Pest Megyi Hírlap, 1979. március (23. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-11 / 59. szám
Vízbe omlott egy város. Elnyelte éltető vizének árja, amivel $ reménytelenül küszködött. Hullámsírban lelte pusztulását Szeged, ^ az országnak az a városa, amely még a XIII. században IV. Bélá^ tói nyerte szabad királyi jogát, hogy dolgos népét ne nyomorít^ sák hűbérurak adói. Száz esztendeje, az akkori uralkodónak, Fe\ renc Józsefnek és miniszterelnökének, Tisza Kálmánnak nem volt ^ olyan fontos ugyanaz a város. Kiszolgáltatták a zabolátlan folyó § szeszélyeinek. A maga erejéből képtelen volt az árvédelemre szol^ gáló töltésrendszert úgy kiépíteni, hogy az képes legyen a Tisza \ rohamosan emelkedő szintjét feltartani. Ám rákényszerítették ^ arra, hogy míg magát menti, igazságtalan terhek viselésével vé^ delmezze az ország egyik — Szeged határával szomszédos — légii nagyobb hitbizományának, a Pallavicini-birtokoknak biztonságát. vallanak, hogy Cegléd város élelmiszereket szállított az árvízkárosultaknak, tíz hajléktalan gyermek befogadásáról és ellátásáról gondoskodott, a városi pénztárból közgyűlés határozatával ezer forintot adományozott, Szentendre járművekkel és csónakokkal segített, az akkori pesti felső-járás huszonhét gyermeket he. lyezett el. A nagykőrösi polgárok is önzetlenül adakoztak, Vác városa a mentési munkákhoz dereglyéket menesztett Szegedre, legénységgel együtt, a váci műkedvelők pedig 118 forint 60 krajcárt gyűjtöttek. Éjjeli áradat A szegedi katasztrófa tulajdonképpeni oka ugyanis az volt, hogy az uradalomhoz tartozó percsorai térségben, a rossz altalajon épült, lakott helyektől távoli, belvizek miatt megközelíthetetlen és ezért védhe- tetlen petresi szakaszon átszakadt a gát. Ezt a szakadást nem lehetett elzárni, a védelem utolsó lehetősége a még álló töltések erősítése, emelése volt. Március 11-én este — 1879-ben erős vihar zúdult a tájra, mintha összeesküdtek volna az elemek. A vad északnyugati szél a város közvetlen közelében haladó Alföldi vasút töltése felé korbácsolta a vizet, a hullámok ereje 12-én éjjel fél háA vármegye 1879. március 18-án kezdődött „bizottsági évnegyedes” közgyűlésén Földváry Mihály alispán jelentette: „...és e nehéz körülmények, s súlyos helyzetünk közepette mégis lelki örömmel jegyezhetem föl a tényt — ami erkölcsi életünkre szép világot vet —, hogy szegedi szerencsétlen polgártársaink javára ... alig pár nap alatt 2000 forinton felüli felebaráti adomány érkezett hozzám.” Ugyanakkor indítványozta az alispán, hogy a bizottsági közgyűlés „a szavakban nem ecsetelhető rettenetes katasztrófa által elpusztult Szegednek” a közművelődési és jótékony célú középületeiben szenvedett károk helyreállításához 3000 forintot, a többi Csongrád megyei árvíz sújtotta községnek pedig 1000 forintot szavazzon meg „a megye szabad rendelkezése alatt álló alapokból.” Az indítványt vita nélkül, egyhangúlag elfogadták. A korabeli levéltári anyagok arról A vármegyei közgyűlés második napján Földváry Mihály alispán bejelentette: „báró Podmaniczky János megyei bizottsági tag 1000 forintot küldött a szegedi károsultak részére, egyszersmind 100 mérő rozsot ajánlott fel a Pest megyei árvízkárosultak között leendő kiosztás végett.” Levéltári dokumentumok őrzik annak nyomát is, hogy Szeged polgár- mestere, Pálfy Ferenc hálanyilatkozatában köszönte mindazt, amit az elpusztult város népének megsegítéséért tett Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye lakossága. Hálanyilatkozat A katasztrófa utáni újjáépítést romkor mintegy száz méter széles kaput tört, a Tisza bezúdult Szegedre. A víz elérte a Légszeszgyárat (ahogy akkor a nemrég megszűnt városi gázgyárat nevezték), az utcákon kihunytak a gázlángok a lámpaoszlopok buráiban, szélvihar dúlt és rémisztett a sötétség. A városi tanács testületé a helyén volt, székszolgáló első intézkedés a város területének víztelenítése volt. Mostoha körülmények között — néhol két- három méter mély vízben dolgozva — két és fél hónap alatt szádfallal házában fogadta a futár jelentését: átszakadt az utolsó védővonal, jön a víz, itt a vég. Szeged 5723 házából 384 maradt épségben, ebből is 52 rövidesen ösz- szedőlt, 69 pedig lakhatatlanná vált. Állt tehát a katasztrófa után 263 épület — kőből való —, s a templomok. Meghalt 151 ember, hajléktalanná váltak tízezrek. Az akkori kormány — hiába interpelláltak az ország- gyűlésben Bakay Nándor és haladó szellemű képviselőtársai — magára hagyta a várost évtizedek óta tartó küzdelmében, ezzel csaknem 100 ezer ember élet- és vagyonbiztonságát téve kockára. S a pusztulás bekövetkezett. A katasztrófa megrendítette egész Európát. A magyar kormány is kapkodott, megszervezte a király látogatását, a belügyminiszter felhívása támogatásra szólította Magyarországot, az újjáépítés vezetésére Tisza Lajost nevezték ki királyi biztosnak. Az ország nem tétlenkedett. Vita nélkül Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye is csatasorba lépett, pedig az árvízveszélyt illetően nem volt sokkal kecsegtetőbb helyzetben. Fenyegetett a Duna, majd az Alsó-Tisza, a megye nagy része belvizek tengerében állt, a községekben a gyengébb építésű házak összeomlottak, családok sokasága maradt fedél és élelem nélkül. ■ Vasárnaponként jelentkező sorozatunk a legjelentősebb XX. S századi klasszikusainknak az 1918—19-es magyarországi forradal- | makban betöltött szerepét villantjuk fel egy-egy művükkel és rövid tanulmánnyal; kezdtük- a sort Ady Endrével, akinek életműve a század eleji progresszióra gyakorolt hatásával a forradalmak előkészítője volt, s befejezzük Nagy Lajos írásával, amely hűen to■ vább őrizte a 20-as években a forradalmi gondolatot. Az álmoktól az ébredésig A fényképeken látható férfiú kissé félrehajtott fejjel, álmos pillantással tekintett ránk. Azaz nem is ránk, hanem távolabbra réved; egy visszahozhatatla- nul letűnt világba, talán éppen a i— ■ a «3 szomorú, bánatos Nyírbe, amely zizegő, ezüstlevelű fáival, nedves tájaival, fekete, mozdulatlan tavaival az örökkévalóságot idézi. Vagy mintha az egykori Pest jutna eszébe; lezüllött hírlapírók, óbudai fogadós- nék, jobb sorsról álmodozó kórista- lányok, magányos, szótlan budai úriemberek, kupecek, zsokék és nábo- bok világa; az a köddé vált idő, amikor az aranyifjúság még az orfeumba járt, s legendába illő pezsgős éjszakákon legendás összegek cseréltek gazdát az úri kaszinók kártya- asztalainál. Hajlamosak vagyunk arra, hogy Ilyennek lássuk Krúdy Gyulát: álomvilágban élő mesemondónak, aki úgy jár kortársai között, mintha csak véletlenül csöppent volna kissé hanyagul és szórakozottan a jelenbe, mint aki nem vesz tudomást a napok múlásáról, aki még mindig a hajdani Magyarországon él, ahol valami olyan időt mutattak az órák, amilyen talán soha sincs. Magányos és közönyös úr, akit nem zökkent ki szemlélődő nyugalmából a déli harangszó, legfeljebb arra készteti, hogy egy futó pillantással ellenőrizze, vajon csapra veri-e a vendéglős vették körül a várost, elválasztva egymástól a belső és külső vizeket. Megkezdhették a víz eltávolítását a körülzárt térből, 100—120 gőzüzemű szivattyú segítségével. Egy évvel később fogtak a körtöltés építéséhez, ugyanakkor a talaj feltöltésével emelték magasabbra a város szintjét. A földmunkákban 1600 kubikost foglalkoztattak. Magát az újjáépítést Lechner Lajos mérnök irányította, saját tervei alapján. Így alakult ki Szeged ma is ismert képe, a belső és külső körúttal, a nyílegyenes sugárutakkal. A belváros tengerszint feletti magassága elérte a 83,5 métert, kifelé haladva fokozatosan süllyedőén. A Tisza pusztulást hozó vízszintje 806 centiméter volt. A város biztonságát elsősorban a csaknem 12 kilométeres körtöltés szavatolta, de a belső területek legfontosabb árvíz- védelmi létesítménye a partfal lett, amit az 1881-es újabb árhullám 1970. Árvíz Szegeden megrongált, erősíteni kellett, illetve a felső partfalra még egy tégla mellvédfalat is építettek. Befalazott lépcsők Ez a mellvédfal nyújtott védelmet az 1970-es 960 centiméteres tetőzés ellen, mégpedig úgy, hogy a folyóhoz vezető lejárólépcsőket elfalazták. Annak idején ijesztő volt tudni, hogyha ez nem történik meg, a Tisza egyszerűen befolyik a lejárónyílásokon át Szegedre, s helyenként 5 és fél méter mély árral borítja el ismét a várost. Azóta megépült az új partfal, minden eddiginél erősebb. Egyhamar nem fenyegeti újabb katasztrófával hűséges városát a Tisza. Az árvízvédelemről azonban sohasem mondhatjuk, hogy befejeztük. A veszélyről nem szabad megfeledkeznünk ... BÁLINT IBOLYA A felújított partfal Magyar írók a forradalomban A való világ krónikása lett a söröshordót, mert tudja, hogy valamire való korcsmaházban illik betartani a fontos időpontokat. Ö az, aki nem sajnálja a fáradságot, hogy az étlap hosszas és elmélyült tanulmányozása után részletesen elmagyarázza a pincérnek, hogy mi a pájsli három titka, s hogyan kell elkészíteni a tormát a bécsi csonthúshoz, amelynek bizonyos remegő, kocsonyás részeit ráérős figyelemmel böködi meg villájával, hogy meggyőződjön róla: kapható-e még igazi marhahús Pesten. S mindez talán nem is tévedés, ilyen lehetett a tabáni kiskocsmák és felvidéki fogadók vendége. Az író azonban félig lehunyt, súlyos szemhéjai alól figyelő tekintettel nézi a világot; a századvégi álidill válsága, a világháború, a Monarchia összeomlása, a forradalmak kora őt is arra készteti, hogy a múlt fantomjain merengő utas helyett a való világ krónikása legyen. A publicisztika számára az az eszköz, amelynek segítségével a torlódó történelmi események közepette eljut a reális élet íróilag is igényes ábrázolásáig. Közéleti írásaiban — Móricz Zsigmondéihoz hasonlóan — már korán szembetűnik mélységes háborúellenessége: ám ez nem csupán a világméretű pusztítástól való irtózat, tudja, hogy a háborúk nem úgy keletkeznek, mint a nyári viharok; a felel ősségrevonást sürgeti: Azt hiszik, hogy senkinek sem kell vezekelni; méltán megbűnhődni négy esztendő tenger könnyéért, eget hasító fájdalmáért, nemzetpusztító politikájáért. Hűségesen számol be az őszirózsás Forradalom napjairól, a kápolnai földosztásról, amikor úgy ragyogott a nap a mező felett, mintha sohasem lett volna szomorú tél, s hirdeti, hogy a történelmi változások még ezzel sem fejeződtek be Magyarországon. A Tanácsköztársaság kikiáltását egyetértő örömmel köszönti, Gyalogúton című írásában így számol le a régi renddel: És miért búsulnék az egész elmerült világ után, amelynek fogatairól sár freccsent kabátomra, páholyaiból elutasítóan fénylett a fülbevaló és a szem, magosán repülő paradicsom- madarai legfeljebb a kalapomat sze- metezték be: dologtálan elbizakodottsága, bankár-gazdagsága, seregély-ostobasága, tétlen parfömje, bágyadt selyme, aluszékony közömbössége, másvilágból eredő gőgje, cudar gúnyja, bitang nemtörődömsége, ledér raffináltsáqa és agyalágyult rö- heje: — mindig csak erre a napra, a maira és a következőkre, a megaláztatásra, a proletár-pofonra látszott várakozni? Másutt ígv vall hitéről: Nerr, kell félni az új történelemtől, az új Magyarországtól, a forradalmi szilaj - ságú emberi akarások és ideálok robbantásától. Csak pusztuljon, omoljon, vesszen el a régi világ. ... A névnek, sokáig bolondított, jelszavakkal vágóhídra vagy követválasztásokra vitt népnek kell először felnifitni a szemét, megmutatni neki a történelmi hazugságokat. És az események lelkes summáza- ta: Az első forradalom ban a bitófa alól menekült meg Mnmiarország. A második forradalom elhozta neki a gyönyörűséges emberi életet. A gyönyörűséges emberi élet egvik szinte mesébe illő rsodáia volt, hogv azon a tavaszon kinvíltak a pókhálós ahlakok egv rozsdás, szigeti udvarházon, amelyet egvkor Kastélynak neveztek, mert lakott benne egy öregúr, amikor még her* Éltet« vize hullámsírba temette Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye is segített a talpra állásban
