Pest Megyi Hírlap, 1979. március (23. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-18 / 65. szám

SZODLIGETEN Él látogatás Ady nnokahúgánál levélváltás után Ady családfáját pontosító levelet kaptam özv. Bánhegyi Lászlóné, született Márka Erzsébettől, aki Ady unokahúga. Válaszomra hosz- szú ismertetést írt címemre, melyet a személyes találkozás tovább bővített. Sződligeti családi otthonában ke­restem fel Ady rokonát, aki szép otthont varázsolt maga körül. Gyer­mekei, unokái líörében ma is cse­lekvő asszony az 1902-ben született Bánhegyivé, „naiv festő”, sok száz ké­pe függ a falon, hever a padláson. Tűzliliomokból, rózsákból szerkesz­tett csendéletek, megbokrosodott ló, szántás, ökrös szekér sorakozik egy­más mellett, és „Bandi bácsi szülő­háza”, Ady Endre érmindszenti otthona, melyet 1978-ban festett, és emlékezet alapján idézte a nádtetős házat, a kerítés előtti tócsát, a gé­meskutat. A költő családfája A szakirodalom részletesen feltár­ta Ady rokonságát, némely „érdemes személy” azonban eddig homályban maradt. Márka Erzsébet édesanyja Pásztor Róza volt, az ő testvére ti- szaeszlári Pásztor Mária, Ady édes­anyja. Az „ides” igényelte testvére látogatását, s kocsit küldött eléjük Nagykárolyba. Márka Erzsébet az utolsó Ady rokonai közül, aki még beszélt a költővel, aki megsimogatta szőke lenhaját, aki tréfás kedvesség­gel ugratta: „Bárcsak tizennyolcéves lennél”. A tízéves Erzsiké elérte ezt a kort, sőt túlhaladta, ma 77 éves, de nem felejti Ady simogató Száváit. Azt sem, hogy a költő Sárközújla­kon felkereste édesanyja testvérét, Pásztor Miklóst, aki Márka Erzsébet nagyapja volt. Különös ember, le­gendák jártak róla, az emlékezés sze. rint tökéletesen hasonlított Ady End­re hozzá, csak az „öregedő juhász”1 magasabb, piros arcú férfi volt, Ady sápadtabb, alacsonyabb. Pásztor Miklós portréja Hangoztatja is Bánhegyi Lászlóné, hogy amikor a sárközújlaki pusztán találkoztak az 1910-es esztendőben, Ady így szólt: „Miklós bátyám, meg­ismer-e, kj vagyok? Nagyapám mondta, de meg ám, mert nagyon hasonlítói rám”. Ki volt tulajdon­képpen Pásztor Miklós, Ady Endre nagybátyja? Erről Márka Erzsébet így ír: „Nagyapám, Pásztor Miklós édes testvére volt Mari néninek, azaz Ady Lőrincnének. öten voltak test­vérek, da a közvélemény csak Máriáról és Idáról tud. Pásztor Miklós gimnáziumba járt, szülei azt akarták, hogy pap legyen, kövesse ősei példáját, akik református pa­pok voltak. Erre Miklós otthagyta a szülői házat, és elbujdosott. Ady Lő- rincné Pásztor Rózához írt leveléből kitűnik, hogy Miklóst 25—30 évig nem látta. Betyárok között élt, ez a hír járta róla. Amikor családot ala­pított, beállt a Vécsey báróhoz bo­tosispánnak.” A szóbeli kiegészítés is azt hangsúlyozta beszélgetésünk során, hogy Pásztor Miklós önérzete nem tűrte Ady Lőrinc rátartiságát, nem látogatta meg mégegyszer Ady édesanyját. Egyszer azonban a köl­tő felkereste Pásztor Miklóst. Látogatás Sárközújlakon Erről az epizódról nem tud sem­mit az Ady-irodalom. Sárközújlak kisközség a Túrháton, közel kétezer lakossal, régi templomát Báthory Zsuzsanna építtette 1450-ben, hatá­rában sok birka legelt 1910-ben, amikor Ady Endre meglátogatta Pásztor Miklóst. Erről Márka Er­zsébet így ír hozzám intézett levelé­ben: „Bandi bátyám fölkerekedett, elment Sárközújlakra, mert meg akarta ismerni Pásztor Miklóst, nagybátyját, akit még sohasem lá­tott. Nagyapám a Vécsey báró ju­hásza volt a sárközújlaki pusztán. Meleg nyári napon történt. Látom, jön egy széles kalapé ember, Ady Endre. Leterítette nagyapám a subáját, és azon végigfeküdtek, az egyik bojtárral hozatott bort. Nagy tüzet raktak, nyárson sült bárányt ettünk. Bandi bácsi és nagyapám iszogattak és beszélgettek. Mondta nagyapám: Látod Bandi, egy sen­ki lettem, egy senki rokonja. Erre Bandi bácsi azt mondta, így szebb az élet, a szabad élet, nagyon jól tette, hogy nem lett pap, hanem hogy választotta a szép szabad éle-; tét. Én is egy senki vagyok, mert' ellenség vesz körül, én is senki va- 1 gyök.” ! Természetesen Márka Erzsébet emlékező szavai csak a, lényeget il­letően pontosak, de hitelesek, hiszen Ady versben is megírta akaratlanul is lelki egységét Pásztor Miklóssaí: S egyszer, életem csúnya fokán, Pap akartam lenni Kalocsán. Családszereteí Márka Erzsébet Ady Lőrincné fi­gyelmességét emeli ki, azt, hogy mindig össze akarta gyűjteni a csa­ládot, s hívogatta őket; szóval, le­véllel. S ha indultak, kocsit küldött eléjük Nagykárolyba, s mikor lát­ta, hogy férje viselkedése miatt Miklós bácsi megkeményítette magát, így szólt hozzájuk: „Hát ha apád nem is jön, ti csak, amikor hívlak, gyertek”. Nem akárhogy várta őkel. Emberi melegséggel, tyúkhúsleves­sel, töltött káposztával. A fogadta­tás kitűnő ízeire ma is jól emlék­szik Márka Erzsébet. Arra is, hogy megpirongatta Katit, a szolgálót, hogy nem szólt; kétszer rántotta be az étket Mesélte azt is Ady Lőrinc­né, hogy „Bandikám hat ujjal született”. A bába cérnával elvágta a csonkot, lassan leszáradt, valami forradás maradt a helyén, Ady olykor büszkélkedett vele. Tele volt fájdalommal Ady Lőrincné, mondja újólag Erzsi néni. Fájt nein, hogy Kabay Rozália, Pásztor Dá­niel nehéz sorsot éltek, fájt neki, hogy szülei öngyilkosforma halállal végezték, fájt, hogy Ida elzüllött, hogy Miklós nem látogatta. Mindezt azonban csöndben, türelemmel viselte. Mintegy beletörődött a sors_ meg- változtathatatlanságába. Bár, hogy belül mit érzett, senki nem tudhatja. Márka Erzsébet naplója Gyermekei, László és Erzsébet ar­ra kérték édesanyjukat, írja meg naplóját Ady családfájáról. Elkezd­te. Ebből kiderül, hogy Ady egyik oldalági rokona, Pásztor Lajos kato­natiszt, afféle „Noszty Feri” élet­mód miatt — kártyaadósságai kö­vetkezményeként agyonlőtte magát. Részletesen beszámol az írás Pásztor Miklós és a betyárok kapcsolatairól, sokszor rejtegette őket a Vécsey ura­dalomban, egyszer még Márka Erzsi­ké mesterséges sírását is felhasznál­ta, hogy a pandúrok kiko Íródjanak ^ Magyar írók a forradalomban Márka Erzsébet Bandi bácsi kedvenc virágait festi a betyárral telített lakásból. Arany János versének története ismétlődik az elmesélt és leírt régi Szatmár megyei valóságból. „A szegény iob- bágy” ezúttal Pásztor Miklós, át- élője a kocsizásnak Márka Erzsébet: „Tizenhárom éves lehettem. Két­kerekű bricskán mentünk. Egyszer csak szembejött velünk egy négy­fogatú hintó. Amikor közel értünk a hintóhoz, az megállt, gazdája, be- rencei Kovács földbirtokos kiáltott, miközben leugrott a földre; Miklós! Beszélgettek a régi időkről, hiszen iskolatársak voltak. Nagyapám ká­romkodott, aztán így folytatta: Te négyfogatú hintán jársz, nekem meg egy girhes ló húzza a taligámat, hát így nősültem, így élek és dolgozó munkásnak nevelem gyermekeimet.” levél Pásztor Rózsához 1978 novemberében adta át a Pe­tőfi Irodalmi Múzeumnak azt az Ady Lőrincné által 1925. február 18- án írt levelet Márka Erzsébet, meiy naplójának eddig írt utolsó része, ahol kézírással jegyzi fel az írás teljes tartalmát. Így hangzik: „Ked­ves Róza rokonom! Megkaptam le­veledet, szomorú dolgokat hozott emlékembe. Óh, nem is jó vissza­emlékezni, nem. Tudom, tudod-e sze­gény édesapádtól, azonban én nem részletezem, csak mondhatom, na­gyon szomorú tragédia volt a mi apánké, és egyben kiterjedt a sze­gény gyerekekre is, de szegény édesapádra talán legsúlyosabban, ami aztán végképp eltávolított ben­nünket úgy, hogy én kétszer láttam őt, de a legutóbbi találkozás 40 év körül volt. Rólad hallottam szegény öreg Rózától, most már e szerint, csak is én vagyok még életben, s nekem sincs semmi, ami az élet­hez kössön. Az én drága jó gyer­mekem elvesztettem, még a sírjától is távol, szigorú határ zárja el tő­lem. Most már azt is akarjuk, el­menni oda, az ő közelébe. Kis birto­kunkat eladjuk, és elmegyünk. Egyetlen élő gyermekem is ottan van, s az a sír, mely minden bol­dogságomat magába zárta, legalább életem utolsó napjait ott az ö kö­zelébe tölthessem. Azt hiszem ne­kem sem lehet már csak nagyon ke­vés hátra, egyetlen testvérem sem volt hosszú életű, és már bizony 64 éves vagyok. Isten veled, áldjon