Pest Megyi Hírlap, 1979. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-11 / 8. szám

1979. JANUAR 11., CSÜTÖRTÖK n» me cm Kidőlt jelzőtáblák Néhány közérdekű észrevé­telt szeretnék közzé tenni a Pest megyei Hírlap hasábjain. Mindig figyelemmel kísérem a közúti jelzéseket és sokszor örülök egy-egy ésszerűen el­helyezett táblának, vagy bosz- szankodom, ha ennek ellenke­zőjét tapasztalom. Az utóbbi időben ugyanis röviddel az­után, hogy felállították a jel­zőtáblákat, azok a földön fek­szenek. Nem hiszem, -hogy szándékos rongálásról van szó, valószínűleg az történt, hogy a talajba nem megfelelően helyezték be a tartóoszlopot. Ez meglazult és saját súlyá­nál fogva kidőlt. Bizonyára az úttörők min­denütt szívesen vállalnák, hogy rendszeresen ellenőrzik ezeket a táblákat és a hibákat jelenthetnék is á közlekedés­rendészetnek, így talán még KRESZ-ismeretük is gyarapod­na. Zárt ajtó előtt A Postabontás rovatban nemrégiben arról olvastam, hogy a váci vasútállomáson nem kapott valaki megfelelő felvilágosítást. Majd az állo­másfőnök válasza is megje­lent. i/FM dohaVvw !L Talán lehetne ezen úgy se­gíteni, hogy a nemdohányzó várótermet tartanák nyitva állandóan, a dohányosok pe­dig arra a rövid időre, amíg elszívják a cigarettát, kimen­nének. De a legegyszerűbb az lenne, ha mind a két váróte­rem nyitva lenne. És • aktkor nem kellene a kisgyermekes anyáknak a füstös váróterem­ben várakozni. Urbán Sándor Tahi Gyűjtem ények Pomázon Nos, én naponta utazom Itt keresztül és nekem is lenne néhány észrevételem. Bizony előfordult már, hogy kérdés­sel fordultam az ottani vas­utashoz, hogy megáil-e a vo­nat- a kérdezett állomáson, majd szerencsére felszállás előtt a kalauzt is megkérdez­tem. A két információ bizony ellentétes volt. Igaz, hogy a vonatok indulását a várócsar­nokban felakasztott táblán mindenki olvashatja, csakhogy ezek a táblák néha nem a tényleges indulás és érkezés időpontját jelzik. Ezek alap­ján valóban nehéz megtudni, vajon elment-e a szerelvény, vagy késik. Tagadhatatlan az is, hogy szép és tiszta a nem­dohányzó váróterem, de leg­többször zárva van. Például január 2-án reggel éppen ezért a huzatos csarnokban kellett álldogálnunk. Délutá­nonként, amikor visszafele jö­vünk, szintén zárva van. Éve­ken át figyeltem itt várakozó diákcsoportokat, akik a zárt váróterem láttán rendszeresen egy talponállóba vonultak. Zsúfolásig megtelt a pomá- zi tanács nagyterme a hely- történeti klub legutóbbi ösz- szejövetelén. A program ígé­retes volt: a helyi magán- gyüjtők mutatták be gyűj­teményük legszebb darabjait. Dr. Major Katalin, közsé­günk fogorvosa, népművészeti cserépgyűjteményét mutatta be. Az előadói asztalon év­százados edények és kályha- csempékben gyönyörködhet­tünk. Igen érdekes volt egy- egy tárgy története is. Az előadó pedig olyan szeretet­tel, szakértelemmel szólt a bemutatott tárgyak szépségé­ről, a színek és formák össz­hangjáról, amilyen szeretettel és megértéssel beszél betegei­vel az orvosi rendelőben. Buresch Károly nyugdíjas hatalmas albumban mutatta be a világ csaknem összes, fest­ményeket ábrázoló bélyegét. Az album olyan volt, mintha a legnagyobb múzeumok leg­szebb, legféltettebb kincseit zárta volna lapjai közé. Így kerültek az érdeklődők elé Pomázon a világ legnemesebb festményremekei. Dobai Lajos olyan fali- és asztali dísztárgyakat muta­tott be, amelyeket saját ma­ga farag fagyökerekből, fa­gyöngyből. Művészetének hí­Néhány szó kíséretében sa­ját ásványgyűjteményemből is bemutattam pár szép példányt: lila ametisztet, csillogó