Pest Megyi Hírlap, 1979. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-14 / 11. szám
Simonffy András: Szöcskefogás (Mióta a Balatont betonkaréjú lavórra építették át, mióta felégették nádasait, mióta a déíj partokra mérgektől döglött halakat sodor ki a szél, mióta ezek a bűzlő halak ott himbálóznak a napolaj-flakonok és kipukkadt labdák társaságában a régi öblök helyén, mióta a Balaton már korántsem mindenkié, csak az autóké — azóta újra a Dunára járunk. Sátorral, guruló üléses csónakkal, bizakodva, napfényre lesve. Ez a nagy, szelíden haldokló folyam saját emberarcú küszködéseire emlékeztet: önmagát emésztő igyekezettel tisztítja önmagát, újra és újra felneveli füzeseit és halait; marasztalná a szürke- gémeket és a gólyákat; siklókat és vidrákat nevel, őzeket csalogat, őrzi (őrizné) a természet rendjét, igyekszik kiheverni szennyes olajfoltjait, betemeti a felkoíort föveny iszapot vérző sebeit^ él, fudokoiva is lélegzik, és néha győz: idén három napra sikerült legendás kékségében és tisztaságában megmutatkoznia. „Nézzétek! Kék a Duna! Csakugyan kék!” — kiáltoztunk egymásnak fá s alá futkosva a parton, habzsolva, mámorosán úsztunk bele ebbe a vízbe, amelytől tilt már bennünket KÖJÁL, Vízügy, vízi rendőrség és néha a saját józan belátásunk is. Mi mindent hoz ez a víz! Bécsböl műanyag sörösládát, viharban, hajókról letört zászlókat, gyékényt, rőzsét, papírdobozokat, halászhálót... És néha emberek is kilépnek a partra.) Áron Nagy Lajos: Kikötő meg a vendéggyerekek ott kerge- tőztek, pancsoltak, viháncoltak az orra előtt, de Dagi rájuk sem hederített a nyugágyból. Mígnem egyszerre csak — talán a harmadik vasárnap — megszólalt a Dagi: — Mama, szöcskét akarok fogni! — Fogjál. De aztán mosd meg a kezed! Zsuzsi robbant közénk a hírrel: — Gyertek, szöcskét fog a Dagi! Odanéztünk: Dagi maga is szöcske módjára, négykézláb ugrált a magas fűben. Időnként le-lecsapott, ilyenkor ujjaival óvatosan bepiszkáló- dott füvör fekvő tenyere alá, de eredménytelenül. A szöcskék ügyesebbek voltak nála. És soványabbak. S akkor, jó félórányi kísérletezés után különös dolog történt: Dagi- kám elsírta magát. Több se kellett Zsuzsának, fogott három szöcskét és odavitte neki. Da- gikám döbbenten nézett rá. — Köszönd meg szépen! — dör- rent rá a mama (a hidrogénszőke). — Köszönöm. De ahogy átvette volna a szöcskéket, azok elugrottak. Volt eszük! — Gyere szépen, majd én megtanítalak szöcskét fogni — javasolta erre nagy anyásain Zsuzsi. Dagi habozott. — Na, menj szépen, a kislány megtanít szöcskét fogni. — Nem megyek. Jó. Zsuzsi újabb szöcskékért indult, most már üres gyufásdobozba tette őket, úgy vitte oda. — Köszönd meg szépen! — Köszönöm. . , ■j——--r tovább a nyugágyban Da| Ült gi, kezében a gyufásdoboz.---------De nem merte kinyitni, nehogy újra elugráljanak az áhított szöcskék. Időnként a füléhez emelte a skatulyát, hallgatta, hogyan kaparásznak odabent a rovarok. Meg is feledkeztünk volna a dologról. ha Zsuzsi nem érkezik újra pihegve, s izgatottan: — Megint szöcskét fog a Dagi! ■ —7——r vasárnaponként érI Köverék | keztek^ A vízről jöt- ----------------- tek két egészen egyforma motorcsónakkal. Mahagónibarnára festett csónaktestek, valamint szuperprüncögő a végükben. Egyformák azok is. Az egyforma motorcsónakokból két egészen egyforma férfi szállt ki, felcipelte a szavannafűre a nyugágyakat (egyformákat), és intett a — mondjam? — két egészen egyforma nőnek, hogy jöhetnek. Jöttek is. Mind a négyen egyformán elhíztak, de amúgy gusztustalanul, hájrengetően. Volt azért egy kis különbség a két asszony között: egyikük hidrogénszőkére festette a haját, másikuk lángoló vörösre. Vasárnap délelőtt tizenegykor menetrendszerűen megérkeztek, és letették a nyugágyakat az útra. Mintha azért jöttek volna, hogy megfigyeljenek bennünket. Páholyból. Ha a faluba kellett mennünk a kocsival (vízért vagy borért), udvariasan felálltak, aztán visszatérték a nyugágyakat a szekérútra és faltak tovább. Mert faltak. Libacombot, rántva., Ettek, ettek — aztán öt óra felé, amikor hűvösödni kezdett, fel- öltötték egyforma kardigánjaikat, és hazaprüncögtek az egyforma motorcsónakokkal a Rómaira. Hozzánk nem szóltak, nem is köszöntek, ha mi próbálkoztunk, nem viszonozták, értetlenül néztek maguk elé, mintha valami különös dolog történt volna velük: ezek köszönget- nek, pedig be sem vagyunk mutatva egymásnak! Ilyesmit gyanítok... Jobbik esetben. Aztán már nem erőlködtünk. Jönnek, ülnek, esznek, elmennek, jól van. ■ j-------77-------: Zsuzsi azonban nem I A z Ötéves I nyugodott. Mert volt ---------------------Kövérékkel egy fiúcska is. Amolyan tizenegy-tizenkét éves dagi. Ö ült az egyik nyugágyban, és nézett maga elé. Majszolta a libacombot, de eközben sem pillantott fel. Zsuzsi (aki a lányom). És csakugyan — de taktikát változtatott. Elemelte az üresen maradt libacombos tányért, s azzal vadászott. — Itt egy! — kiáltotta. — Megvolt pedig! — De sehogy sem tudta húsos ujjacskái közé csippenteni a szöcskéket. Vagy meggondolta volna az utolsó pillanatban? Tartogatta csak a tányér alatt? Sohasem tudjuk meg. mert a (hidrogénszőke) mama észrevette, hogy ott röpköd a tányér... — Teszed le azonnal azt a tányért, te szégyentelent Még összetöröd! Megőrültél?! Azt akarod, hogy máskor ne hozzunk ki ide? Két könnyű pofon csattant, s a Dagi újra elbőgte magát. Visszahuppant a nyugágyba — rá várt —, s attól kezdve meg sem mozdult. Felénk se nézett, a szüleire se — sehová sem nézett, csak újra mereven maga elé. talán párnás térdeire. Már enni sem volt kedve. Kínálták pedig.- -----—-----—r ötkor az egyforma I Délután I szülők összehajtot-----------------ták az egyforma mintájú nyugágyakat, és betették az egyforma motorcsónakokba. Egyszerre rántották be a motort, egyszerre indultak. Dagi be kucorodott a párnázott ülésre, s ahogy elindultak, váratlanul hátranézett. Ránk! Pontosabban: felénk...? Még mintha egy mozdulat parányi szándéka is végigfutott volna izmain: mintha integetni akart volna. Aztán elszégyéllte magát...? De ez sem biztos, hiszen zsugorodni kezdtek, s elnyelte őket a szürkéskék pára. A folyó meg hallgatott. Takáts Gyula; A gyerekemlékek vázlatfüzetéből 1. NYOLCÉVESEN: A JÁTSZÓTÉRRŐL Mikor a hattyúk erre szálltak, még szikrázott a szittyó és a nádas. A négylábú sárkánykígyóra emlékezve, mindenki tudta, hasa alatt ledőlt a torzsa. Két nyelve volt, s fürdőit a tóba. A pelikánnak nyoma sem maradt. Sivatag falta föl a halakat. Csak tört csigák zúgnak, ragyognak itt, s a szélben kvarckristály vakít. Vigyázz!... A sárkányfogakat e tőzeg rejti még és tündérlányokat. Bikákat hajt rájuk az alkonyat... 2. KILENCÉVESEN: A HÁZRÓL A fuvola, de kinek ajkán?... A kert szól, avagy bátyám alkonyi tiszta szoba-kékbe és szól a fuvola, szól valaki kezébe ... A zongorában tarka kis-kakas ugrál és sarkantyúz a kalapács. A hátasló benéz az ablakon. Szemében két fékete csillag. Fehér cukor, feszes tenyér, s a délután az égig ér... Szatelliték nélkül jelez. Könnyű nagy gömbök, lámpion- darázs zizeg az udvaron. Fénylik egy ünnep csillagrendszere a leckék, órák és botok mögött és fölött... És mindenütt a fuvola, s a cifra kis-kakas... El is szállt az a ház, s a zongora. Csupán az acél váz maradt. Viszi, azt is viszi a fuvola... 3. TÍZÉVESEN: A VILÁGRÓL All a fátylas kócsag... A napra és a liliomra egyszerre figyel... Csőrében mézsárga sikló: arany bilincs!... Ivébe zárva fénylik a fölkapott világ... Simon Lajos: Kínos csevegés Nem tudom, jó vagy] rossz szokás, de ha már étteremben vacsorázom, szeretnék egyedül ülni! az asztalnál. Épp ezért.' ha minden asztal foglalt, amikor megéhezem, kedvenc helyemről is! továbbállok egy házzal, | de nem kéredzkedemí oda senkihez. Ám, rni-j ként az ujjunk sem egyforma, szokásaink is különbözőek, akadnak olyanok, akik zavartalanul odakéredzkednek.l mondjuk éppen az én ; asztalomhoz. S mert azj ember udvarias, nem- tagadhatja meg a kérést. |i Tegnap magam isj- megengedtem egy házas- , párnak, hogy asztalomnál fogyasszák el a ha-t lászlét, a túróscsuszát', meg a hozzájáró savanyú fröccsöt. És mert az I ember nemcsak udvarias, hanem diszkrét is. igyekszik figyelmen kívül hagyni az alkalmi vacsorapartnerek beszélgetését. Megfeszített nosabb témára terelődött. — A főnöknek úgy hízeleg, hogy az egyenesen felháborító — mondta a férfi. — Lefelé pedig, úgy hallom, tapos — kontrázott rá az asszony. — Hazudik, mintha könyvből olvasná. — Az ilyen persze könnyen boldogul. — De nekem nem kellene az ilyen boldogulás — mondta komoran a férfi. — Nekem meg te nem kellenéi, ha olyan lennél — mondta az asz- szony, miközben melegen nézett a férjére. A férfi elégedetten mosolygott, azután incselkedve így szólt: — Pedig ilyen férfi tetszik a nőknek. Pénz van a bőre alatt is. Erre azután becsuktam a fülem és elfordítottam az arcom. Rájöttem: fölösleges odafigyelnem. A névrokonomról beszélnek. A z utca csípős hidege az ajtór belül alig enyhült. Akái egy jégveremben — mondta mama. — Wem fűtesz kisfiam? — Nemigen vagyok itthon — fe- leltem. — Hát hol csavarogsz? — Itt, ott, barátoknál, ismerősöknél. Azok fűtenek, melegítenek a szavaik is. Szükségem van rá. Az ócska, kimustrált mosógépben púposán gyűlt a szennyes. Jobb hely nem lévén, itt gyűjtöttem őket. Megpróbáltam elé állni. — Hát ez meg mi? — tolt félre. — Ennyi mosnivaló! Miért gyűjtőd? No, engedj csak — és már bújt is ki a télikabátból. I — Mama, látogatóba jöttél, vagy mosónőnek? Hagyd a fenébe. Majd I valamelyik este nekiesek. — No, akkor jövő karácsonyig rohadnának itt. Valami igaza volt. Az embernek, ha maga van, ne legyenek túlzott igényei. Amikor már nincs mit felvenni, kimos egy-egy darabot, reggelig megszárad. S csinálja mindaddig, míg össze nem akad valakivel egy este, aki a kellemes éjszaka fejében, másnap reggel titokban neki- áll mosni. Addig meg gyűlik, gyülekezik a szennyes, mintha egyéb dolga se lenne. * Amióta Joli utoljára kilépett az ajtón, hogy többé sose nyissa ki, ridegebbek a falak, egyhangú a fehér meszelés, csörrenéstelen a konyha, s óriásira nőtt a tizenöt négyzetméteres szoba. A lemezjátszóról dübörgő zenével töltöm fel, mint egy akváriumot. — Nincs barátnőd? — szólt ki már a lavór mellől anya, gúnyolódva. — De, csak az nem mos. — Nem jól szervezed az életed — csipkelődött tovább. — Három is lehetne. Egy mosna, egy takarítana, egy meg főzne néha. — És ki jönne az ágyba? — kérRege Sándor: Szennyes M eggyújtottam egy gyertyát, a karácsonyfán. A lángja belekapott a fölötte lévő ágba. Gyorsan el kellett oltani. Kesernyés, égett fenyőillat öntötte el 3 szobát — No, eddig tartott — lépett be anya. — Megint zűrt csináltál — szimatolt bele a levegőbe. — Jaj kisfiam. Mint gyerekkorodban. Mindig elrontottál valamit. Szétszedted, hogy megnézd belülről, aztán nem tudtad összerakni. Azt hittem, már kinőttél belőle. — Nem mama, nem nőttem ki. Befejezetlen vagyok. — Nagyon unom már a nya- valygásodat. Azt hiszed, te vagy az egyetlen férfi, aki hoppon maradt? — Nem, nem hiszem. Az ember mindig megszerez, elvesz vagy megkap valamit, hogy aztán legközelebb tőle vegyenek el. Megöregszünk, mire megtanuljuk, hogy minden körforgás. — Ostobaságokat beszélsz. Hozd inkább a pelenkaszárítódat. vagy minek hívják. Teregessünk ki. Tele lett a szoba a mosás illatával. Friss, jóízű, családias szag. Ahol ezt érzed, tudod, hogy élnek. — Köszönöm, mama. Nekem ötször ennyi ideig tartott volna. — Jó, jó. Ezt kaptad pluszba karácsonyra. — És te mit kapsz? Tudod mit, mama? Engem. T estéhez szorítottam a fejem, átöleltem a derekát. Hallottam, hogy nyel néhányat. Nem néztem fel. mert akkor elvette "ol- na a fejem búbjáról simogató tenyerét. hogy a könnyeket kitörölje a szeméből. — Látod, ennyi haszna van — szóltam hasához tapasztott szájjal, — hogy Joli elment. Eztán majd neked fogok udvarolni. Jó? Tarkómra legyintett egyet és nevetésbe kezdett. Én meg eleresztettem egy sóhajtást. Az utolsót. deztem, de csak magamtól vagy inkább a lassan fogyó szennyestől. K i szervezi jól az életét? Kit érdekel a szennyes, a főtt étel, a porosodó könyvek? Amikor a szavakra telepszik a por, a gondolatokat kezdi ki az idő, a tettek alszanak meg, mint a tej öt nap után a hideg konyhában, akkor ki törődik a kényelemmel, az otthonnal? Mi értelme van annak egyedül. Az ember nem magának akar boldog lenni. Akkor már egy tükörrel is lehetne élni. — Joli nem jelentkezik? — kérdezte, mintha csak megérezte volna, hogy ezen a tájon bujkálnak a gondolataim. — De. — Na, és? — Maga sem tudja, mit akar. Én sem. Csend lett. Csak a víz sustorgott, lötyögött az ingek körül. Mama tapintatosan hallgatott, Pedig azt hittem, Joliról kezd majd beszélni. Szerette. Apránként mutatta csak ki, mintha szaloncukor módjára egyenként csomagolná ki az érzéseit a sztaniolból. A fürdőszoba ajtajához álltam. Görnyedt hátát néztem. — Nem kellett volna ezzel bajlódnod — szóltam rá. — Ne magyarázz. Menj a szobába és verd az írógéped. Dolgozz! Ne bámészkodj! . — És mit verjek le a billentyűkön? — Na, szép, tőlem kérded? Azt is csináljam meg helyetted? — Talán az is jobb lenne — morogtam és magára hagytam. erővel kísérleteztem másfelé figyelni, még az arcomat is elfordítottam, ám bizonyos szavak csak eljutottak a tudatomig. S megmondom őszintén, hogy a házaspár néhány szava kissé szíven ütött. Mert mit hallottam fél füllel? Az én nevemet hallottam emlegetni. A vezetéknevemet. S azután ezt mondták rólam: — Nagy hóhányó! — Jobbat is felakasztottak már! Az asszonyka helyeslőén bólogatott, én elpirultam, fülemet teljesen megnyitottam a szavak előtt, arcomat is arra fordítottam, erősen! figyeltem. 1 Azt mondta az asz- szonyka: — De a nőknek nagyon tudja csapni a szelet. t Erre természetesen büszkén kíegyenesítet- i tem a derekamat. j De a csevegés még kí-i]
