Pest Megyi Hírlap, 1978. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-24 / 303. szám
wAw.w.va Illyés Gyula'Hegyi-átjain az idősödésnek Igen, elmaradt a szem. Jöttünk tovább. Elmaradt a fül. Megint egy fog. Egy ujj el-el- maradozott, majd elmaradt az orr. Zihált, meg-megáflva a tüdő: elmaradt! Akadt máris siránkozó közöttünk; hazugul túlsajnáltatva magát, hiszen ezután maradt csak el az agy. És jelzett leállást a szív. Kitört most már a jajveszék, a nagy, de egyre színészies túlzással, mert hiszen jöttünk, csak jöttünk, ámulva tovább. Elmaradt bár a kezdetén a láb. Háromkirályok Pékassy Csaba metszete Takacs ImreBetlehemet faragó ember Gondolatomhoz kell a jó kés. Még előbb a fűrész, a balta, a szekerce. Gondolatomhoz odafémék ezekkel, de nézem csak hosszan, elmerengve a fatömböt, mint egy világot — hol üssek rést benne a gyermek bölcsőjének T Jelenetet hogyan csinálok, míg hangzik a mennybe viharzó örömének ...? Polgar lstv3.it Ólomlovasok Somán György azonos című festményéhez Honnan jöttetek s milyen táj felé, hova vágtattok, ólomlovasok? Már napok óta nem hagytok nyugodni, kábultan járok, lázban vacogok. A gyermek, aki voltam valaha, trombitákat hall s patadobajt s önmagát látja egy szűk udvar mélyén, hol nyaranta a gyom mindig kihajt. A gyermek, aki voltam valaha, játszik, soványka arca kipirult — pálmák alatt ő lovagol az élen, míg jobbról néger, balról kicsi kurd s rézbőrű harcosok hada sürög, de ők csak mennek, mennek biztosan, át dzsungelokon, megáradt folyókon, s előlük minden gonosz elrohan, tigristetemek, hüllők, leopárd hullái jelzik útjuk, agyaras hím elefántok roggyant végtagokkal, s ki az élen jár, mindig ugyanaz; kiált, hogy hajrá! előre! roham! ahol a Nap lebukik, arra int, hogy elfogják a Tűzgolyót — Tabukként tegyen az mindig parancsuk szerint Merev ködökben fémes csillanás — a gyermek, aki voltam valaha, töprenkedőn a szobapadlón térdel, térde körül kis elszánt csapata: egy várkastélyt, mely dölyföl a hegyen, készülnek harccal elfoglalni most — már támadják is, és már fenn a zászló, már ők uralják a mély hegyszorost... A gyermek, aki voltam valaha, régi árnyak közt kábán tántorog — kiemelték a fullatag világból színek és formák, mint anyás karok. Vásznadon, Mester, búvó életem lebeg, életem lelke: az örök, az örvényekben sem veszendő, titkos, édes gyermekség — félénk gyönyörök, vak képzelgések, csínyek, émelyes, kényszerű ízek, halált-megvetés, boszorkás álmok, néma ijedelmek — a Kuszaságból összeállt Egész. Kísértet-lovasaid hallgatag csapata, hallom, halkan hogy* üget — most éjszaka van, szobámba betértek, a mének rázzák fém sörényüket, Hol adjak helyet Máriának, ha szoptatni kicsike fiát majd leülne.II És a pásztorok hova állnak? Az angyalok hol röppennek be hegedülve? És Józseffel mit műveltessek? — se közel, se távol ne legyen, de ott legyen! A királyok kívülrekednek, csak szegények férnek egymáshoz a kis helyen. lekuporodom, gyors sorakozás, torz rémek gyűlnek — hajrá, ellenük! az élen én, s a küzdés reggelig tart — valaki ekkor durván szíven üt, de nem eszmélek — fog a kábulat, a láz, amely vacogtat, a csata, a színek, formák — lelke életemnek, a gyermek, aki voltam valaha. — Tudom, hogy anyagi áldozat, de nézzük meg az új produkciót. Meg akarom nézni, mit tudnak a többiek. A felesége megint megértette a kérést, megcsókolta az artistát, hozzá- simult, és megnézték az új produkciót A karikalábú ember benne volt a produkcióban. Nem csinált semmit, csak bohócsapkában a görbe lábát mutogatta. A közönség tízért röhögött Az artista nem szólt semmit, csak elhúzta a száját, és aztán otthon még többet gyakorolt, hogy a következő felvételnél a legjobb legyen. Amikor elment a következő felvételre, a következő produkcióhoz, az igazgató megint sakkozott. De most egy háromméteres emberrel. Az artista most már tudta, mi a dolga, nem köszönt, nem hajolt meg, csak csendben leült a szemétkosárra, és várta, hogy a sakkpartinak vége legyen. Két óra múlva lett vége, az igazgató nyert, és a vesztes, a háromméteres ember hozott egy üveg konyakot. Amikor az Igazgató megint felült a falóra, és megadta a jelt, az artista elkezdte a produkciót Felugrott a hatméteres szobában, beverte a fejét a plafonba, már öt ford-szaltót csinált a levegőben, és kézállásban végezte. Az igazgató a falovon elhúzta a száját. — Magasabbra nem tud? Az artista beleharapott a szájába, egy csepp könny a szempilláján rez- gett. — De kérem szépen — mondta halkan, meghajolva —, bevertem a fejem a plafonba. — Jó, jó — mondta az igazgató a falovon —, de az lenne az igazi, ha átütné a plafont Megint megértette artista felesége, megint anyagi áldozatot hozott, és egy szobrásztól kibéreltek egy tíz méter magas műteremlakást. Az artista éjjel Is gyakorolt, a csillár nyolc méter magasan volt, az öt szaltóból hat lett, és a végén kézállásból zuhant spárgába, és onnan ismét kézállásba. Amikor már hibátlanul kidolgozta a mutatványt, az artista felesége megint anyagi áldozatot hozott: elmentek, megnézték a második cirkuszi produkciót. A második produkcióban a háromméteres ember is benne volt. Az artista most már nem húzta el a száját, csak összeráncolta a homlokát. Harmadszor, amikor elment a felvételi irodába, már nem ült a sarokba, a nagyasztal mellé húzta a szemétkosarat, és nyakát nyújtva, minden idegszálát megfeszítve figyelte, hogy az igazgató és egy kéz nélküli légtornász hogyan sakkozik. Az artista tisztán látta, pontosan megfigyelte, hogy az igazgató képtelen kombinálni, ha a lóval gé hatra kellene ugrania, akkor gyaloggal az ef háromra megy, ha a gyalogot kellene a gé négyre húznia, akkor a királynővel fut. Az artista a szemétkosáron ülve, azt is megfigyelte, hogy a kéz nélküli légtornász zseniális, sokkal jobban sakkozik, mesterhúzásokat csinál a lábával, és mégis, mindezek ellenére is, a játszmát elveszti, és hoz az igazgatónak egy üveg konyakot Amikor az igazgató megitta a konyakot, és megint felült a falóra, megint az artistára kiáltott: — Mit akar? — Semmit — mondta halkan, zavartan az artista —, csak nézem a sakkot — és elment Az artista, amikon hazament leszerelte a csillárt a tíz méter magas műteremből, egy húsz méter magas fára kötötte az udvaron, és most már a halálugrást gyakorolta. Arra gondolt, előbb sakkozik, aztán bemutatja az igazgatónak a halálugrást. Száz és száz járókelő bámulta az artistát, amikor a halálugrást gyakorolta. Az autóbuszok és a villamosok megálltak az utcában, és az utasok lélegzetüket visszafojtva nézték a halálugrást. Az artista naponta húsz órát gyakorolt, mutatványa mindig sikerült, könnyedén ugrott, és a felvételi irodába is jókor, korán érkezett, és leült az igazgatóval sakkozni, és nagy megerőltetésébe telt, hogy elveszítse a játszmát, de elvesztette, és hozott az igazgatónak egy üveg konyakot, és várta, hogy bemutathassa az igazgatónak a halálugrást. De az igazgató csak itta a konyakot, és nem kérte az artistát, hogy mutassa be a halálugrást. De azért az artista a negyedik produkcióban benne volt. Sikert aratott. De otthon már t *£ bé. Csak feküdt, elhízva, lomhán a heverőn — és mert tudta, hogy világ körüli útra indul egy produkció —, csak azon gondolkodott: vajon a menedzser tud-e sakkozni? A gyermekek éve Költői Ádám; Maréknyi föld F orogni kezdett vele a világ. Hasonlót csak egyszer érzett Talán negyven évvel ezelőtt. A cséplőgépnél zsákolt. Sápadt krumplilevesen élt nyár eleje óta. Vállal feszült a búzával teli zsák alá, s hirtelen kavargó, sötét fátyol hullt a szemére. A föld adta mindig a kenyerét. Öt-hat holdat túrtak az asszonnyal felesből. Kukoricát, krumplit, répát kapáltak. Nyáron az aratók közé állt. Ilyenkor naponta nekigörnyedt a messzi útnak a felesége. Az ételt vitte utána, még a szomszéd faluba is. Amikor a gazdák behordták az udvarokba, szé- rűskertekbe a gabonát, elindult a cséplőcsapattal. A forró, sűrű por izzadt testükre tapadt, torkukat és szemüket marta. Azután jött a téesz. Az sem volt könnyű. Hiszen tudta ő, akármilyen a világ, csak a munkával bírja rá az ember a természetet az adakozásra. Eszerint is cselekedett. Szépen éltek ekkor. A horpadt tetejű házikó padlása megtelt terméssel. A sebesen vonuló felhők mögül azonban csak résnyi utat talált felé a nap. Hamarosan a temetőbe kísérte asszonyát. Magára maradt. Türelemmel, csendesen viselte sorsát. A kert volt mindene. Benne a gyümölcsfák, a bokrok, virágok — erőt adó társai. Mert amíg él, dolgozik az ember. S amíg dolgozik, van értelme az életének. A múló évek magánya lassan mégis körülfonta, mint a kúszó szőlőinda az udvar végén az öreg eperfát. A fia is egyre hívta hozzájuk, a városba. Töprengett. Harmadnap se szólt, csak bólintott. Faluhelyen oly gyorsan száll a hír, mint ahogy a szél röpíti őszön a leveleket a tető felett. Nemsokára komoly vevő jelentkezett a házra. Tanyasi népek, akik öregségükre közel kívánkoznak már az emberi együttlét melegéhez. Kezébe se vette az asztalon magasodó pénzköteget. Szótlanul, közömbösen nézte. Neki az életet biztosító, fölfogható értéket mindig a föld közvetlen kincse jelentette: a zsákokba kötött búza és rozs, a verembe takart burgonya, a padláson szétterített kukorica. Az összeget mindjárt a fia rakta táskába. A lakás után megvehetik az autót is. Az öreg fa gyökerei mélyen kapaszkodnak a földbe. Nehezen vált meg otthonától. A kerthez kapaszkodott leginkább. Röpülhet-e majd a madár a kalitkában? Mert az a városi skatulyaház... A költözéskor kezébe került a lomok közül egy madzaggal átkötött szakajtó. Hátrament vele a szőlőbe. A friss, puha földbe ásta ujjait. Néhány szál fehér csillagvirágot is (szegény asszonya szerette) kiemelt tövestül. Amikor felült a holmik közé a teherautóra, az ölébe szorította a púposra pakolt szakajtót. Nyugodtan élhetett. Gyerekei mindennel ellátták. Csak a terített asztalhoz kellett ülnie. Külön szobát kapott. A menye kiment a piacra, s megvette a legnagyobb virágcserepet. Az öreg az ablak alá állította. Teliszórta a hazai földbe, belenyomta a csillagvirágot. Ezután órák hosszat ezzel foglalatoskodott. Öntözgette, puhítgatta, késsel forgatta a földet. Leste, mint egykor a kertben, hogyan ágaskodik a fény felé a vékony szál. Idegenül nézte a sok furfangos masinát. A kenyérvágó, gyömölcs- hámozó, mosó, mosogató, mindentévő gépeket. Azután a mozdulatlan, tehetetlen kezére pillantott. A hirtelen ráhulló kényelem úgy tűnt neki, mintha megnyílt volna alatta a föld, s ő száll alá, lebegve súlytalanul, — Unoka kéne már! — sóhajtotta ki egyszer vacsora után. — Majd, ha meglesz mindenünk — vágták rá a fiatalok. De hiszen megvan itt minden! Valami azért mégis hiányzik. KI érti például azt a furcsaságot, hogy napközben is zárják az ajtót. A ház elé se lehet kiülni a lócára, a szomszédokat még nem is látta. A hangjukat azonban már jól ismeri. A vékony betonfal áttelefonozza a túloldali szót. Az egyik reggelen becsöngetett két fiatalember. Vállukon széles szájú szerszámostáska himbálózott. A menye nyitott ajtót. — Megkezdjük a gázszerelést — lépett be elsőnek a nyurga. — Már nagyon vártuk magukat. A szakállas az értetlenül néző öregre mosolygott. — Gázfűtés lesz itt ezután. Micsoda kényelem, ugye, bátyám? Még tüzelni se kell majd. Az ő szobájában kezdték a munkát. Újságpapírra borították a vésőket. A táskából előágaskodott a kalapács hosszú nyele. — A konvektor az ablak alá kerül. Ott lyukat vésünk. Útban van ez a virág. Az öreg tétován állt eddig az ajtóban. Megrezzent a szeme e szóra. A szerelők már léptek is. — Segíts, komám! — Emeljük fel! — Hogy fogod? — Vigyázz, megbillen? — A hétszentségit! Tompán puffant a nagy cserép. Darabokra hullott. A föld szétszóródott a szőnyegen. Mintha kasza éle suhintotta volna az öreg sarkát. A földbe markolt. Hirtelen kavargó, sötét fátyol hullt a szemére... A menye vízért szaladt. Mire föleszmélt, már össze is söpörték a homokot. A szemetesládába lapátolták. Ujjai még mindig görcsösen markolták a maradék földet. — Úgyis útban volt már — ült mellé a fiatalasszony. — A gázfűtés kényelmes lesz, meglátja. És — kell a hely is, mert azt terveztük Gyuszi- val, hogy áthozzuk ide a tévét, magának. Mi újat veszünk. Színeset. Jó lesz, apuka? Az öreg szótlanul, mereven nézett
