Pest Megyi Hírlap, 1979. május (23. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-27 / 122. szám
W>>//WWWX,X,!,??CWí Leánykaportré Mohácsi Regős Ferenc rajza D. Szabó Mária: A facsemete Muzsikálnak a csizmás lépések a keményre fagyott földúton. Itt-ott hóharmatos sárbarázdák, a sarjadó fű zsengezöld foltjai. Tavasz nincs még, de a tél visszaszorult a hósip- kás hegyek' közé, onnan ijesztget néha zuzmarás, csípős szelekkel. Ünneplőbe öltözött emberek igyekeznek a községi új óvoda épületéhez. Arcukon csöndes mosoly. Nagykabátos, apró emberkék kapaszkodnak az asszonyok kezébe. Száraz, hideg idő, süt a nap. A művelődési ház felől állami autók kanyarodnak a kövesútra, az emberek beljebb húzódnak a széléről. A község eleje már ott van a téglalap alakú, keskenyforma épületnél. Odabenn még gondos kezek igazgatják a székeket, kisasztalokat, macik, autók, hajasbabák várják csöpp gazdáikat. Útközben mondja el a községi párttitkár: — Tudja, a mi településünk, hogy modern kifejezést használjak, alvóközség. A nép fele földműveléssel keresi a kenyérre valót, a másik fele ingázik, gyári munkás a fővárosban. Az öregek is a tsz-ben foglalatoskodnak, nem volt kire hagyni a gyerekeket, fagyon kellett ez az óvoda. Csakhogy mindössze kétszázezer forintunk volt községfejlesztésre. Megpróbáltuk társadalmi munkára hívni az embereket, de nem találtuk hozzájuk a szót. Mert nem lehet az ilyesmit csak úgy megparancsolni. Aztán újra, házról házra járva győzködtük a falu népét..'. Egymillió-kétszázezer forint értékű társadalmi munkát végeztünk; az alapozástól a födém felrakásáig, az utolsó szögig, mindent magunk csináltunk. A hegyek koszorúzta völgyi falu egyetlen műemléke egy múlt századbeli magtár. Amellett kerítettek telket az új óvodának. Lassan összegyűlik a nép, megérkeztek a járási vezetők, jöttek a megyétől is. Néhány újságíró, fotoriporter toporog a hidegben, látszik, unják az egészet. Új óvoda — na és aztán? Mintha ez országos esemény volna ... A tanácselnök rövid beszédet mond, köszöni a falu dolgos igyekezetét. Aztán a gondokról szól: nincs rendes ivóvíz, igen szűkre szabták a községfejlesztésre szánt anyagi lehetőségeket, s megint visszakanyarodik az óvodához: lám, egy közösség ösz- szefogása mire képes, ha ügynek tekint valamit... Sapkás öregember mozdul ki a sorból, s vele az unokája. Az öreg vállán ásó, kezében gondosan bepó- lyált facsemete. Kiválasztják a helyet, s az ásó barna rögöket szakít a kemény földből. A kislegény segít elültetni a friss gödörbe a facsemetét. Sugaras szemmel bújik a nagyapjához, földmorzsás kezét széles, meleg tenyerébe dugja. Az öreg megemeli a süvegét és közben arra gondol, mire az unokája iskolás lesz, ez a fa gyümölcsöt terem. Győrffy László’■ Ferde, fehér fény — Függöny! — mondta suttogva az ügyelő a mikrofonba. Valamelyik zsinóros összeengedte a függönyt. Tompán csattant a nézők tapsa: Don Juan is a függöny elé lépett a többiek után. Ö volt a főszereplő, ő lépett ki utolsónak. Vastaps! — Húzás! — mondta az ügyelő a hátuk mögött, mikor visszaléptek a függöny mögé. Elsőként Don Juan és sorjában a többiek, Sganarelle, a szolgálója, Don Carlos, az elcsábított lány bátyja és Don Luois, az apja, majd a Parancsnok szobra. — Vas megy! — kiabált az ügyelő. A vasfüggöny halk csikordulással ereszkedett lefelé, az ütemes taps lassan elhalkult. Még egy pillanatig a vasfüggöny kisajtaja mögött hallgatózott az ügyelő, aztán megcsóválta a fejét. Nem nyitotta ki. Az öltözőben Don Juan megköny- nyebbülve szedte le izzadt testéről a ruhát. Az öltöztető szabó ott forgolódott körülötte, elvette az ingét, a székre hajított nadrágját gondosan összehajtotta. — Holnap tiszta inget adok a művész úrnak — mondta. — Köszönöm. Az öltöztető szabó érezte, ma nem érdemes folytatni a beszélgetést. Don Carlos rágyújtott egy cigarettára. Don Luois mosakodott. Hárman voltak az öltözőben, egyikük sem szólalt meg. Amint Don Juan felöltözött, egyik kollégája beszólt az ajtón. — Egy lány várja a portán — mondta, — Lány, vagy asszony? — kérdezte Don Carlos és Don Jüanra nézett. — Nő. — Az a jobbik eset — mondta Don Luois a törülköző mögül, és vörösre dörzsölte az arcát. Don Juan elbúcsúzott tőlük, kiment a portára. □ — Szervusz — mondta a nő, aki várt rá. Középkorú volt, talán valamivel fiatalabb, mint a férfi, aki mellette állt. A férfi kicsit meghajolt a bemutatkozó kézfogásnál. Don Juan zavartan üdvözölte őket. — Már öt éve ide költöztünk a férjemmel — mondta és toporgott, mint akinek fázik a lába. — Ma este említettem a férjemnek, meglepjük egy régi ismerősömet, és eljöttünk megnézni téged. Don Jüannak úgy tűnt, erőlteti a többesszámot. — Parancsoljatok a büfébe, talán egy kávét... — Nem, nem — tiltakozott a férfi —, inkább mi hívnánk meg téged. Hozzánk, ha nincs programod ma estére. — Nincs. — Hát akkor menjünk. □ Fiat kocsi állt a süppedő hóban, a főbejárat előtt. A férfi kedélyeskedve vezetett. Ostorlámpák fénye szóródott a havas, új lakótelep négyötemeletes házai között, és ahogy Tóth Tibor: Az órás 1\1 ár a kirakata is érdekes, de bent az üzletben hangos ketyegéskoncert fogad. Az egyik óra mélyen szól, mint a bőgő, a másik vékonyan, akár egy szólóhegedű. Közben hallatszik kürt, trombita, hárfa is. Súgy tűnik, mintha ő, az órás lenne a karnagy, akinek egyetlen mozdulatára gyorsabb vagy lassabb lesz a muzsika. Mosolyogva nézek szét. Tetszik a harmónia. Ö leveszi a szeméről a nagyítót. és megszólal. — Parancsol? — Elnézést kérek, még köszönni is elfelejtettem, annyira a hatása alá kerültem annak, ami itt van. — Mire gondol? — A sokféle tik-takra. — Ja, értem. Tetszik neki. hogy érdeklődöm. Azt hiszem, gyanúba is kevert. Arra gondol, hogy órát akarok venni. Nem ábrándítom ki mindjárt, körülnézek. Egy szép falióra valóban tetszik. — Pontos? — Itt minden óra pontos. Megsértettem, mert feltételeztem, hogy hibázhat. Helyre akarom hozni a bajt. — Hogy tudja pontosra állítani őket? Az ember mindig szívesen beszél a munkájáról. Ö is. Odamegy a faliórához, megsimogatja. — Van, amelyiket nem is kell nagyon beállítani. Ez is olyan. És gyönyörű a hangja is: délben úgy üti a tizenkettőt, mintha harangoznának. Nagyszerű üzletember. Lehet, hogy valóban jó az óra, de lehet, hogy csak el akarja adni. Megpróbálok más útra térni. — Mi jobb, ha késik, vagy ha siet egy óra? Elsétál a faltól, és a pulthoz támaszkodik. — Lehetek őszinte? Én azt szeretem, ha siet. A késő óra nekem a lusta emberre hasonlít. Amelyik siet, abban temperamentumot látok, erőt, lendületet. Persze, a pontos az igazi. — A múltkor láttam egy olyan órát, amelyen nem volt sem számlap, sem mutató. Csak meg kellett nyomni egy gombot, és a sötét körön megjelent a pontos idő. — Igen, ma már gyártanak olyanokat is. — Jók? — A doxának meg a schaffhatise- ninek-is idő kellett, mire márka lett. — Azt mondják, , nem romlik el, nem is késik, nem is siet. Mondja, nem félti a jövőjét? Mosolyog. — Már a napórákat is órások javították, kérem. Nézem az asztalán a szerszámokat: csupa kis jószág. Aprócska kalapács, fogó, csavarhúzó. Olyanok, hogy legszívesebben hazavinném őket, játszani a fiamnak. — És hogy fog hozzá a javításhoz, ha nem mondják meg, mi baja az órának? — Milyen óráról van szó? V esztettem. Most már ő a kérdező. Nem én csinálok vele riportot, 6 készít velem. Az ő munkája, persze, más, mint az enyém. Az én kérdéseimből portré születik, az övéiből a kész óra. Vagy a kettő egyre megy? megérkeztek az egyik második emeleti lakásba, a feleség rögtön a konyhába ment. A férfi vidéki pálinkával kínálta Don Jüant, majd bekapcsolta az olajkályhát. — Szóval, ebben az évben szerződtél ide? — Igen. — Hát akkor egészségedre! Ittak. Később a férfi, túlzott udvariassággal bocsánatot kérve, kiment. Don Juan maga maradt. Töltött, ivott, aztán a kovácsoltvas könyvespolcot nézegette. Leült egy puha, fehér szőrmével borított, modern vonalú fotelba, rágyújtott. A férfi visszajött, és megmutatta a másik szobát, a konyhát, a fürdőszobát, még a vécét is. Aztán az asszony behozta a vacsorát. — Neked — mondta Don Jüannak —, délről egy kis maradék húsleves. Mert emlékszem, hogy szeretted. A férfi egy pillanatra felkapta a fejét, rájuk nézett, és gyorsan egy nyikorgó, új demizsonból vörös bort töltött. — Szereted a zenét? — kérdezte Don Jüantól vacsora után. — Igen. — Van néhány néger lemezünk — mondta az asszony, és a „néger” szót kicsit megnyomta. — Nem régen vásároltuk őket Pesten. Azokat tedd fel! — intett a férjének. Don Juan az asszonyra nézett, kereste a tekintetét, de az nem fogadta. — A dzsessz nekem, kérlek szépén, a függetlenség zenéje — mondta a férfi, és feltette az egyik lemezt. — Szereted? — kérdezte Don Juan. — Mit? — Természetesen, a dzsesszt. Az asszony most elfogadta Don Juan szemrebbenését, és elértette a burkolt célzást. Magában mosolygott — Hol laksz? — Nagyszerű abérletem van.' — Szeretem a függetlenséget — folytatta a férfi, és lehúzta a cipőjét. — Megbocsátasz, kicsit fáj a lábam ebben a cipőben. Átment a másik szobába. — Te is megházasodtál? — kérdezte az asszony, miközben a férje a másik szobában a papucsot kereste, és egy új lemez üvöltése lebegett közöttük. — Persze, van egy kislányom, kétéves — mondta Don Juan. Aztán felugrott, és leállította a lemezjátszót. — Mit csinálsz? Egy pillanatra az asszonyra nézett, aki értetlenül meredt rá a fehér szőrmével borított fotelból. — Ne haragudj, késő van, fáradt vagyok. Ekkor jött vissza a férj. Hirtelen, menekülésszerűen búcsúzott tőlük. Odakint tétova pelyhekben, a lakótelep lámpáinak fényében feketének tűnő pelyhekben havazott. Negyedórái gyaloglás után hazatért. □ Kőpadlós, egykori mosókonyhában lakott. Jéghideg vaskályha meredt a sarokban, mellette bádoglavór. A szegedi kannában, a víz tetején vékony jégréteg fagyott. Betörte, aztán a lavórba öntött egy kevés vizet és megmosakodott. Amikor a nyikorgó, recsegő, magas támlájú faágyba bújt, a pizsamára felvette a hálóköpenyét is. Később beállította az órát, mert másnap kilenckor próbája volt, és arra gondolt, hogy mosnia kell. Már túl sok a szennyes a szekrény aljában, gondolta. Még egy ideig töprengett, hogy jó lenne az a nem létező feleség és a kétéves kislány. Ügy érezte, mint akit lefognak, és az orra előtt hadonásznak egy bicskával. Nehezen aludt el, sokáig forgolódott. Kopré József: Dolgozók iskolája katedráján Síit a Nap — Nézzék csak, milyen egyszerű e tőmondat egyszerűsége!. Táblára vésem néhanap, állítmány, alany: Süt a Nap — és vége. — Valóban, milyen egyszerű! — szól egy munkás, deresfejű s ceruzacsonk a kezében. Aztán meleg szemvillanás. Süt a Nap! Elemzi más és megkérdi: — Ennyi elég-e?... — Ezúttal ez a feladat! Egyszerűen csak: Süt a Nap És az órának vége. Begyűjtve harminc irkalap, némelyik csak papírdarab, de mindegyikről Süt a Nap Süt a Nap! Hazatérés Barríóth Zoltán grafikája
