Pest Megyi Hírlap, 1979. április (23. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-30 / 100. szám

Múlt századok vallatása A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban | Vasárnap van. Tavasz. Délelőtt. Áz ácsok és a faragómolnárok letet­ték a fejszét: állnak már a fehérre meszelt, zsindelytetővel fedett, ge­rendavázas templomfalak. Az em­berek kilépnek a házakból, magára marad a szegényparaszt, a kisnemes portája, mozdulatlan a szárazmalom óriási kereke. A temető csónak ala­kú fejfái között csak a bokrok szél­fútta ágai bók ólnak. Csöndes a táj, hallgatnak a Tisza és Túr mentén húzódó éger- és kőrisligetek, lom­hán mozdulnak a vizek. Mert az Én lóhát, a Felső-Tiszavidék a vizek világa. Az emlberek a téren gyülekeznek, a magában álló fa harangforomy lá­bánál, majd beljebb lépnek, hogy megcsodálják a református közösség templomának színesre festett meny- nyezetét, karzatát, a vándorasztalo­sok keze alól kikerült bútorokat, a szószék gazdagon díszített, áttört, festett koronáját. Egyetlen szó sem hallatszik, egy pillanatra mindenkit megérint a középkor hangulata. Az épület puritánsága, múltat őrző stí­lusa teszi ezt talán, hiszen a temp­lom 1789—90-iben épült. ★ ' (Azután a turistacsoport lassan megindul kifelé, hogy a szabadban, a betonúton a szentendrei Szabad­téri Néprajzi Múzeum kijárata felé haladva, megbeszélje az élménye­ket. A muzeológus vezető magára marad, tekintetével még végigsimít a múzeum első állandó kiállításá­nak, a tavaly befejezett felső-tfcisza- vidéki tájegységnek épületein. Könnyű a képzeletnek: egy szem- villanás alatt 100—200 évet ugorhat, abba a korba, amelyet a múzeum bemutat; azok között az épületek és tárgyaik között, amelyek az egykor élt emberek életmódját szemlélte­tik, megragadhatja a leghétközna­pibb pillanatokat is. Látja az ertíő- ket-vizeket, a nehezen művelhető földeket, az őszi utcákat, amelye­ken nemritkán csónakban mentek szomszédolni, látja a paraszti sor­ban élő kdsnemest, amint a híres, 1571-től évszázadokon át megtartott szatmárnémeti vásárba szekerezik, s más fogatokat is, amelyek almát- körtét, vesszőből font ólakat szállí­tanak, hogy cserébe szerszámokkal, főzőedényekkel, mázas szűkeikkel gazdagodjon a konyha és a kamora. A képzeletnek könnyű — a mu­zeológusok azonban nem támaszkod­hatnak csak a képzeletre. Ahogyan dr. Kurucz Albert főigazgató és Kecskés Péter megbízott osztályve­zető mondja, a Felső-Tiszavidék 3fl építménye és 2500 tárgya nem ke­rülhetett volna a múzeumba, s nem tanúskodna hitelesen a vidék lakói­nak életéről, ha az épületek áttele­pítését, illetve felépítésüket az ere­detivel azonos anyaggal, techniká­val, végső berendezésüket nem előzi meg évékig tartó tervezési munka. Ha a korabeli állapotot nem kutat­ták volna néprajzi-építészeti fölmé­rések, levéltári adatok, térképek se­gítségével, ha nem dokumentálná­nak minden részletet. Ügyelni kel­lett arra, hogy a gazdasági egységet a porta teljes berendezésével, mu­tassák be, hogy az egyes építmé­nyek a jellemző településszerkezetet Egy pillantás a kamrába: edények, sza­kajtó, káposztagyalu ... Szabó Jenő felvételei Fatoronyban szólalt meg hajdan a harang Erdóháton Vesszőfonat a kerítés, taposott szalma a a tető — szegényparaszti ház is érzékeltessék, hogy ne csak a há­zaik, hanem a tárgyak, a bútorok is a korról és az egykor élt emberről beszéljenek. Ilyen előzmények után került a múzeumba a templom, a harangto­rony, a szárazmalom, a mocsaras, vizes területet jelző mélyedés, és a sövénykerítés mellett meghúzódó kispaládi szegényparaszti lakóház, amelynek fazáras ajtaja mögött egy­kor több generáció lakott együtt. A következő épületet Császár Gáspár 25 holdas botpaládi gazda építtette 100 évvel ezelőtt. A tornác díszes, faragott oszlopai, a polgári ízlés ha­tásáról is tanúskodó bútorok a gaz­dagságot jelezték, mint ahogyan a jó módra, s főként a rangra utal az 1860 körül emelt uszkai kisnemesi lakóház alaprajza is. A negyedik porta beosztása a távolabbi múltba viszi a látogatót: az istálló és az ól az utca felől áll, hogy az állatok, különösen ha sár van. ne tapossák végig naponta az udvart. ★ Ezen a portán az istállón erős fa­ajtót látunk. Semmi különös nincs ezen az ajtón, csak annyi, hogy 1830 körül készítette az apa — s a fiú 60 évvel később sem dobta ki, ha- nfem megújította. S odarótta az év­számot az apja által vésett jelek alá. Az anyagnak, a tárgynak, a mun­kának ezt a feltétlen tiszteletét lát­juk akkor is, ha akár képzeletben, akár valóságosan a Felső-Tiszavi- dékről a Kisalföld felé fordítjuk te­kintetünket. Maradjunk a valóság­nál: az első tájegységtől néhány száz méternyire fekszik az a nyolc porta, amely az árutermelésre ko­rábban áttért, hamarább polgáriaso- dott vidék emberének életét mutat­ja majd be. Dalmi János műszaki ellenőrrel sétálunk az épülő — félig kész — falak között; legszívesebben megtapogatnám az apró ablakok kő­kereteit, olyan finom, gondos mun­káról vallanak. Pedig az eredetihez teljesen híven ezeket már Itt farag­ták. Az U alakú, zárt udvarú jános- somorjai házon még az Országos Műemléki Felügyelőség emberei dol­goznak, de tavaly óta a múzeum a külső vállalkozóknál gazdaságo­sabban — és nagy-nagy szakérte­lemmel — működő saját kivitelező részleggel is rendelkezik. „Olvassák a tervet a munkatársak — mondja Dalmi János —, jól ismerik a kora­beli ácstechnikát, s minden eljá­rást, amelyet a népi építészetben alkalmaztak.” Jól kell hát érteniük a boronafal rakását is — mert néhány lépésnyi­re a Kisalföldtől, már az Őrségben vagyunk. A virágzó öreg almafák, körtefák között méhes, lenszárító, pajta s a lombok között felvillan a szentgyörgyfalvi boronaház fehérre meszelt, tapasztott fala. „Körbetor- nácos, csonkakonityú zsúpfedeies” — hangák halkan a meghatározás. A többiről, a szobák és a konyha cél­szerű elrendezésiről, a gazdasági egység tökéletes kapcsolódásáról, a kövekre helyezett gerendafal mes­teri megépítéséről mór beszélni sem kell. Élhettek bármilyen nehéz kö­rülmények között a ház valamikori készítői — vagy tán éppen azért, mert úgy elitek — mindennek, amit létrehoztak, célja, szerepe volt. Így születik a szép. ★ Fél nap a múzeumban — egy pil­lantás csak a magyar nép múltjá­nak évszázadaira. Nézem a jegyze­teimet, azokra a mondatokra emlé­kezem, amelyekkel a muzeológusok a tervekről beszéltek. Ősszel már berendezve láthatunk néhány kisal­földi házat, tavaszra helyén áll a mándoki görögkatolikus templom ikonosztáza, hamarosan teljesen el­készül az őrség és Göcsej népi kul­túráját bemutató tájegység. Az­után ... Azután? A látogatókat (az utóbbi két esztendőben számuk 50 ezerről 100 ezerre növekedett) gyakori munkabemutatók várják a jövőben — és végül majd tíz tájegység épü­letei beszélnek a magyar nép és a nemzetiségek múltjáról. Ne kérdezzük, mikor ’lesz készen a múzeum! Ezt a munkát — állan­dóan felbukkanó új értékeivel — a valóság nem hagyja befejezni... P. Szabó Ernő Nemzetiségek közéletünkben \ Személyes sorsuk példázza Szinte naponta új eredményeknek örülhetünk: a megye lakossága egy­re korszerűbb körülmények között él. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a lakóházak tágasabbak, hanem azt Is, hogy javulnak az oktatás, műve­lődés fettételei, társadalmi összefo­gás nyomán épülnek a közintézmé­nyek, szépülnek az utcák-terek. Minden társadalmi munkaakció bizonyítja, ebben az országos átla­got jóval meghaladó fejlődésben va­lóban jelentős szerepet játszik a la­kosság nagy része. Azokban a köz­ségekben. amelyekben nemzetiségi lakosok élnek, ugyanezek a kedvező változások figyelhetők meg. A né­met anyanyelvűek munkája nélkül Solymár például aligha érhetett volna el szép sikereket a társadal- mimunka-versenyban, az összefogás eredményeként a pilisszentkereszU iskolásokat az ország egyik legkor­szerűbb nyelvi laboratóriuma várja, a poemázi szerb klub lelkes délszláv és magyar anyanyelvű tagokat tö­mörít. Sorolhatnánk a települése­ket Közös gondok vállalása Knáb Mihály német nemzetiségű. A dunatoogdányi kőbánya üzemveze­tője, a község párttitkára, 1932-ben kezdte a munkát a bányában. Elő­ször arra kért, a helytörténeti gyűj­teményt létrehozó, a német nemze­tiségi kultúrát ápoló pedagógusokat kérdezzem. Aztán, a beszélgetés so­rán mondatról mondatna rajzolód­tak ki a kőbánya és a község min­dennapjai.- - Évtizedekkel ezelőtt tíz lő és sok-sok ember dolgozott itt — em­lékezett Knáb Mihály, aki 1348-ban lett munka-, 1950-ben üzemvezető. — Amikor félig gépesítettük a kő berakását, negyven helyett nyolcán Is elegen voltak. 1973—74 óta pedig gombnyomásra működő berendezés vette át ezt a munkát. A termelés napjainkban ötszörösére nőtt, a fia­talok megfelelő átképzést kaptak a gépek kezeléséhez, korszerű szociá­lis létesítményeket építettünk. A kőbányászat nehéz, de szép munka, kitartásra, szorgalomra ne­vel. Generációk lépnek egymás nyo­mába — a hagyományok vállalása, a közös dolgok iránti érdeklődés pe­dig Dunabogdány egész lakosságát jellemzi. A tanácstagok 30—40, a Hazafias Népfront helyi bizottságá­ban tevékenykedők 40—43 százaléka nemzetiségi állampolgár. Képviselik közösségük érdekeit, ennek is kö­szönhető, hogy színvonalas az óvo­dai és az általános iskolai anya­nyelvi oktatás, hogy nemzetiségi nő­klub, zenekar működik, nekik is ré­szük van abban, hogy a község útjai burkoltak, a vízvezeték minden házhoz eljut. Korszerű orvosi ren- delő, orvosi lakások épültek, két célcsoportos lakás az idén is elké­szül. A nemzetiségi nyelvet oktató pedagógusok utánpótlására az idén két tanulót küldenek a fővárosi né­met gimnáziumba. Üj utak, óvodák Szusics Péter délszláv nemzetisé­gű, Tököl tanácselnöke. A település hétezer lakosának mintegy 60—65 százaléka délszláv, 5—7 százaléka német ajkú. A nemzetiségi lakosok helyet kapnak és igényelnek a párt-, a népfront-, az ifjúsági, az iskolai és a »közművelődési munkában. Utóbbit fényesen bizonyítja például a tököli horvát férfikórus, a tam- burazenakar, a tánccsoport teljesít­ménye. A lakosság aktivitását, közügyek iránti érdeklődését az is jelzi, hogy alig akadt kevésbé érdekes tanács­tagi beszámoló, egy-egy alkalommal 70—80-an is megvitatták környeze­tük gondjait, örömeit, a falugyűlé­sen pedig háromszázan vettek részt. A jobbító szándékról azonban első­sorban az elvégzett feladatok be­szélnek. — Tavaly befejeztük a belterület villamosítását, utakat újítottunk fel, óvodát bővítettünk — sorolja az eredményeket a tanácselnök. — Hat lakás épült a nagycsaládosok szá­mára, a korszerű, rendelőkből és la­kásokból álló egészségügyi kombi­nát pedig az idén, április negyediké előtt készült el. Az idős, segítségre szoruló emberek házi szociális gon­dozását is szeretnénk megszervez­ni. Ezek az eredmények a lakosság munkáját is tükrözik, ugyanúgy, mint az, hogy az iskola előtt kézi- labdapálya épül, a gyermekévre par­kot és játszóteret készítünk, hogy az üdülőterületen társadalmi mun­kával létesül az úttörőtábor. Dabason 1976 Óta dolgoznak kö­zös termelőszövetkezetben — a Fe­hér Akácban — a különböző nem­zetiségű emberek. A nagyközség la­kói közül kilencezren magyar, ötez­ren szlovák anyanyelvűek. Az együttműködés eredményességét — ahogyan a szlovák nemzetiségű Gombár Sándor, a termelőszövetke» zet párttitkára mondja —, az is bi­zonyítja, hogy a 11 ezer hektáron, háromezer taggal működő szövetke­zet nyeresége 43 millió forint volt tavaly, egy tagnak havonta átlago­san 3650 forintot fizettek ki. Egy brigádban, egy gépen — Nincs olyan testület, szervezet a Fehér Akácban vagy a községben — mondja Gombár Sándor —, ahoi ne dolgoznának nemzetiségiek. A tsz párt-végrehiajtóbizottségában há­rom, nöbizotitságáhan kilenc, a nagyközségi tanács végrehajtó bi­zottságában szintén három tag szlo­vák anyanyelvű, csakúgy, mint a ta­nácstagok egyharmada. Közös bri- ‘ gálában, közös gépen dolgoznak a magyarok és szlovákok, tagként, váltótársként, vezetőként. A dabasdak figyelnek a közös tél- • adatokra, ezit mutatja az is, hogy rendszeresen részt vesznek a társa­dalmi megmozdulásokban — de £i- gyeinek arra is, hogy korszerű, ké­nyelmes legyen környezetük, hogy a fiatalok színvonalas anyanyelvi ok­tatásban, művelődési lehetőségek­ben részesüljenek. Ebben a tsz Is segít: tavaly tizenkét napon át szlo- vák anyanyelvi olvasótáborozók ve­hették birtokukba a dabasi járá? balatonalmádi üdülőjét. Társadalmi megbízatásból Hogy a közéi eltiséget — s így t nemzetiségiek közéleti érdeklődéséit, tenniiakarását — nem a látványos­ságra törekvés, hanem a céltudatos, mindennapos munka jellemzi, azt Gombár Sándor személyes sorsa is példázza: húsz éve dolgozik a Ma­gyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége országos választmányá­ban; a Hazafias Népfront nemzeti­ségpolitikai albizottságának elnöke, társadalmi megbízásból. P. Sz. E. 1 Nővérek Kovács Margit kerámiája

Next

/
Oldalképek
Tartalom