Pest Megyi Hírlap, 1979. május (23. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-23 / 118. szám

"xMlav 1979. MÁJUS 23. SZERDA A ceglédi Kossuth Múzeum egyre sikeresebben kapcsolja össze szorosan vett múzeumi szakmunkáját népművelési te­vékenységgel. Két fiatal, lel­kes munkatárssal, Máté Ber­talan történész-muzeológussal és Nagy Varga Vera népraj­zossal, erről beszélgettünk. El­mondták, hogy tudomásuk sze­rint Pest megyében függetle­nített népművelők a múzeum­ban, csak Szentendrén és Vá­cott dolgoznak, Cegléden ők maguk alakítják, szervezik és bonyolítják le a programokat. Természetesen ez többletmun­kát jelent, ennek ellenére szí­vesen csinálják. — Meggyőződésünk, hogy így élőbb kapcsolat alakul ki a látogatók és a múzeum kö­zött, azonkívül saját tevé­kenységünk is hasznosabbá, gazdagabbá válik. Együttműködés X 203-as Bem József Szak­munkásképző Intézet és a Kossuth Múzeum között szo­ros kapcsolat alakult ki. A programok sokasága minden kommentár nélkül bizonyítja a fönt elmondottak valódisá­gát. — Tavaly névadójuk tiszte­letére nagyszabású ünnepséget rendeztek, ahol a diákok kosz­tümös díszőrsége mellett lep­lezték le Bem József szobrát. Mi adtuk kölcsön a korabeli fegyvereket, szuronyos puskát, kardot, azonkívül szaktaná­csot, hogy milyen korhű jel­mezt kell választaniuk. A Ta­nácsköztársaság 60-ik évfor­dulójára rendezett iskolai be­mutatóhoz szintén anyagot kaptak és szakmai instrukció­kat. De a legsikerültebb prog­ramjaink egyike a múzeumi hónap keretén belül helyet kapott „Fa és környezete” cí­mű kiállítás volt — emléke­zik Máté Bertalan. — Elsődle­gesen éppen a szakmunkás-ta­nulókra gondoltunk, amikor a kiállításhoz kapcsolva, a kü­lönböző famunkákon keresztül demonstráltuk azok hagyomá­nyos eszközökkel való meg­munkálását. ily módon mes­terségtörténeti ismereteket ad­va a gyerekeknek. További programok A múzeum gondol a többi iskolára, valamint a város fel­nőtt lakosságára és igyekszik minél nagyobb mértékben be­vonni őket is az állandó mú­zeumlátogatók sorába. Az időszakosan bemutatott gyűj­temények témáihoz kapcsoló­dó kultúrműsorok is ezt a célt szolgálják. „A reneszánsz Magyarorszá­gon” című, szintén időszakos kiállítást, melyet kifejezetten didaktikus célzattal válogat­tak össze, nemcsak a ceglédi, de valamennyi környező köz­ség diákjai, az általános isko­lásoktól a középiskolásokig be­zárólag, megnézték. A már meglevő gazdag és ötletes programok mellett, új tervek is foglalkoztatják a múzeum munkatársait, mint SOLYMÁRI ZENEI HETEK A vendégkórusok sikere Mint tegnap hírül adtuk, nagy sikerrel zárult a solymá­ri zenei hetek nyitó hangver­senye. A Hazafias Népfront Solymári Bizottságának férfi­kara zárta az Apáczai Csere János Művelődési Ház dalo­sainak szereplését, Kelemen Istvánná vezényletével. A kö­zös éneklés minden öröme, az összeszokottság ereje egyaránt hatott az előadásukban fel­hangzott Regnard: Altató, Su­gár Rezső: Boldog ének című kompozíciókban. A jelenlevő Bárdos Lajost Nemzeti fény című, Kölcsey versére kompo­nált művének szeretetteljes előadásával köszöntötték. A solymáriakon kívül szá­mos neves kórus lépett fel az ország több tájáról. Szereplé­sük méltatása tegnapi híradá­sunkból anyagtorlódás miatt kimaradt, így ezt most pótol­juk. Gyula város Erkel Ferenc vegyeskara Janeugin, Bárdos, Bartók, Szokolay egy-egy mű­vét énekelte Rázga József ve­zényletével. Zongorán közre­működött: Csonka Barna. Kü­lönösen Szokolay miniatűr kantátája aratott nagy sikert tolmácsolásukban. A pécsi Ne­velők Háza Kamarakórusa már eredeti bevonulásával — ami­kor is két XVI. századi kórus­dalt énekelt — meghódította a közönséget. Bach, Debussy és Bárdos egy-egy kórusának megszólaltatása pedig egyértel­műen bizonyította, hogy a Til­led Aurél vezette kórus méltán tartozik a nemzetközi rangot kivívott karok élvonalába. Ne­héz feladata volt a Mohayné Katanics Mária vezette ÉDOSZ Szilágyi Erzsébet női karának e nagyszerű vegyeskórus után. A XII. századi kódex-dalla­mok és az első Bárdos-mű lágy pianóit, s a második Bár­dos-mű vidám, évődő csivite- lését így is hálásan, nagy taps­sal jutalmazta az igényes hall­gatóság. A Zeneművészeti Fő­iskola Liszt Ferenc Kamara­kórusa Párkai István vezény­letével Lassus-, Vautor- és természetesen Bárdos-műveket adott elő, a tőlük megszokott igen magas színvonalon. Az ünnepi kórushangverseny kül­földi vendégkórusa sajnos, technikai okok miatt nem tu­dott eljönni, s ezért az utolsó fellépő az OKISZ Erkel Fe­renc kórusa volt Makiári Jó­zsef karnagy irányításával, Finta Éva zongorakíséretével, Lechner, Albrechtsberger egy- egy művével kezdte, majd Bárdos Weöres Sándor versére komponált: Elmúlt a tél című kórusát tolmácsolták felsőfo­kon. A műsorukat záró két né­ger spirituálé fergeteges elő­adásáért szűnni nem akaró vastapsot kaptak. Pintér Emőke például a kismesterségek esz­közanyagának, munkafolya­matainak összegyűjtése és ál­landó kiállítássá rendezése. Ebbe a gyűjtőmunkába majd a 203-as Szakmunkásképző In­tézet tanulóit is be szeretnék vonni. Új törekvések Reméljük sikerülni fog a gyerekek érdeklődését fölkel­teni szakmájuk múltja iránt — mondta Nagy Varga Vera és még hozzátette, hogy azon­kívül jövő év húsvétjától, el­sősorban óvodásoknak és kis­iskolásoknak. tojásfestéssel egybekötött népi játékokat ren­deznek. Ennek folytatásaként pedig, minden nagyobb, népi gyökerű ünnephez, hagvo- mányfölelevenítő játékokat szeretnének kapcsolni az ifjú­ság részére. És ahogy befejezésül, egyet­len mondatba sűrítve össze­gezték: munkájuk célja. az összegyűjtött és megmentett hagyománvok élményteli át­adása az ifjúságnak, tovább- őrzésre. S. N. OPERAHAZ Komor Vilmos- emlckplakett átadása Kedden az Operaházban másodízben adták át a Komor Vilmos Kossuth-díjas érdemes karmester emlékére alapított plakettet, amelyet a nagy mű­vész emlékének ápolására — tehetsége, szorgalma, művészi munkája elismeréséül — évente egy-egy fiatal karmes­ternek, korrepetitornak ' vagy zenésznek ítélnek oda. A plakettet — Borsos Mik­lós szobrászművész alkotását — ezúttal Lukács Péter, az Operaház zenekarának szóló mélyhegedűse, szólamvezetője vette át Mihály Andrástól, az Qperaház igazgatójától. A há­zi ünnepségen jelent volt Ko­mor Vilmos leánya, Komor Agnes hárfaművész is. A harmadik szem MEDITÁCIÓ A TÉVÉZÉSRŐL - TÖBB KÉRDÉSSEL A középkorú férfi a solymárt iparcikkboltban régi Horizont té­véjét cseréli Su­per Starra. Kiszolgált a masina. Mű­ködik még, szuperál, de már homályos a kép. Tudja, ha a szemem romlik egy fél diopt­riát, új szemüveget kérek az orvostól. Nekem a tévé a har­madik szemem. Már 1960-ban volt készülékem. Azóta érzem meghosszabbított érzékszer­vemnek, mellyel olyan dolgo­kat láthatok, melyeket más­ként soha. Barátom messziről, nagy múltú, színházzal, hangver­senyélettel, a szórakozás ezer formájával, pezsgő közművelő­déssel rendelkező városból ér­kezett Százhalombattára. — Hozzászoktam ahhoz az életmódhoz. Itt más, természe­tesen tudtam, mikor idejöttem. Bár néha felautózunk Pestre moziba, színházba, és akadnak itt is jó beszélgetések barátok­kal, no meg könyvek — fő szó­rakozásunk a tévé, úgy ahogy van, jó és rossz műsoraival. A Monorról huszonhét éve a fővárosba ingázó lakatos dél­után öt óra körül ér haza: — Nincs nagy kert, sok jó­szág, de azért akad ezekkel is gond. Mégis, a híradóra min­dent el kell végeznem. Ma­gamnak parancsoltam így. Reggel a vonaton olvasom az újságot, este a híradó — tu­dom, mi van a világban. A budaörsi lakótelep egyik lakásában még csak pokróccal borított habszivacs párna az ágy, ahány szék, annyiféle, de a földön ott a televízió. Azután vannak túlzások is, vecsési villa három készülék­kel, az egyik színes. Televízió mindenhol, min­denkinek? A helyzet nem ennyire egy­értelmű. Este fél kilenc körül ért vé­get az értelmiségi találkozó a községben. Utána .kihalt főut­cán, sötét ablakok között sé­táltunk. A tanácselnök szomo­rú öniróniával jegyezte meg: — Aki tévézik, az ott volt a találkozón. A többiek alszanak már. Bekopogtam nemrég néhány portára egy nagyközségi mel­lékutcában. Van-e tévéjük? — Van, de nem nagyon néz­zük. A magyarázatok: — Nem érünk arra rá, mi dolgozunk kérem — nyomja meg erősen a dolgozunk szót, éreztetvén: magam és a többi tévébámuló valami henye nép­ség. És természetesen akadtak, akik pénzhiányra hivatkoztak. Kevesen bár, de akadtak. A házat és a berendezést nézve ugyan kétségek támadhatnak, de bizonyosság nem. A kép tehát — ahogy köz­helyszerűen fogalmazni szo­kás — összetett. Ezért néhány gondolatra késztet. Kis kérdé­sekre. A televízió — nagy úr. So­kak egyetlen tájékozódási és szórakozási lehetősége. Ezért felelőssége is nagy. Tudja-e ezt? Ismeri-e a tévé saját közön­ségét? Néha, egy-egy vitamű­sort, mélyenszántó eszmecse­rét látva az az érzésünk, nem egészen. Természetesen ezek rétegműsorok, akihez nem szólnak, ne nézzék. Es az úgy­nevezett főműsorok? Tudom, nehéz több millió ember kü­lönböző ízlését egyszerre ki­szolgálni. De a heti többszöri krimi, kalandfilm — nem át­fogó megoldás. De ne bántsuk a televíziót. Hatalmas feladatot vállal ma­gára közművelődésünkben, és — ha kisebb-nagyobb döcce­i nők akadnak is — kemény 1 munkát végez. Vizsgáljuk — ugyancsak kérdésekkel — saját magun­kat. Vajon ki- és fölhasznál­juk-e a tévéből szerzett isme­reteinket? Mindennapjaink munkájában otthont talált-e a látott-hallott információ, tu­dás ? Elfogadható-e egyetlen szórakozásként, kikapcsoló­dásként, ön- és közművelő­désként a televízió? Ezekre a kérdésekre termé­szetesen ott kell elsősorban választ keresni, ahol egyálta­lán nézik az adásokat. És ahol nem? Lehet-e ma­gyarázat állandóan az idő­hiány? A pénzszerzés vágya? Vagy az értetlenség? Hogyan lehetne változtatni ezen? Talán akciókkal? Azzal is, feltétlenül. A mostani Pest me­gyei tévéakciónak számokkal is mérhető hatása, sikere van. Űjabb nézők kerestettek és ta­láltattak. Ám ez az akció egyszer vé­get ér. Hogyan lehetne meg­hosszabbítani? Sokat jelenthet például olyan munkahelyi kö­zösség, ahol az előző esti mű­sor — beszédtéma (persze nem a munkaidő rovására). Elkép­zelhető, van is rá példa, tévé­klubok alakítása. Itt nemcsak nézik, de meg is vitatják, al­kotóik részvételével elemzik a műsorokat. Sokszor leírtuk, elmondtuk: a televízió ablakot nyit a vi­lágra, megismerjük az embere­ket, tájakat, művészetet —. életet. De nemcsak másokét. , Andai György j A szeretett város Finn rendezőnő filmje Szentendréről Szentendre, a szeretett vá­ros címmel vetítették tegnap, a második műsorban Heidi Aaltonen finn rendezőnő Szentendréről készített lírai hangulatú dokumentumfilm­jét. Ahogyan a többször fel­bukkanó motívum: a városon átguruló lovaskocsi, a patkó­csattogás kísérte vonulás je­lezte, a megérkező idegen, ám a szűk utcácskák, a műemlé­SZINHAZI ESTEK A 22-es csapdája Joseph Heller regényének színpadi változata a Vígszínházban Öt vashord» lebeg a színpad fölött, mintegy az űrben. E hordók lesznek majd a bom­bázógép, melyben Yossarian kapitány, a bombázótiszt és társai, Cievinger, Nately, Ar- fy és Hoden Avignon fölé re­pülnek bevetésre. Az éjszakai repülés, a bombázás, a légel­hárítás fény. és hangeffektu­sait sokkoló erővel varázsol­ja színpadra Kapás Dezső ren­dezése. Az avignoni bevetés vissza-visszatérő lázas víziója — akárcsak Heller regényé­ben — afféle vezérmotívuma, szerkezeti tartóeleme lesz az előadásnak. Ezt a színpadi változat készítője (s egyben Yossarian kapitány alakítója) Kern András jó érzékkel old­ja meg. Általában, maga a dramatizáció egy világos fejű, rendezői és dramaturgi eré­nyekkel is rendelkező jó szí­nész kezenyomát viseli ma­gán. Megtalálható itt a re­gény sok-sok fontos jelenete, sok-sok fontos figurája. Van­nak hallatlanul mulatságos percek, melyekben Heller ab­szurd humorának és nyelvi bravúrokban bővelkedő stílu­sának megannyi gyöngyszeme pereg elénk, s vannak drámai villanások meg keserű kifa- kadások és vannak ellágyuló lírai jelenetek. Mindez megfe­lelő vegyítésben, jó ritmus- és tempóváltásban. S a figu­rák is átkerültek a regény­ből a színpadra: a félelmete­sen buta. de épp ezért veszé­lyes Catchcart ezredes (Szilá­gyi Tibor m. v.), az elvtelen­kegyetlen Kom ezredes (Ko­zák László), a riadtan becsü- lletes lelkész (Balázs Péter), a világból kivonuló őrnagy őr­nagy (Szatmári István), a 22- es csapdájába eső Cievinger (Gálffy László), az álmodozó, szép Ducket nővér (Hernádi Judit), a százesztendős bor­délytulaj (Bilicsi Tivadar), Na­tely, az első jobb örömlánytól begőzölő gyerek-katona (He­gedűs D. Géza), s a nője, ez a vadmacska-természetű kis lo- tyó (Kovács Nóra), az egész háborút üzletelésre felhaszná­ló Milo Minderbinder (Szom- bathy Gyula) és mások — a szí-nlap majd’ harminc be­szélő szereplőt tüntet fel, s legalább ugyanennyi a néma, de annál tevékenyebb statisz­ták száma. Semmi sincs tehát a szín­padon, ami ne lenne benne Heller hatszázhatvan oldalas, hatalmas regényében. És mégis, a regény nincs jelen a szín­padon — vagy csak töredé­keiben, egyes hangsúlyaiban van jelen. Nem arról van szó. hogy egy ekkora masszát úgyszól­ván lehetetlen a maga teljes­ségében, sokszínűségében, gaz­dagságában színpadra vinni. Ezt a teljességet senki nem is kérheti számon. (Az előadás így is hosszúnak, terjengős­nek tűnik, a még több átvett jelenet és figura csak nyújta­ná a terjedelmet, de nem ten­né teljesebbé a színpadi él­ményt — márpedig az előadás­ból éppen ez hiányzik.) Hel­ler regényénél sokkal bonyo­lultabb. terjedelmesebb epi­kai alkotásokból is sikerült már nagyszerű dramatizált változatot csinálni (a Víg­színházban még emlékezhet­nek Piscator ToZszfoj-adaptá- ciójára, a Háború és békére). A sarkalatos kérdés tehát nem az elérhetetlen teljesség keresése, hanem egy regény legfontosabb mondanivalóinak átvitele a színház, a színhá­zi előadás másfajta közegébe. Nos, itt ez a transzplantáció nem sikerült eléggé Kern And­rásnak. Jól játszható ez a dramatizáció, nincsenek ben­ne ügyetlenségek, nincs ben­ne rossz, fals figura, eljátszha- tatlan alak, megáll tehát a színen, s mégis hiányzik belő­le Heller egy-két lényeges gondolata. Például az, hogy Heller ezt a II. világháború utolsó sza­kaszában. az olaszországi in­vázió után játszódó regényt milyen alapindulatból (düh­ből) kiindulva írta meg. Hel­ler valóban háború- és had­sereg-ellenes, dühödten. maró gúnnyal, néha a tehetetlen fel­háborodástól szinte fuldokolva az. De bármennyire gyűlöli is az ügyeskedő, üzletelő, az embereket lenéző, halálba kül­dő, buta, gonosz, rosszindula­tú. pénz-, hatalom- és rang­éhes katonákat tizedestől föl­felé, egyenlőségjelet mégsem tesz az amerikai hadsereg és a nácik közé. Az előadásban viszont majdnem ez történik. Yossarian szövegeiből néhol már-már pacifizmus sugárzik, amely nem tesz különbséget hadsereg és hadsereg, katona és katona, háború és háború között. Ez okozhatja, hogy a regény egyik kulcsfigurájából, a háborút magánkereskedelmi célokra felhasználó Minder- binderből itt amolyan jópofa kis ügyeskedő gebines lesz, akinek az a legfőbb törekvé­se. hogy benyalja magát a pa­rancsnokok kegyeibe. Az (liléid ábrázolásának fo­gyatékosságai, az egyes ala­kok teljesebb karakterrajzát mellőző, jellemek helyett csak figurákat teremtő dra- matizálás is közrejátszhat eb­ben. Itt mintha mindenkin egy- egy cédula lenne: Az ezredes üvölt, A lelkész félszeg, Ducket nővér bájosan szexis stb. Így aztán nem csoda, hogy a felhősről, Yossarianról is ke­vesebbet tudunk meg, mint amennyi cselekedetei igazi megértéséhez szükséges len­ne (ami nem azt jelenti, hogy Kern András játéka nem ki­elégítő — ellenkezőleg: a ma­ga megírta figurát igen jól hozza). Furcsa módon az is jellem­ző erre az egyébként kitűnő színpadi térben megvalósított — a főfalakig lemeztelenített, hatalmas hangárt idéző szín­pad egészét felhasználó — előadásra, hogy bár szinte ál­landóan mozog, zajlik, hullám­zik és harsog minden a szí­nen. mégis ellep bennünket percekre az unalom. Hogy ez azért van-e, mert Kapás De­zső rendezése a technika, az előadásszervezés precíz ki­dolgozása mellett már nem terjedt ki a karakterek plasz­tikusabb rajzára vagy mert egyes jelenetek leülnek szöve- gileg is (esetleg zavaró a megoldásuk, mint a két vödör homokkal jelzett tengerparti fürdőzés, vagy a dohos fű- részpor-halmokkal megidézett nápolyi nyomornegyed), azt nehéz lenne eldönteni. Jelen színpadi formájában A 22-es csapdája nem tud teljesen meggyőzni e drama­tizáció szükségességéről, s he­lyenként magáról e dramati- zációról sem. Takács István kék és a kertek hangulatával az első pillanattól kezdve azo­nosuló idegen mutatja- be azt a képet, amely benne a város­ról kialakult. Nem a festők városáról be­szélt, hanem legfeljebb arról a közösségről, amely évszáza­dokon át a művészeket is ins­piráló légkört teremtett — s így a filmnek sikerült elkerül­nie azokat a közhelyeket, amelyek általában elhangza­nak Szentendréről. A film nagy érdeme, hogy elsősorban a képek hordozzák a jelen­tést, s hogy a jól ismert rész­letek — a városi tanács hom­lokzata, a Kovács Margit- gyűjtemény, s a többi múzeum — mellett az apró szépsége­ket: a régi ajtókat, a szüret, a piac mozzanatait is megmu­tatja. S, hogy olyan embere­ket — Káka Ferenc festőt, Szakonyi Károly drámaírót, Hoffer Miklóst, az új művelő­dési központ tervezőjét — szó­laltatott meg, akiknek benső­séges, kölcsönösen gazdagító kapcsolata alakult ki a város­sal, a közösséggel. És akik jól ismerik a szép részletek mellett a település problémáit is. A városrendező a közlekedés gondjairól, a körútrendszer szükségességé­ről beszélt (ami a film elké­szítését követő években meg is valósult). Említés esett a műemlékek eredeti alakban való helyreállításának nehéz­ségeiről. Természetesen nem elsősor­ban a gondok érzékeltetésére készült a film, a pincék pusz- I tulásáról, a vízelvezetés ne­hézségeiről is azért esik szó, hogy az őskor, majd a ró­maiak óta lakott területen a XVIII.—XIX. században ki­alakult, lényegében ma is vál­tozatlan. a maga nemében egyedülálló város szépségei a következő nemzedékek számára is megmaradjanak. Ezért ér­veltek a folyót, a víz felé lejtő domoldalakat bemutató kének, erről beszélt Szakonyi Károly is, amikor elmondta: olyan helyen kívánt élni, ahol a természettel még közvetlen kapcsolat létesíthető, ahol a vonzó hangulatokkal együtt még megtalálható a régi ér­telemben vett közösségi élet is. A finn rendezőnő filmie meggyőző érvelés volt a mű­vészet és az ember értékei mellett. P. Sz. E. i I LÁTOGATÁS A CEGLÉDI KOSSUTH MÚZEUMBAN Előbb kapcsolatok a fiatalokkal

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom