Pest Megyi Hírlap, 1979. május (23. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-27 / 122. szám

mr isrcrrt 1979. MÁJUS 27., VASÁRNAP IRTIS MENTI SZTYEPPÉK A munka, az ember és a OMSZKI KÉPZŐMŰVÉSZEK TÁRLATA GYOMRON Amikor hatvankét évvel ezelőtt Oroszországban győzött a szocialista forradalom, nem­csak viharos gyorsaságú tár­sadalmi átalakulás kezdődött meg, hanem nagy tervek meg­valósításába is foghattak bele az irodalom, a művészetek leg­jobb képviselői. A kezdeti évek művészetéről — s egyáltalán: a XX. századi egyetemes mű­vészetről — aligha beszélhe­tünk úgy, hogy ne említenénk > Tatlin, Rodcsenko, Kandinsz- kij, El Liszkickij, Chagall és társaik nevét. Ebben az időszakban — a Vörös Hadsereg 1919-es győ­zelme után — indult meg a szibériai képzőművészet fejlő­dése is. A változás persze — ahogyan az egész állam terü­letén — végülis nem abba az irányba történt, amerre azt. az említett művészek tervezték. Az embert, a munkát, a társa­dalmi változásokat közvetle­nül ábrázoló alkotók, s mű­veik egyre inkább előtérbe kerültek azokkal szemben, akik a huszadik századi mo­dern művészet nagy újítói, egy — tartalmában és formájában egyaránt újszerű — kollektív művészet megteremtésén fára- dozók közé tartoztak, akik a legszélesebb rétegekhez úgy akartak szólni, hogy alkotá­saikban közben felhasználják mindazokat az eredményeket, amelyeket a konstruktivizmus, az expresszionizmus, a futuriz- mus létrehozott. Születtek — különösen az építészetben és a Ivan Ivanovics Zseliosztov: Tavasz plakátművészetben — igen je­lentős eredmények, de a szov­jet képzőművészek túlnyomó része mégis inkább a nagy orosz realisták nyomdokain haladt. Ezt látszik igazolni az a ki­állítás is, amelyet az omszki festők, grafikusok munkáiból rendeztek, s tegnap nyitottak meg a gyömrői művelődési házban. Mielőtt azonban a művekről szólnánk, fel kell idéznünk testvérmegyénk mű­vészeti életének és a testvér- kapcsolat alakulásának néhány állomását. Páldául azt, hogy a Hrubljov nevét viselő iparmű­vészeti főiskola — amely ha­marosan a szibériai művész- képzés központja lett — már TV-FIGYELŐ Kohók, gepek. Ügyesen fci- okoskodott kérdőíveiket bocsá­tottak közre kohó- és gépipa­runkról annak előtte, hogy a tárca gazdája. Soltész István miniszter vendégül látta "vál­na a televíziót. Így aztán, ami­kor Bán János pénteken este tudakolózni kezdett az iparág dolgairól, nemcsak a magne­tofonok rögzítette kérdéseket tehette fel, hanem szóba hoz­hatta mindazt, amit ezek az ívek rögzítettek. . , Hogy az országos fölmérés szerint mire kíváncsi legin­kább a lakosság? A hiánycik­kekre természetesen, vagyis arra. hogy miért nincs elég kerékpár, zár. laikat, gáztűz­hely, szög, kerti szerszám — hogy a pult alól is nehezen beszerezhető árufélék sztárjait említsük. S mivel a kábelek közvetí­tette fölvetések is nagyjából e témakörhöz kapcsolódtak, így hát Soltész István igen hosz- szan szólt e tárgyak létéről, pontosabban nemlétéről. Elő­ször is azt szögezte le, hogy a biciklik meg a más efféle fémkészítmények boltbsli je­lenlétéért nem kizárólagosan a Kohó- és Gépipari Minisz­térium felel, ök gyártanak, de korántsem annyit, amennyit ez ország lakossága igényel. Ahhoz, tehát, hogy elegendő mennyiségű vasáru álljon ren­delkezésre, a kereskedelmi szervek közreműködésére is szükség van. Ám — s ezt különösen jó volt hallani — a tárca így is tovább szorgalmazza némely keresett használati tárgy gyár­tását. Kerékpárból például há­romszor annyit tudnak adni, mint tavaly, és zár, s lakat is több lesz. Ugyanígy olajkály- hákból is, amelyekből éppen 51 százaléknyival emelkedik meg a kínálat. Mert az első­rendű cél: a belkereskedelem minél bőségesebb ellátása. Ugyancsak örvendve vehet­tük tudomásul, hogy a minisz­térium ellenőrizte gyárak, üze­mek termékei ellen egy álla’án nem sok a panasz. A kérdő­ívek kitöltőinek 63 százaléka elégedett — ez igen-igen ió arány, jegyezte meg a minisz­ter —. 