócsák szegélyezik a füvet, a fákról pottyanó csep­pek kövér kupola-harangot varázsolnak a vízre. Nemzetiségi együttesek A dalos madarak csalhatat­lanul jelzik a jó idő közeled­tét — szokták mondani, de a nagy vakációra kiszabadult gyerekek a pacsirtáknál is biztosabban érzik a visszaér­kező napsütést. S az idei, * 21. Szentendrei nyár remélhetőleg kellemesebb időjárási feltéte­lek között zajlik majd. mint a tavalyi. A rendezvénysoro­zat kezdete egyszerre hármas eseményből rakódik össze. A Bükkös-pataki juniális helyszí­nének mozgalmas külsőt, a nemzetiségi népművészeti ki­rakodóvásár teremt, s le íz termékkiállítás, lovasbemutató — a legkisebbeknek pónifogat . körhinta, lacikonyha, vá­sári komédia és állatkiállítás. A Pest megyei nemzetiségi együttesek V. találkozóját is július 1-én tartják, egyszerre három helyszínen: a Marx té­ren, a művelődési központ előtt és a Felszabadulás lakó­telepen. Délután 4 órakor Ma­rosvölgyi Lajos, a város ta­nácselnöke nyitja meg a Szent­endrei nyár ’79 egy hónapig tartó eseményeit. Erre még egy hetet kell vár­ni. De a városnak már szin­te valamennyi nevezetes terén és utcájában találunk valami jelet, amely a lázas készülő­dést sejteti. A művelődési köz­ponttól alig néhány lépésre nyílik a Várdomb utca. Macs­kakövein felkapaszkodva a Templom térre jutunk. Kör­ben, egymástól alig néhány méterre mezítelen alumínium csövek fekszenek a földön, vagy meredeznek az ég felé vasbilincsekkel összekapcsolva. Felrémlik a tavalyi scsevab- csicsasütő, ízek idéződnek. Pa­dok, farönkből ácsolt emel­vény: legutóbb a templom té­ri játékok közben arra mene­kült fel az ál-orvos. Idén egészen más funkciója lesz. A gyönyörű XVIII. századi temp­lom oldalánál már összeácsol­ták a színpadot, s a hátteret tartó alumínium vázak is áll­nak. Templom téri játékok Békés András rendező, a Színház- és Filmművészeti Fő­iskola tanára fiúk-lányok ka­réjában magyaráz valamit in­dulatosan. Hogy mit? Rutinos színészpedagógushoz méltóan diszkrét. Mondandója nem tar­tozik a téren álldogálókra. De kemény szavak lehettek. Bé­kés leugrik a színpadról: ..A bútortól...” — tapsol egyet, és megelevenedik a csoport. A templom tövéről csúfondáros dallamok szállnak fel, a zené­szek kicsit fázósan topogva mutatnak igyekezetét. A főis­kolások könnyedén dalolnak átverésről, bundáról, hintáról és csúsztatott garasokról, meg­TV-FIGYELÓ Léda. Előfizetői emlékezet éta nem láttunk olyan hazai készítésű tv-játékot, amely a maga rendezésben és színját­szói tökélyével úgy felrázott volna, mint Miroslav Krleza Léda című drámájának pén­teken közvetített földolgozása. Igen, ez egy ritka nagy bra­vúr volt, s hogy azzá lehetett, több szerencsés körülménynek kellett találkoznia. Először is arra volt szükség, hogy az át- igazítás elkészítői ráérezzenek: mennyire a képernyőre illik ez az úgynevezett farsang éj­szakai komédia. Néhány, egé­szen közelről fényképezhető szereplő, szinte alig változó háttér — mi jobb kell a kis fényes négyszög tartalmas ki­töltéséhez. Másodszor pedig össze kel­lett toborozni azt a színész­csapatot, amelynek tagjai nem mimikájukra és gesztusaikra hagyatkozva, hanem emberi, művészi érettségük birtokában képesek átélni előttünk ezek­nek a gyökértelen, álművésze­tekbe menekülő, az öncsalást immár hivatásként űző pol­gároknak a Krleza által oly remekül jellemzett és meste­rien egybefont sorsát. No és kellett mindehhez még áz a Dömölky János, aki — kitűnő karmester módjára — meghatározta a játék fojtot- tan tragikus, egy kissé krú- dysan gordonkázó alaphangját. Ettől a hangütéstől lett ez a magyar Léda igazából azzá, ami; ez a mind erőteljeseb­ben hullámzó kép- és szómu­zsika kerítette igazából ha­talmába a megrendült nézőt. Foci. A nemrég zárult ju­bileumi könyvhét egyik nagy slágere volt Zsolt Róbert kitű­nő szociográfiája a magyar sportéletről. Nagy sebesen el­kapkodták ezt a kötetet, s ilyen nagy érdeklődést keltvén nem csoda, hogy a tv-sek is ráharaptak. Illendő módon a Fiatalok órája vette a bátor­ságot, hogy a benne elmon­dott kellemetlenségeket a legnagyobb nyilvánosság előtt szóba hozza. Persze úgy, hogy elsősorban fő nemzeti spor­tunkról, a fociról essék benne szó. Hát esett is bőven — mind a nyíltabb, mind a szordinó- sabb, mismásoló formában. Akik keményebben fogal­maztak, azok a labda régebbi kergetői közül kerültek ki. így többek között az a Sán­dor Károly — jelképes bece­nevén: Csikar —, aki oly pél- dáZatosrm idézte fel a maga pályafutását, jelezvén, hogy mind a csukafejes, mind a szögletből becsavart góllövés begyakorlásanoz mennyi, de mennyi akaratra, igyekezetre volt szükség. Igen, az akkoriak a pályán produkálta'-: — szűr­hette le a tanulságot a do­bozgazda. Míg a mostan:ak? Hát azok figyelmét sokkalta inkább a stadionon kívüli taktikázás köti le; az a megtollasodási hogyan s miként Noha az ilyesmiről inkább csak csoma­golt értesüléseket kaphattunk, azért dicsőség Feledy Péterek­nek, hogy ezt az egész futball- dzsungelt megbolygatták. Es­sék csak szó arról, amiről szó­nak kell esnie... Akácz László hajlás közben csókot lehelnek a nem létező közönség felé. „Könnyebben, sokkal köny- nyebben, hát gyerekek...” A többit nem illik kibeszélni, hi­szen próba van. A Köz társasági huntzfugsá- gokat próbálják, a Templom téri játékoknak adnak végső formát a főiskolások. A ré­gies szövegezésű műsor körül­belül ennyit ígér: comico- tragoediák. moralitások, ke­serves, örvendetes, érzékeny s vígságos játékok.... a bornak, majd a víznek dicséreti, az Erény, meg a Tunyaság vitá­ja, Tsók, Enyelgés, egyéb mu­latságok. S a fent idézett ap­ró próbarészlet is sejteti, hogy e Köz társasági huntzfugságok nemcsak a múlt „játékait” idézik majd föl július 7-én, péntektől minden hét végén. Dundo Maro je A tribün, s mellette a Béke étterem utcai pavilonja úgy beilleszkednek a városképbe, hogy akár örökre ott marad­hatnának. A Marx térj „ha­misítványok”. díszletek a 11 éves Szentendrei Teátrum elő­adásán szolgálnak majd. Most a tribünről követ minden moz­gást egy felügyelő szempár: nyugdíjas néni vigyáz, nehogy károsodás érje a díszletesek míves munkájának eredmé­nyeit. Próba? Megzavarta az eső a színészeket. Talán este későn. A reflektorokat már be­kötötték. A Görög kancsó melletti if­júsági klubba húzódtak meg a színészek délutánra. Hely csak annyi van. hogy a szöve­get összeolvassáli, Szirtes Ta­más rendező irányításával egy- egy mozgásfázisát gyakorolják a majdani előadásnak. Marin Drzic hányatott sorsú horvát író, reneszánsz komédiáját mutatják be az idén a teát­rumban. Egyéb mulatságok Oj produkciókkal várja az idei nyár vendégeit Szentend­re. Megszépült külsőt kap a város valamennyi múzeuma. De a korábbi évekhez képest két újdonság is lesz: bekap­csolódott az eseményekbe a Szabadtéri Néprajzi Múzeum, hiszen otthont ad már július 1-én, a nyitó napon, a nemze­tiségi néprajzi kiállításnak. S a másik újdonság; érdekes sporteseményeket rendeznek, így tehetségkutató úszóver­senyt és autósversenyt, s a Duna menti városok nemzet­közi kézilabda-, röplabda- és labdarúgótornáját is lebonyo­lítják. A közönséget pedig részvételre csábítja majd a szentendrei csillagtúra is. Kriszt György Üzenetek, sorsok sokszínű varázsa CIGÁNY KÉPZŐMŰVÉSZEK ORSZÁGOS KIÁLLÍTÁSA felszakad a fájdalom Pon- gór Béri Károly képeiből. Az Átkozódó villámokat lö­vell, alatta szinte mozog a föld, ruhája hullámzik, sodra van mint a tengerárnak. Pon- gor Béri Károly szemét orvo­sok gyógyították meg. Láto­másai rámzúdulna!!, színei pu­pillámat égetik. Szenvedélye tüzes pokol, ahogy feltárulko­zik. Nézem a képeket ezen a vá­ratlan tárlaton, s néhai Balázs János jut eszembe. A salgó­tarjáni cigányfestő, aki akár védőszentje is lehetne ennek a kőbányai kiállításnak. Put­rijában láttam őt először 1971 januárjában, ahogy szétté­pett lepedőkre, ingekre, zsák­vászonra festett. Földszagú viskóban görnyedt a keret fölé, s képei mellett versekkel árasztotta el környezetét. Mi­lyen gyönyörűséges volt ez az áramlás! Tapintatosan okos és sértettségében is felülemel­kedő. Balázs János nem káro­molta sorsát. Levesért tetőt és lábast javított. Később, ami­kor már csak festett (hatvan­öt évesen kezdte el újból!), nem járt az erdőbe gombát szedni, a szamócát is meg­hagyta a gyerekeknek. Volt benne valami büszkeség, ami felülemelte őt hétköznapjain. Nem saját nyomorúságát, a hálókat, a láthatatlan kerítést akarta láttatni, ami valójában körülvette. Balázs János a vá­gyai között élt. Pedig de so­káig féleszűnek tartották. Irta is: Fejet csóválva / kinevettek engem / amikor a cigány-he­gyen / rajzolgatni kezdtem. / Hátom mögött sokszor mond­ták / nézd a vén bolondot / megváltja tán a világot? / És dombhátról a viskók / hunyor­gó szemükkel / hálásan néztek rám, / hogy színük felfedez­tem.’’ Egyszer láttam sírni Balázs Jánost. Betegen, amikor riadt madárként, alig negyven ki­lósán, két karjában behozta új lakásába a mentős és letette az ágyra. Szinte elveszett a párna és a dunyha melegé­ben. Épségben maradt kezével megfogta jobbomat és szemé­ben könnycseppel szomorúan mondta, amennyibe bénult szája engedte: hát ide jutot­tam ... mondja, mi lett az erőmmel? ... nekem még kö­zölnivalóim vannak. Addig csak hegedűjét hallottam sírni, mert ha kezébe kapta, akkor siratott. Balázs János büszke Fenyvesi Júzsef: Péter bácsi portréja — Készül-e még egyszer görbe tükör? Olyan szatirikus műsor, amin annak idején könnyesre nevette magát a vállalati publikum. A kérdést Gerendái Péternek tettem fel, aki a Pest megyei Tanácsi Építőipari Vállalat árkalkulá­tora, a bércsoport vezetője, szabad idejében pedig a szín­játszó csoport háziszerzője, rendezője és művészeti veze­tője egyszeméiyben. ★ Az ötlet néhány évvel ez­előtt pattant ki, amikor már megsokallták, hogy a vállalati ünnepségekre, összejövetelekre csak nagy üggyel-bajjal tud­nak színészt szerződtetni, s jobbára csak drágán a hakni- zók érnek rá. „Lépjünk fel mi”, határozták el a KISZ- szervezet fiataljai. Először Darvas Szilárdnak az Ember tragédiája alapján írt paródiá­ját dolgozták át építőipari, még konkrétabban vállalati szatírává. A szereplők lakato­sok, szobafestők, olyan fiatal munkások voltak, akik koráb­ban nem foglalkoztak színját­szással. A játék kedvéért léptek dobogóra, önmagukról, önma­guknak és társaiknak alakítva szerepüket. Ez volt a sikerük kulcsa. Az előadást többször meg kellett ismételni és úgy látszott, hogy közel két évti­zednyi szünet után munkás­színjátszók élesztik fel Vácott az amatőr hagyományokat. Egy ideig még 20—30 perces klubműsorokat is előadtak, aztán következett az Egérfo­gás. Ez a darab is az építőipar és a vállalat görbe tükre volt. Az alapötletet Gogol: a Revi­zor című vígjátékából merítet­ték. A központba érkező pat- kányirtót tévesztik össze a re­vizorral, s ebből származik a bonyodalom. Az Építő- Fa- és Építő­anyagipari Dolgozók Szakszer­vezete Békéscsabán rendezett fesztiválján tavaly ők szerez­ték meg a harmadik helyet. Külön műsorral készültek a szakszervezetek 75 éves fenn­állásának megünneplésére is; ezt a megyebizottság által ren­dezett ünnepélyen adták elő. Ez is sikerült, de azért nem volt igazán jó. Érthető, hiszen már nem megszokott műfaj­ban kellett szerepelniük. ★ — Az eredeti szakmája mű­szerész. A jelenlegi foglalkozá­sa is elég távol esik attól, ami­re szabad idejét áldozza. — Humán érdeklődésű va­gyok — mondja magáról Ge­rendái Péter. — A Kossuth Zsuzsa Gimnáziumban érettsé­giztem Budapesten, ahol diák­éveim alatt és azután is, vagy tíz évig szerepeltem. Egyszer jelentkeztem is a színművé- szeti főiskolára, de aztán soha többet. Ma már tudom: ama­tőrként szívesen csinálom, de hivatásos akkor sem lennék, ha módomban állna. — Hogy folytatódott a törté­netük? — Néhányan bevonultak, mások férjhez mentek. Aztán meg az építőipari munka mellett nem könnyű ez, hiszen a sikerek idején majdnem minden este próbáltunk. Tud­ja, most a vállalatnak is egye­nesbe kell kerülnie. Nekem is rengeteg a dolgom. — Tehát nincs tovább? — Megpróbáltunk utánpót­lást szerezni, együttműködni az Egyesült Izzó fiataljaival, de ez sem vezetett célra. ★ írnám, hogy vége. Vácról Pécel felé gurul velünk a Tra­bant. Az új lakóházak építke­zésén már várta egy bizottság. — Balassagyarmaton a Mik­száth Kálmán Művelődési Központ minden második év­ben fesztivált rendez, a szo­cialista országok irodalmát be­mutató együtteseknek. Erre mi is jelentkeztünk — mondja. — Újra lesznek vállalkozók a csapatba? — Gondolom, mert sokan tudják, hogy az eddig elért sikerek köteleznek. — Segített eddig valaki a műsorok szerkesztésében, ren­dezésében ? — Igen. Koppányi György dramaturgtól sok hasznos ta­nácsot kaptam. — Ügy értem, a városban dolgozó közművelődési szak­emberek közül. — Pestről járok ide dolgoz­ni. — Őket nem ismerem. Jó színjátszók kellenének. Közös szervezéssel bizonyára sikerülne is őket összetoboroz­ni, hiszen egymás törekvései­ről nem tudva, hol itt, hol ott vetél el egy-egy kezdeménye­zés, Ki keresse a másikat? Aki hamarabb felismeri, hogy a jó ügy folytatása nem csak vál­lalati érdek. Kovács T. István volt cigány múltjára, létére! Nem a rátapadó és a benne különlegességet szimatoló kí­sérők mendemondáiból akart megélni. Tanítani akart. Né­pet nevelni. Katedra nélkül. Nem engedve környezete visz- szahúzó csábításának. Pedig szenvedett, hajtotta magát. Éppen ezért, hajnalban és dél­előtt festett, délután olvasott és elmélkedett, este és éjszaka írt. A z autodidakta cigány kép- zőművészek országos ki­állítása szép tett. Majdnem azt írtam: vállalkozás. Ma inkább azt mondom: felelősség. Mert nemcsak felkarolni kell, ha­nem vállalni is valamit. Nem a putrik, a mindennapi gyer­mekáldás, a mende-mondák már-már sztorizó közhelyeit. Hanem az akarást. Azokat, akikről Lakatos Menyhért mondja: egyre többen jönnek tiszta képet alkotni a cigány­ság belső világáról. Őszintén feltárva gondjukat, bajukat; t társadalmi segítséget kérnek a beilleszkedéshez. A majdnem megvakult Pon- gor Bari Károly, a gyermek- nevelés közben szabad idéjét rajzolással, festéssel töltő Oláh Jolán, a cigány hétköznapok világát, a hagyományok meg­őrzését és az új elterjedését íves akvarelleken megörökítő Orsós Teréz, a Van Gogh-gal lelki rokonságot érző Hock La­jos, a fafaragást művészi szin­ten űző Horváth Vince és Or­sós Jakab üzenetet hoznak, Megmutatják szenvedélyüket, gyermekkorukat rajzolják pa­pírra, hogy később bölcsesség­ről regéljenek, belefeledkezze­nek az alkotás örömébe. A feltárulkozás szép példája ez a kiállítás. A szereplők nem fe­szegetnek titkokat. Mítoszt sem teremtenek maguk körük Becsületes szándékuk túllépj túlmutat azon a kirakaton, amit az amatőr táncszínpadok állítanak közszemlére, egy-egy előadáson. Ezen a kiállításon, senki sem hasonlít a másikra. Az elhatározás a közös, az örömszerzés boldogsága, amit a, kézbe vett ecset és fafaragó kés, a színek buja kavalkádja jelent. IV éhány képen átüt a rítus J ’ fontossága. Orsós Teréz Dudás Julóra emlékeztetőén., saját környezete hagyomá­nyaik mindennapjait kelti élet­re. Elsirat és vágyakozik, me­sék és valós kapcsok kötik össze lapjait. Lakatos Meny­hért azt írja róluk: Vásznai­kon kegyetlen sorsok csapnak össze, hogy valahol a képze­let határán álomképekké zsu­gorodjanak, és újra visszaál­modják magukat a valóságba. Kuporgó figuráik átnéznek az időn és tekintetükből a ma­gány, a félelem árad, torkukat segélykiáltás szorongatja. Meg­lehet: a belülről érkező így látja. A tanú, a kiállítás láto­gatója másképpen vélekedik. Észreveszi az önvizsgálat, az önismeret újra szövődő szá­lait. Megérzi, hogy immár nemcsak' tragédiák léteznek. Nemcsak a segélykiáltás hal­latszik, hanem kihajtottak a meglelt öröm virágai is. Elin­dult, megkezdődött valami; amit ez a kiállítás is jelez. Hogy nemcsak várni, elfogad­ni, követelni lehet, hanem mindenekelőtt adni is. Hites, forrásértékű beszámolót a ci­gányéletről. Hogy nemcsak ké­telyek vannak, álomkór és té­tova bóklászás, hanem letisz­tult agyak is, akik hiteles szó­szólói, nemcsak mesélői ennek a népnek. Akiknek nemcsak a bicska nyílik ki a zsebükben, ha sérelem éri őket, ha­nem önmagukkal szemben is keményebbek. Ügy hozzák üzenetüket, úgy lepnek meg velük, hogy mi odatartjuk ke­zünket. Mint akik egy fedél alatt élnek. Hogy nemcsak mi tartsunk prédikációt. Ök is tudnak számunkra meglepe­tést okozni. A gyáraltban, az üzemekben, a földeken. Két kezükkel és a fejükkjtel. Mun­kájukkal. S írne a tanulság: művészetükkel is. Ne feledjük el őket. Saját kötésüket, kötő. désüket keresik. Hogy gyöke­ret verjenek. Beépüljenek kul­túránk mindennapi vérkerin-' gésébe. Molnár Zsolt EGÉRFOGAS ÉS.., Volt egyszer egy görbe tükör

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom