Pest Megyi Hírlap, 1979. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-21 / 17. szám
Minek jönnek ide? Kifakadás a szakorvosi rendelő- intézet zsúfolt, lépésnyi mozgást is alig engedő folyosóján: Azt tudnám, mi a rossebnek jönnek ezek ide, amikor a Tégi nép sem fér meg egymástól?! Ezek; betelepülők, más- honnét ide költözők. Tényleg, minek jönnek ide? Érdre, Gyálra, Ve- csésre és Ceglédre, Gödre, Kiskun- lacházára? S a kérdést az sem fogalmaztatja át enyhébbre, kevésbé nyersre, hogy akitől a kifakadás származik, maga is betelepülő. Igaz, van annak már tíz esztendeje, hogy eladta Somogy-beli, kazsoki házát, s ideköltözött Érdre, egy — albérletbe. Eluntam, az az igazság Ahogy sűrűsödik a népesség egy- egy településen, ahogy nehezednek a mindennapi körülmények, úgy tágul észrevétlenül a vándorlók, letelepedők szemhatára, azt kutatva, hol könnyebb még? Könnyebb; házhelyhez jutni, albérletet kivenni, munkahelyet találni, utazni, vásárolni. így araszol előre a nem kívánt népszerűség listáján Nyáregyháza. Népességgyarapodásának egyre nagyobb részét adják a betelepülők; az idegenek. A nagyközségi közös tanács tagja, aki «rövid sétára kísérőmül szegődött, fogalmaz, így: tele van a körzetem idegenekkel. Sorolja azután, ha ez ekként megy tovább, akkor szűk lesz itt minden rövidesen. Most még úgy-ahogy beférnek az óvodába a gyerekek, de mi lesz holnap, holnapután? Negyven, negyvenöt gyerek születik egyetlen esztendőben! Korábban ismeretlen dolog volt a községben az albérlet, most meg némelyek már kamrákból csinálnak lakószobát, • s jó pénzért adják ki. Jókora bugyor panaszt a vállamra akasztott, azután elköszön. Már menne, amikor megkérdem: idevalósi? Zavarba jön, de azután föltalálja magát, s nevet: Pilisi vagyok, ide nősültem. Nem sok szerencsém van a kapott címekkel, már a harmadik háznál fogad zárt kapu. A negyedik, s egyben utolsó helyen, a Kossuth Lajos utcában azonban ablak nyílik a zörgetésre, s Gjmner Ferenc kikiált: kit keres? Mondom, Gimne- réket. Nofene — mormogja magának, de úgy, hogy én is hallom, s azután beenged. A monori Mezőgép Vállalat köszörűse délutános, felesége, fia dolgozik. Hárman lakják a házat, öregecske épület, két esztendeje vették, kilencvenezer forintért. Addig hol laktak? Pesten, albérletben. Láttuk, nem jutunk semmire, drága a városi élet. Igaz, volt egy kis összerakott pénzünk, dehát az Pesten annyi, mint a semmi, ott egy szobáért rá kell fizetni harmincvagy negyvenezer forintot. Mármint, ha van az embernek cserealapja. Nekünk azonban semmink sem volt, csak az albérlet, az öregasszony, aki kiadta, bezsebelt érte ezeregyet havonta, azután külön még a villany, meg a fűtés! Ö meg fizetett százhúsz forint lakbért! Mégis sopánkodott örökösen, hogy ugye mi egy egész család vagyunk, több járna, mert egy személy megadna neki annyit, mint mi. Hát eluntuk hallgatni a kárálást, azután eljöttünk ide. A feleségemnek az egyik kollégája örökölte ezt a házat, ő kínálta eladásra, öregecske, de száraz, az a fontos, az albérletben minden holminak szaga volt, dohos lett, a fiam húzta mindig a száját, azt mondta, olyan, mint egy pince. Pestre hogyan kerültek? Na, annak hosszú a sora. Én a huszonegyes építőknél dolgoztam, bejártam az országot, hol ide löktek, hol oda, mert dolgoznak azok a világ minden táján, egyik határtól a másikig. Eluntam, az az igazság. Volt, hogy három hétig nem láttam a családot, pedig én nagyon szeretem az enyéimet. Egyszer ültem a vonaton, mentem hazafelé, s akkor elhatároztam: amikor visszamegyek, leszámolok. Ügy történt. Konyáron éltünk, ott volt egy kicsi házunk. Tudja-é, hol van? Nem. Hát nem nagy hely, az igaz, Hajdúban, túl Debrecenen. Eladtuk a házat, akkor azután neki Pestnek. Két nap alatt elintéztünk mindent, lett albérlet, nekem s az asszonynak állás. A gyerek akkor még iskolás volt. Kilenc esztendőt húztunk így le. Gimner Ferenc ötvenhárom éves. A véletlen sodorta Nyáregyházára, hiszen neje kollégája éppen örökölhetett volna egészen másutt is egy házat. Ismerte a falut? Akkor láttam először, amikor jöttünk megnézni a házat. Csöndes. Pesten mindig zárt ablaknál aludtunk, nyáron is, nem viseltük el azt a nagy zsivajt. Ott éjszaka is zúg minden. Itt? Mórt- dom, csönd van. Először csak nézegettek bennünket, dehát én is így tennék azzal, aki mellém jön. Azután összeismerkedtünk. Most semmi bajunk senkivel. Menne másfelé? Minek. Itt a házunk, jó lesz ez itt már. Meglehet, a gyerek az majd elmegyen. Huszonhárom most. Megnősül, azután ki tudja...?! Az asszonynak meg nekem megteszi ez itten. Igaz, kúti víz van, szokni kellett, a gáz az nem hiányzik, mert ha palackos is, de van, rádió, televízió szintén, más meg, mi kellene még? Nekünk nem szokatlan a falusi élet; Konyáron sem volt különb, vagy még ilyen se. Igaz, akkor mindenütt másként volt. Mert most már tizenkettedik esztendeje annak, hogy eljöttünk onnét. Megbánta? Nem én. Igaz, bejárhattam volna onnét is Debrecenbe, ahogy innét járnom kell a munkába, de az az igazság, másfélék erre az emberek. Fölvilágosultabbak. Ott sok a maradiság. Illetve, volt akkor, mert most nem tudom. Nem járt azóta ott? Minek? Lakott testvérem kettő ott, de azok sem maradtak. Nincs ott rokon. Az ismerősök meg? Hát most itt vannak az új ismerősök. Az ember mindenhol rátalálhat azokra, akikkel szót érthet. Mindenhol vannak jók meg rosszak. Évenként 8200 íő Hét esztendő alatt, 1971 és 1978 között Pest megyében csupán az agglomerációs övezetben tizennyolc százalékkal, több mint 62 ezer fővel növekedett a lakosság. Ilyen gyors népességszaporodást kizárólag az ún. felsőfokú központok, a megyei székhelyek értek el másutt, ahol a vonzerőnek kézenfekvő okai vannak. Az agglomerációs övezetben aligha lehet szó olyasfajta ellátási, kényelmi keretekről, amilyeneket egy megyei székhely nyújtani tud. Mégis, a népesség bővülése azonos e városokéval, sőt: a legutóbbi esztendőkben tovább gyorsult, s most már eléri az évenkénti két százalékot S mivel az agglomerációban már több, mint 410 ezer ember él, a két százalék 8200 fő! Ma minden száz Pest megyei lakosból negyvenketten valamelyik agglomerációs településen töltötték ki a bejelentőlapot. Kis ország ez Prekor Sándorral a riport elején idézett kifakadás ismertetett össze. Én nem közömbös, de mégiscsak kívülálló szemlélője voltam annak, aminek ő szenvedő részese; a szakrendelő már-már elviselhetetlen zsúfoltságának. Jó másfél órába beletelt, amíg orvos elé került, s mivel a magam dolgát másfél perc alatt elintéztem — csupán egy üzenetet kellett átadnom —, beszélgethettünk. Amikor tehát a rendelőből elindultunk a Tárnoki útra, már tudtam mindazt, ami Kazsokról az albérletig, s onnét a saját házig vezetett. Prekor Sándor somogyi születésű, negyvenkét esztendeje látta meg a napvilágot Kapos- keresztúron. Szülei földművesek, öt gyermeket nevelnek fel, s az ötből egy sem marad meg a földnél. A legkisebb, Sándor sem. Mind az öten — két lány, három fiú — szakmát tanulnak, az iparra teszik fel az életüket, Somogy azonban — abban az időben — nem kényezteti el ipari munkahelyek kínálatával a kenyeret keresőket. Ezért azután öten ötfelé mennek, s vannak ma is szétszórva az országban, ritkán találkoznak össze a szülői háznál. Kazsok csak egy állomás a vándorlás tekergós útján, hiszen a vándor szavai szerint megjárta ő a fél országot — ami alatt a Dunántúlt érti —, s mindig oda ment, ahová a kedve vitte. Tréfásan fölemeli az ujját azután, s úgy mondja: Mindaddig, amíg az asszony nem szólt közbe. Azaz a házasság szűkítette a vándorlás körét, ám ezzel annak lehetőségét is, hogy a családfő — hite szerint — meglelje a neki legkedvezőbbet kínáló munkahelyet. Újságban olvasta a hirdetést, s mint harci paripa a trombitaszóra, nekiindult Kazsokról egyenesen Százhalombattának, s letáborozott ott a Dunai Kőolajipari Vállalatnál, mégpedig — ő mondja — véglegesen. Ennek tizenhárom esztendeje. Két évet kihúzott úgy, hogy munkásszálláson lakott, s akkor eladták a kazsoki házat, Érdre jöttek, albérletbe, de azzal az elhatározott szándékkal, hogy építkezni fognak. Jó szakmája van: hegesztő, keresete is ennek megfelelő, joggal bízott abban, nem túl hosszú idő alatt összejön a házépítés megkezdéséhez szükséges pénz. Közbeszólt azonban a gyerek. Az első, azután a második. Az asszony gyermekgondozási szabadságon, ajni jó 0. _tekjn-_ tetben, hogy egész nap a srácokkal lehet, de nem jó azért, mert tetemesen összezsugorodott a jövedelem. A tervezett négy-öt esztendő azután így nyúlt meg kilencre; akkor láttak csak neki az építésnek. Most a Tárnoki úton olyan ház gazdája, ami ugyan még nincsen teljesen készen, de akárki szívesen tartaná a magáénak.- Két nagy szoba, hálófülkék, étkezőkonyha, fürdőszoba, ahogy az manapság már módi. Idill? Azért erről szó sincsen. Kemény évek állnak mögöttük, a takarékosság, az egyenes úton járó, de hajszás pénzcsinálás irdatlan hosszú hónapjai. Erről nem szívesen beszél, amikor másodszor mondja, az a fontos, hogy letelt, sejtem, az emlékek it terhek. Igen- ám, de Kazsokon házuk volt, meg- úszhatták volna ezt az egész kálváriát, nem? Az élet azonban ritkán követi a fekete-fehér rendezési elveket, annál gyakrabban a minden színből egy keveset vegyítő, s így tipikussá váló esetek seregét. Ha ugyanis mélyebbre ásunk Prekor Sándor távolabbi tegnapjaiban, kiderül, nem egészen véletlenül érkezett ő Százhalombattára, s ott is az olajvárosba. Hiszen első szakmai lépéseit szintén az olajhoz köthette, igaz, a kőolajipari gépgyártáshoz, Nagykanizsához, ott járta ki a „nasi”, azaz az inas, tehát a tanulóéveket, lett szakmunkás, önálló keresetű fiatalember. S az akkor elraktározott emlékek szólalhattak meg benne, amikor az újsághirdetést olvasta; csábította az új üzem, a friss technika megannyi meglepetése. És még? Volt más is. Kazsokon két utcával odébb éltek felesége szülei, s mivel anyásával nehezen jött ki, így nem bánta, ha minél távolabb kerülnek. Ami meg magát a házat illeti — mármint a kazsokit —, volt gazdája szerint a gatyáját rákölthette volna, akkor sem sikerül megfelelő otthont kialakítani abból. Egy hosszú parasztház volt, elöl szoba, hátul szoba, középen konyha, ennyi az egész. Szigeteletlen, döngölt padlóval, tenyérnyi ablakokkal. Ha ledöntöm, akkor cselekszem helyesen, de hát erről anyósomék hallani sem akartak. Ezért adtuk el. A feleségemnek is, nekem is másféle igényeink voltak már, csak egyet mondok: szemrontó a munkám nagyon, hát amikor lehet, akkor igazán kívánom a napfényt. Ott Kazsokon az ablaknál is alig lehetett az újságot elolvasni, nemhogy a szobában beljebb. Itt meg úgy állhattunk neki az építésnek, hogy az lesz, amit mi elgondoltunk. Somogybán nem tudott volna ilyen házat építeni? Már miért ne? Hát akkor? Gondoltam egyet, amikor elindultam Százhalombattára. Mindig ilyen voltam, nem töprengtem sokat soha. Elindultam, azután megtetszett. Ilyen jó helyen nem dolgoztam addig másutt, mindig akadtak piszkálódók, itt meg első naptól úgy éreztem, mintha évek óta tenném a dolgomat. S ha a srácok nagyobbak lesznek, akkor köny- nyebben beugrunk Pestre is, ezért, azért. Itt érzem a lehetőséget bármire, ami eszünkbe jut. Ott meg, ha hazaértem, akkor vagy maradtak a velem egykorúakkal lecsorgatott fröccsök, vagy a lehetőség, hogy becsukom magam mögött a kaput. Pest megye vagy Somogy megye, mindegy? Kis ország ez, nekem teljesen mindegy, nincsenek itt akkora különbségek, a húsz Érden is annyi, meg Kazson is, de higgye el, Pesten sem több vagy kevesebb. Nem ezen múlik. Hanem akikor min? Azon, hogy mit akar az ember elérni. Elérte? Én el. A vándorlás ára A szocialista szektor anyagi ágaiban Pest megyében 249 ezer ember dolgozik. Ehhez kell számítanunk a nem anyagi ágakban foglalkoztatottakat, valamint a bejáróknak azt a több, mint 200 ezer fős táborát, akik Budapesten .szolgálják meg kenyerüket. Summa summárum: a megye minden második lakosa aktív kereső. Szociológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy a megyébe történő bevándorláskor a munkaképes korban levő lakosság kétszer olyan gyorsan gyarapodik, mint a nem keresők csoportja. Annak azonban, hogy országosan itt a legnagyobb a népességmozgás, nemcsak pozitív, hanem negatív hatásai is vannak. S most nem olyan kézenfekvő következményekre gondolunk, mint a kommunális ellátás örökös kötéltánca az igények és a lehetőségek között, nem is olyasmire, mint általában a háttérágazatok — korábban: infrastruktúra — nagyfokú elmaradottsága az országos átlagtól. Kevésbé ismert, de rendkívül fontos tényre utalva: a népességmozgás olyan területeken is érezteti hatását, mint a munkaerő- vándorlás! A megyében — az anyagi és a nem anyagi ágakat együtt nézve — tizenkét hónap alatt 73 332 ember lépett be új munkahelyre, s ugyanakkor 69 753 fő kérte ki a munkakönyvét! Több szemszögből elvégzett vizsgálatok azt igazolták, hogy egy-egy munkahely-változtatás — átlagosan, s a minimumnál maradva — ötezer forint nép- gazdasági veszteséggel jár! Olyan, mint a többi Papírt kér a háziúr, gyanakszik, firtatja, valami panasz miatt jöttem-e s megnyugodva, de még mindig óvatoskodva enged utamra. Göd, Lenkey utca, az udvarházként magasodó épület mögött parányi; Budai Józsefék albérlete. Egy helyiség, függöny keríti azt a részt, mely konyhaként szolgál. Budai József maga lakott itt, amikor két esztendeje belépett a Dunakeszi Járműjavító Vállalathoz. Villanyszerelő a tanult szakmája. Hét hónapja esküdtek meg Török Ilonával, a Gyümölcs- és Főzelékkonzervgyár betanított munkásával, s akkor — fölemelt bér fejében — az ifjú asz- szony is ide költözhetett. Azt azonban a tulajdonosék kikötötték: gyerekről szó sem lehet. Ha mégis, akkor költözniük kell, mielőtt megszületne. Ez benne van az egyezségben. A bér? Hagyjuk — mondja Budai József, ez rá, meg a tulajdonosra tartozik, másokra nem. A férj huszonnégy, felesége huszonegy éves. Véletlenül találkoztak össze az egyik dunakeszi boltban, s a véletlenből szerelem, azután házasság lett. S a véletlen akkor nő igazán naggyá, ha tudjuk: a férj valójában a Nógrád megyei Bokorról indult el, hogy egy dunakeszi boltban összefusson a Szolnok megyei Ti- szagyendáról érkezett Török Ilonával. Miként kerültek mindketten Dunakeszire? A férj: Volt nekem egy katonatársam, jó barátságban lettünk vele, az lakott Dunakeszin, az ajánlotta a járműjavítót, mondván, ha más nincs, akkor akár munkásszálláson is adnak nekem helyet ott. Anyám özvegy volt, férjhez ment újra, míg én a soridőmet töltöttem, nagy kedvem nem volt hazamenni, egy idegen embert kerülgetni. Míg nem hívtak be, addig Hatvanban dolgoztam, de busszal, vonattal kellett menni, maga a kínlódás, a fele időmet utazással vesztegettem, soha nem voltam képes még arra sem, hogy kialudjam magam. Mindegy volt, merre indulok, amikor megmondtam anyámnak; láttam, talán még örül is, félt, hogyan lesz, ha hazaállítok, mert elég goromba ember az új férje. Bementem a fölvételi irodára, másnap már dolgoztam. A feleség: A nyolc általános után otthon voltam három esztendőt, mert van három kisebb testvérem, s anyukám dolgozik. Akkor a húgom már nagyobb lett, rá lehetett hagyni a két kisebbet, én meg bejártam Szolnokra, segédmunkásnak a vegyiművekhez. Nem nagyon tetszett. Ott járt nálunk édesapámnak, a nővére, azt mondta, náluk, azaz Dunakeszin kaphatnék én jó munkát, s ő lakást adná, ha segítenék neki a háztartásban, mert a férje beteges, s van két gyerek. Nem sokat gondolkodtam, anyám is biztatott, eljöttem. Először a hűtőházba mentem, de otthagytam, nem vagyok valami erős, s ott bizony sokat kellett cipekedni. Átjöttem a konzervgyárba, már volt barátnőm, az mesélt róla, milyen. Hallott valamelyikőjük azelőtt Dunakesziről? A férj: Én nem, de Ilona persze, ha a rokon ott volt... S mit tudott róla? Ilona: Semmit- .Ott van Pest mellett. S amikor megérkezett, akkor sem foglalkoztatta különösebben a hogyanok és a miértek serege. Egy település. Olyan, mint a többi. Gyár, műszak, barátnők, segíteni bevásárolni, főzni, takarítani. Mint otthon. Ö néhány hónappal korábban érkezett, mint Budai József, aki alig néhány napja volt a járműjavító dolgozója, amikor összefutott Török Ilonával. Érthetően Göd illékony pont most már közös sorsukban, mert innét menniük kell; legalább két gyereket szeretnének. S merre akkor? Nem tudjuk — feleli kettejük nevében a férj. Ezen majd törjük akkor a fejünket, amikor megyünk. S mennek. Az biztos. Valahol majd csak adnak helyet gyerekkel is. Adminisztrálni is sok Pest megye lakossága 1971. január elsején 887 630 fő volt. A lakosság száma 1978. január elsején: 968 895. Tizenkét hónap alatt a tanácsok 110 091 — állandó és ideiglenes — ki- és bejelentkezést adminisztráltak. A megye minden száz lakosából esztendőnként 11,3 fő változtat lakóhelyet, azaz — mechanikusan átlagot képezve — kilenc- évenkértt mintha kicserélődne a települések népessége! A lakóhely- változtatások népességszám-módo- sító hatása negatív előjelű a tizenkilenc megye közül tizenháromban, pozitív előjelű hatban, így Pest megyében. Pest megye ilyen forrásból táplálkozó népességgyarapodása 4155 fő volt egy esztendő alatt. A többi öí megyéé 2479 fő, összesen. MÉSZÁROS OTTÓ HEI LING GYÖRGY rajzai 4 4 i