20 százaléknyian bi­zonytalanok. s csak alig 10 szá­zalékot tett ki az elégedetle­nek aránya. Bizonyára ez utóbbiak kö­zött vannak azok. akik vala­mely masinát — mint monda­ni szokás — rosszul fogtak ki. és a vételre csere, maid a cse­rére is csere következett. Már ha következett, mert az effé­le ügyletet nem kevés után­járással lehet csak lebonyolí­tani. A bal kézzel vásárlókat azonban most megbiztatta Soltész István, tudatván ve­lük: a cserét törvény írja elő, és ki-ki bátran éljen e törvény adta jogával. Egyúttal pedig.a gyártókat is figyelmeztette: éberebben ügyeljenek a minő­ségre. Ne rontsák selejtes csi­nálmányáikkal a cégek hírne­vét. A fentiekből immár kitetsz­hetett, hogy elsősorban vásár­lói minőségünkben érdeklőd­tünk a kohó- és a gépipar munkálkodása iránt. S ez ter­mészetes is, hisz’ az onnan kikerülő mindenfélét vevő­ként használja — már ha tény­leg tudja használni — az elő­fizető. Akácz László 1920-ban megnyílt, hogy 1937- ben megalakult az omszki területi festőművészek szö­vetsége. Emlékezetes az 1939- es és 1947-es jubileumi kiállí­tás. Jelenleg 43 omszki (a vá­rosban és a területen élő) mű­vész tagja a Szovjetunió Fes­tőművész Szövetségének. Pest megyében 1975-ben nyílt meg az omszkiak első tárlata — ezt a következő év­ben a megyénkben élő művé­szek omszki bemutatója kö­vette. A testvérkapcsolat és a barátság jegyében, amelynek fejlesztésében nagy szerepe volt a kölcsönös bemutatko­zásnak, az omszki művészek huszonnyolc képzőművészeti alkotásból álló gyűjteményt ajándékoztak Pest megyének. A tizennégy festmény, tizenkét grafika és két szobor a me­gyei művelődési központba került, hogy vándorkiállítás formájában különböző váro­sokban, községekben bemu­tatva, ismertesse meg me­gyénk lakóival a testvérme­gyében dolgozó művészek tö­rekvéseit, eredményeit. A Gyömrőn most megnyílt kiállítás festményei és grafi­kái képet adnak az idős, k kö­zépnemzedékbe tartozó s a fiatal alkotók munkásságáról, Kondratyij Petrovics Belov a XIX. század utolsó éveiben született, a Szülőföldet, a fo­lyót és a végtelen sztyeppét realisztikus hűséggel ábrázolva tesz hitet a táj és az ember mellett. A legfiatalabbak közé tartozó Genadij Vaszilje. vics Namerovszkij (1942—) vi­szont már abban a korszakban kezdett dolgozni, amikor a tu­domány egyre közvetlenebb hatóerővé vált a területen, amikor új és új gyárak, erő­művek változtatják meg a táj arculatát — ez tükröződik Szi­béria kémiája című grafiká­ján. A többi kiállító művész alkotásain is a társadalmi át­alakulásért, a természeti kin­csek kiaknázásáért dolgozó ember dominál, legyen az idős néni, motorkezelő nő, festő­művész, a tárnában, az üzem­ben dolgozó, vagy éppen pihe­nő, fürdő, teázó munkás. Fölizzanak az esti mezők kékjei, vörösei; a viharos ég alá simulnak az irtis menti sztyeppék különböző árnya­latú zöldjei. Nagyméretű mo­zaiknak is nevezhetnénk azt a képet, amelyet a kiállításon bemutatkozó tizennyolc mű­vész munkáit szemlélve ka­punk. P. Sz. E. RAJZOLTA: DALLOS A meghitt öröm forrása IJa Dallos felhív telefonon, akkor sejtem: ismét köz­readott egy kariktatúrakötetet a magyar könyvkiadás, s ez egyben azt is jelenti, hogy újabb kiadvánnyal gyarapo­dott a magyar könyvkiadás, s ez egyben azt is jelenti, hogy újabb kiadvánnyal gyarapo­dott házikönyvtáram. A be­szélgetés után rendszerint öt perccel találkozunk, hozza a dedikált ínyencséget, leteszi asztalomra és annyit mond: ha úgy érzed, írhatnál róla. Ilyenkor én átváltok sava­nyúba, megjegyzem: majd meglátjuk. Illedelmesen elol­vasom a dedikációt, amely vál­tozatos egyhangúsággal min­dig arról tudósít, hogy barát­sággal, szeretettel, dátum, alá­írás, stb., aztán megvárom, míg eltávozik (rohanok, jé, te is, hát akkor rohanjunk mindket­ten), s nekiesem az egyébként már várt kötetnek. Ilyenkor legjobb, ha előre elkészítem a fájdalomcsillapítót, avagy a (nevető)görcsoldó pirulát, mert abban biztos vagyok, hogy Dal­los ezúttal is meg akar puk­kasztani; hüvelykujját a mu­tatóujja alá helyezve küldi baráti üdvözletét a rajzokon keresztül. Szóval annyiban maradunk, hogy írhatnék róla. Mielőtt azonban mégis úgy döntenék, hogy megírom Dallos viselt (és karikatúrában előadott) dolgait, előrebocsátom: 1. Dallos nem rokonom, mind­össze három esztendeje is­merjük személyesen egymást'- akkoriban egy karikaturistá­kat bemutató Cikktúrához kér­tem tőle keresetlen szavadat és rajzokat; 2. Esténként nem járkálunk kézenfogva a pest- erzsébeti KISZ-lakótelepen; 3. Mindezek ellenére megked­veltem aprólékos műgonddal megalkotott (kihegyezett) fi­guráit; 4. Mindez mit sem változtat konklúziómon: ki­jelentem, hogy Dallos jó mű­vész; 5. Akinek más a véle­ménye, ne nyújtsa fel a ke­zét, s> a Ludas Matyiből (Dal­los munkahelye) se csináljon égő fáklyát. Mivel eddig eljutottam, most már elmondhatom: Dal- losról írandó dolgozatommal azt akarom megvilágítani, hogy amíg léteznek olyan ka­rikaturisták a világon, mint ő, addig nem kell tartanunk energiaválságtól. Feltankoló- dásunkról Dallos még akkor is gondoskodik, amikor nem nevettetni, hanem nevelni akar. Bármilyen furcsa is, a ka­rikaturista nemcsak karika­túrákat rajzol, hanem családi életet is él, lelkesíti' simogatja fiait (nem kívánt rész törlen­dő), s így szükségképpen nemcsak a villamoson, a bu­Téli álcázás SZÍNHÁZI estek Nyitott ablak Nóti—Fényes—Szenes zenés bohózata a Vidám Színpadon Rezesbanda masírozik fel s alá az előadásra gyülekező né­zők között az előcsarnokban; céllövöldés invitálja a nyal­ka férfiakat, mézeskalácsszív árus leány kínálja portékáját a párocskáknak — mintha a századforduló, a régi szép bé­keidők vasárnap délutáni pes­ti vurstlijában lennénk. Bent a nézőtéren „elmés” vagy „jó­pofa” feliratokkal ékes faka­nalakat — a vásárok, búcsúk hajdani elmaradhatatlan kel­lékeit — próbálnak rábeszél­ni a helyüket elfoglaló nézők­re a jegyszedő nénik, s az előadás első mozzanata, hogy az imént az előcsarnokban csinnadrattázott banda a ré­gi jó K.u.K., azaz császári és királyi csukaszürkébe öltözve felmasírozik a színpadra. A színpadra, mely — Baráth András díszletei jóvoltából — egy ferencjózsefi korból való kertvendéglőt idéz (később egy tisztes polgári szalont, majd egy lényegesen kevésbé tisz­tes legény — pontosabban: egy legénysorban lévő katonatiszt­lakást). Habzik a frissen csa­polt sör, kártyapartirá gyü­lekeznek a civil urak. sörözni érkezik a