Pest Megyi Hírlap, 1978. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-28 / 304. szám
4 "xMrSap 1978. DECEMBER 28., CSÜTÖRTÖK KÖZMŰVELŐDÉS A DKV-BAN Felavatták HETI FILMJEGYZET Teszarsz Kálmán síremlékét Gondolatok egy százhalombattai (értekezlet után Ünnepélyesen felavatták szerdán a Rákoskeresztúri Vannak dolgok, amelyek annyira összetartoznak, hogy csak vizsgálódás céljából szabad különválasztani őket. Így kellene tennünk az oktatás és a közművelődés vizsgálatával is. De ma még a munkahelyi közművelődést elemezve, nagyrészt az oktatásról beszélünk. Bár nem vitatható e két terület összefonódása, azonban mégis hasznos volna vizsgálatukat külön elvégezni. Elsősorban oktatásról A Pest megyei Tanács köz- művelődési bizottságának Százhalombattán, a közelmúltban rendezett tanácskozása sugallta a fenti gondolatsort. S nemcsak ez, a legutóbbi értekezlet. A bizottság három kihelyezett ülést tartott az idén: tavasszal a Pest megyei Állami Építőipari Vállalatnál, nyáron az Óbuda Termelőszövetkezetnél és most a Dunai Kőolajipari Vállalatnál. Félreértések elkerülése végett: nem akarjuk lebecsülni az oktatást, s még kevésbé szembeállítani a kulturális munka e két fontos területét. De jelenleg a megosztott figyelemből a kelleténél kevesebb jut a közművelődésre, s ezen belül is a módszertani és tartalmi munka elemzésére. A DKV-ban jogos büszkeséggel hangoztatták, hogy az 1320 fiatal dolgozójuk közül mindössze tizennégynek hiányzik az általános iskolai végzettsége. Érdemes idézni egy pasz- szust az írásos anyagból: „Mélyreható helyzetelemzés után 1980-ig terjedően kidolgoztuk a középtávú komplex művelődési tervet, amelyben megfelelő színvonalon képzett munkaerő-szükségletünk érdekében nagy súlyt helyezünk dolgozóink folyamatosan megvalósítandó általános, szakmai és politikai képzettsége emelése. s a beiskolázások megteremtése érdekében. A köz- művelődési munka egyéb ősz- szetevői, s a közművelődési intézményekben folyó munka hasonló figyelmet igényelnének." Más is, több is Áz utóbbi megállapításon igazán nem szabad vitatkozni. De az idézet mögött észre kell venni a már említett torzulást. mert a közművelődés más is, több is, mint a „képzett munkaerő-szükséglet” biztosítása. Lényegében alkalmazza. felhasználja a megszerzett ismereteket a munkahely mellett a szabad időben is. A közművelődés tehát további lépést tesz: segíti a művészeti alkotások befogadását, sőt, az amatőr szintű alkotást is, további érdeklődést kelt és ezzel gazdagabbá formálja, ki- telijesíti a személyiséget. Nem „egyszerűen” képzetté, hanem sokoldalúan műveltté teszi a dolgozó embert, s ennek kedvező hatása — bár számokban nehezen mérhetően, de — jelentkezik a termelésben is. A közművelődési bizottság ülésén valahogy kevés szó esett a vállalatnál folyó tényleges közművelődési munkáról és annak tartalmi vonatkozásairól. Alig hallottunk valamit a szocialista brigádok kulturális vállalásairól, és azok teljesítéséről. A Barátság művelődési ház munkájától alig említettek többet, minthogy a „kapcsolatok javításra szorulnak”. De, hogy e megállapítás mögött milyen feszültségek húzódnak meg. arról nem beszéltek. Nem tudtuk meg, hogy a helyi körülmények között mi nehezíti, mi akadályozza a művelődési ház és a függetlenített vállalati népművelő munkáját. Legföljebb annyit: „Rossz a rendezvények látogatottsága.’’ Ugyancsak félig megválaszolt kérdés maradt, hogy miért csökkent az ismeretterjesztő előadások száma és főképpen az érdeklődés. Túlzottan altalános Egyébként a DKV-nál különösen nehéz volt egységes és átfogó képet alkotni a közművelődésről. Talán azért, mert — szó szerint — kimerítő mennyiségű statisztikai táblázatot kapott a bizottság minden tagja. Szerény becslés szerint háromezer (!) adatot kellett átböngésznie a 19 oldalas beszámoló mellett annak, aki lelkiismeretesen akart felkészülni a tanácskozásra. S emellett kinek-kinek magának kellett elvégezni a számok összehasonlítását, párhuzamba állítását, tehát a statisztikai elemzést. Nos, így jött létre a túlzottan általános konklúzió: tisztelet és megbecsülés mindazoknak, akik már eddig is sokat tettek a DKV dolgozóinak közművelődóséért; jelentős fejlődés indult meg, de sok még a tennivaló a tartalmi munka színvonalának javítása érdekében. Ez a megállapítás Pest megye vállalatainak többségéről szó szerint elmondható. Bár a DKV-ban az átlagosnál többet áldoznak a közművelődésre: a vállalatnak több mint 3 ezer dolgozója van és 600 ezer forintot költenek kulturális célra. S Százhalombatta közművelődési életében is jelentős szerepet tölt be a vállalat: a város egyetlen művelődési házát ez a gyár hozta létre még alapításakor és az intézmény közös fenntartásához évente 200 ezer forinttal járul hozzá. A kulturális alapból jut arra is, hogy a dolgozók rendszeresen Budapestre járhassanak színházba. A DKV munkásszállóján két éve ízléses és jól felszerelt klubövezetet alakítottak ki, s a gyári közművelődési könyvtáron kívül, a vállalat ad helyet a városi könyvtárnak is. Válasz a hogyanra? Ez a felsorolás — amely korántsem teljes — megannyi lehetőséget jelent és bizonyítja, hogy a DKV-ban áldozatkészen segítik a közművelődés feltételeinek megteremtését. Ezért is nagy kár, hogy nem sikerült a vállalati köz- művelődésről konkrétabb képet alkotni. Így aztán nem lehetett választ adni a legizgalmasabb kérdésekre: hogyan kellene feloldani a kétségtelenül meglevő feszültségeket? Milyen gyakorlati módszerekkel lehetne elindulni a jelenleginél árnyaltabb, az igényeket és a célokat jobban ösz- szehangoló és főleg hatékonyabb közművelődés felé? Kriszt György Már a karácsony hangulatát tükrözte a váci Művelődési Központ előcsarnoka a mennyezetig érő színes fenyőfával és ünnepi volt a hangulat a színházteremben is, ahol a Budapesti MÁV Szimfonikusok tartották hangversenyüket az elmúlt héten. A műsor első számaként Sztravinszkij Petruska-szvitje hangzott el. Az eredetileg zenekari kísérettel játszott zongoradarabot Gyagilev tanácsára írta át Sztravinszkij táncjátékká. 1914-ben Párizsban mutatták be az orosz balett előadásában. A négy tételes műben orosz népi témát dolgozott fel a szerző. A tételek: Farsangi népünnepély, Petruskánál, A mórnál. Farsangi népünnepély és Petrus- ka halála. A pétervári vásárban megelevenedő bábok: Petruska, a balerina és a mór tragikus története népi elevenségével, realisztikus ábrázolásmódjával és kiváló hang- szerelésével hat. A zenekar kitűnő előadásban, a mű humorának, játékosságának biztos érzékeltetésével küzdött a zene elfogadásáért ,s ez részben sikerült is — nemcsak udvariasságból tapsolt a hangverseny közönsége. A műsor két része: a modern Sztravinszkij mű és a romantikus Csajkovszkij zongoraverseny más és más zenetemetőben Teszársz Kálmán tanítónak, a szervezett pedagógusmozgalom kiemelkedő egyéniségének síremlékét. Az ünnepségen — amelyen képviseltette magát a vasasszakszervezet központi vezetősége is — a Pedagógusok Szakszervezete elnökségének nevében Pataki Tiborné alelnök emlékezett Teszársz Kálmánra, aki a századelőn kezdeményezője volt a szocialista tanítói szakszervezet létrehozásának. A Magyarországi Tanítók Szakszervezetének 1918. december 30-i alakuló ülésén alelnökké választották, később átvette a szakszervezet lapjának az Üj korszaknak a szerkesztését. Teszársz Kálmán a felszabadulás után is — egészen 1952-ben bekövetkezett haláláig — tevékenyen részt vett a mozgalmi munkában. Síremlékén elhelyezték a Pedagógusok Szakszervezete központi vezetőségének koszorúját. kedvelő réteghez szól, így együttes előadásuk némileg erőltetettnek tűnt. Csajkovszkij három zongoraversenye közül a B-moll a legismertebb, a legnépszerűbb. A zeneszerző 1874—75-ben komponálta a klasszikus keretben romantikus témájú, s nemcsak külsőségekben gazdag hangversenyművet. A három tételes versenymű első tétele Desz-dúrban hangzik, nemes pátosz és erő sugárzik belőle, a második tétel eleje és vége románc, a középső rész népszerű francia dal szellemes scherzo- és keringőformában. A zárótétel tüzes orosz tánca, a szélesen ívelő második téma és a zon.- goraszóló nehéz feladat elé állítja a zenekart és a szólóhangszerest egyaránt. Dráfi Kálmán, fiatal zongoraművészünk együtt lélegzett a zenekarral. A nagy romantikus érzelmeket hűen tükrözte az előadás, virtuozitás párosult érzelmi telítettséggel, s kimagaslóan jól sikerült a zárótétel elsöprő tempójú befejező része. Oberfrank Géza, az est karmestere mindkét zeneszerző világában otthonos volt, a közönség azonban a Csajkovszkij versenymű előadását érezte igazán magáénak. Hajós Anna EGY ELŐADÁSBAN, VÁCOTT Klasszikus és modem alkotás m A MUZSIKA OLCSÓ KÖNYVTÁRA Orfeusz-könyvek Aligha mondhatná valaki, hogy a Zeneműkiadó könyvei egysíkúak. Még akkor sem, ha csak a muzsikára gondolunk: a zenéről is százféleképpen lehet írni. A lényeg az, hogy a jó téma megtalálja a megfelelő felkészültségű és tollú szerzőt, s akkor a siker sem marad el. Mint például a Verdi-operakalauz esetében, amely a népszerű zenei olcsó könyvtárban, az Orfeusz-sorozatban látott napvilágot. Verdi-operakalauz Az olvasó azt hihetné, hogy az operakalauzok egy kaptafára készülnek. Azaz valaki kigondol egy sémát, vagy szerkezetet, s akkor azon keresztül minden zeneszerző munkássága átvilágítható. Bizonyára ez lenne a legkényelmesebb, de egyben a legrosz- szabb megoldás. Várnai Péter sem véletlenül tartja távol magát ettől a gyakorlattól. Másfél évtizedes Verdi-kutatásai alapján megteremtett egy olyan önálló értékrenddel rendelkező szemléletet, amely nem igényel idegen beavatkozást. Vagyis nincs arra szüksége, hogy belekapaszkodjon a sorozat további két kötetének — Spike Hughes Mozart-, illetve Erich Rappl Wagner-ope- rakalauzának — megírásmódjába. Sőt hovatovább — egy átdolgozás során — azok meríthetnének belőle, már ami egy-egy téma körüljárását és feldolgozását illeti. Várnai könyvének a jelentőségét csak növeli, hogy bár választott témája szerint Verdiről ír, mégis azt érezzük, hogy itt többről van szó, mint egy szerző oiture-jének felfaj- téséről: az operamuzsika miértjeinek és hogyanjainak az értelmezéséről. A zenetörténész a Verdi-operák dramaturgiáját fogja vallatóra: zene és szöveg viszonyát, a dal- lam-ritmus-harmónia-hangszín kifejező egységét. a zenei építkezés összetettségét. A könyvben az összefüggések nem kiragadott példák, sokkalta inkább egy zeneszerző fejlődésrajzának olyan csomópontjai, amelyek folyamatukban szemlélve adják kezünkbe a megértés kulcsát. Nem véletlenül jegyzi meg egyhelyütt Várnai: ha tisztában vagyunk a szövegfordulatokkal, ha értjük a cselekmény mozgató rugóit, az egyes jelenetek konfliktusait- a muzsika már nemcsak zenei szépségével hat ránk, hanem értelmével, logikájával. S talán ez az a többlet, amit Várnai könyvéből leginkább meríthetünk: nyitottságot az opera, mint műfaj iránt, s a szórakozás mellett elmélyülésre serkentő igyekezetét. Ahogy Verdi is mindig mondani akart valamit hangjegyeivel, ez a könyv is úgy próbálja az olvasóba beletáplálni az opera szeretetét, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. Zenei zseblexikon Ha csupán a zeneművek címéből ítélnénk, bizonyára sok találós kérdést kellene a ma muzsikusának és zenebarátjának tisztáznia. Például azt. hogy az Elfelejtett keringők nem a megíratlanságra, vagy emlékezetkiesésre utalnak, hanem Liszt három késői zongoraművét jelzik, amelyek szokatlanul merész dallamfordulataik és harmóniaviláguk folytán Bartók és Schönberg újításainak előfutárai közé tartoznak. Azt sem tudják sokan, hogy a Pacific 231 cím egy gőzmozdony típusát jelöli meg Honegger művében, s a darab pedig ennek az útját eleveníti meg két vasútállomás között. S ha már az érdekességeknél tartunk, azt is megjegyezhetjük, hogy az üvegharmonikát állítólag Benjamin Franklin találta fel, s annak idején Mozart és Beethoven érdeklődését is felkeltette. Folytathatnánk a böngészést Darvas Gábor Zenei zseblexi- konában. A mű a négy esztendeje közreadott Zenei minilexikon újólag megjelentetett bőséges adattára. Áttekinthetőségével még azoknak is ismereteket nyújt, akik a rejt- vényfejtők gyorsaságával akarnak tájékozódni. Első részében tartalmazza mindazt, amit darabokról, szakkifejezésekről, hangszerekről, fogalmakról, műfajokról, formákról, zenetörténetről, tudni illik, míg a második rész zeneszerzők és előadóművészek életrajzi adatait közli. M. Zs. Sylvester Stallone és TaliaSIiire a Rocky egyik jelenetében. Rocky Mielőtt bármit mondanék erről az amerikai filmről, el kellene döntenem, minek higgyek vele kapcsolatban? És hogy mit higgyek el? Higgyek abban, hogy az a három Oscar-díj, amelyet ez a film 1976-ban kapott, érdemes művet díjazott? Hogy valóban ez volt az év legjobb filmje, hogy valóban ennek a rendezése a legjobb, s ezt vágták a legjobban? Higgyek abban, hogy az sem volt érdemtelen, amikor összesen tíz Oscar-díj- ra jelölték a Rockyt, köztük a legjobb színész és a legjobb eredeti forgatókönyv díjára a főszereplő-író Sylvester Stal- Ionét — aki ezzel a kettős jelölést illetően felzárkózott Orson Welles és Charlie Chaplin mellé? És elhiggyem, hogy a Rocky joggal sorakozik Welles és Chaplin művei mellé? Mindezt szívesen elhinném, mindebben szívesen hinnék, ha a „szuperfilm” hagyná. De nem hagyja, és épp ezért jóformán semmit sem tudok elhinni abból a nagy csinnadrattából, amely ezt a filmet körülvette, s — majdnem biztos — nálunk is körül fogja venni. Mi bajom a Rockyval? Magával a filmmel tulajdonképpen semmi. Ez pontosan olyan, amilyennek egy ilyen .sikertörténetnek Hollywoodban lennie kell. Van benne egy kissé máié, nagydarab fickó, bizonyos Rocky Balboa, aki, mint a neve is mutatja, olasz bevándorló szülők gyermeke. Rocky már nem tinédzser, harminc felé jár. Bokszol, de nem valami nagymenő. Abból él, hogy sikeresebb honfitársa részére „behajtja” a kissé nagyvonalúan „őrzési díjnak” nevezett zsarolási pénzeket, s ezekből az összegekből neki is csurran- cseppen valami. Vonzódik egy félszeg, szemüveges madárkereskedő lányhoz, és szeretne feltörni. Véletlenül épp őt szúrja ki a nagy világbajnok egy látványos bokszcirkuszhoz ellenfélként. Rocky azonban kemény diónak bizonyul, végig bírja a tizenöt menetet, sőt meg is roggyantja a nagyhangú bajnokot. Ezzel elérte élete nagy célját. Nos, ebben a sztoriban nincs az égvilágon semmi. De pontosan ettől a semmitől kell berzenkedni. Felfogható ugyanis a Rocky úgy, mint a végtelen lehetőségek hazájának nagy apoteózisa: ime, egy kis senkire is ráragyoghat a hírnév, belőle is lehet valaki. Mindenkiből lehet valaki, hiszen ez Amerika. No, de hát ez Amerika? Hány kis senkinek, nyomorultnak, rosszul élő, rosszul kereső, elnyomott, kizsákmányolt emberkének adatik meg a Rockyk lehetősége? Hogy éppen ez benne a szép? Hogy álmodni lehet és szabad, sőt. kell is, mert más úgysem adódik? Hogy ez megint csak az „amerikai álom” egy újabb változata? Hogy megoldás helyett a remény mézesmadzagját húzogatják milliók orra előtt? Hát kit érdekel ez, ha ezek a milliók majd éppen azért nézik meg ezt a filmet, hogy reményeiknek legalább a filmen való megvalósulását láthassák?' És felfogható a Rocky úgy is, mint a sok-sok kasszafilmen, kommerszsikeres kipróbált fogások, sablonok újabb összefércelése. Sylvester Stallone tulajdonképpen a maga életsztoriját adja el és játssza el a filmen — de ez a „valódi” is úgy hat, mint egy érzelgős hollywoodi filmtörténet. Az élet utánozza a filmet, mint nemrég a Bobby Dieerfield esetében is láthattuk. Hogy aztán ebben a fércsztoriban még olyan giccses motívumok is bőséggel akadnak, mint például a kis csufi madárkereskedő lány megszépülése, amikor Rocky „felfigyel" rá, meg hogy Rocky a nagy meccs végén, félig hülyére verve, teljesen bedagadt szemekkel, vé- rezve, támolyogva a lány, Adrian nevét üvölti az orra alá dugott tucatnyi „élő” tévé- és rádiómikrofonba — ezen már fenn sem akadok. Ez a szirup hozzátartozik ehhez a filmhez. És azon sem akadok fenn, hogy Stallone színészi „erejéből” többre alig telik, mint hogy igen élethűen utánozza Marlon Brando beszédmodorát és modorosságait, meg, hogy tényleg elég keményen bokszol és tréningezik. De hát ez hiég nem színészi munka a szónak abban az értelmében, ahogy például épp Brando játszik, vagy Welles és Chaplin (Stallone „riválisai”) játszottak — mondjuk az Aranypolgárban vagy a Diktátorban. A Rocky számomra nem egyéb, mint a nagyon ügyesen eladott óriási közhelyek gyűjteménye. Közhely maga a „nagy” sztori, közhely Rocky, mint figura, közhely valamennyi mellékszereplő, közhely a külvárosi nyomor meg a nagyváros fényeinek szem- beállítása, közhely a pózoló nagymenő bokszoló (akin nem nehéz felismerni Muhammad Ali visszfényét). Közhely a bokszmérkőzések körüli látványos cirkusz „leleplezése”, közhely az összekacsintó „kritika” a kétszázadik évfordulóját ünneplő Amerikával szemben, közhely, hogy a két főhős egyike bevándorló, a másik meg néger. Közhely Rocky nagy célja, és közhely, hogy ebből a nagy célból végül semmi nem jön ki. Csak egy valami nem közhely: az, hogy ez a különben hozzértően, a semmit is valaminek a látszatává tupírozó szakmai ügyességgel készült film egy év alatt hetvenmillió dollár bruttó hasznot hozott, és hogy ennek tíz százaléka a szerződés szerint Sylvester Stallonéé. Ez valóság. De — furcsa módon — még ez a valóság is közhely, méghozzá szomorú közhely. Mert lehet-e más, mint szomorú, hogy egy ilyen film a világsiker mennyországába mehet? Kétdioptriás távolbalátás Vígjátéknak hirdeti a főcím rejtegető manőverei egy ki- ezt a bolgár filmet, de igen csit több társadalmi mélység- szűkén mérik alkotói a nevet- e§y k>cs't több humornivalót. Ha a szülők tudta ra,l dolgozták volna fel, in- nél-kül összeházasodó fiatal kább lett volna víg a játék, egyetemista párnak a tényt Takács István Nagyobb hangsúlyt a lényegre