mar- kazitot, víztiszta kvarcot stb. Az est befejezéseként Joó Ti­bor geológus — a Pilis virá­gainak szenvedélyes gyűjtője — tartott bemutatót. Diaké­peken mutatta be mindazokat a virágolcat, amelyek a saját kertjében is nyílnak kora ta­vasztól télig. Az itt bemutatott gyűjtemé­nyek országosan is jelentősek. Tulajdonosaik szinte egész életük gyűjtőmunkáját tárták az érdeklődők elé. Az est folyamán gyakran feltett kér­désekre, hogy miért éppen ezeket a tárgyakat gyűjtik, egységes volt a válasz. Va­lamennyien a természet, a forma és a színek szépségét jelölték meg a gyűjtőszenve­dély forrásául. Balogh Gyula Pomáz Dunakesziről érkezett Nemrégiben dr. Mondok Pál, a Pest megyei Tanács elnöke Életmentő érdemrendet adott két fiatalnak. Ezek közül az egyik — a 17 éves Heinczinger László — a dunakeszi 201. számú Ipari Szaíkmunkáskép- ző Intézet másodéves járműi szerelője. így elevenítette fel a történetet: Verőcemaroson lakunk Al­mást Tamással, a másik ki­tüntetettel együtt. Gyerekko­runk óta barátok vagyunk. Már augusztusban történt, hogy motort vásároltam és együtt mentünk kipróbálni a Verőcemaros, Nagymaros kö­zött lévő homoikszigetre. Egy asszony fürdőit a Dunában, de a víz sodra hirtelen elkapta. Segítségért kiáltott és mi azonnal beugrottunk a vízbe. Már a víz alatt tudtuk csak elkapni, és társammal együtt re már messze túlszállt a köz­ség határain. A remek fara­gásokból keveset vitt haza, mivel azok nagy részét a je­lenlévőknek ajándékozta... Érdeklődéssel szemlélték a vendégek Boross István ta­nácselnök térképgyűjteményét. Sosem gondoltam volna, hogy térkép ilyen lenyűgöző lát­ványt nyújthat. Középkori ka­lóz-, XVII. századi katonai-, de hemyóselyemre nyomott, rajzolt térkép is ritkán kerül az érdeklődő szeme elé. a homokszigetre vittük. In­nen motorcsónakkal átmentünk a partra, ahonnan a mentő vitte be a kórházba. Heinczinger László azt is elmesélte, hogy ugyancsak nyáron az ifjúsági tábor me­dencéjéből mentett ki egy tanulót. Sajnos azon a helyen, ahonnan az asszonyt kimen­tették, tragédia is történt: ba­rátja, Makkai Gábor a Dunába fulladt. Öt már nem tudták kimenteni. A fiatal járműszeirelőnek az iskolában tanárai, barátai, osz­tálytársai gratuláltak a ki­tüntetésihez. Az időjárástól függően? Egyesek talán furcsának találják amit most elmondok, hiszen a zord tél kemény munkát ró mindenhol az em­berekre. Sokszor hó torlaszol­ja el az utakat, van ahol le­szakadt villanyvezetékek jel­zik a heves szélviharok út­ját. Sokhelyen nincs gáz, villany, fűtés. Mi, kartaliak azonban úgy tűnik jól jár­tunk a hideg idő beköszönté- vel. Azóta ugyanis az 1004-es számú boltunkban megfelelő mennyiségű áru van. Problé­mánkat megírtuk már a Pos­tabontás rovatban is, sőt vá­laszt is olvashattunk az ille­tékesektől. Sáros, latyakos időben ugyanis a szállítók nem tudják megközelíteni az üzle­tet, így az máskor néha he­tekig kong az ürességtől. Most, hogy megfagyott az út, megindult a szállítás is. A legszomorúbb az, hogy a legfontosabb élelmiszereket nem tudjuk beszerezni, mint például a tejet és a kenyeret. így két kilométert kell gyalo­golni, még egy liter tejért is. így tehát csak abban re­ménykedhetünk, hogy a jövő hetekben is változatlan ma­rad az idő és egyéb áruval is feltöltik üzletünket. De ab­ban is reménykedünk, hogy az illetékesek egyszer mégis csak intézkednek és az áruellátás nem az időjáráshoz fog iga­zodni. Lengyel Imréné Kartal Búcsú a krónikástól A honismereti mozgalom nevelő-művelő, szocialista embert formáló szerepe ma már nem vitatható. A közsé­gekben, üzemekben, oktatási és művelődési intézmények­ben, valamint a különböző társadalmi és tömegszerveze­tekben folyó honismereti te­vékenység összefogása az el­múlt években a Hazafias Népfront feladata lett. Ök pedig nagymértékben tá­maszkodnak lelkes és a moz­galom iránt elkötelezett akti­vistákra. Az országosan csak­nem háromezer honismereti szakkör közösségei a közvet­len kutatással, gyűjtéssel tu­datosan erősítik a tagság ér­telmi, érzelmi kötődését egy- egy adott településhez, ezek múltjához, jelenéhez és jövő- jéhez. E háromezer honismereti szakkör egyikének, a pátyi szakkörnek éveken át vezető­je volt Molnár Jenő, a na­pokban elhunyt nyugalmazott tanító. Molnár Jenő 1903-ban szü­letett a Veszprém megyei Kékkúton. 1925-ben Pápán végezte a tanítóképzőt. A kö­vetkező évben, tehát 53 évvel ezelőtt került Pátyra tanítani. Az 1956-os ellenforradalom leverése után mint iskolaigaz­gató-helyettes társadalmi munkában irányítja a műve­lődési házat. Igazi népművelő volt. Talán ez is ösztönözte arra, hogy vállalja a községi krónikák évenkénti elkészíté­sét is. És e fáradságos mun­ka mellett arra is volt ideje, hogy a község régmúltját ku­tassa. írásaival a múlt és a jelen, a jövő szolgálatában ál­lott. Kutatásainak eredményeit a tőle megszokott tömörség­gel, a Pest megyei Hírlap ha­sábjain tette közkinccsé két évvel ezelőtt. Ekkor már lel­kes vezetője volt a községi honismereti szakkörnek is. Mindig azon fáradozott, hogy minél több embernek adhas­sa át ismereteit. Szervezett, irányított és tanítványait is a további kutatásokra ösztönöz­te. Gyakran mondta: „A hun szonnegyedik óra utolsó per­cei peregnek. Sietve kell menteni a szellemi és tárgyi kulturális értékeket.” Munkájának köszönhetjük,' hogy pontosan kiderült pél­dául, mikor alapították köz­ségünket. És hogy itt éltek hajdan a királyok nyeregké­szítői: ennek emlékét a ma is élő Nyerges családnevek őrzik. Feltevése szerint Páty egyike azon kevés számú te-,, lepüléseknek, amelyek lakot-. tan élték túl a török hódolt­ság nyomorúságos időszakát. Jelentősek azok a kutatási! eredményei is, amelyek a szá­zadfordulótól a felszabadulá­sig terjedő időszakot öleli!? fel. A felszabadulás utáni idő­szak történetével is sokat fog­lalkozott. Igen érdekelte a fa­lu életét ma is döntően befo­lyásoló termelőszövetkezet története. Alapozó munkája során c községi helytörténeti körben ma pezseg az élet. Idős lakók, fiatal pedagógusok, még if-i jabb úttörők lettek munkájá­nak méltó folytatói. Wiedermann Gábor Páty \ Társadalmi munkában Tanácstagi beszámolókon és a tanácsülésen is gyakran esett szó a dunakeszi főút mel­letti temető elhanyagolt ál­lapotáról. A környéken lakó nyugdíjasok elhatározták, hogy közösen rendbeteszik a teme­tő környékét. Kivágták a bo­zótot, helyrehozták a kerítést.' Még novemberben kezdték el a munkáit és amíg az idő en­gedte dolgoztaik. Eddig több mint 1500 óra társadalmi ■ munka van mögöttük. Solymosi László Dunakeszi Ostromállapot ? Amit kifogásol a beteg Nyílt levél * Majláth Jánosnénak Miután ön, tisztelt asszo­nyom, Nyüt levél H. I. újság­íróhoz felkiáltással fordult hozzám, úgy érzem, az illen­dőség úgy kívánja, hogy én is hasonlóképpen válaszoljam meg az ön, reám nézve tá­volról sem hízelgő sorait. Miről is van szó? December 20-án lapunkban közzétettem egy jegyzetet, melyben megír­tam, hogy — ellentétben a korábban tapasztaltakkal — a nagy havazás ellenére is szin­te másodpercnyi pontossággal érkezett Vácra a Nyugati pá­lyaudvarról 8 óra 35 perckor induló személyvonat. Öröm­mel konstatáltam továbbá azt is, hogy a vasúti kocsik azon a napon váratlanul tisztának tűntek, s a nagy hideg ellené­re is meleget árasztottak. írá­somban általánosításról szó sem volt, ezt aláhúzta a cikk címe is, mely így hangzott: Karácsonyi meglepetés. Igazán sajnálatos, hogy ön éppen akkor olvasta az em­lített jegyzetet, amikor már félórája hiába várta Göd-felső állomáson a Budapest felé tar­tó személyvonatot. Nem csodá­lom hát, ha „gúnyos mosolyra fakasztották a MÁV-ot dicsé­rő soraim”. Annál is inkább, mert mint írja, az ön által várt reggeli vonat immár hosz- szú idő óta, a menetrendben megjelölt 7 óra 16 perces idő­pont helyett, legtöbbször csak fél nyolc — háromnegyed nyolc tájban érkezik a Nyu­gatiba. így azután — idézem — csupán valamely csoda foly­tán érhet ön és néhány ezer társa időben a munkahelyére. A fenti sorok igazságát nincs okom vitatni, készséggel elis­merem, hogy megállapításai, sajnos, helytállóak. Azzal a megjegyzésével azonban már, engedelmével, vitába szállnék, hogy — idézem ismét — mi­előtt lelkes mondatait megje­lentetné, várjon egy-két na­pot, nehogy a MÁV rácáfoljon a dicséretekre. Tudniillik, jegyzetemben éppen hogy nem méltattam a Magyar Ál­lamvasutakat, pusztán abbéli reménykedésemnek adtam hangot, hogy — szó szerint: — a MÁV karácsonyi meglepeté­se most már hosszú időre szó­ló ajándék marad. Hogy nem maradt, s azt az egyedi esetet kivéve, továbbra is fűtetlenek a kocsik, késnek a vonatok, s vele együtt az utasok a munkahelyükről? Mindez azt példázza, hogy szerény írásom sem változta­tott az áldatlan helyzeten, azaz, reménykedésem, sajnos, alaptalan volt. ■ Tisztelettel (s ezúttal teljes névvel): Hegyi Iván Csaknem három hétág fe­küdt a budapesti Korányi Kórház belgyógyászati osztá­lyán Mihálovits Ferenc síziget- szentmiklósi olvasónk, aki pa­naszos levelében a többi kö­zött ezeket írta: „A kórház belosztálya olyan, mintha még az ostromállapot után élnénk nehéz napjainkat. Ugyan alakítgatták már jó pár éve, hogy kényelmes he­lye legyen az adminisztráció­nak, a portásnak, de mi hu- szonfcetten voltunk egy-egy kórteremben. Éjszakára 190 betegre jut egy ügyeletes or­vos és két nővér. Ha egyszerre van baj több helyen, ugyan melyik súlyos beteghez igye­kezzék? Gyógysizerhiánnyal küzdenek állandóan... A zsú­foltság miatt egymás ágyára köhögnek a betegek. A fenn- járók segítettek a mosakodás­nál, hőmérőzésnél, az ételek kiosztásánál, s együttérzésből figyelték az infúziósüvegeket. A nővér leginkább elmerült az adminisztrációban, s ami­kor a panaszaimat szóvá tet­tem, még engem tolt le, hogy­ha valami panaszom van, azt ne a főorvosi vizitnél jelent­sem. A férfi dolgozók rend­szerint ittasan járnak be és káromkodva végzik munkáju­kat. A takarítónő nem rendel­kezik a legelemibb higiéniá­val : kiviszi az ágy tálat és máris segítene kézmosás nélkül reggelit osztani... a részegeket is pont a földszin­ten kell kijózanítani ... Ordí­tás, üvöltés, verekedés a men­tőkkel nap mint nap ...” Felújítás alatt Elmentünk a Korányi Kór­házba. Megnéztük a belgyó­gyászati osztályt, ahol levél-. írónk feküdt, aki bár egy szó­val sem említi, de panaszai ellenére is visszanyerte egész­ségét a sok gonddal küszködő kórházban. A kórtermek valóban nagyok, 22 ágyasaik, zsúfoltak. A kórházat tény­leg most újítják föl, s az épü- letszámy, ahol a belgyógyá­szati osztály található, még a régi. Találomra szóba elegyed­tünk két beteggel is. — Több mint egy hete fekszem itt, de a bánásmódra nem panasz- kodhatom — így Balogh István Mendóről. — Éjszaka egy nő­vér jut a három 22—22 ágyas kórteremre, bizony kevés. Megesik, hogy én figyelek egy másik beteg infúziójára, de szerintem ez természetes, hi­szen kevésbé vagyok beteg, mint ő... A gyógyszerekkel eddig semmi probléma nem volt, mindent kaptam rende­sen. Ha valami hiányzik, a másik nővér ad a mi ápoló­nőnknek., Az osztályon egyet­len férfi dolgozik, ő végtele­nül rendes, még nem láttam részegen. Hegedűs Sándor Budapest­ről: — Valóban felhallatszik a földszintről a huzakodás za­ja, ha a beteg a folyosón kap hajba a mentőssel. De a kór­termekből semmi, vastagok a falak. Az egyetlen gondom a higiéniával van, elhanyagolt a mellékhelyiség. Mint másutt is Nem erre számítottunk a panaszos levél alapján. Átla­gos kórház képe fogadott min­ket. Meghallgattuk az osztály s a kórház vezetőit. Dr. Hol­länder Erzsébet osztályvezető főorvos: — Az 1. belgyógyászati osz­tályon, ahol a levélíró feküdt, nagy a munkaerőhiány. Ti­zenegy nővér helyett hat látja el a betegeket, s közülük is három szakképzetlen. Rend­szeresen megesik, hogy a szakszervezettel kapunk haj­ba, amiért az ápolónők a megengedettnél tovább dol­goznak. A szükséges három takarítónő helyett egy főállá­sú és egy részfoglalkozású nyugdíjas takarít. Egyetlen férfialkalmazottunk van, aki­re eddig soha nem volt pa­nasz. Elődje valóban ivott. El­ső alkalommal hazaküldtük, másodszorra elbocsátottuk. — Előfordult korábban, hogy a takarítónő segített a reggeli szétosztásában. Ezt több mint egy hónapja megtil­tottuk. — A betegek ágya körüli rend fenntartása a nővérek fel­adata, ezt nem ruházhatják át a „könnyű” betegekre. De ha valaki emberi együttérzésből megitatja ágyszomszédját, vagy figyeli, hogy ne fogyjon el az infúziós folyadék, csak hálásak lehetünk érte... Az osztály mellékhelyisége a re­konstrukció révén megválto­zik. Dr. Mondi Béla főigazgató főorvoshelyettes: — A levél­író panaszainak zöme a kór­ház zsúfoltságából ered. Ez a kórház több mint 200 eszten­dős, eredetileg szegényház volt. A felújítás még a felénél sem tart, az egyik újjáadoikí-; tott szárnyban már három- négy-öt ágyasak a szobák, a ilyenek lesznek a belgyógyá-, szafton is néhány év múlván Sok a teendő, mert a műemu’ lék jellegű épületből csak «. főfalak maradnak a régiek. ; — A kórház nemcsak fővá­rosi betegeket fogad, hanem aj körzetéhez tartozó települések, betegeit is Pest megyéből. A Költői Anna Kórház rekonst-’ rukciója miatt az odatartozó betegek egy részié is hozzánk kerül. Nincs gyógyszerhiány — Nem csoda, hogy sok az adminisztrációs tennivalónk: 11 napot töltenek átlagosan, a kórházban a belgyógyászati betegek, akik egyébként nemi 190-en (ahogy a levélben áll)á hanem „csak” 110-en vannak,1 s eredményes gyógyításuk.' egyik feltétele, hogy minden leletük, zárójelentésük kéznél; legyen, ha kell. — A kórházban nincs gyógyszerhiány. Éjszaka ugyan zárva a kórházi gyógyszertár, de minden osztályon van gyógyszerszekrény és élet­mentő szekrény, így, ha ki is fogy valamilyen orvosság, a hiány házon belül pótolható. — Rosszul értesült a levélíró a földszinti toxikológiai osz­tályt illetően. Ide mérgezést szenvedett betegeket hoznak az ország minden részéből, nem alkoholistákat elvonókú­rára. A folyosón kiáltozó pá­cienseink pedig sajnálatos ön­gyilkossági kísérletek elköve­tői, akikkel életük érdekében folyik a „huzavona” ... — Ismeretes a nővérhiány, is, azt pedig bizonyára a le­vélíró is belátja, hogy munka-; juk nem könnyű, s még ha meg is kísérlik, nem tudnak ezerfelé szakadni. , ■ V. G. P.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom