Pest Megyi Hírlap, 1978. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-24 / 303. szám
PEST MEGYÉI VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! AZ MSZMP PEST MEGYEI BIZOTTSÁGA ÉS A MEGYEI TANÁCS LÁPJA xxn. évfolyam, 303. szám Ára 1,50 forint 1978. DECEMBER 24., VASÁRNAP A fenyőfa gyökere műnkben megjelenő képen. S ha fölállítjuk szobánkban a fenyőt, akkor arra is gondunknak kell lenni, mi lesz a gyökerével, s azoknak a fáknak a gyökerével szintén, amelyeket majd jövőre, azt követően, évek múlva akarunk néhány napra szobánk díszévé, az ünnep jelképévé tenni. K épletesen szólunk, így óvakodva a nyers valóság ünnepkor nem illő emlegetésétől? Miért óvakodnánk? A valóságon semmiféle szópalást nem másít; olyan, amilyen. Csakhogy: milyen? Hiszen éppen abban van e valóságnak különlegessége, hogy közös jegyei ellenére mindenkinek más. Kicsivel vagy többel, de más, mint azoké, akiket ismerősként, ismeretlenként, kortársainknak tarthatunk. Valóban csak akkor mérhetjük fel magunkat, helyünket mindennapi életünk közegében, ha örökösen másokkal vetjük össze, hová jutottunk? Vagy éppen ezzel tesszük sorsunknak a legrosszabb szolgálatot, mert mércét tévesztünk, s vele az ítélet is hibás lesz? Megkockáztatjuk: sokféle bajunk, tévedésünk, gondunk oka, hogy először, másodszor, s harmadszor is másokra gondolunk, amikor teendőkről, kötelmekről hallunk beszélni, s először, másodszor, s harmadszor is magunkra gondolunk, amikor eredményekről, járandóságokról tudat a szó. A fa, igen, a fa a mienk, de mi gondunk a gyökerével? S még inkább, mi gondunk lehet a talajjal, melyen növekedett, a csemetével, amelyből fává felnőttese- dett? Valakinek azonban magot kell ültetnie, máskülönben soha nem lehetne a fa a mienk. S kétséges, föloszthatjuk-e úgy, a magunk szerény sugarú világát, hogy ne váltakozzék benne a fa birtoklásának joga, s a mag ültetésének kötelessége? Gyakran megkíséreljük e kétséges műveletet, s hökkenten csodálkozunk, más az eredmény, mint amit vártunk. Ha hibás irányban indultunk el, miért váratlan, hogy nem oda, s nem altkor érkezünk, ahová, amikor szándékaink szerint jó lett volna? S ilyenkor az eredménnyel vagyunk elégedetlenek, holott mással kellene elégedetlenkednünk. önmagunkkal. Valamivel erősebb most, mint korábban, ennek az önmagunkkal elégedetlenségnek a hangja. Valamivel erősebb, de korántsem visszhangzik tőle minden munkahely. A gondokat általában hajlandók vagyunk vállalni, de — ne finomkodjunk — inkább csak a nyögés erejéig azt is., S a gondoknak azt a darabját, melyet hordanunk kellene, mert mások vállán annak számára nincsen hely, úgy tekintjük, mint idegen terhet, ránk kényszerítettet. Hiszen ad elég foglalatosságot a fa feldíszítése, méghogy a tuskóval bíbelődjünk?! Tavaly Pest megyében a munkásosztályhoz tartozó családok egy-egy tagjára 26 637 forint évi összes kiadás jutott, havonta tehát 2219 forint. Sok ez, vagy kevés? Egyik sem, hiszen átlag. Az többet mondana, ha választ keresnénk arra, mire futotta ebből az ösz- szegből, s mire nem? S bár eljuthatnánk valamiféle elfogadható válaszhoz, a feleletet mégsem tarthatnánk igaznak, mert hiszen nem tudjuk megváltoztatni külön-külön minden egyes család gondolkodásmódját, helyzetmegítélését, egyik pillanatról a másikra. S a gondolkodásmód, a helyzetmegítélés azt mutatja, hogy — nemcsak a munkáscsaládoknál —1 eltávolodott egymástól a teljesítmény és a javadalmazás, vagy ha szebben hangzik így: nincs a kettő elég közel. T ársadalmi méretű gond az, hogy — mint alapos szociológiai vizsgálatok föltárták — az emberek túlnyomó többsége a népgazdaság helyzetét a ténylegesnél kedvezőbbnek, a saját helyzetét viszont a valóságosnál kedvezőtlenebbnek tartja. A hamis optika azután a következtetéseket is torzítja, nemcsak a helyzetképet; kézenfekvő ugyanis, hogyha a népgazdaság jól áll, én pedig rosszul, akkor rajta, mutassa meg a népgazdaság, miben akarja javítani a helyzetemet, miben nyújt többet, s ha majd ez bekövetkezik, akkor, de csakis akkor esetleg'beszélhetünk arról, a továbbiakban mennyiben növekszenek meg teendőim. Megengedve a túlzást: mindenki vár valamire. S ebbe a várakozási állapotba olykor már-már belemerevedünk, nem véve észre, csak mi állunk, a világ mozog! Várakozásaink elrugaszkodása tetteinktől szinte sugallja: tetteink fontossága nem nagy, csekély a jelentősége tehát, hogyan hajtjuk azokat végre. Jól vagy rosszul, édes mindegy, a következményeken annak úgy sincsen semmi nyoma. S igaz, gyakorlatunk jó ideig igazolni látszott az így okoskodókat, hiszen a megye iparában, olyan nagy hagyományú szakmákban, mint az esztergályos, a szerszámkészítő, a kőműves, a hetvenes években a felére apadt az amúgy- sem nagy különbség a szak- és a betanított munkások bére között. Ami már-már elhitetné velünk, kiegyenlítődik a mezőny, annyira kiválóan dolgoznak a szakmunkások is, a betanítottak is, hogy vezetőik nem tudnak, nem akarnak különbséget tenni. Amiből csupán a nem akarnak az igaz. Mert valóban nem akarnak jóval többet adni annak, aki húz, aki teljes erejéből gyarapítja a társadalmi tiszta jövedelmet. Rengeteg bölcsességet hall az ember. Kenyér mindenkinek kell. Valamit ő is csinál. Ha elküldjük, rosszabb sem jön helyette, nemhogy jobb. S ezeknek a bölcsességeknek az „igaza” kiterjed munkásra éppúgy, mint az igazgatóra, iparági vezetőre s kutatóra, szövetkezeti elnökre s gépkocsivezetőre. Meg- értőek vagyunk, ám ebben a nagy megértésben mintha elfödnénk a szemünket, s nem akarjuk észrevenni, közben, míg mi mindent és mindenkit megértünk, a világ nem tud, nem tudhat megérteni bennünket, s a világ egyik része nem is akar. Dőreség szándékainkkal magyarázkodni, mentegetőzni. A szándékok mindig csak annyit érnek, amennyit átplántáltunk a valóságba; a többi szó, betű marad. Jó ideje, hogy szándékaink szerint fölvettük a világgazdaság által elénk hajított kesztyűt, valójában azonban hol fölvesszük, hol leejtjük azt, tétovázva, mitévők legyünk. A megyéből kikerülő ipari és mező- gazdasági export soha nem volt akkora, mint tavaly és az idén, ám a növekedés andalító számai mögött ott áll a kiábrándító tény, hogy ez a több annyira elég, mint korábban a kevesebb, azaz áruink nemzetközi megítél- tetése keményebb, könyörtelenebb, mint idehaza, magunk között hisszük. E gy esztendő alatt hétszázmillió forinttal növelték a megye ipar- vállalatai a nyereségüket, csakhogy közben, hasonlatunknál maradva, vajmi kevés figyelem jutott arra, mi történik a bankókkal dúsan díszített fenyő gyökere körül. Ahogy a mezőgazdasági termelés imponáló adatai mögött is elhomályosul a nagyobb átlagok költsége, a technikai eszköztár elöregedése, pótlásának lassú ritmusa. S ezért, ezért is, meg ezer más, hasonló tény okán is, hogy végre —■ s talán végre kellő határozottsággal! — oda szeretnénk összpontosítani figyelmünket, ahol a fa törzse napvilágra bukkan, a földre. S még lentebb, a gyökerek körül is akad dolgunk, nem kevés, főként ha észrevesz- szük, némely tuskó nagyon útban van, régóta rejlik a földben, korhadni kezdett, fertőzi a talajt. Ünneprontás így töprengeni, ahelyett, hogy kellemes, szép szavakkal mondanánk ezt-azt az esztendőről, s belefeledkeznénk inkább a család kínálta meghitt légkör ecsetelésébe, hiszen a szeretet, a békesség ünnepe az, aminek ma az előnapja van. Könnyebb lenne, de nem bizonyulna tisztességesnek. Igaz, kissé kesernyés szájízzel ülünk az ünnepi asztal mellé, de: ünnepien dús asztal mellett filünk! Nincs benne ellentmondás, figyelmeztetés azonban igen. Az intés annak szól, hogy jobban, alaposabban kell megértenünk munkánk és gondjaink