Pest Megyi Hírlap, 1979. április (23. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-15 / 88. szám

Rózsa Endre: Győző Vilmos: Tavaszi szél az ágon fecskék rügyei kibomlanak surrogva szállva kedvesem arcát is — szellő a pitypang-bóbitát — mosolygás bolyhái röpítik teremni négy égtáj iránt ennek a fának ma a röptűkkel kicsattant szélrózsa lesz a virága Besze Imre: Ezt akarták tekinteted déli lankáin tündökölve nyüzsög a fű s a fákból a harkály minden furakvó férget kiránt A domb alig domb — mögötte áll egy szőke copfos, csöppnyi lány. Fejét elrejti, aztán újra nevetve s a fénybe bújva kidugja a domb túloldalán. Az ő vára az a homokhalom, kacagása átröppen a hurrá-zsivajon. Öt fiúcska harcol érte másik öttel, apró öklükben remeg a béke: melyik csapaté lesz a vár és annak éke, a kis királylány? Piciny lábaktól dong a domb s a frissen hordott halom fölött zöldről álmodik a faág, zöldben születik a falomb. Nem játszótéri kép. Nem épülő ház udvarán lerakott homokhalmon liheg a tíz fiú s kacag a lány; hősi csontok fölött robog egymás felé a két sereg, kar megfeszül — állóharc — láb topog, s a kislány nevet, újra nevet. Harminc orosz, ukrán és tatár katona sírja az a domb. Emlékmű készül. Egy hét múlva már obeliszket simogat a lomb. De most még játékvár e halom, öt fiú az egyik oldalon s öt a másikon. Es köztük a kacagó lány-ikon. A sírban hősök. Szellemük nem kószál hontalan, ez lett a végső nyughelyük; s talán nevetnek ők is — felszabadítók — felszabadultan, boldogan. Ezért jöttek: nevető életek alatt s nem síri csendben alusszák álmukat. Ezt akarták, hogy a virágot sírjuk fölött nevető arcok csodálják. Így adta tovább halálával mind a harminc az életét és ifjúságát. jó kedvem van tőle / 'A kicsi szám takaros / Csókold sűrűn aranyom.” Nézzék el a helyesírási hibákat, de idézni csak pontosan érdemes. Ugyancsak mezőtúri szerzemény egy másik kulacs is. Egyik pesti ba­rátom lakásában találtam rá, ott csak hányódott, de nálam főhelyre került. A máza barna, szép, mező­túri vésett mintája becsillagozza a kulacs oldalát. S középen, egy kerek mezőbe ez a felírat került: „Lénárt Mihály fazekas”. S a túlsó oldalra pedig az utca és házszám, ekképpen: „Mezőtúr, V. k. IV. út. 1941.” Amikor először kopogtattam be Hódmezővásárhélyre, Vékony Sán­dorhoz, a népművészet mesteréhez, nem akart megválni egyetlen tár­gyától sem. S milyen kicsi a vi­lág, a fölöttünk lévő budai lakás konyhájából ajándékba kapott tá­nyér hátsó oldalán ez a felirat áll: „Csikós I. HMV. 1936.” vagyis a ne­velőapa gyönyörűszép tányérjára ta­láltam, s azután persze hogy ke­rült a gyűjteménybe vásárhelyi Mis­ka kancsó is, Vékony Sándor ko­rongjáról. Egyébként ő irányított át Mónu- sékhoz, ahol Ferenc és Sándor őrzi a gyönyörű vásárhelyi hagyományt, meg Ilona, aki a majolikagyárban dolgozik. De én jobban szeretem az egyedi terméket, attól népművészet, hogy tudom, ki csinálta, hát el is kunyeráltam volna menten Mónus Sándortól egy ritka szép cserép lisz­tes kupát, amelyben festéket tar­tott a * mester. De nem akarta ad­ni, semmiért sem. Hát mitől is lá­gyulhatna meg a mester szíve, ha nem egy dedikált könyvtől, én ott helyben szép szavakét írtam bele, s máris enyém volt a lisztes kupa ezzel a felirattal: „Emkül (vagyis emlékül) nevemnapjára Nénikétől 1914. HMV.” ÍV! ónusékhoz még sokszor betér- tünk, Klári nővéremmel egvütt, aki nemcsak értője, hanem gyűjtő­je lett a szép kerámiáknak, hoztunk is olv szén bokálvokat, tányérokat, korsókat, hogy mindenki csodájára járt. Legutóbb, az elmúlt nyáron szerettem bele a műhelyben álló, barna subába öltözött, pipázó szót- lan pásztorba, kicsit esetlenül állt, két fekete csizmája kikandikált a suba alól. Magamban gyorsan osz­tottam és szoroztam, ha ennyit kér, hát ennyit felkínálok, mondtam magamban, s mikor kimondta az árát, már fizettem is, jaj, csak meg ne gondolja magát. Még az én taka­rékos édesapámnak is megtetszett ez a vásárhelyi Pipás Pistának el­nevezett subás magyar, aki most itt áll a szobámban, sarokba állítva, s köszöntőm is naponta, ahogyan il­lik, kellő tisztelettel. S ami a gyűjtést illeti, olyan, mint a betegség. Jaj de sok jóbarátot, is­merőst fertőztem már meg a gyűj­tés szenvedélyével. Persze jobb, ha nem követik példámat, mert akkor én kapom tőlük a szebbnél szebb tárgyakat, de ha már elkezdték az áldozást, akkor attól kezdve csak a maguk gyönyörűségére gyarapítják cse-epeik számát. Í gy aztán a szentendrei hétvégi ház is bokályokkal, tányérokkal ékeskedik, s immár nemcsak ná­lunk ragyognak, tündökölnek, de a szomszédban is, s ha átmegyünk kávéra, egy pohár borra, vagy csu­pán baráti szavak édességéért, hát egyszeriben otthon érezzük magun­kat. És áldjuk a mestert, a jó Mó­nus Sándort, aki felcsillagozza la­kásunkat tányérjaival, a tálast bo- kályaival, életünket a szép csillogá­sával. Hozzánk mindenki hoz valamit. Or­vos barátom Szatmárból korsókkal ajándékozott meg, festő barátom Nagybányáról gyönyörű vámfalusi tányérokkal tisztelt meg, vannak vagy száz esztendősek, a múltkor nővérem állított be Szegedről, fér­je családjából került elő egy 1828- as évszámot viselő csodaszép mán­gorló, virásmintás díszítéssel. S legutóbb Mónus Sándor ajándé­kozott meg barátságból egy szén vásárhelvi korsóval, amely után mindig áhítoztam. S hegy teljes le­Hajnali viadal A szobában félhomály volt. Az utcai lámpa ezüstös fénnyel sugározta be a bar­na bútorokat. A kézimunka, terítővei letakart asztalon valószí­nűtlen színt játszottak az öblös por­celánvázában a virágok. Az ablak horgolt függönyét néha sejtelmesen lebbentette meg a hajnali fuvallat. Az asszony lélektelen, merev szemmel ült az ágyon. Kint Morzsi kutya a tiszta lelkiismeretű ebek nyugalmával horkolt, néha még vakkantgatott is álmában. Távolról az ébredező város lár­mája törte meg mind sűrűbben a csendet. A sötétség is szürkülni kez­dett, a lámpák is vörösebb fény­nyel halványodtak el. Közel egy kakas rikkantotta el magát, jó éles hangon, aztán elhallgatott. Sehon­nan se jött rá válasz. Az asszony megmozdult. Fázósan húzta összébb flanell ágykabátját. Arra nem is gondolt, hogy a mellette heverő paplant igénybe vegye. Csak ült és borzongott. Pedig langyos éjszaka volt. Hosszú idő után Morzsi felriadt, azután örvendező csaholásba . kez­dett. Az asszony felélénkült. Kezét gyor­san végighúzta a homlokán, és korát meghazudtoló fürgeséggel szaladt az ablakhoz. Az örörr\től táncoló kutyát figyel­te, meg a kisajtót, melyet egy fiatal lány zárt be éppen maga mögött. A kutya nagy ugrásokkal igyekezett megcsókolni az érkező arcát. Az asszony megkönnyebbülten fel­sóhajtott, utána visszament az ágy­hoz. Mire a lány a lakásba ért, már úgy tett, mintha a legmélyebb álmát aludná. Még horkolgatott is néha. vatosan nyílt ki a szoba aj- f A taja. A lány megállt, és az V J alvó felé figyelt, aztán ' ' nesztelenül lábujjhegyezett az ágy felé. Szándékát azonban egy kellemetlenség zavarta meg: nem vette észre a széket, meglökte, s az nagy robajjal feldőlt Erre már az asszonynak muszáj volt felébred­nie. — Mit csinálsz, kislányom? — kérdezte riadtan, miközben megszo­kott mozdulattal kattantotta fel a villanyt. Az erős fényben, hunyorogva állt a lány, anyja fürkésző tekintete előtt. Tartása bizonytalan volt, né­ha megingott és ilyenkor idegesen rágta a szája szélét gyen az örömöm, belevéste nevemet, a barátság szavait s még az évszá­mot is. Igen, az évszámot, amely nélkül nem cserép a cserép, kell ez a hite­lesítő adat, nem is nekünk, de majd kései utódainknak. Mert nem ma­gának gyűjt az ember, hanem ne­kik. Szegény jó Rábai Miklós halá­la előtt két-három hónappal hozott egy gyönyörű mezőkovácsházi kor­sót, régi, kopott, itt az évszámot az idő pótolja. Egy 'másik korsót már Piliscsabán találtam, rajta az 1898-as évszám díszeleg. Kinek gyűjtök? Mondtam már, a kései utódoknak. Kisebbik fiam menyasszonya ugyan kijelentette: „Attila jöhet, de tányé­rok nélkül”, egyelőre nem is adnám a tányérjaimat. Hogyan is foszthat­nám meg magamat a csillagjaimtól? A múltkor Tibor-András fiam állí­tott be az örömhírrel, hogy Pólyák Ferenc domborművű képét faragta egy tölgyfa lapjába, a kisfejszével, pillanatok alatt. A hangján éreztem, hogy most már őt is elkapta a gyűj­tés szenvedélye, de egyelőre ha­gyom, még csak hadd ácsingózzon az itthoni tárgyak után. Húsvét van. Nekem szép évforduló. Meglocsolom majd a szentendrei ház teraszán az én kis barátnőmet, a 11 esztendős Dittát, aki a Kócos kutya kedvéért szokott át, de már a múltkor is, nyaralása idején úgy küldte üdvözlő lapját, hogy külön feltüntette pulink nevét, igen, meg­locsolom, s tojásért nyújtom a ke­zem. Fejtett, piros tojásért, amelyek olyan jól illenek majd a köröndi fa­tojások, s a kalocsai, és a matyó hímes, festett tojások mellé. Ps majd elmondom, hogy öreg barátom, Franyó Zoltán ezen a tavaszon már nem várja a jó időt. nem visz ki senkit a temesvári piacra, mert lefogta szemét decem­ber hava. Ha nem sajnálnám úgy a cserepeimet, egyet isten bizony összetörnék az emlékezetére. KISS ATTILA ILLUSZTRÁCIÓJA Az asszonyból jnajdnem sírva tört ki a szánakozás: — Mi történt veled, kislányom? A lány a bátortalan hangra daco­san kapta fel a fejét. Kissé indula­tosan felelt: — Mit csodálkozol? Megszokhattad volna! Az asszony ijedten húzta összébb magát. Kezét fázósan szorította a mellére, és a szája hangtalanul mo­tyogott valamit A lány ránézett, lassan felemelte a kezét és az erősen lüktető homlo­kához nyomta. Ügy érezte, hogy szétpattan valami a fejében. Ta­lán az elfogyasztott sok ital okozta ezt az érzést. Mikor megszólalt, ki­robbanó hangján maga is meglepő­dött: — Miért bámulsz úgy rám, mint egy mártír? És főképp miért hall­gatsz? Talán félsz? — Én ... én ... csak azt gondol­tam, kislányom... Ez a hebegő mentegetőzés tovább fokozta a lány ingerültségét. Most már ordította: , Ne gondolj te semmit! Én független ember vagyok! Hallod?! Én magam keresem a kenyerem! Senkire sem szorulok! Érted!? Sen­kire! — De ki mondta, hogy... hogy ... A lány arca eltorzult. Ökölbeszo­rult kézzel rikácsolta: lentem, hogy::; — Itt szándékosan húzta az időt —. hogy itthagylak! Ezek a szavak mintha megütötték volna az asszonyt. Riadtan kapta fel a fejét. A látvány elégtétellel töltötte el a lányt, folytatta: — Holnap már elköltözöm. Érted? El-köl-tö-zöm. Az asszony úgy nyögött fél, mint a megkorbácsolt állat.- A lány kegyetlen mosollyal él­vezte diadalát. Valami belső erő még vadabb kegyetlenségre kész­tette. Most már egészen az arca előtt sziszegte: — Azért megyek el, mert nem akarom, hogy lehúzz magadhoz, a piszokba meg a szennybe, amiben magad is vagy! A kerekre rémült szemű asszony csak a kezét tördelte. Nem szólt, nem merte ingerelni a lányt. Holott né­maságával még vadabb őrjöngésre késztette. — Azért akarok elmenni, mert új ember leszek! Űj ember leszekI Üj! Más! — De... de..: de..l én, kislá­nyom ... — Semmi kislányom! — üvöltötte a lány. — Éppen ezt akarom meg­szüntetni! Én nem leszek többé az utcaseprő Rózsi lánya! Ér­ted? Nem leszek! Az asszony keze kegyelemkérőn kulcsolódott össze, aztán erőtlenül hullt alá. Az elsápadt arc megmere­víti t, de a lány nem törődött vele. Elégedetten nézte, gépiesen felkelő anyját, hagyta, hadd menjen él mel­lette szótlanul, merev, lélektelen já­rással. Csak mikor már eltűnt a szobaajtó mögött, észlelt magában újabb változást. Mintha minden ki­lobbant, lelohadt volna. Csak az üres hidegség maradt a régi. Most az kezdett lassan szétterjedni. És ahogyan a szíve felé húzódott, úgJT erősödött a félelme is. V égül nem bírta tovább. Egy­re kínzóbb félelemmel te­kintett a nyitva maradt ajtó felé. Már könny borzongat­ta a szemhéját, amikor eszeveszett kétségbeeséssel szaladt ki anyja után a konyhába. — Te mondod nekem azzal a mindig gyászoló ábrázatoddal, meg azzal a könnyeket nyelő hallgatásod­dal! De én ezt már nem tűröm to­vább! Érted, mit mondtam, vagy megint nem figyelsz?! Az asszony kétségbeesetten a ke­zét tördelte. Csak nagyon bátortalan hangon szólalt meg: — Persze, persze. Hogyne érte­ném ... kislányom. A tehetetlen asszony minden rossz- indulatot felszabadított a lányban, s az most sisteregve zúdult rá. — Hát akkor nagyon jól van, ha érted! Legalább nem fáj, ha beje­Az asszony, falnak támaszkodott háttal, az asztalnál ült. Arca sápadt volt, és lehunyt szémpillái mögül könnyek gördültek alá. Fáradt szája szélén révedező mosoly bújkált. A lány fel akart kiáltani, de va­lami kesernyés szag csapott az or­rába, köhögni kezdett Ez a köhö­gés megmozdította az asszonyt Csendesen felállt, nyugodt moz­dulattal a gázhoz lépett és elzárta a csapot, aztán sarkig kitárta a kony­haajtót A hajnali, friss levegő üdítően hömpölygött be a fojtás szagú he­lyiségbe. Madár alakú edény Trák művészet emléke i i i

Next

/
Oldalképek
Tartalom