Pest Megyi Hírlap, 1979. május (23. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-06 / 104. szám
Fél évszázad óta A solymári történelem kutatója Alig hittem volna, hogy dr. Valkó Arisztid már ötven éve kutatja Solymár múltját. Azért nehezen hihető, mert lendülete, energikussága sokkal fiatalabbnak mutatja koránál. Pedig már hetvenötödik esztendejét tapossa. Honnan ered a frisseség? Valószínűleg abból az érdeklődésből, amellyel fiatalon a művészetek és a történettudomány felé fordul. A romantikus stílusú, Niegert Károly festőművész által a századfordulón építtetett solymári házának tágas szobájában, a múltról beszélgetünk. Régi családi levéltárak Dr. Valkó Arisztid egy könyvet mutat, édesapja munkája a Budapesttől Velencéig című, öt kiadást megért útikönyv. A dedikáció 1921- ből való. Ekkor már túl voltak a meghurcoltatások, a fehérterror dühöngő időszakán. Édesapja ugyanis a Tanácsköztársaság idején a helyi direktórium elnöke volt. — Én gyakornok lettem a Vásárpénztárban — emlékezik —, közben elvégeztem a jogot, s előadásokat hallgattam a bölcsészettudományi karon is. A pesti megyeházára kerültem díjazás nélküli gyakornoknak. Hat évig tartott ez a nehéz állapot, azután Vácra mentem segédjegyzőnek, majd a Hadügyminisztériumba. Akárhol is dolgoztam, 1928- tól kezdve kutattam a solymári vár történetét. Minisztériumi titkárként ment Nyugdíjba 1949-ben — és azóta van ideje igazán a tudományos munkára. Előbb a Hadtörténeti Múzeumnak, 1950. óta pedig a Magyar Tudományos Akadémia zenetudományi és művészettörténeti kutatócsoportjának, illetve jogelődjeiknek dolgozott, dolgozik. Régi családi levéltárak adatait kutatja (elsősorban az Országos Levéltárban), a műemlékekre, műtárgyakra, a zenei eseményekre vonatkozó adatokat keresi. Főleg az Eszterházy családdal, a Fertődnek nevezett egykori Észter- háza 1720—1800 közötti történetével foglalkozik. Külföldön is megbecsült munkája az a nagy forrásközlemény, amely Haydn magyarországi működése a levéltári akták tükrében címmel jelent meg. De feldolgozott és publikált Liszt Ferencreés édesapjára, az Erkel-családraj Weiner Leóra, az Operaház 1884-től a felszabadulásig tartó történetére vonatkozó adatokat is, A közeljövőben a Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal kapcsolatos anyagát szeretné közzétenni. Közben, 1962-ben újra főállású munkát vállalt: tudományos munkatárs a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban. 1970-ig bibliográfiaszer- kesztéssel foglalkozott, cikkeket írt, többek között a solymári vadászkastélyról. A palota fényes múltja így hát továbbra is hű maradt Solymárhoz, és különösen a várhoz, amelynek alapjait 1370. körül kezdték lerakni a Lackfi-család tagjai, és amelyről 11. Ulászló egy oklevélben így emlékezett meg: „Aíi, Ulászló, Magyar- és Csehország királya, tudtul adjuk mindenkinek, hogy mivel Salmar (Solymár) vára Pilis megyében, a mi Buda váró- sunk szomszédságában oly kellemes és igen alkalmas helyen fekszik, hogy ... mindig ki tudtunk oda vonulni felüdülés és vigasz céljából, amit leginkább a vadászatban érünk el, és ott a vadászatban gyakorolhatjuk magunkat.” ötvenegy évvel ezelőtt Valkó Arisztid disszertációírásra készülve, elkezdte az ásatást a várdombon. Engedélyt kapott hozzá, segítséget azonban nem. A kutatómunka — amelyet ma többek között a szentendrei múzeum szakemberei folytatnak — így a család és a barátok segítségével folyt, erőteljesebb ütemben a második világháborúig. Az előkerült tárgyak ma beraktározva, a ház folyosóján zsúfolódnak. A vár helyén időszámításunk előtt 1500 évvel — mutatja dr. Valkó Arisztid az agyagedényeket — a vatyai kultúrához tartozó bronzkori telep volt. Innen kerültek elő a pa- ticsfal-darabok, a dörzskövek, a megpörkölődött gabonaszemek is. A sírkövek már a rómaiakról beszélnek. Más leletek a középkorból valók. Egy sarló: talán annak a Nens-csa- }ádnak a tagjai használták, akiket egy 1286-os oklevél említ. A csálád- fő és négy fia jól felszerelt gazdaságot hozott létre, egy ekényi földet, azaz 150 holdat műveltek meg. Már 1288-ban volt faluközösség, és álltak a várfalak. Az ásatások idejére azonban már csak az maradt meg belőlük, amit a török a XVI. században megkímélt, és amit a helybeli lakosok a XVIII. században az uralkodói parancsra már nem tudtak elhordani: a mintegy három méter magas öregtorony, a 16-szor 8 méteres palota, a 20 méter hosszúságú védőfaldarab. A gyűjteményben gótikus és reneszánsz ablak- és ajtókeretek, kályhaszemek, gótikus lőrés. használati tárgyak, szerszámok: kapa, fejsze, kulcsok, lakatok, tartószögek, lószerszámdíszek, és ágyúgolyók emlékeztetnek a vár fényes múltjára és pusztulására. A község bölcsőjére lát A kutató ablakából a község bölcsőjét jelentő völgyre és a fölé magasodó várdombra lát. Pillantásával az évszázadokat fogja át, s ha látogatói érkeznek, vasárnap, vagy ünnepnapokon, azoknak is szívesen beszél a múltról, megmutatja 1952. óta közérdekű magángyűjteményét. Tagja a solymári helytörténeti bizottságnak, különböző témákról, mintegy 150 cikket publikált. Munkája elismeréseként tavaly, a múzeumi hónap alkalmából megkapta a Szocialista Kultúráért kitüntetést. Hetvennégy évesen csak a gyűjtemény jövőjéért aggódik. — Véleményem szerint kezelését és bemutatását úgy lehetne leginkább biztosítani, ha itt maradna Solymáron, s a községi helytörténeti gyűjteménnyel együtt állítanák ki. Ehhez persze modem, a közművelődési célok megvalósítását elősegítő épületre lenne szükség. P. Szabó Ernő A harangöntö Egy kihaló mesterség — a harangöntés — utolsó magyarországi művelője Gombos Lajos, örbottyáni műhelyében háromtonnás harang is készül. Képünkön: öntés után tisztítják a díszes harangot. Az első - akit várva vártak Semmi mást nem tudtam azokról, akik ebben a riportban szerepelnek, mint ami miatt felkerestem őket: nemrég gyermekük született. Az első. Akiről talán évek múlva így beszélnek majd: a nagyobbik lányom, a nagyobbik fiam. De most ő a gyermek. Álomszerű volt az a vasárnap. Bukolikus derűje kápráztatta a télhez, borúhoz szokott szemet. Aztán a találkozások! Volt valami valószínűtlen az egészben. Hogy egy eclogába illő napon fölkerekedik az ember vagy huszonöt címmel a jegyzetfüzetében, a címek közül találomra kiválaszt hármat, majd bekopog a családokhoz. És mindenütt idillre bukkan. Ki hiszi ezt el? Pedig így volt. — Gyerekember — gondolom magamban, amíg követem a házhoz vezető kerti úton át Réfi Pétert. S a szobában, ahova bevezet, egy szőke kislány fogad. — A feleségem — mutatja be, s aztán kimegy föltenni egy kávét Csendesen csukja be az ajtót, nehogy a szendergő baba fölébredjen. Olyan gyorsan belemelegszünk a beszélgetésbe, mintha már évek óta ismernénk egymást. Zsuzsának, a huszonkét esztendős fiatalasszonynak nagyon nehéz volt kihordania terhességét. — Előző munkahelyemen napirenden voltak a torzsalkodások. Hiába határoztam el, hogy nem idegeskedem, az első kát magzatomat elvesztettem. Orvosi tanácsra állást változtattam. A szakmámban helyezkedtem el, közgazdasági előadó lettem a textilfestő üzemben. Igaza lett az orvosnak, látja ... És a férjem rengeteget segített. Pedig tanul. Megérkezik a férj a kávéval. — Nem vagyok pomázi, Kőbányán nőttem fel, csak Zsuzsáéknál több hely akadt a számunkra ... Réfi Péter huszonhat éves. Villanyszerelő a szakmája. Nagyon jól keresett, mégis, örömünnep volt számára, amikor beiratkozhatott a szakmunkások egyetemi előkészítő tanfolyamára. Felvették a Kandóra. És a nyáron már kezében lesz üzemmérnöki diplomája. — Ö lesz az első értelmiségi a családban — mondja büszkén a felesége. A gyermekekről kérdezősködöm. Egy kicsit közelebb húzódnak egymáshoz, úgy mondják el, mennyire rettegtek, hogy hátha ez is ... És amikor Zsuzsa elérkezett a kilencedik hónaphoz, felszabadult szívvel kezdte hímezni a pólyát. Most úgy tervezik, hogy három évig otthon marad az édesanya a kicsivel. Még két gyermeket szeretnének. — Sokan ijesztgetnek, hogy nem tudjuk majd eltartani őket, mert üzemmérnökként kevesebbet fogok keresni, mint villanyszerelőként —, de teszi hozzá — ők nem tudják, hogy én tanúja voltam, hogyan lehet tizet felnevelni, munkáscsaládbari. — Péter annyi mindenhez ért — büszkélkedik újra a felesége. Amíg terhes voltarh, megtanult főzni. Elhallgatnak, talán emlékeznek. Aztán egyszerre szólalnak meg, de a férj udvariasan elhallgat. A fiatal- asszony mondja: — Azt szeretnénk, ha a gyerek úgy vehetne példát a mi életünkről, ahogy mi a szüléinkéről. Nálunk nem volt divat a megcsalás, a veszekedés. Ha így neveljük, biztosan rendes ember lesz. És nem kell feltétlenül mérnöknek lennie. Azzal foglalkozzon, amit szeret, de azt becsülettel csinálja, Ä w Az első kép, ami a budakalászi házba belépvén a szemembe ötlik: a pályázóvá átalakított konyhaasztalnál vékonydongájú, szőke férfi pelenkáz egy kisbabát. A feleség, meghökkenve a váratlan látogatótól, abbahagyja a főzést, az ajtóhoz szalad és kislánya* ijedtséggel kérdezi: — Minket? Valóban minket keres? Nem vagyunk mi olyan érdekesek ... Időbe telik amíg feloldódik. De aztán mesél. Magukról és a türelmetlenül várt gyerekről, Gáborról, akit császármetszéssel segítettek a világra. Lesüti a szemét, úgy mondja: — Három és fél évig nem lett, már majdnem lemondtunk róla. És most itt van. Hihetetlenül boldogok vagyunk. Azt mondta az orvos, még egyet szülhetek. Hadd legyen testvére! Szurián Oszkárné huszonhat éves. Pénzügyi előadóként dolgozik, és a gyermekgondozási időszak alatt szeretné elvégezni a szakmájába vágó kétéves kiegészítőt. Feláll, egy percre elnézést kér, fölváltja a férjét a gyermek mellett. Amíg egyedül vagyok, végigjárta- tom a szemem a szobán. Akárha könyvtárban lennék, mindenütt könyvespolcok, a padlótól a meny- nyezetig. — Minden újdonságot megveszek — de annyira szeretem a könyveket, hogy még az általános iskolai könyveimet is eltettem — mondja. Aztán mesélni kezd. özvegy édesanyja nevelte, testvérével együtt. Az általános iskola után ipari tanuló lett. Estin végezte el a középiskolát, majd az egyetemet. Mérnök lett. A Fővárosi Mélyépítési Tervező Vállalatnál gazdasági tanácsadó. Most a marxista— leninista esti egyetemen tanul. — Sokat beszélgettünk arról a feleségemmel, hogy mi „tanuló” család vagyunk, és jó lenne, ha majd Gábor is tanulna. Kötelességérzetre fogjuk nevelni, aztán ő majd szabadon megválasztja a hivatását. De az ne foglalkozás legyen, hanem hivatás, így, ahogy mondtam. Mert boldogtalan az az ember, aki nem tudja kiélni magát a munkájában ... Visszajön a fiatalasszony, karján a csecsemővel. A lakásról beszélgetünk, amit a férj édesanyjától örököltek. — Bár csak még ő is élne!1— sóhajt föl Szuriánné. Az utcának csak az egyik oldalán épültek házak, a másikon a HÉV-vágány fut. Közel a Pannónia telepi megállóhoz találom meg Demeterek házát. A lakásbelsőt mintha valamelyik olasz neorealista filmrendező képzelte volna el. Tarkaság és zsúfoltság. A fiatalok is dé- lies alkatú, sötéthajú, temperamentumos emberek. Nagyon szívélyesen fogadnak, valósággal örülnek jövetelemnek. Betessékelnek a szobájukba, megmutatják a kis Noémit. Leteszik a gyermeket aludni, aztán az előszobában beszélgetünk. Másutt nincs hely. A három szobában három család lakik. A fiatalok azért költöztek a legkisebb szobába, mert így legalább senkin sem kell átjárniuk. Lakásra várnak ők is, akárcsak Réfiék. — Látta ugye, a ház előtt a gépet? — kérdezi ifjabb Demeter József. Azzal járok ... — Mindenkinek eldicsekszik árri vele! — évődik a felesége, Pintér Zsuzsa. — Mert a férjem a szakmája megszállottja. — Mintha te nem az lennél! —. húzza fel a szemöldökét a fiatalember. — Egymásra néznek, és nagyot nevetnek. — Ez a mindennapos témánk —'• csak még azt nem tudjuk, hogy Noémi védőnő legyen, vagy nehéz- gépkezelő?! — Megint felcsattan a nevetés. És máris a gyermeknevelésnél tartunk. — Szerintem kell az, hogy az ember irányítsa a gyerek pályaválasztását — mondja a fiatalasszony. Én például az édesanyám gyerekkori vágyát valósítottam meg, amikor védőnő lettem — Engem meg apám hívott a Fővárosi Vízműhöz. Ö már harminc éve nehézgépkezelő. Nélküle nem is sejtettem volna, hogy ilyen munkakör is van. Tudja, milyen izgalmas az, amikor az ember a gépével a föld felett megtalálja azt a hibát, ami a föld alatt húzódó csőben van? Ha fiúnk lett volna ... A felesége közbevág: — Majd lesz az is! — Jó, jó, csak meg ne öregedjek addigra... Most én mosolyodom el. A férfi huszonhat éves. Zsuzsa komolyra fordítja a szót: — Olyan jó, hogy én is anya lettem! Most már sokkal tisztább lelkiismerettel merek majd tanácsot adni a pomázi édesanyáknak. Az ifjú védőnő másfél évet szeretne otthon maradni gyermekével, aztán vissza a többi gyerekhez! Mielőtt elköszönök, megállítanak az ajtóban: — Ne gondolja ám, hogy zsarnoki szülők leszünk, csak ugratjuk egymást a férjemmel Amikor beszállok a vonatba, még akkor is fülemben cseng jókedvű évődésük. TÓFALVI ÉVA A mikor elköszönök tőle, mindig a lelkemre köti: vigyázzák magamra. Ilyenkor egy pillanatra belémnyilall valami apró félelemféle, hiszen valóban nekem kell megbirkóznom minden veszéllyel, ő már nem óvhatja lépteimet, mint harminc és egynéhány évnek előtte, régen kibújtam védőszárnyai alól, egyedül győzködöm az élettel, amelyet tőle kaptam, egyedül győzködöm, felvértezve mindazzal, amire ő tanított; jó anyám. Most könnyes mosollyal idők barázdálta arcán integet utánam a kapuból, míg befordulok a sarkon, ahonnan legszívesebben visszafutnák, hogy átöleljem kissé már megtört, de nekem oly kedves termetét, hogy mellette maradjak. De nem tehetem. Máshová szólít ugyanaz az élet, amelyet tőle kaptam. S ugyanígy lesznek ezzel egykor mindazok, akiket most tartanak karjukon az édesanyák, vagy akiket még ölük mélyén hordanak. A mi gyermekeink számára igazán minden feltétel adott az egészséges, emberi élethez, nálunk boldogok az anyák. Tudják, hogy kiket kínban-örömmel szültek, szabadon, képességeik szerint kamatoztathatják, amivel útjukra bocsátották őket. Szocialista államunk valamennyi anyagi, erkölcsi, tárgyi eszközével az anyák mellett áll a felnövekvő nemzedék békés felnevelésében. Ezen a napon azonban nem feledkezhetünk meg azokról az anyákról sem, kik némán zokogva hajolnak éhenhalt gyermekük fölé a gyarmatosítás nehéz örökét nyögő országokban, kik görcsösen szorítják vézna testükhöz gyilkos bombaszilánknak áldozatul esett kicsinyüket a háborúk dúlta földeken, kik csak reménytelennek láthatják magzatua jövőjét, valamely méltatlan, eszmények nélküli, céltalan társadalomban. Gondoljunk a boldogtalan anyákra is. Neveljük gyermekeinket olyan emberekké, akik cselekvő felelősséget éreznek az egész világ jelene, jövője iránt, kik maid tenni is tudnak azért, hogy ez a világ megváltozzék. Hiszen a földgolyó különböző részein ma még háromszázötvenmillió gyermek nélkülözni kényszerűi az élet legalapvetőbb feltételeit. A nyák napjára virágot szokás vinni, ajándékot. A legszebb ajándék: emberségünk. A legszebb ajándék munkánk, becsületes, tiszta életünk. A legnagyobb öröm, ha anyánk szemébe nézhetünk, nyílt tekintettel mondhatjuk, megfogadtuk mindazt, amit hajdan nyiladozó értelmünkbe plántált. A szeretetet, ami egykor létkérdés volt számunkra, amivel indultunk az élet küszöbén, így adhatjuk vissza legméltóbban. Anyánknak, akinek talán most létkérdés az, hogy szeretjük. BÁLINT IBOLYA * A legszebb ajándék