összefüggéseit, eredményeink és gondjaink sok ponton találkozó hálózatát. N éhány esztendő múlva már emlékeink fakult darabkája lesz csupán, mi is volt, hogyan is volt 1978 karácsonyán. Sorsunk azonban nem kínálja föl azt a lehetőséget, hogy előre eldönthessük, mi válik puszta emlékké, s mi emelkedik lényegessé, hosszú ideig élővé. Ezért van jelentősége minden cselekedetnek, hiszen mai sudár fenyőink első gyökérdarabja sem volt több vékony szálacskánál. F urcsa vagy természetes, hogy nem gondolunk rá: mi lesz a fenyőfák gyökerével? Ott állnak szobáinkban a fák. Az aprók, alig észrevehetők, szerény terhükkel, dísztelen díszeikkel, fázósan összehúzódó rövidke gallyaikkal. S állnak a büszkén magasodok, a sudár tör- zsűek, tömött tűlevélbokraikat angyalhajba, szikrázó díszekbe, ízes függelékekbe burkolók. S a fák körül a szobák! Ahány, annyiféle. Szegényeké és tehetőseké, jóké és rosszaké, megértőké és értetleneké, fiatalabbaké s időseké, sokadmagukkal levőké, s egyedülállóké. Odakünn a decembervég lehelete, de most kizárhatjuk a külvilágot. Kizárhatjuk-e? Mi lesz, mi lett a fenyőfák gyökerével? Gondjuk van rá azoknak, akiknek ez a dolga? Bizonyára. Mégis, nekünk nem gondunk ez? Miért lenne? Miért ne lenne? Ha ezerszer akarnánk, egyszer sem sikerülhetne elszakítani életünket, azt a sokszor emlegetett magánéletet a szűkebb és tágabb világ alkotta közös élettől. Minden élet megismételhetetlen, s mert az, korhoz, körülményekhez, társadalmi-gazdasági feltételekhez, adottságokhoz kötött; az emberi életek milliárdjai éppen ettől válnak 'biológiai azonosságuk ellenére egyedivé, valakihez, s csak ahhoz a valakihez tartozóvá. Ahogy minden kornak mások a hősei, ahogy minden kor öröme és fájdalma más, úgy maga az ember sem tologatható sakkfiguraként a történelem táblájának fekete-fehér kockáin tetszés szerint; meghatározott a helye. S mert ez a meghatározott hely sokféle ok következtében nem mindig megegyező azzal, amit kívánunk, akarunk, vagy óhajtunk csupán, érzelmeink sem mindenkor úgy láttatják helyzetünket a látóhatáron belüli s azon túli világban, amilyennek valóban fölfogható; kétkedésünk, bizonytalanságunk, elégedetlenségünk több az elfogadhatónál. Forrongó világban élünk, belekábulhatunk, s belesápadhatunk abba, amit egy-egy napon a rádió, a televízió, az újság a világ dolgaiból nyakunkba zúdít. S mert ha nem is mindig értjük, ám egyre inkább érezzük, hogy ebből a világból kitéphetetlenek vagyunk, a világ bármely táján történjék valami, idegesen kapjuk fel a fejünket: mivolt, mi van, mi lesz? Semmi mást nem akarunk, mint boldogok lenni. Ennyi csupán az, ami megtölti emberéletünket. S mégis, korunk fölismerteti velünk, boldogok akkor lehetünk, ha szabadok vagyunk, s szabadok sem lehetünk másként, csakis az emberéletekben rejlő erő egyesítésével, milliárdos fölfokozásával. Az embert a múltja kötelezi, ám előbbre a holnapban rejlő ígéretek csábítják. Csakhogy a beteljesült ígéretek mindegyike helyébe két másik lép, elérendő céljaink száma mindig több, mint az elérteké. önkényes, már-már indokolhatatlan gondolattársítás a nagypolitika kápráztató tágasságát s a fenyőfa gyökerének mindenkori földhöz kötöttségét azonos mondandó hordozójának tartani? Vagy éppen semmi indokolhatatlan nincs ebben, hiszen azt fejezi ki, hogy életünk ekkora távolságok között zajlik le, ilyesfajta különleges -tói, -ig határ jelöli ki mozgásterünket? Az utóbbi válasz áll közelebb a valósághoz. Mert hiszen igaz, valami módon e földön minden összefügg, ámde először azt kell szemügyre vennünk, ami a lábunk előtt van, s akkor nézhetünk távolabbra, messzebbre, csakis így nem torzít a fény és az árnyék váltakozása, a sík és a hegy egymással feleselése a szeW . .A'- \ v ' - '«a#»' -v- V-' ' • '• >' ' m • ■ Äim . - a *■* "*’■*'* 'Í? ***** ' ir'í' Mészáros Ottó