tisztikar, rózsaszínű felhőkön (ezek nem láthatók, de jelen vannak) átsuhan a szón, a metrón, a bevásárlás­kor találkozik embertársaival, hanem szűkebb környezeté­ben: otthon is. S ha már ott­hona van, azt is észre kell vennie, amit csemetéi mű­velnek: a firkálást. Nem tudom, hogy Dallos mikor kezdett rajzolni, avagy firkálni. De azt már észrevet­tem, hogy fiaival törődik. S ilyenkor nemcsak hahotától hangos a ház, hanem a mély­reható tanulás komoly percei is beköltöznek a lakásba. Dal­los nem matematikát okít, s nem a magyar nyelv arany- szabályait adagolja két te­nyerével gyermekei fejébe. A Krix és Krax-szal például a látás eredetének a megóvásá­ra dolgozott ki haditervét. Hogy minden gyermek rájöj* jön, az alkotás, majd a szép­ség ízére, mert ugyebár a meghitt öröm forrása minde­nekelőtt a gyermekkorban érhető tetten. Es ezt gondoz­ni kell, nem pedig kigyomlál­ni. Dallos szellemünk gazda­godásáért, megítélésünk tiszta­ságáért tette asztalomra, min­denki asztalára Tréfás ABO jét, Krix és Krax kalandjait. Hogy megtudja a gyerek, mi­re való a ceruza, az olló, a radír, a színek, s a betűk­kel is mi mindent kifejezhet. Ahogy a fogász a gyermek fo­gait tartja rendben, Dallos szemlélet és lótásalakító em­berként azt szeretné _ (nem le­mondva rólunk, akiket már megfelelően elrontottak), hogy legalább a következő generá­ció „szemállása”, felfogása, józan vizuális ítélőképessége ne kapjon gellert. Nézem az utóbbi két év termését. Krix és Krax a gyermekeknek készült. A Tré­fás ABC is. Az Ádám és Éva a felnőtteknek. Rám mindé* nekelőtt pikantériájával ha­tott. A férfi és a nő örök kapcsolatát rajzolta papírra, hyszadik századi krónikás­ként. Trisztán és Izolda tör­ténetírói sem tettek más­ként ... Dallos azzal hoz újat, hogy megteremti a karikatúra egypercesét. Négy rajz és egy oldalsó fej mozdulat: máris érthető gondolata. Dallos. amellett, hogy nép­nevelő, rajzpedagógus, a vi­zuális kultúra bajnoka, kör* nyezetvédő, a vásárlók védan- gyala — mellesleg karikatu­rista és tábornok is egysze- mélyben. Legfrissebben de­dikált könyvében úgy csíp bele a hadseregbéliek alsób­bik felébe, hogy a szemlélő felszisszen. És mindezt jó­kedvűen teszi, nem lehet rá megorrolni. Okosan, mint egy hadvezér, körültekintően, mint egy világfi. Alapvető kiindu­lási pontja a tréfa (ahogy egy csinos dáma képes egy sor katonát az erdőbe csalni!), vagy ha úgy tetszik: a való* ság. Dallos az életet vallatja meg. De nehogy azt higgyük, hogy tolakodó. Figurái olyany- nyira ártatlanok, hogy az őr­ségben puskacsőben fészkelnék a madarak, a löveg csövét va­lódi golyóbisok helyet csere­pes kaktuszok hagyják el... Szemérmesen vigyáz arra, hogy tiszteletben tartson mindenkit, (Már amennyire mestersége ezt lehetővé teszi!) Fullánk­ja ennek ellenére nem is­meri az örökölt kivételezettsé* get, mint ahogy könnyűlovas­ság és nehéztüzérség között sem tesz különbséget. A Tré­fás katonai lexikon Dallos legújabb kézikönyve. A Hadi- technikai ismeretek minden korosztály számára című ki­advány mellé kívánkozik. Ke- délytelenség ellen ajánlott gyógyszer: bevonulóknak, le-' szerelőknek, emlékeikből élő obsitosoknak. Ál ajdnem elfejetem: leg- utóbbi találkozásunk a szokásosnál tovább tartott. Dallos megkért: ne feddjem fel kártyáit. A Tréfás katonai lexikon maradjon az ő saját és a néző-lapozgatók közös tit­ka. De miért? — ordítottam. Hogy minél többen vállalkoz­zanak szórakoztató felderítés­re — üvöltötte. Ezért