meg az isten kedves családoddal együtt. Rokoni szeretettel Ady Lőrincné”. Megrendítő vallomás ez a levél, me­lyet Márka Erzsébet az idők vihará­ban, a vasutascsalád állandó ván­dorlása közben becsülettel megőr­zött. Taksonyból Zebegénybe, onnan Sződligetre költöztek, ahol Márka Erzsébet most folytatja a napló- írást, festi képeit ifjúságának lá- jairól, Ady szegfűiről. Életből emlék, emlékből írás lesz — jel az utókor­nak. Losonci Miklós Márka Erzsébet: Az érmindszenti szülőház Forradalmi Kis Káté • Sorozatunkban a legjelentősebb XX. századi klasszikusainknak az 1918—19-es magyarországi forradalmakban betöltött szerepét ■ villantjuk fel egy-egy művükkel, és rövid tanulmánnyal; kezdve a sort Ady Endrével, akinek az életműve a század eleji progresszióra gyakorolt hatásával a forradalmak előkészítője volt, s befejezve | Nagy Lajos írásával, amely hűen tovább őrizte a 20-as években a £ forradalmi gondolatot. „Piros zászlónak a reményt” 1918. február 1-én újabb csapás érte a betegségektől gyötört, kudar­coktól sújtott Juhász Gyulát: a Val­lás- és Közoktatási Minisztérium beszüntette tanári fizetésének folyó­sítását. A költő, ki az előző évben hosszú ideig kezeltette magát az idegklinikán, s most épp hogy csak lábadozik, arra kényszerül, hogy íróként, újságíróként keresse meg kenyerét. Mégsem az anyagi szorí­tás magyarázza elsősorban Juhász verstermő kedvének és publiciszti­kájának fölívelését. Az Októberi Forradalom győzelme, a legutóbbi hónapok hírei mind jobban éltetik a reményt: most már hamarosan vé­ge kell legyen a négy évé öldöklő háborúnak; s a forradalom-várás is egyre tüzesebb a lelkekben. Juhász Gyula hittel és váratlan energiával veti magát a küzdelmekbe, s a te­mérdek munka szinte többet ér az orvosságoknál: betegségéről elfeled­Juhász Gyula­I A munkásotthon homlokára Ki itt belépsz, templomba lépsz be, Szentség a munka és erő, Ez a jövő nagy nemzedéke, Embert egekbe emelő. A munka, a rend és a béke, Az életünknek lelke ő. Csak az bitang és az hazátlan, Ki here módjára él magában! Ki itt belépsz, jövőbe lépsz be. Mely millióknak ád jogot Vérért, verítékért cserébe. Hogy legyenek mind boldogok! Hogy a gyalázott Ember képe Ragyogjon, mint a nap lobog! S a munka ne legyen robot csak, De himnusza a dolgozóknak! Ki itt belépsz, hozd el magaddal Piros zászlónak a reményt, Ki itt kimégysz, vidd diadallal A mély hi‘et, vidd szerteszét! Dolgozni föl mind, lankadatlan, Amíg az élet fénye ég! ‘ Hirdessük: itt nem boldogul más, Csak aki alkot, aki munkás! kezve írja verseit, új világot áhító- sürgető cikkeit a szegedi lapokba. Forradalmi reménykedésének leg­szebb és legismertebb dokumentuma a Magyar nyár 1918 című költe­mény, amelyhez cikkek sora csatla­kozik. 1918 tavaszától 1919 nyaráig — a várakozástól a bukásig — tart a lázas forradalmi tevékenység idő­szaka Juhász Gyulánál; munkássá­gával ekkor előtte jár a haladó ma­gyar irodalom legjobbjainak is. Az életmű egészében is oly jelentős idő­szakot Péter László, Szeged iroda­lomtörténetének tudós kutatója ön­álló kötetben dolgozta föl, Juhász Gyula a forradalmakban címmel. Az 1985-ben megjelent monográfia bi­zonyság arra is, hogy a költő gon­dolkodásmódja, világlátása hónapról hónapra fejlődött, gazdagodott, ár- nyalódott, s a Tanácsköztársaság idején — nem tévedések és fenn­tartások nélkül ugyan — eljutott a forradalmi gondolat, a proletárhata­lom igenléséig. Ezúttal csupán néhány mozzanatot emelünk ki Juhász fáradhatatlan munkásságából, jelezve az utat és irányt, ahogyan A munkásotthon homlokára című — szintén a legki­emelkedőbbek közé tartozó — ver­séig érkezett. Juhász Gyula 1918 novemberének végén, a Szabad Lyceum megnyitó előadásán Petőfi és a forradalom címmel tartott előadást; 1919 újév napján tartott újabb előadásának pedig már ezt adta címül: Petőfi és a kommunizmus. Bz utóbbi a nem sokkal korábban indult politikai, társadalmi és irodalmi folyóirat, a szegedi Tűz második irodalmi estjé­nek műsorába illeszkedett. Juhász t x *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom