Pest Megyi Hírlap, 1979. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-20 / 16. szám

1979. JANUÁR 20., SZOMBAT KIÁLLÍTÓTERMEKBEN A kompozíció titkai nyomában Nagykőrösi kerámikus Kiskunfélegyházán Molnár Elek 1916-ban szü­letett, 1940-ben végzett az Iparművészeti Főiskola kerá­mia tanszakán. Ezt követte az olaszországi tanulmányút 1941-ben. A főiskola tanára lett, majd visszatért Nagykő­rösre, ahol több mint három évtizede dolgozik. Molnár Elek megbízható ke- rámikus: lelkiismeretes ipar­művész, aki homlokzati dí­szeivel sokat tett a magyar városok szépítéséért, padlóvá­záival, tálaival hozzájárult az otthonok iparművészeti meg­tervezéséhez. Emellett a ko­rongolt technikával készíti szí­nes plasztikáit a „Boci”-t, a vörösesbarnában tartott ka­kast, csibét, tyúkot, malacot — furulyás férfit, fésülködő nőt, olvasó embert, anyát, gyere­ket, csikót, családot —; az élet „Családi kör”-ét. Arany János versének ihletett sze­mérme, tisztasága tükröződik Molnár Elek szemléletében. Nem véletlen, hogy Toldiról, de magáról a költőről is szép portrét mintázott. Tudás és ízlés ötvöződik va­lahány megoldásában. Egyszer a barnát hívja főszereplőnek, máskor a formát, s a váza öb­lös alakzata maszkos orna­mentikával válik kifejezőbbé. Magas mesterségbeli szín­vonalon készíti plakettjeit is Molnár Elek alkalmi megren­Molnár Elek: Fésülködő nő. delésre. Kodályról, Bartókról, Adyról. Most, amikor alig múlt hatvanéves és tökélete­sen kezeli eszközeit, most ami­kor megadatott végre számá­ra, hogy csak életművére összpontosíthat: új szakasz előtt áll. A kerámia közegé­ből tovább kell lépnie és ak­kor teljesedhet ki szobrászi és festői művészete. (A mintegy 40 kerámiából rendezett kiál­lítás a kiskunfélegyházi Móra Ferenc Művelődési Központ­ban látható.) Látogatás a Nemzeti Galériában Minden hónapban új mű várja a látogatókat, ezúttal Paál László 1874-ben festett alkotása, a „Békák mocsara”. Az aulában kiállított mű va­lódi remeklés. A szemléletet illetően Vajda János versei­nek rokona; s egyúttal előz­ménye Mednyánszky László „Mocsaras táj”-ának és Ady „Vízió a lápon” című költe­menyének. Paál László termé­szetlátását emelte ki eddig a műkritika, de ebben a mély­ségben társadalmi problémák és kezdeményezések is rejtőz­nek. A festmény szerkezete a kép nyelvtana, így csak ha e vi­zuális grammatika törvényeit ismerjük, akkor érthetjük meg a mű lényegét. Ezért fontos a Nemzeti Galéria didaktikai elemeket felvonultató hosz- szabb időszaki kiállítása. Mintegy ötven eredeti művet mutat be sok rajz, fotó, szö­vegtábla kíséretében; alkotá­sokon láttatja a térkitörés, a képi ritmus, az egyensúly, áz átlós, gömbös, háromszöges szerkesztés alkalmazásait. A válogatás külföldi és ma­gyar, régi és mai alkotásokat egyaránt tartalmaz. Így e demonstráció hiány­talanul érzékelteti a mester­művek fogalmazásának vilá­gosságát, belső logikáját. Az eredeti festmények sorából ki­emelkedik Vaszary, Med­nyánszky, Fényes Adolf. Csik István, Bartl József képvilá­ga, mely jól szolgálja a kép­zőművészeti közízlés, alakítá­sát, különös tekintettel az if­júságra. (A tárlatot Pest megye ta­nulóifjúsága keddtől pénte­kig naponta 10 és 13 Óra között látogathatja. Előzetes telefon esetén — 160-100, mellék 399 — vezetőt és rajzolási lehető­séget biztosítanak.) Losonci Miklós Zenés találkozó Nagysikerű korábbi műsort ismételnek meg a túrái ének­és zenekarok: a Muzsika szárnyán címmel újból hang­versenyt, énekkari találkozót rendeznek. A túrái művelő­dési házban ma, január 20-án, szombaton és holnap, vasár­nap délután öt órai kezdettel olyan műsor kerül színpadra, melynek összeállítói igyekez­nek ízelítőt adni a zeneiro­dalomból, a népdaltól az ope­ráig, a reneszánsztól a mai kor muzsikájáig. Szerepel a két­száz tagú vegyeskórus, amely az általános iskola már vég­zett énekkaros tanulóiból ala­kult, fellép az úttörő- és kis­dobos kórus, valamint az út­törőzenekar. A két délutánon híres kó­rusművek, Schubert, Beetho­ven, Francisci, Händel, Mo­zart és Bárdos alkotásai hang­zanak el. Több mint 118 ezer nyolca­dikos fejezi be az idén tanul­mányait az általános iskolák­ban, s várhatóan — a korábbi évekhez hasonlóan — több mint 90 százalékuk továbbta­nul. A jelentkezési lapokat az elkövetkező1 hetekben töltik ki. Megsokasodtak mostanában a gyerekek szervezett üzemláto­gatásai, a pályaválasztási ki­állítások; a szülők fórumai, mindez arra utal, hogy a gye­rekek, a szülők érzik, tudják; a pályaválasztás felelősségtel­jes döntés — mondotta Sza­bó László, az Oktatási Minisz­térium általános iskolai fő­osztályának vezetője Deregán Gábornak, az MTI munkatár­sának. ß Óvodás kortól — Ezeknek a heteknek az eseményei hosszú évek óta 'tartó folyamat befejező moz­zanatai — reméljük minden nyolcadikosnál. A pályaválasz­tás ugyanis nem ennek, még csak nem is a hetedik osztály­nak a problémája, sőt nem is az általános iskola első osztá­lyáé. Lényegében már az óvo­dában megkezdődik, a gyere­kek szerepjátékainál. Már ebben a korban feladat az önismeret fejlesztése, s ennek alapján a képességek kibon­takoztatása. E téren elsődle­ges, meghatározó szerepe az iskolának van, amely termé­szetesen részt vállal a külön­böző pályák megismertetésé­ből is. Lényegesek az utolsó hónapokra, hetekre összesűrű­södő közvetlen pálya- és szak­maismertető programok, ta­pasztalataink szerint azonban hasznosabb az iskolai éveket átfogó, folyamatos pályaelőké­szítés. Számos üzem működtet pél­dául területén — legjobb szak­embereinek közreműködésével — szakköröket a diákoknak. Ezeknek az a célja, hogy a gyerekek hosszabb távon is­merkedjenek a munkahely lég­körével, a különböző munka­fogásokkal, az alkotó tevé­kenységgel, a munkásélettel. E szakkörök kitűnő alkalmai adnak arra, hogy kiderüljön a gyerekekről: ügyeskezűek-e, van-e türelmük, kitartásuk, érdekli-e őket a technika, a fizikai munka? — A megalapozott pályavá­lasztáshoz is lehetőséget adhat az ifjúmunkások, szakmun­kástanulók mindennapi jelen­léte — úttörővezetőként — az úttörőőrsök, rajok életében. Ugyancsak gyümölcsöző a pá­lyaválasztás szempontjából az iskolai közösségek rendszeres kapcsolata a szocialista brigá­dokkal. Nem minden a bizonyítvány — Nálunk a gyerekeknek a nyolcadik osztály befejezése­kor, tehát 14 éves korukban kell nyilatkozniuk arról, mi­lyen irányban, milyen életpá­lya felé indulnak tovább. Ez ! jó ideig még változatlanul így | lesz. Az életkorukkal függ össze tehát, hogy az esceic többségeben a gyerekek szá­mára a szülők választanak pá­lyát. Ez viszont feltételezi, hogy a szülők ismerjék gyer­mekeik képességeit, tudják, mi iránt érdeklődnek, s tájéko­zottak legyenek a választható pályák köréből is. Mindez pe­dig nem önmagától és önma- gáoan alakul ki, hanem abban ! a folyamatban, amit általában j úgy nevezünk, hogy az isko- \ la és a szülői ház kapcsola- i ta. Késő azonban, ha ez a i kapcsolat csak a pályaválasz- | táskor válik élővé. Ilyen- I kor fordul elő, hogy a válasz- i tásnál egyedüli mérce a gyerr j mek tanulmányi eredménye I lesz. Nekünk az az alapel- | vünk. hogy minden gyermek I tehetséges. Kétségtelen, hogy I az iskolai értékelés, az osztá- I lyozás bizonyos sorrendet ál­lít fel a gyermekek között, de gyakori tapasztalat, hogy az életben felborul az iskolai sor­rend. Helytelen tehát a gyer­mek jövőjének megválasztá­sánál csupán a tanulmányi eredményből, a bizonyítvány­ból kiindulni. Előfordul, hogy a gimnáziumba erőltetett ta- j nulóról egy-két év után kide- ■ rül: kitűnő kézügyességével más területen jobban boldo­gulna. Azt pedig már a to­vábbtanulási lap kitöltésekor figyelembe kell venni, hogy például a szobafestő, a kőmű­ves, az ács-állványozó szak­mához is szükség van — töb­bek között — bizonyos mate­matikai tudásra. Ügy vélem, nem az az igazi gondunk, hogy a gyengébb előmenetelő tanu­lók kerülnek szakmunkáskép­zőbe, hanem az ha az osztály­zatuk mögött nincs meg az annak az érdemjegynek meg­felelő tudás és a szakma irán­ti érdeklődés. Tudatos munkával — Az iskola eddig arra tö­rekedett, hogy szervesen be­építse munkájába a pályavá­lasztást. s az új nevelési-ok­tatási terv ezt a tendenciát to­vább erősíti. Megkívánja a nevelőktől a még tudatosabb munkát, és nemcsak az osz­tályfőnöki órákon, hanem min­den egyes szaktárgy kereté­ben, s a tanítási órán, illetve az iskolán kívüli tevékenység­ben is. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az iskola még na­gyobb figyelmet fordít az ön­ismeret és a képességek kifej­lesztése mellett a különböző pályák megismertetésére, az iskolán kívüli pályaválasztási munkát pedig jobban befolyá­solja és beépíti a nevelés egy­séges rendszerébe — mondotta ' Szabó László. SZÍNHÁZI ESTÉK Csókolj meg, Katám! Felújítás az Operettszínházban Játék a játékban — erre az ismert dramaturgiad képletre építette fel jó harminc évvel ezelőtt a Spewack há­zaspár azt a librettót, amely az akkor már évtizedek óta világsikereket arató Cole Porter zenéjével (és dalszövegeivel) Kiss me, Kate! címmel bevonult a mu­sical műfajának halhatatlan alkotásai közé. Maga az ötlet, amilyen egyszerű, olyan szentségtörő volt. Eladdig mind­össze egyetlen zenés színpadi szerző mert arra vállalkozni, hogy egy klasszi­kus drámaíró egyik művéből musicalt kanyarítson. A vállalkozó a musical másik nagy alakja, az Oklahoma és a (Molnár Ferenc Liliom című darabjából írott) Carousel szerzője, Richard Rod­gers volt, és Shakespeare komédiáját, a Tévedések vígjátékát zenésítétte meg. Ez éppen tíz évvel a Kiss me, Kate! előtt volt, 1938-ban. Porter és Spewackék az egyik legismertebb Shakespeare-komé­diához, A makrancos hölgyhöz fordul­tak, s a nagy ötlet az volt, hogy a ko­médiát összevegyítették egy másik, vele összefüggő dramaturgiai cselekmény- sorral. A Csókolj meg, Katám! meséje így röviden a következő: valamelyik színtársulat egy vidéki amerikai város­ban éppen A makrancos hölgy előadá­sára készül, de közben a társulat veze­tője (Petruchio alakítója) és a vezető színésznő között (ő Katát játssza) nagy­jából ugyanolyan „szelidítési” párviadal játszódik le, mint a Shakespeare-darab­ban: Frednek ugyanis elvált neje a szí­nésznő, Lili. A két cselekményszál ügye­sen fonódik egybe, a vígjátékbeli szituá­ciók és a magánélet kis és nagy zűrjei pompásan mozgásban tartják a darabot. A muzsika persze az, ami igazából mindent összeköt és továbblendít. Por­ter mindent tudott, ami a musical mű­fajában tudható volt. Kifogyhatatlan dallaminvenció, simulékony, fülbemá­szó hangszerelés, zenei ötletek, nagy­szerű dalszövegek — Porter igazi profi volt a szakmában. Stílusa, amely egy sor nagy sikeréből közismert (Can Can: „I love Paris”, Jubilee: „Begin the Be- guin”, Gay Divorce: „Night and Day”, s vagy tíz Broadway Melody film), el­tér az utána következő nemzedéket kép­viselő Bernsteinétől, de nem kevésbé érdekes és értékes — csak más. A Csókolj meg, Katám! tizenöt évvel ezelőtt került — a műfaj első képvise­lőjeként — az Operett színpadára. Sem­miféle tradíciója a musical előadásának ebben a színházban nem volt. Operett­hez szokott színészek operetthez szokott közönség előtt, operettes stílusban ad­tak elő Valamit, ami nagyon messze volt az operettől. Ne szépítsük meg a múltat: értetlenség fogadta és csendes kudarc volt az a bemutató. Azóta persze más szelek fújnak az Operett színpadán. Másfél évtized alatt eljátszották a musical műfajának kü­lönböző stílusú, de egyaránt igen ran­gos. reprezentatív darabjait, a West Side Storytói a Hegedűs-a háztetönig. A kö­zönség befogadta a műfajt, a színészek megtanulták, sőt, időközben kinevelő­dött egy olyan színészgárda, amely jó­szerivel ennek a műfajnak az emlőin nőtt fel. Így hát a mostani felújítás nyu­godtan nevezhető bemutatónak is, hi­szen azon túl, hogy ugyanarról a darab­ról van szó, semmi köze ahhoz a régi előadáshoz. A színpadon amit most látunk­hallunk: friss, fiatalos, kissé nyers, kis­sé darabos, de roppant lendületes, élet­teli és ötletes. Vámos László rendezése nem arra törekszik, hogy a játék két síkját tökéletesen egymásba illessze, in­kább arra ügyel, hogy a színházi elő­adás meg a kulisszák mögötti „magán­előadások” gördülékenyen peregjenek, s csak ott kapcsolódjanak egybe, ahol a szituáció ezt valóban megengedi, vagy feltétlenül megköveteli. Ezen felül és főként pedig arra koncentrál, hogy a kitűnő számokat pompásan „megcsinál­ja”. Egy-egy olyan dal, mint az Én hű vagyok, a Bill, a Bianca, vagy a Shakes­peare a sláger, majdnem önálló betétté nő, s ez talán nem is baj, hiszen Porter maga is ilyennek írta meg a számokat; itt még nincs olyan szerves illeszkedés, mint majd a West Side Storyban lesz — de hát az majdnem tíz évvel későbbi darab. Vámosnak a számok ötletgazdag, pergő, szellemes kialakításában egyen­rangú alkotótársa Bogár Richárd, aki pontosan tudja, mit képes megoldani a fánckar, vagy az egyes szereplők, és egyenesen testre szabott koreográfiát ad mindenkinek, még a kar egyes tagjai­nak is. Nagy lehetőségeket i nyújt a sze­reposztás néhány fiatal színésznek. A Fred/Petruchiót játszó Holtai Kálmán prózai színészként meggyőzőbb; ének­hangja kissé nehezen birkózik az igé­nyes szólammal. Udvarias Katalin játsz- sza Lili/Biancát. Első, igazán nagy sze­repe ez a színházban, de nem illetődik meg a feladattól, s mind énekben, mind játékban, „hozza” a figurát. Emellett még igen kellemes színpadi jelenség is. Csongrádi Kata alkatához illő Lois/ Bianca szerepe; nagyon jól táncol, tem­peramentumos és csinos. (Tulajdonkép­pen neki is ez az első főszerepe a szín­házban.) Németh Sándor a tőle megszo­kott igen magas szinten valósítja meg Bill/Lucentio kevés szövegű, de annál többet táncoló figuráját, (ö az egyetlen, aki játszott a régi előadásban, s akkor is ezt a szerepet, másodszereposztásban. Ez volt az első szerepe.) Rendkívül mu­latságos Maros Gábor és Benkóczy Zol­tán gengszter-kettőse (daluk, a Shakes­peare a sláger, az előadás legjobban „eladott" száma). Ungvári Tamás for­dítása, s különösképpen G. Dénes György poéndús dalszövegei szerves ré­szei a sikernek. A zenei megvalósításban azonban nincs minden rendjén. Gondosabban, precízebben is fel lehetett volna készí­teni az énekeseket s a zenekart is. Sok a pontatlanság, figyelmetlenség, nem eléggé ápoltak az énekszólamok a kó­rusban, de áll ez egyik-másik színész énekprodukciójára is. És: évek óta nem kielégítő a színház hangosító berendezé­se. Ez hovatovább a muzsika élvezhető- ségét veszélyezteti. Takács István LAPOZGATÓ Könyv és zene Jókai mondását — a könyv csodálatos utazás a múltba és a jövőbe — alighanem nap-' jainkkal is kiegészíthetjük, hi­szen mindaz, amit új ismeret­ként magunkra szedünk, min­denekelőtt a jelenben hat. Tör­ténjék az kétszáz vagy ötven esztendeje, a dolgok megidézé- se a mi időnket gazdagítja. S ha ez a dolog egyenlő a mu­zsikával, a reprodukálás már nem jelenthet gondot. Rádió- felvétel vagy lemez formájá­ban végtére is meghallgatha­tunk minden művet. Nem be­szélve a koncertélet klasszikus hagyományairól: a régi (ré­gebbi) muzsika mindig is uralta a hangversenytermek programját. Joseph Haydn életének meg­idézése dokumentumokban így tehát külön csemege lehet. Gondoljunk csak bele, milyen megkapó a kép: kezünkben a könyvvel ülünk egy széfen vagy fotelban, s mellettünk a lemezjátszón a Teremtés mu­zsikája vagy éppen a Búcsú szimfónia halkuló akkordjai hangzanak. S zenehallgatás közben olvashatjuk a Terem­tést bemutató francia zenészek levelét Haydnhoz: „Nem mú­lik el esztendő anélkül, hogy e fennkölt zeneszerző új mű­vel meg ne idézze a művésze­ket, fényt derítve munkájukra, hozzájárulva a művészet fej­lődéséhez, kiterjesztve a har­mónia beláthatatlan utait és bebizonyítva azt, hogy nem találkozik megállást jelző ha­tárkővel, aki Haydn sugárzó, a jelent megszépítő, s maj­dan a jövőt gazdagító nyom­dokain jár”. A levél 1801-ben kelt, s ha elolvassuk hozzá a többi do­kumentumot is, nemcsak a csillogást vehetjük észre, ha­nem a mindennapos küzdel­meket is. A kötetben közölt írások ugyanis — mint az Bartha Dénes és Révész Dorr rit válogatásából kiderül — nem irodalmi igényűek, mint a romantika nagyjainak leve­lei. emlékiratai. A hétköznap szüksége íratta őket, éooen ezért hasonlíthatatlanul ős-dn- i ték és hitelesek. Ha azt állít­juk, hogy ez a korszak a ze­netörténet egyik legizgalma­sabb fejezete, azzal azt is hangsúlyozzuk, hogy Haydn élete is korszakos jelentőségű. Mozart barátja és Beethoven mestere, halála évében már élnek, vagy azt követően szü­letnek meg a romantika meg­határozó mesterei. Hosszú életútja alatt tanúja a felvi­lágosodás térhódításának, a francia polgári forradalom­nak, a napóleoni háborúknak. Életrajzírói szerint életműve forgópontjában áll annak a vi­lágméretű pálfordulásnak, amelyben a fiúk nemzedéke ódonná nyilvánítja és átme­netileg elfeledteti az apák stí­lusát, életmódját. Zenéje or­ganikus része ennek a fejlő­désnek, s nemegyszer előtte jár. A könyv dokumentumai ennek a miértjeire adnak vá­laszt: zseniális művész, de mindig megmarad józan, ra­vasz, okosan számító ember­nek, páratlan remekműveket alkot, s közben gondosan élé­re rakosgatja a garasokat. Szenvedélyességben és szen­vedésben Franz Schubertnál sem volt hiány. Magyarul el­ső ízben megjelent valameny- nyi levele és,írása (halálának másfélszázados évfordulója al­kalmából) műveinek nagysze­rű megszólaltatóját, Dietrich Fischer-Dieskau megállapítá­sát idéztetik: „Schubert úgy ír, ahogy gondolkodik, ahogy érez, ahogy beszél... Élete és alkotó volta párját ritkító ben­sőséges egységbe forrt”. Schubert ritkán írj levelet. Nemcsak azért, mert rövid élete nagy részét családja és barátai körében töltötte, ha­nem mert — mint egy he­lyütt olvasható is — „nem szívesen írt üres szavakat”. De ha megmártotta pennáját, fo­galmazásában a szép tájleírá­sok mellett magvas vélemé­nyezésre is futotta, mint pél­dául: „Csak a műkereskedők­kel lehetne tisztességes alkut kötni, de az állam bölcs és jótékony berendezkedése gon­doskodott arról, hogy a mű­vész örökre e nyomorult ku- fárok rabszolgája maradjon”. M. Zs. A k Pályaválasztó nyolcadikosok MEGKEZDŐDIK A JELENTKEZÉSI LAPOK KITÖLTÉSE

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom