Pest Megyi Hírlap, 1979. május (23. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-06 / 104. szám
I Dénes Géza' A mama ó hetvenes parasztpár ballag a vasútállomás felé. Szótlanul lépdelnek egymás mellett. Ahol a jegenyesor kezdődik, az asszony hirtelen meggyorsítja lépteit, mert befütyül a vonat, még kint a szemafornál. De arról, Nánás felől. Ha csak a náná- si, akkor meglassulnak. A szem- benjövő hatvani vonatot a nánási itt várja be, mert csak itt van kitérő. így illő, mert a hatvani komótosabb: a munkásokat hozza így hét végén Pestről. Minden hónap első szombatján kiballagnak ide, az állomásra, s várják haza Pestről egyetlen gyermeküket, Rózsit. Három éve került fel a lány. Messze is van az a Pest, van tán kétszáz kilométer is, nem futhat haza sűrűbben. Az állomás épülete előtt, a virágoskert közepén pirosra festett pad áll, arra telepednek. Az asz- szony hátrasimítja fejkendője alatt őszes haját, a férfi meg pödör egyet a bajuszán és kimondja a gondolatát: — Na, jó csomó utas, pedig ez csak a tarjáni! De az asszony másfelé kalandozik: 34 éve ugyanígy várta a háború után másik gyermekét, a katonafiát. Szinte az egész falu kint volt az állomáson. Egyiknek is, másiknak is borult a nyakába valakije, csak az övébe senki. Senki, de senki... Istenem, még ma is várja. Milyen jó lenne, ha ezzel a vonattal most megérkezne. Már 55 éves volna az a gyerek. Meg se ismerné... Éppen hájastésztát sütött, sárgarépával töltve. Igaz ugyan, hogy akit most vár, Rózsi is nagyon szereti, pedig Pesten él, mégis ezt követeli. Azt mondja, Pesten nem sütnek ilyet, de amit sütnek, abban is csak dió túró, meg más efféle encsem-bencsem nyalánkság van, soha egy kis reszelt-cukrozott sárgarépa. Hogy lehet anélkül élni? Rózsi is kifinomult köztük, de alig várja, hogy itthon elébe ralija a nagy tál hájast. Pedig az a lány nagy ember: úgy gépel, mint a villám, meg úgy leírja, amit mondanak neki, hogy tán hamarabb, mint ahogy kimondják. Csak hányja a vonalakat az irkába, kit így, kit úgy, de el is olvassa a lelkem. Csuda okos lány ... H atvan felől csattogva robog be a vonat, az ajtókon özönlik ki a szombaton hazaérkező munkások serege. S egy fehérpettyes, pirosruhás, tűsarkú-cipős. sudár fiatalasszony is leugrik fürgén, hosszú, szőke haja a vállára csapódik. Felkapja pepita bőröndjét, s igyekszik a kijárathoz. Az öreg odakiált: — Hé, Rózsikám, itt vagyunk! Az asszonyka boldogan perdül a két öreg elé. Megcsókolja egyiket is, másikat is. De ahogy az anyját csókolná, látja, hogy az arca ráncaiban patakzik a könnye. — Miért sír, édesanyám? De a mama semmit nem szól. — Ugyan, mondja már. Tán megbántottam volna? A mama csak hallgat. Előkerül zsebéből a gyászszegélyű zsebkendő is, s most már teljes erőből belezokog. Mert ha nem is jön az a fiú, Bandi, Andris, hát bele kell nyugodni. Andris nem jöhet.'Nem bír. Andris nincs többé. De, hogy ez a lány ... perdül-sereg fürgén, vidáman, kiöltözve, mintha nem is az ő ivadéka volna, hanem valamifajta... olyan volt urasági kisaszGráber Margit grafikája szony. Meglátszik, hogy nem volt kapa a kezében, ö magának csak akkor volt ünnepe, ha egy ■ szép berliner kendőt kapott az anyjától, amivel bebugyolálhatta a testét. A lány meg tovább erőlteti: — Azért mégis csak... az ember egész hónapban fent dolgozik, de nincs kedve hazajönni, mert itthon mindig elrontja édesanyám az egészet, mintha gyász volna. Mire való ez az örökös hisztizés? A mama megérzi lánya hangjában a türelmetlenséget. Jaj, nehogy megsértse! Akkor még havonta se jön haza. Megembereli magát, átkarolja á lányát. Kint, az utcán is szimmongat a zsebkendőbe. S alig haladnak, újra elfogja a gyengeszí- vű édesanyák visszatartott, mégis kifelé folydogáló keserűsége. Mert Andriska még akkor született, frissiben, amikor fiatalok voltak, de Rózsi jóval később, és ím, hogy felnőtt, mire megvénüLiek. Rózsi, perEmlékezés Radnóti Miklósra A mártírhalált halt költő, Radnóti Miklós születésének 70. évfordulója alkalmából, koszorúzási ünnepséget rendeztek sírjánál tegnap, szombaton, a Mező Imre úti temetőben. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának nevében Komiaesz Mihály, a tudományos, közoktatási és kulturális osztály vezetője és Bereczky Loránd munkatárs, a Kulturális Minisztérium képviseletében Tóth Dezső miniszterhelyettes és Biró Zoltán főosztályvezető koszorúzott. A Magyar Írók Szövetségének koszorúját Garai Gábor főtitkár és Fodor András, a költői szakosztály titkára helyezte el. Megkoszorúzta a sirt Radnóti Miklós özvegye és az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Radnóti Miklós gyakorló iskolájának több tanulója. A koszorúzási ünnepség az Intemacionálé hangjaival ért véget. Az évforduló alkalmából a Magyar írók Szövetsége is koszorúzási ünnepséget rendezett szombaton. Budapesten, a XIII. kerület, Radnóti Miklós utca 45. számú ház falán levő emléktáblán a Magyar írók Szövetségének koszorúját Garai Gábor és Fodor András helyezte el. Elhelyezték a hála és megemlékezés virágait a Kulturális Minisztérium, a XIII. kerületi Tanács, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete, a Petőfi Irodalmi Múzeum képviselői és a Radnóti Miklós utcai két általános iskola kisdiákjai. Megkoszorúzta az emlékhelyet Radnóti Miklós Özvegye is. A költő alábbi versét az évforduló alkalmából közöljük. Himnusz a békéről Te tünde fény! futó reménység vagy ie, forgó századoknak ritka éke: zengő szavakkal s egyre lelkesebben szóltam hozzád, könnyüléptü béke! Szólnék most újra, merre vagy? hová tűntél e télből, mely rólad papol s acélt fen szívek ellen — ellened! A szőllöszemben alszik így a bor, ahogy te most mibennünk rejtezel. Pattanj ki hát! egy régesrégi kép kísért a dalló szájú boldogokról; de jaj, tudunk-c énekelni még? Ó, jöjj el már, te szcllős március! most még kemény fagyokkal jő a reggel, didergő erdők anyja, téli nap, leheld be zúzos fáidat meleggel, s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk e háborúk perzselte télben itt, ahol az ellenállni gyönge lélek tanulja már az öklök érveit. Nyarakra gondolunk s hogy erdeink majd lombosodnak s bennük járni jó, és kertjeinknek sűrű illatában fáján akad a hullni kész dió! s arany napoknak alján pattanó labdák körül gomolygó gombolyag, gyereksereg visong: a réteken zászlós sörényű, csillogó lovak száguldanak a hulló nap felé! s fejünk felett majd surrog és csivog a fecskefészkcktől sötét eresz! Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.-»ma noaysp «as • Do1 ö, tarts ki addig, lélek, védekezz! (1938) Tristan Bernard'Kérem a jegyeket! Kereszlúry DezsőAz oroszlán meg a kislány Az oroszlán nem hirdeti, hogy oroszlán: nem kell neki fegyver: állkapcsa, karma ereje, nagyhatalma. Szimata jelzi: valami jön már ínyét csiklandani; egy kisleány, már ott is ül mellette félelmetlenül. — Te oroszlán vagy? — kérdezi, és énekel, mesél neki az oroszlánról, ki szelíd, szereti embertársait. Bátorságánál is nagyobb a fény, mely szeméből ragyog, erősebb mint a napsugár, mely mély kút éjjelébe száll. Áll elréved a szörnyeteg: — Varázsló'talán a gyerek“7 S figyel megbabonázva a kis Orfeusz szavára Szalai László: • Dunsztosüvegek emlékszem még emlékszem tisztán ama napokra mikor édesanyám barackot cseresznyét és szilvát tett el télire én pedig kis szöszke gyerek sámlin csücsülve a konyhában a dunsztosüvegek garmadáján megtörő fények gyönyörű káprázatában anyám pettyes köpenyét figyelve kölyök-ésszel próbáltam megoldani a rejtélyt vajon hányadik már e nyárutói ünnep édesanyám ma már nem tesz el télire se barackot se cseresznyét se szilvát megtöredezett arcán minden ősz új ráncokkal jelentkezik s előszülő hajától lassan visszahúzódik a tenger felnőttem megtanultam okosan * kiszámolni a Föld és Hold távolságát s mégis a kiüresedett nyárutókon a kamra polcán unatkozó dunsztosüvegek porlepte üvegén megtörő tompa fények álmosítő zavarában azt a hajdani kölyköt idézgetem sze minderről semmit nem tud. Még toppant is az újra felszakadozó könnyekre. E kkor már az öregember se bírja tovább. Nem a köny- nyek miatt, azokat ö nagyon- is megérti. De ez a lány még mindig nem tanult szép szót. Na, majd most... Nagy, kemény kezével átfogja a lány puha derekát. A mama csontos kezefeje is a markába akad ott, a Rózsi derekánál, azt is melegen megszorítja, mintha csak biztatná az öregasszonyt, aztán rekedt basszushangon beleböl- cselkedik a lánya fülébe: — Rózsi lányom, tudhatod, milyen gyenge a szíve anyádnak. Elfelejtetted már Pesten, hogy az ember az olyan alkotmány, . amelyik nemcsak bánatában, de örömében is tud sírni? Ha az az öröm nagyobb, mint amennyit a szíve ki- áUhat? Rózsi már mindent megért: hát nem bánatában sír a mama. örül neki, amiért hazajött. Mert az a mamának nagy öröm. Tényleg, az ember akkor is tud sírni, ha nagy öröme van. Átkapja szabad kezébe a bőröndöt, a másikkal átkarolja a mamát, fejét ráhajtja a vállára és boldogan összecsókolja: — Mama, mamácska, nem gondoltam én azt komolyan. Ne féljen, ezentúl minden szabad szombaton hazajövök. Csak ne sírjon már. Jó, drága mama? A mama előbb a férjére néz, nagy hálával, amiért olyan szépen odamondta a lányának. De jobb is, hogy nem említette Andrist. Sokkal jobb. Minek is. Ez a szép, hogy örömében sir. Hadd higgye az a lány. Neki nem szabad tudnia, hogy milyen nagy bánat nyomja a szívét. Hogy mikor őt meglátja az állomáson, mindig az a nagy, fekete bánat borul rá. Otthon, egyedül semmi nem fáj, még el „is beszélget Andrissal, hogy más ne hallja, persze. Még azt hinnék, hogy magában beszél. Pedig nem: Andrissal. Jaj, hát hazajön sűrűbben Rózsi. Ekkora örömtői, hogy is lehetne szólni? Hang nem jön ki a torkán, csak nyelni és nyelni kell. Pedig már várja az a lány, hogy szóljon rá valamit. Alig bírja fulladozva elcsuk- lani: — Várlak, biz’ én, édes lányom, hogyne várnálak! De nem csak én, meg apád! Vár majd téged az asztalon mindig egy nagy tál hájastészta is, jó vastagon töltve cukros sárgarépával. És szép csendesen lányára mosolyog egy könnycsepp mögül. A hogy haladnak a faluba, úgy szárad a könny. Még. oda is mosolyog a lányának. Hát a nagyvárosban mi újság? Na, ne mond. És végigvidámolják a főtérig az utait. De a nagy vidámság közben is lobogtatja a mama kezében a tavaszi szél azt a könnytől ázott, -'yászszegélyű zsebkendőt. Csak odahaza, amikor a nagykapun is beléptek. csak ott meri elrejteni a kebelébe. Mert arra a gyászszegélyű zsebkendőre, amíg csak él, mindig de mindig szüksége lesz. Felszálltam a Párizs—Marseille útvonalon közlekedő gyorsvonatra és kényelmesen elhelyezkedtem az első osztályú fülkében. Igaz, hogy a felírás figyelmeztetett: nemdohányzó, de engem az ilyen apróságok nem zavarnak, sőt, mint szenvedélyes dohányos, öt perc múlva már rágyújtottam kedvenc havannai szivaromra. A férfi, aki velem szemben ült, figyelmesen szemlélte, ahogyan elővettem a szivart, ahogyan lecsippentettem a végét, s meggyújtottam. Megvárta, amíg szívni kezdtem, és csak akkor szólalt meg: — Kérem, uram, ez nemdohányzó fülke! — Én, kedves barátom, megszoktam, hogy azt tegyem, ami nekem tetszik... — válaszoltam, magától értetődő közvetlenséggel. — Nos, meglátjuk... — emelte fel a hangját útitársam — szólok a kalauznak. — Parancsol, uram? — udvanas- kodott a kalauz, amikor intettem neki. — Ezt az urat utasítsa rendre — szólt útitársam —, befüstöli nekünk a nemdohányzó fülkét! — Uram... — kezdte a kalauz, de én közbevágtam: — Tudom, mit akar mondani. De kérem, előbb vizsgálja meg ennek az úrnak a jegyét, hogy egyáltalán ide szól-e az? A kalauz a szomszédomhoz fordult. — Szíveskedjék a jegyét megmutatni ... Útitársam elsápadt, remegő kézzel kaparászni kezdett a kabátja zsebében, majd átnyújtotta a jegyét. — Kérem szépen... — csóválta meg a fejét a kalauz — az ön jegye másodosztályú kocsira érvényes. Nem utazhat itt. Szíveskedjék utánam jönni... Társunk gyűlölködő pillantást vetett rám és dühödten ragadta meg a csomagját, de szó nélkül indult a kalauz után. A kislány, aki mindeddig hallgatagon ült a fülkében, letette a könyvét és csodálkozó tekintettel kérdezte: — Mindent hallottam és láttam, bár úgy tettem, mintha itt sem lennék. Jól elintézte az útitársunkat. Csak egyet áruljon el: honnan tudta, hogy a jegye nem erre az osztályra szól? — Semmi ördöngösség... — hárítottam el magamtól az elismerést. — Csak láttam, amikor a zsebébe tette... és pontosan olyan színű, mint az enn^m ... (Fordította: Antalfy István) Tavasz a váci Rózsakertben Fejér Ferenc tusrajza
