Pest Megyi Hírlap, 1979. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-21 / 17. szám
AG AZIN: 1979. JANUÁR 21., VASÁRNAP Oláh Veronika; Mindig nyitva a kapu I Tudtam h°sy jössz. Ma nem ■ ■ zártam be a kaput. Minden villanyt meggyújtottam. Az asztalon vár a bor és a kalács. Ha- mar-hamar-gyere ide a kályha mellé! Itt jó meleg van. Lehúzom a csizmád, ugye fázik a lábad? Hiszen a csizmádnak nincs már talpa. A zubbonyt is vesd le, megszárítom. De jó, hogy itt vagy! Nagyon régen mentél el. 1941-ben. Emlékszem június volt. Azon a napon vizsgáztam az elemi népiskola 3. osztályában. A vizsgára már nem jöttél el. Pedig gyönyörűen szavaltam egy Reviczky verset. A „Háború árvája” volt a címe. A vendégek sírtak, a főtisztelendő úrtól egy fényes ötpengőst és egy szentképet kaptam. Én is sírtam, de nem a meghatottságtól. Engem a keserűség és a düh fojtogatott. Dühös voltam rád, mert hetykén dalolva felszálltál egy hosszú katonavonatra. Nem felejtettem el a nótát, amit daloltál. „Sárbogárdi vigadóban szépen szól a magyar nóta.” Sokáig azt hittem, mulatni, vigadni mentél oda. Bocsáss meg nekem érte. Azóta megtanultam, hogy egészen máshova vitt téged a vonat. Jött Voronyezs, a Don-kanyar. Negyvenhárom karácsonyán kaptunk egy vöröskeresztes tábori-lapot. Értesítettek, hogy az 1907-ben Érsekújvárott született Tóth József honvéd a Don folyónál vívott dicsőséges csatában eltűnt. Hogy történhetett? Nem akartam és nem tudtam felfogni. Hova tűnhet el egy ember? Azon a karácsonyon a szegények karácsonyfája a barátok templomában volt felállítva. Nekem énekelni kellett a kóruson. Azt a szép karácsonyi éneket, amit tőled tanultam. Az ünnepély után a páter kiosztotta a szeretetcso- magokat. De nekem a szentkép már nem kellett. Csak a csomag. Egy pár cipő és egy könyv volt benne. | Miért nézed ilyen na■ -------------------- gyón az ar comat? Keresed azt a régi vézna kislányt, aki voltam? Hallottam jól, amikor azzal bíztál a nagyanyámra, vigyázzon nagyon erre a gyerekre, olyan satnya, félek nem marad meg. Nem vigyázott rám senki, mégis megmaradtam. Mert nagyon akartam. Hogy közben mi minden volt? Most arról ne beszéljünk. Nézd, kétoldalt őszül a hajam. Durva és kérges a kezem. De nem bírt elfújni a szél. Kerestem egy darabka helyet, ahol szilárd a lábam alatt a talaj. Megtaláltam. Kegyetlenül viaskodtunk egymással tíz évig, én és a homok. Végül én győztem. Ugye, most már ittmaradsz? Nem engedlek el soha többé! Segítened kell! Meglásd, milyen jól fogunk élni. Csak segíts nekem! Megkeressük a tárogatódat. Valahol csak megtaláljuk. Esténként majd odaülsz a cseresznyefa alá és hallgatom úgy, mint régen, amint fújod a sok régi nótát. Mit mondasz? Nem maradsz? Csak azért jöttél, hogy egyetlen egyszer láthasd és megáldd a fiúkat? Hát, ne áldd meg őket! Nem vagy te se pap, se szent Az áldásból nem lehet kenyeret vágni. Apjuk legyél és vigyázz rájuk! Gyere, add ide a kezed. Odavezetlek hozzájuk, lásd őket. Vigyázz, csendesen, nehogy felébredjenek. Nézd, itt van mind a kettő. Ez a két bitang. Az egyik szőke, a másik barna Kiszeretik belőlem az utolsó filléremet is. Ezt a barna zsiványt áldás helyett jól szájon vághatnád. Ügy, hogy a pohárral együtt a fogait is lenyelje. Nagyon szereti a sört és a rövid italt. Egész nap ül a volán mellett. Ugye, hogy a kettőt egyszerre nem lehet? Szegény Józsikám hároméves kora óta vonatozik. Előbb az óvodába, most pedig az iskolába. Sokszor úgy köhög, majd a szívem szakad meg, ha hallom. Minden jóra fordulna, ha velünk maradnál. Elkísérnéd Józsinkét reggel az iskolába, innen csak pár perc. Délben hazavárnád, mert itt nincs napközi. Vagy elé mennél, mert a múltkor az Ádám megverte és összetörte a csákóját. Sírva jött szegénykém haza. Mama, az Ádám már nagyobb, de ha megnövök, visz- szaadom neki — mondta. Nem felejtette el. A kutyánk is elkóborolt valahová. A fákat is metszeni kellene. A szőlő felkapaszkodik a háztetőre. A kútnak nincs még teteje. Nagyon kellenél nekünk. Ne hagyj már könyörögni, mond, hogy velünk maradsz! | Azt mondod nem engedi a------------------------ parancs. Hát mi az a parancs? Nem az az élet legfőbb parancsa, hogy az apák a fiaik mellett legyenek? Szóval menned kell? Hiszek neked, mert nagyon szeretlek. Te addig leszel, amíg én vagyok. Vagy még tovább? Magukba visznek az unokák? így legyen. Bezárom utánad a kaput. Csak neked van mindig nyitva. Kiss Attila rajza Rózsa Endre: A repülésről Ahogy a repülőgép a szél húsába mar, s már körkörösen forgó fogsor a légcsavar, ahogy e falánk étvágy kieszi egyensúlyát, s számyhegyeket feszítve, egyenletes a zúgás, ahogy az imbolygó törzs a felhajtóerőre hasal, mint szemfényvesztő a puszta levegőre — félelmetes e játék: egy hibás mozdulat, és minden gyönyörűség örökre lezuhant; fölszállásnál a földet- érés a szebb öröm, épp ezért kell — repülni; jó veled, köszönöm! Mohácsi Regős Ferenc rajza Bókkon Gábor: Versek Füst Milánnak Mesélnék Neked kedvesem két combjáról — kardvirág alkonyaiban, vagy borostyán mikor izzik — és nem igaz közte fény van! — csak vakító sötétség. Boraimról — mikor megvérzdk asztalterítők fehér testét. S tógás római pincér, mint olcsó színdarabban — fennkölt arccal jár-kel —, fülembe súgja: „Ne törődj semmivel, jó' királyfi, élvezd Pánia fényét és tiszteld a semmit. A lány kis pénzért tied lehet. Hagyd hát a koponyákat (tavasza mind kivirágzik), s a földben nem látszik, hogy szemükben kétség.” Beszélnék Neked magányomról. (Csak ne szégyelném). Hiába hívnám már a Holdat, Ó, Hold! — a kiáltás a múlté. Pergő homok-napok betemették. Túlsó falán nem szárnyas lények tanyáznak. Csak a kráter-semmi. Ne mondd hát tovább tanításodat — fülemhez hajolva régi, zsoltáros hangon: Hogyha hó hull, az megölt éjlovak fehérre fagyott vére. Rege Sándor: Lelopnád a csillagokat az égről? Tükörben I tt csend van. Settenkedve, lopakodva lép mindenki. A könyvszekrény-tornyok között mindenkit elfog a félsz vagy valami ilyesmi. A könyvek száz meg száz minket figyelő gerince mint valami felkiáltójel int nekünk. Az arcok is fegyelmezettebbek. Itt velem szemben ez a vörös hajú lány is olyan, mint akit egy nagy vita közben leintettek, s most megmerevedetten duzzog, s küszködik, hogy elterelje a figyelmét. Lefogadom, hogy hiába kúszik a szeme a sorokon, egyetlen szó sem érinti mélyen. A fejében másfajta mondatok, képek vágtatnak. Talán csakugyan valami nagy veszekedés jár fejében, vagy mint nekem... Hát igen... tulajdonképpen én vagyok az, aki örökké vitatkozik belül. Péter hangját hallom egy pillanatig, aztán én kezdek érveket sorakoztatni, mintha még bármiről is meggyőzhetném... Miről is? igazából nem tudom. Mert bennem is csak úgy dolognak ezek a képekben zajló viták, hogy sose jutok megoldására, mint ahogy valószínűleg nincs is ilyen. Péter elment, kilépett az életemből és ebbe bele kell törődni. Ha igaz lehetne az ellenkezője, valószínűleg velem lenne és nem másutt. De lehet ebbe beletörődni ? Érdekes, most megmozdult a vörös hajú lány arca. De hogyan vettem észre? Máskor, ha magamban járkálok, tépelődöm, mindig eltűnik a körülöttem levő világ. De ez most mégis feltűnt. Igen. Határozottan elmosolyodott. Lefogadom, hogy feladta magában a vitát, a duzzogást. Talán lassan megnyugszik. De jó neki! Beszélgetni kellene vele. És egyáltalán beszüntetni ezt az önfejtörő hülyeséget, kilépni ebből az áthághatatlannak tűnő körből. Írok neki egy cédulát. „Gyere ki az előtérbe, beszélni szeretnék veled!” így ni! Odacsúsztatom. Ni, hogy meglepődött. De sokáig nézi. Miért kell ennyit bámulni azt az egy sort. Bólintott. Végre. Már nem is tudom, hogy örüljek-e neki? Előre megyek, majd jön utánam. — Szevasz. Kis Kati vagyok. De nyeglén nyújtja a kezét — Márti. Szóval Márti. Vajon milyen Márti? Ez most haragszik? Nincs kedve beszélgetni? — Mit akarsz? — Ne haragudj... Márti, nem is tudom mi van velem... csak figyeltem az arcodat és... mintha belül rágódnál valamin, akárcsak én ... szóval olyan szimpi lettél... — Milyen lettem? — ... Szimpi... szimpatikus... nem hallottad még... — Na és? Hát ez nem valami szép egy beszélgetéshez. — Tévednék? Téged nem rág semmi belül? — Talán... De nem tudom, miért éppen neked kellene elmondanom. Végre kilépett a burokból. — Igaz. Ne haragudj. Azt hiszem, inkább én akartam magamról beszélni. Ha nincs kedved ... — Mondd csak. Úgysem volt kedvem tanulni... — Te is uvézol? — Ja. Magyarból megvágtak. — Engem is. Rossz időszakom volt. Máris belevágtam, pedig még várni akartam. No, mindegy. Elkezdem, pedig most már nem is akarom igazán... — Tulajdonképpen ezt a rossz időszakomat akartam elmondani neked. Talán a mozdulatlan, majd hirtelen elmosolyodó arcod vonzott. Min mosolyogtál? Hallgat. Talán a közepébe találtam? — Nem muszáj válaszolnod. Az én bajomon a szavak úgysem segítenek ... Tudod, szakítottam egy fiúval... pontosabban, ő elment, ma sem tudom pontosan miért, de egyszer csak nem jelentkezett többé. Itt hagyott, tele kérdőjelekkel, amikre nem kapok választ, mert csak magamtól tudom mindazt megkérdezni, amikre neki kellene választ adni. És ez ebben a borzasztó... Pedig ha tudná a hülye? Ott tartottam, hogy leloptam volna a csillagokat is az égről, csak boldog legyen velem... Érted ezt? — Lelopnád a csillagokat az égről? Nem értem. Minek azt? A kudarc előszele az, ha az ember túlzásokra ragadtatja magát. Ha végletekben gondolkozik. — Gondolod? Szóval hülyeség az egész szenvedésem, örüljek annak, ami történt? M egint hallgat. De különös ez a lány. A vörös haja jól illik ehhez a zöld ruhához. Viszont minden olyan szomorú rajta. Még az ujjai mozgása is valami fáradt rebbenést játszik. Mintha a zongorán valami lassú, borongós darabot szólaltatna meg. — Tehát örülnöm kéne, hogy nem kellek valakinek? — Ezt nem mondtam. De azt hiszem, azt érdemes a mélyben raktározni, ha úgy megy el valaki, hogy közben nagyon szeretett volna veled, melletted maradni? — Hogy? Ezt nem egészen értem?! — Nem? Te lelopnád a csillagokat az égről, talán még ma is, hogy újra veled lehessen az a fiú. Azért gondolsz ilyet, butaságot, mert úgy érzed, megtehetnéd. Mert van valahol. De ha van, és nincs melletted, gyorsan el kell felejteni. Semmi értelme az emlékeken rágódni. Az emlékek élőket nem kötnek össze. Csak élők és holtak közt van értelme az emlékezésnek. Érted? Felejtsd el azt a srácot és kész. — Igen ... igen ... és akkor te... te miért? — Az apám halt meg. Az apám, a barátom, a tanítóm. Nekem érdemes emlékezni. Borzasztó, hogy milyen hülye vagyok. És neki mosolyog a a szeme. — Nincs semmi baj, Kati. örülök, hogy beszéltünk. És... felejtsd el a fiút. No, menjünk tanulni... . pw Makrisz Agamemnon szobra