mi is csupán egy rajzot közlünk. Annyit azonban elárulunk, hogy Dallost egyébként.. • Dallos Jenőnek hívják. Molnár Zsolt színen a béke, a nyugalom és a megrendíthetetlen mo­narchia szelleme. A két háború közötti kabaré­és vígjátékirodalom mestere Nóti Károly — elég, ha azt mondjuk róla, hogy ő írta a legendává, szólásmon­dássá vált Lepsénynél még megvolt című jelenetet, s a Hyppolit, a lakáj forgatóköny­vét — a Nyitott ablak vilá­gát a maga korából is visz- sza^'etítette az első világhá­ború előtti időkbe. Ma már a ferencjóskás korszakról szin­te kizárólag úgy illik beszél­ni (legalábbis a színpadon), mintha ez az időszak a meg­rögzött idióták, az ártalmat­lan hülyék és a Mágnás Mis­ka Pixi és Mixi grófjához ha­sonlatos degeneráltak gyüleke­zete lett volna. (Hogy miért ez az illem, külön eszmefut­tatás tárgyát képezhetné.) A Vidám Színpad mostani elő­adása nem kíván szakítani ezzel a szokással. Sem Kalmár Tibor rendezése (amelyben egyébként sok a jó ötlet és a tempója is megfelelő), sem a Szenes Iván többnyire szel­lemes dalszövegeire írt Fé­nyes Szabolcs muzsika nem megy túl e kötelezőnek vélt sablonokon. Nóti történetét i nyitott ablakon beugró ba­káról, majd az ennek a be- ugrálásnak a következményen egy egészséges fiúgyermek ké. pében viselő szakácsnőről, s a bakához kapcsolt tisztikar, meg a szakácsnőhöz kapcsolt civilek hasonlóképp bonyodal­mas szerelmi ügyeiről, ez a2 előadás kétségtelenül mulatsá­gosan mondja el. Csakhogy ez a mulatságosság a körre emlé­keztet: önmagába visszatérő görbe vonal. Bármely más darab aligha­nem -a megszólalásig ugyan­ilyen előadásban részesülne a Vidám Színpadon. Nem nél­külözné a vidámságot, a be­mondásokat, a poéneket, lehet­ne rajta éppúgy nevetni, mint most ezen a darabon. Létezik ugyanis a Vidám Színpadon valamiféle „általános bohóza- ti” stílus, amely egy varró­gépre emlékeztet, melybe akár­milyen anyagot helyezünk is, az öltések, a varrások ugyan­olyanok lesznek, ha bársony­ról, ha kartonról van szó. Az ok nem a választott darabok­ban van, nem is a többnyire ugyanazon rendezőkben. Sok­kal inkább ott keresendő e je­lenség gyökere, hogy a Vidám Színpad vezető, mondhatni meghatározó művészei több­nyire nem az egyes darabok karaktereit igyekeznek meg­formálni, hanem saját, már megszámlálhatatlanul sok esetben bevált patronjaikat használják fel ismét és ismét. A mostani előadásban is ez történik: Csákányi László pol­gármesterében a korábbi fi­gurákhoz képest csak az az új, hogy ezúttal palócosan beszél; Kása András• ezúttal is a jópofa link ficsúr, csak most hadnagyi uniformist visel; Ve­rebéig Iván most is kelekótya, csak most egy ütődött ezred- orvos egyenruhájában kell ilyennek lennie; Kabos László pedig, a játékot mozgató két­balkezes Novotnynak, ennek a halvány Svejk-kópiának a sze­repében megint csak „a” Ka­bos, csak éppen csukaszürké­be öltözötten. S éppen ő veti föl a legélesebben a már sok­szor fölvetett kérdést: ebben a műfajban eleve átveszi-e a karakterábrázolás szerepét a színész egyéniségének mindig ugyanaz a néhány vonása; s hogy szükségszerű-e, hogy ez történjen? Nem az — legalábbis erre vall, hogy még ebben a sza- kadékony szálakból szőtt já­tékban is képes a jellemvigjá­ték magasabb igényeivel ját­szani Schubert Éva, Gálcsiki János (a polgármesterné, il­letve az őrnagy), s egy gro­teszk figurában (Gólya írnok) Ferencz László. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom