Pest Megyi Hírlap, 1979. május (23. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-03 / 101. szám
1979. MÁJUS 3., CSÜTÖRTÖK V/(?rfor> Havonta 160 ezer levél Törődés kétmillió nyugdíjassal Mintegy másfél millió nyugdíjasnak kézbesített felemelt összegű nyugdíjat a közelmúltban a posta. Másfél millió állampolgár, másfél millió dosszié — még leírni is sok! — Hát még adminisztrálni, számfejteni, postázni! — toldja meg dr. Kertész István, a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság igazgatási és ellenőrzési főosztályvezetője. — És a számítóközpontjuk?! — Az már nem a miénk, hanem a SZOT Társadalom- biztosítási Főigazgatóságé, amelyhez mi is tartozunk. A számítóközpontnak a több mint 1,9 millió nyugdíjtétel számfejtése csak egyik feladata a sok közül. Minden ötödik állampolgár Csaknem kétmillió nyugdíjügy kezelése hatalmas feladat. Bemutatná olvasóinknak a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságot? — Szívesen! Talán ez is hozzásegíti a jelenlegi és leendő ügyfeleinket, hogy megértőbbek, türelmesebbek legyenek, ha egy-egy akkora feladat miatt, mint másfél millió ember nyugdíjemelésének adminisztratív-technikai lebonyolítása, olykor egy kis késéssel kapja kézhez megszolgált járandóságát... — Minden korábbi gyakorlattól eltérően, az Elnöki Tanács 1964. évi 6. számú törvényerejű rendelete a társadalombiztosítási feladatokat a szakszervezetek hatáskörébe utalta. Egyben létrehozta a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságot, amelyben felügyeletét a SZOT Társadalombiztosítási Főigazgatóságra bízta. Megér egy kis figyelmet a nyugdíjasok számának alakulása is! 1950-ben összesen félmillió ember részesült nyugdíjban, járadékban; az évi kifizetett nyugdíjösszeg akkor 982 millió forintot tett ki; kilenc évvel később a nyugdíjasok száma még mindig csak 647 ezer volt, az év folyamán kifizetett nyugdíjak összege pedig 3,8 milliárd forint; 1978- ban a nyugdíjasok létszáma — a MÁV-nyugdíjasok százezer főnyi táborát nem számítva — 1,9 millió volt, az egész évben folyósított nyugdíjak ösz- szege pedig megközelítette a 39 milliárd forintot! — A Nyugdíjfolyósító Igazgatóság tevékenysége együtt fejlődött a kormány szociálpolitikájával — folytatja tájékoztatását dr. Kertész István. A nyugdíjakon kívül mi foglalkozunk a nyugdíjasok kiskorú gyermekei után járó családipótlék-ugyekkel — ebből is 60 ezer tételt tartunk számon! —, az árvaellátással, és a különböző segélyjellegű ellátási ügyekkel: a gyermek- gondozási segéllyel — az olyan, kisebb munkahelyek nődolgozóinak, ahol nincs SZTK kifizetőhely, mi folyósítjuk a gyest is —, a tényleges katonai szolgálatot teljesítők családi segélyével, a hadigondozási ellátással, a nyugdíjasok tüzelő- utalványával, MÁV utazási igazolványával s lakbérpótlékával, valamint a vakok személyi járadékával. Hazánkban ugyanis a hetvenes évek eleje óta minden nyilvántartott csökkent látó személyi járadékot kap az államtól. — E sokféle feladat hány ember vállát nyomja? — Nos, kevesebbét, mint ahányra szükség lenne! íme, egy kis összehasonlítás: 1950- ben, amikor a nyugdíjasok száma félmillió volt, több mint 700-an dolgoztak az újonnan létrehozott központi nyugdíj- folyósító szervnél; ma — amikor a kétmillió nyugdíjtétel és az egyéb ügyek mellett havonta átlagosan 160 ezer darab levelet, ügyiratot is kezelünk — az engedélyezett létszámunk 532, de nincs minden státus betöltve! • Még a tetőbeázással is... f — Ezért is hiányzik egy saját, korszerű számítóközpont? — Ezért is, meg azért is, mert rengeteg olyan dologgal foglalkozunk — ha csak tanácsadás, felvilágosítás mértékéig is —, amely nem tartozna ránk, de a nyugdíjasok hozzánk fordulnak vele. — Például? — Széles a skála! Ha beázik a tető, ha az eltartói rosszul bánnak az idős emberrel, ha lakást akar cserélni, ha konfliktusa támad a körzeti orvosával és máshová szeretne járni — hogy csak héhányat ragadjak ki a sok közül —, a nyugdíjas rendszerint tőlünk kér segítséget — Miért nem a... — Ugye?! Ha jobban belegondol, rá kell jönnie, hogy az ország lakosságának 20 százalékát kitevő nyugdíjasoknak nincs érdekképviseletük, gondjaiknak nincs gazdája! — Hát a szakszervezet? — Tapasztalatból mondom, hogy a szakszervezet nem foglalkozik a nyugdíjasok ügyeivel. Vagy azért, mert nincs hozzá megfelelő apparátusa, vagy azért, mert a dolgozó a nyugdíjazása után kimarad a szakszervezetből. Az utóbbi elég általános jelenség. Pedig, ha van társadalmi réteg, amelyik megkülönböztetett figyelmet érdemel, és segítségre — elsősorban például jogsegély szolgálatra — szorul, akkor az az idős korúak rétege! — Nemrégiben — újságolom — részt vettem a Hazafias Népfront társadalmi- munka-bizottságának alakuló ülésén, amely épp ennek a „gazdátlan” társadalmi rétegnek az ügyével kíván foglalkozni. Elnöke a nyugdíjasok problémái mellett évtizede elkötelezett, s a tévéből jól isGombásodás és izzad ás ellen KORSZERŰ SZER AZ IZSŰP LÁBSZESZ izila mert Knoll István lett, tagjai pedig jogászok, orvosok, újságírók, pedagógusok, tömegszervezeti és tanácsi vezetők, a Munkaügyi és az Egészség- ügyi Minisztérium képviselői, és így tovább. Egy ilyen bizottság hatásköre ugyan csak a figyelem felkeltéséig terjedhet, intézkedési joga nincs, de... — De már az is jó, hogy lesz egy testület, amelyik elébe megy, összegyűjti és az illetékesek asztalára teszi a lakosság egyötödének véleményét, gondjait! — fejezte be a gondolatot dr. Kertész István. Kinek kell kérvényeznie? — Utolsó kérdésem az aktualitás jegyében született, kinek emelték automatikusan a hyugdíját, és kinek kell külön kérvényeznie? — Akiket az emelés automatikusan érintett, azok már úgyis észrevették; ide tartoznak az 1971. előtti sajátjogú munkás- és alkalmazotti nyugdíjasok, az özvegyi, a szülői nyugdíjban és az árvaellátásban részesülők, az ipari szövetkezeti tagok és hozzátartozóik, azok a mezőgazda- sági szövetkezeti tagok, akiket 1967. januárja előtt nyugdíjaztak, a kisiparosok és magánkiskereskedők stb. Beszéljünk részletesen inkább azokról az egyedi esetekről, amikor kérni kell a megemelt, kedvezőbb összeg folyósítását. — Házastársi pótlék megállapítását kérheti például az a nyugdíjas, akinek ebben az évben nyugdíja a havi 2000 forintot nem éri el, és aki a korábbi 1790 forintos összeghatár miatt házastársi pótlékra — az egyéb feltételek fennállása esetén — sem volt jogosult; nyugdíjuk visszacserélé- sét kérhetik azok, akik nyugellátásukat a nyugdíjazás után végzett munkájuk alapján új nyugdíjra cserélték át, de a legújabb, emelési rendelkezés szerint a felemelt régi nyugellátás kedvezőbb számukra, mint a most folyósított nyugdíj; végül annak is kérnie kell a kedvezőbb összegű nyugdíj folyósítását, aki sajátjogú és özvegyi nyugdíjra is jogosult, és akinek a jelenleg folyósított nyugdíjánál az eddig szüneteltetett nyugellátás — az emelési rendelkezések következtében — előnyösebb. Nyíri Éva „Rossz szomszédság - török átok” A tanácsnál munkájáról faggattam az előadót, s ő készségesen válaszolt. Aztán, amikor úgy érezte, vége az interjúnak, felsóhajtott: — És ha még azt tudná, mi foglaljá le a munkaidőm legnagyobb részét! Sőt, néha az estéimet is. A feljelentések! Tegnap is épp egy fontos munkán dolgoztam, amikor berohant B. bácsi: „Tessék azonnal jönni, épp most öntötte a szomszéd az ajtóm elé a szennyvizet!” Kaptam a kabátomat, s megkértem a kolléganőmet, jöjjön velem, mert hát, ugye, ha egyedül nézek körül, meggyanúsíthatnak, hogy részrehajlóan döntöttem ... És így megy ez nap nap után. A nagyközség, amelyben a beszélgetéseket készítettem, Budapesttel határos — de lehetne bárhol az országban. Tízezer állandó lakosa közül évente több százan (!) folyamodnak olyan beadvánnyal a tanácshoz, amelyben a szomszédaikkal való vitás ügyeik eldöntését kérik. Ki a méregkeverő Évekkel ezelőtt egy családé volt a hosszúkás alakúra épített parasztház. Ekkor Fekete eladta az első traktust Fehérnek (nevezzük így a szomszédokat), olyan szerződéssel, amely szerint a vevő hozzáépíthet házrészéhez. Hogy ki hol fog az utcára kijárni, azt „természetesen” nem tisztázták. Hiszen úgyis jól meglesznek majd együtt... A tanács 1974-ben megadta Fehéréknek az építési engedélyt — s ekkor elszabadult a pokol. — Az öreg felesége a méregkeverő — mondja Fehér, aki csendes, nyugodt embernek látszik. — De a fia sem angyal ám! Éjszaka jár, haza, és mivel sofőr, itt dübörög az ablakunk alatt a kocsijával. Direkt, hogy bosszantson, elhozza a haverjait is. Néha nyolc kocsi motorzaja jár a fülünkben! — Hogy is volt az, amikor ön elvágta Feketéék vízvezetékét? — Ök az okai ennek is. Közös volt a vízakna, és én felhívtam a figyelmüket, hogy vezettessék el maguknak a vizet szabályosan, a kerten át, ne a mi házrészünk alatt. Nem tették meg, így hát elvágtam a vezetéket. Különben is. nem fogják ingyen a mi vizünket inni! Arról meg. hogy rajtunk mászkáljanak át. szó sem lehet. Amikor a szomszédba indulok, utánam szól: — Beszéljen akármit az öreg, úgyis mi nyerjük meg a pert! Fekete hetven év körüli, kackiás bajuszú ember. Valósággal megfiatalodik, amikor a sérelmeiről beszél: — Nézze csak ezt a veteményest: A Fehérék kutyái — néha öt is van nekik — szétszedik a kerítést, és átjönnek hozzánk mindent letaposni. De mi, idős emberek, nem járhatunk át az ő udvarukon ... — így szólt a szerződés? — vetem közbe. — Természetesen! — Fehérék szerint nem. — Most letagadják, pedig amikor megvették a házrészt, olyan kedvesek voltak, hogy majd’ a tenyerünkből ettek. — Igaz az, hogy Fehérék azért nem tudták megépíteni az emésztőgödröt, mert önök elkergették a munkásokat? — Jaj, dehogy! Viszont nekem az ifjabb Fehér azt mondta, hogy egyen meg a rák! Feketéné, aki eddig botjára támaszkodva hallgatott, most megszólal: — Nekem pedig azt kiabálta át az asszony a kerítésen, hogy „ide hányom a földet, hogy végre eltemesse magát”. Egy szavát se — Végeztem velük — kiáltja büszkén a hordótermetű, hatvanas éveiben járó férfi. — Hogyhogy?! — Nem köszönök nekik! De nem is fogják ám többé elkapálni a földemet! — Nem ön kapálta el a szomszédjáét? — Én is — nyomja meg az „is” szócskát az öreg (akit hívjanak, mondjuk, Nagynak). — Hát csak nem képzeli, hogy hagyom magamat?! — Ki kezdte ezt az egészet? — Ki, ki? Természetesen, a Kisék. (Azaz a szomszéd.) Ide- hordattak egy teherautó agyagot, és átdobták az én telkemre. Én meg visszadobás tam. Még tettlegességre is sor került! Ügy bizony — húzza ki magáit * köpcös- ember, ■— A szomszédasszony nem hagyott dobálni, hanem rám irányította a slágot, és addig locsolt, amíg be nem menekültem a házba ... De nem fogtak ám ki rajtam — kacsint egyet — amikor elutaztak, elvégeztem, amit kellett... — Remélem, nem hitte el egy szavát sem! — ezzel fogadnak Kisék. — Ugyanis ő kezdte. Hogy a mi kerítésünk nem felel meg neki. csináltassunk másikat. De hát ml nem csináltattunk. Erre elkezdte ki- kanálni alóla a földet, hogy kidőljön. Érti már, ugye. miért kellett agyagot hozatnunk? — Érteirt, de miért dobták át Nagy telkére? — Ezt csak ő találta ki..'. — De hát akkor hogy került mégis'hozzá az agyag? — Átcsúszott a kerítés alatt! Kisné a kezébe temeti az arcát: — Tudja, mondtam az uramnak, költözzünk el innen, úgyse lesz már nyugalmunk... Péter vagy Pál Hogyan vélekednek az ügyekről azok, akiknek., semmi közük hozzá, de kénytelenkelletlen figyelemmel kísérik alakulásukat? Feketéék lánya: — Én egyiküknek se tudok igazat adni. Ki tudja évekre visszamenően ellenőrizni, melyikük bántotta meg először a másikat? Nagyék és Kisék közös ismerőse: — Nagy néhány éve özvegyen maradt. Olyan egyedül volt, hogy még egy jót veszekedni se tudott senkivel. Belekötött hát a szomszédjába. Jártam még másutt is a faluban, s meghallgattam jó néhány hasonló történetet. A tanácsi dolgozók akár napokig tudtak volna mesélni. A történetek hallatán Arany János verse, A füle mile jutott eszembe. Szerettem volna megkérdezni a pereskedőktől: nem is- memek-e magukra Péterben és Pálban? De a kitörő, kegyetlen indulatok viharában nem tettem. Azt hihették volna, hogy gúnyolódom. Akkor, amikor ők igazuk teljes tudatában akarnak végére járni a dolognak ... De lehet-e végére járni? A tanácsi tisztviselőknek az a tapasztalatuk, hogy csak azokban az esetekben, amikor a felek maguk is szeretnének véget vetni a patvarkodásnak. Ilyen ügy azonban kevés van. Ugyanis az, akinek nem adtak igazat a helyi tanácson, tovább próbálkozik. Borsot tör a szomszédja orra alá — é& újabb beadványt készít. A rási tanácsnak. S ha ott sem jár sikerrel? Következhet a megyei tanács... Az, hogy hány, a közösség céljaira fordítható munkaóra megy veszendőbe ily módon, ugyan, kit érdekel? ök nyerni akarnak. Végső soron bírósághoz is lehet fordulni ! S közben múlnak az évek. Egymás pocskondiázásá- val, leöntésével, arculköpésé- vel, nofozásával. Hogy hogyan feledkezhet meg ennyire valaki az emberi méltóságról? Mindig kész a válasz: a másik kezdte... Tófalvi Éva Bolya Péter: Oróo^L JJogyam került Tollasi közelébe ez a regényes nevű nő? Igen egyszerűen. Ült egy presszó- asztalnál és sírt. Tollasi, aki gyomorgörcsét feloldandó, konyakot inni tért be a helyiségbe, azonnal felfigyelt Orsolyára, hiszen csecsemőkora óta szíven ütötte a síró nők látványa. (Ezt a nők általában megérezték, és inkább kiabáltak Tollasi társaságában. A sírást más, közönyösebb emberek számára tartogatták.) — Miért sír, asszonyom? — szólt át Orsolyához T. — Szerintem nincs oka rá. — Gondolja? — Tudom. — Maga nagyon kedves — mondta Orsolya, és abbahagyta a bőgést. Így kezdődött a beszélgetés, amely megismertette egymással Tollasit és Orsolyát. O. szép nő volt, loboncos fekete hajjal, hatalmas szemekkel, amelyekből jól tükröződött, hogy Orsolya mindentől és mindenkitől fél, fél az utca zajától, a járművek sebességétől, az emberek gonoszságától, önmagától, a pénztől és annak hiányától, a férfiaktól és főként a nőktől. Egyszóval mindentől, ami az ún. Életet alkotja. Mint kiderült, egy alkalommal már ki akarta végezni magát, bevett egy kiló altatót, de aztán félálomban felhívta a mentőket, hogy ideje kimosni a gyomrát. Gyógyszertári asszisztensként dolgozott, többek között a főnökével is viszonya volt. Egyedül élt kétszobás i^a lakásában, amely valamikor egy roggyant öregasszonyé volt; Etel néni hetvenéves volt, mikor eltartási szerződést kötött Orsolyával, telt az idő, Orsolya öregedett, Etel néni fiatalodott, s bizony nyolcvanöt éves volt, amikor végre elhullott. Orsolya pedig harmincöt éves vénlány, amikor lakáshoz jutott. — Nem csoda tehát, ha néha lejárt a sarki presz- szóba sírni. Néhány napos ismeretség után Tollasi meghívást kapott O. lakására. Ürömmel vette, mert Orsolya hatalmas felsőtesttel rendelkezett, s az előcsatározások folyamán magas női képzettségről tett tanúságot. S valahogy megvidámodott, amióta Tolla- sival mászkált; énekelt, táncolt, fecsegett, igaz, néha elsápadt és remegni kezdett, de ez egy-két konyak után nyomban elmúlt. (Nagyon tudott inni, úgy nyelte a pálinkát, mint a vizet. Sajnos hamar berúgott, és ilyenkor aludni akart, egyedül. Igen, Orsolyáról szobrot lehetett volna mintázni: a harmincon felüli, magányos, nagyvárosa nő emlékművét.) A „pásztoróra” — ki lehetett az a marha, aki ezt a szót kitalálta! — rendben lezajlott, Tollasi és Orsolya kitűnően megértették egymást, a méreteik is azonosak voltak, mozgott az ágy, rengett a szoba, riadtan leselkedett a képenyrö, amely a szükséges világítást szolgáltatta. — Orsolya igen gyakorlottan vitte véghez a véghezvinnivalókat; minden mozdulata a hatalmas rutint bizonyította: ahogy elővette az ágyneműt, ahogy felkapcsolta a tévét, ugyanakkor lehalkította a hangját, ahogy italt vett elő a pohárszékből ... — Ránk — mondta, kezében a pohárral, és vegyes jellegű mosollyal nézett Tollasira. — „Tulajdonképpen sokkal jobb lenne a Vízivárosban sétálni, egyedül” — gondolta Tollasi, és lenyelte a pásztorórai konyakot. A lakás tágasnak, üresnek és hidegnek hatott; a holt cserépkályhában talán Etel néni lakott, hogy még halála után is idegesítse Orsolyát és vendégeit. '"Follasi oldalt fordult az ágyon, s a ‘kék fényben egy fotót vett észre az éjjeliszekrényen. Komoly, szemüveges férfit ábrázolt a” kép, aki öntudatosan nézett a világba, talán még Etel néni sem zavarta. — Ez ki? — kérdezte komoran Tollasi. — A szerelmem. — Mocsok. És hol van ő? — Amerikában. — Aha. United States of America — mormogta Tollasi. — Nagyszerű ember — mondta Orsolya. — Orvos. De verseket is ír. — Értem. — Két aranyos gyermeke van, meg egy nagyon rendes felesége. — Tavaly találkoztunk először, és elhatároztuk, hogy soha nem válunk el. — És ... És mikor jön? — Nem jön többet. Orsolya a mennyezetet nézte, álmodott. Tollasi kimászott az ágyból, riadtan öltözni kezdett. — Elmész? kérdezte Orsolya. — Jól csapd be az ajtót.
