Pest Megyi Hírlap, 1978. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-10 / 291. szám
Mekis János'Igenis, főnök! —■ Kovács .; r A mondat többi részét nem lehetett hallani. Sötétedett már. Az utat killett figyelni, a reflektor előtti fényes útharomszöget, ami a sebességtől „énekelve” csak csúszik-csúszik szakadatlan az első kerék alá. — Kovács ... Hiába. A hátul ülő hangját elhordja a huzat. Fékezett hirtelen, s letette a lábát. — Igen, főnök? — Énekeljen, Kovács! Miért nem énekel, Kovács? Énekeljen, az istenit, magának szép hangja van! — Igen, főnök. — Indíts, Kovács! „Nehéz a boldogságtól búcsú-út venni..Érti ? Na, gyerünk. A nagy, húsos tenyeret érezte a hátán, amint veri a taktust. A motor bőgött, megint, mintha fájna neki a combja dühös szorítása. Az énekfoszlányokat, akár a fénypászmán túl feltünedező fákat, házsorokat, hátrahordta a szél. nában idegessé tették, kiszakították a biztos talajt a talpa alól. — Jöjjön, járunk egyet! Ez már kellemesebben hangzott. A gúnyos vigyorok emlékét most elfeledtette az irigy savanyúpofák felidézett képe. Trógerok! „Kovács, a főnök kedvence.” Igen. Megszakadhatnak, őt már nem tudja senki ki- pottyantani a nyeregből. A régi ferasőbbség jólesően áramlott szét benne. Csak brahizzatok! Míg güriztek, mi elegánsan tesszük magunkat a főnökkel valamelyik presz- szóban. Piás gyerek a főnök, mi ? Másikat hoznak a helyébe, mi? Befellegzett a kedvencnek, mi? — Darabban van a meló, főnök. — Hagyja csak, majd én elboro- nálom. Hivatalos úton leszünk, érti, Kovács? Átveszi más a munkál addig. — Kovács! összerezzent. — Töltsön már, az istenit, üres a poharam! „Nehéz a boldogságtól..." Dühösen hátrakapta a fejét. Szerette volna az öklével szétcsapni a gúnyos vigyort. Mióta híre járt, hogy új művezetőt kapnak, gyakran felzümmögött körülötte ez az utálatos sláger. A művezető aztán valahogy maradt. És maradt a fütty is. Rászoktak időközben. — Kovács! Pattant, hátrafordult. — Igen, főnök? Belepirult a másik elégedett mosolyába. Ezek a füttyögések mostaFékez a motorral a házuk előtt. — Megérkeztünk, Kovács? Rohadt helyzet, hogy olyan kevés pénze van. De itthon még kell lennie egy fél üveg pálinkának. Máskor soha nem hórdta haza a főnököt. Az anyjáékhoz mentek mindig; ahol van szőlő, bor is akad. Utána: irány a presszó, a szomszéd faluban. De máma valahogy beleesett a szomjúság ebbe az emberbe, vagy mi a fene, mintha megvadult volna. Mintha a vesztüket éreznék, csak tépnek egész nap, egyik helyről a másikra. A piával nincs baj, amíg csak inni kell. Rettenetesen bírja a feje az italt, talán ezért is kedvelte meg három éve pont őt a főnök. „Nehéz a boldogságtól...” A zenekar rázendített. Hogy az úristenbe kellett pont ide hozni ezt a részeg disznót? A haverok csak nekik játszottak. Egy nyáron át itt püfölte ő is a dobot esténként. Jó kis buli volt, szépen lehetett keresni vele. Kis hülye, volt még, önérzeteskedett, otthagyta a társulatot, mielőtt megmelegedhetett volna az étteremben. Belepirult, amikor az a nagyhasú szivar odacsapta a százast a dobverők közé. „Nehéz a boldogságtól...” Már ordít a főnök. Mit komyikál ez itt, leégeti teljesen a haverok előtt. Felvágott a finom muksóval, hogy micsoda pártfogója van neki; csak egy szavába kerül, és van pénz, vagy jutalom, van minden... — Kovács! — Gépiesen felelt: — Igen, főnök. — Énekeljen! Miért nem énekel? Várnay Dea'Gauguin Csak vöröset, a sárga okkerét, az alkonyét a korallét. Csak vöröset egyre többet, mert zeniten a nap s a dal árnyéktalan. Csak ő értette a pálma magányát, a homok anyag-létét a terger nyugtalanságát, a termeszek nászröptét, a test kínba ájult vonaglását s növényi létünk hajszálgyökerét. Jóba Éva rajza Hegedűs LászlóKatinka mosolygott Mindig barátságának örültem, mindig azonnal megjelenő mosolyának, hogy van, ki mindig barátsággal fogad s így is köszönt el, felcsillanó szép mosollyal, hogy sötétbarna szemét nem feledtem s megjelenik szemem előtt, ha rá gondolok, mert mindig meghallgatott, ha elé álltam, szelíden, türelemmel, okosan válaszolva — aztán küzdeni kezdtem érte, mint lányomért, nagy pályát szánva neki a jövőben s egy kicsit talán türelmetlenül buzdítottam írásra, cselekvésre (mikor az ifjú lánylélek még csak álmodik, de nem döntött jövőjéről, az indulásról) egyszóval elhidegedett tőlem, komor lett, úgy láttam, legszívesebben sose látna s ekkor megdöbbentem: ez a szülői sors? de tudtam, nem tehettem mást, — azért hallgatagon, idegenül léptem mellette el, dacolva — de mikor önkéntelenül visszanéztem, ragyogó mosollyal állt a bolt közepén, mosolygott rám a távolból: ne haragudjak, hagyjunk most már mindent, ahogy lehet, majd csak tudja az útját, s én is tudjam az enyémet, ennyit jelenthetett feltétlenül jó mosolya. Meghalhatok — vagy mehetek bármilyen úton, kettőnk között tisztázva minden, hallgathatunk, ha sose nézünk egymásra, akkor is megnyugodtam: Katinka mosolygott. Csend volt, és sötétség. Nem Hallotta a közeledő lépteket, egyszerre itt áll ez az asszony, fölé hajol, és valami érthetetlen iszonyat ül az arcán. Fénycsóva tépett a szemébe, fájdalmasan. A feje mellett valakinek a cipője, megfoghatná, de csak a szavakba markol — „...valamit ordítottak mindketten, a motor keresztbe vágódott az úton, felborultak ... Valámit énekeltek a motoron, nem tudom...” Nem látta az utat, de már nem is akarta látni. Csak szabadulni! Szabadulni végre a vigyorgó pofáktól, a lármától, a kabátján doboló kéztől. Ellökte magától a kormányt, és kiemelkedett a nyeregből. Repülni, repülni, a csendes, puha sötétben .... Már nem fájt a fény. Már nem ■Kanölt semmit. Végre csend volt, s végre körülfonta a békítő sötétség. Mesebeli fák Mohácsi-Regős Ferenc rajza Barna Zsuzsa: A próba S okszor elképzelte már, hogy négyes találata van a lottón. Látta magát, ahogy felugrik, és örömtől elcsukló hangon kiáltja: Gyerekek! Négyesem van! Négyes találatom van a lottón! Olyankor azt is kiszámolta, kinek mennyit ad belőle. A barátnőjének azt mondta, százezer forintot kap tőle. Milyen könnyű pénz nélkül ígérgetni! Akkor természetesnek tűnt, de most elképzelhetetlennek tartja, hogy a nyeremény harmadától megváljon. — Lehet, cikizne egy kicsit, hogy ennyit ér az ígéretem, de azt úgysem gondolná komolyan, hogy tényleg odaadjam neki. Minden attól függ, hogy ő ideadná-e. Ha igen, nekem is kutyakötelességem. De hogyan tudom meg? Nem úgy fogadta a találatot, ahogyan elképzelte. Szinte megbénult Véntek ImreA tükör esete A két Ülnök fészkelődni kezdett, megigazgatta zsibbadt tagjait. A hivatalból kirendelt védő előszedte tízóraiját. — Kérem a következőt — mondta a bíró. — Vezessék be a vádlottat — türelmetlenkedett az ügyész. Még rengeteg ügy vár elintézésre, és estére megígérte a feleségének ... így sohase lesz vége. Nyílt az ajtó, belépett a tükör. Kísérői két oldalt szorosan közrefogták. — Szóval... — lapozgatta papírjait a bíró, és krákogott egyet. — Szóval, az a vád ön ellen, hogy elferdíti a valóságot. Több esetben helytelenül mutatta be a tényeket. Ezzel a magatartásával kárt okozott ... A közösségnek. Mint tudjuk... ' Az ügyész pattant föl. — Nem, tisztelt bíróság! Ne szépítsük azt, ami torz, ami kivetnivaló! A vádlott ismételt figyelmeztetés ellenére sem hagyta abba káros tevékenységét. Sőt, szinte kérkedett negatív beállítottságával. A súlyosbító körülményre hívom föl a tisztelt bíróság figyelmét. A szándékosságra, a megátalkodottságra, egy visszaeső deformált karakterére. Most nem beszélek arról, hogy a bal oldalt jobbra helyezi, a jobbat pedig balra. Még véletlenül se legyen semmi a helyén. A tükör remegő kézzel vakarta hámló keretét. Az egyik népi ülnök szólalt meg. Előtte hosszasan tekerte a fejét, mintha nem passzolna a nyakához. — Talán az amalgámrétegben van a hiba. Le kéne kaparni, és új bevonatot ... A tükör rángatózásba fogott, kiáltozott. — Ne bántsanak! Ártatlan vagyok! Kísérői vasmarokkal szorították. Olyan erősen, hogy átlósan megre pedt. A másik népi ülnök nem hagyhat ta szó nélkül a jajveszékelést. — Ártatlan? Az, kérem, itten majd kiderül. Mink pontosan megállapít juk, mi az igazság ebben a felelőt lenkedésben. És nagyon megkérném a vádlottat, hogy ne hangoztassa azl ami még nincs bebizonyítva. A tükör lemondóan csillant egyet Lélekben teljesen összetört. Hát te hét ő arról, hogy folyton belenéznek? Hogy csak azt képes visszaadni ami látszik? Próbálta ő másképpen is. Próbálta a vágyaknak, gz elképzeléseknek megfelelően tükrözni dolgokat, de nem ment. Hiába erőlködött ... Erre már nem futotta képességeiből, ö már csak régimó- dian, földhözragadtan csinálja, ami be beleszokott. — Legjobb lenne elhomályosulni akkor legalább békén hagynának .. — gondolta csüggedten. A védő kért és kapott szót. — Tisztelt bíróság! Védencemnek igen nehéz gyerekkora volt. Már gyártáskor leselejtezték, majdnem szemétbe került. Egy üvegező kisiparos vette magához és karolta fel El lehet képzelni, miféle nevelés kapott. Hányatott sorsát csak két eseménnyel érzékeltetem: fél évig mint igazgatói előszobatükör dolgozott. Tudtommal kifgástalanul látta el munkakörét. Aztán, hogy koptatták az évek, leszázalékolták. A műhelyöltöző vé ... akarom mondani, mosdójában kapott mellékállást A mellékhelyiségben. Védencem ezt rendkívül a szívére vette. Azóta törtek ki belőle bizonyos ... hajlamok A bíró fölemelkedett. — A bíróság ítélethozatalra visz- sza vonul. A tükör pedig rálehelt magára megtisztogatta felületét, hogy jobban lássa, mi' következik. És hirtelen olyan fényes lett, hogy a kísérők nem bírtak belenézni. amikor bekarikázta a négy eltalált számot. Behunyta a szemét, még bele is csípett titokban a bal karjába. Fájt. Ügy tett, mint amikor bejött a pókere a kártyán. Közömbös kifejezést erőltetett az arcára, és belecsúsztatta a szelvényt a fiókjába. Nyomban kivette, nehogy elkeveredjen valahogy. A pénztárca a legbiztonságosabb — döntötte el, és két húszas közé rejtette az értékes papírt. — Mit fogok mondani, honnan van ennyi pénzem? — Azt nem tudná megállni úgysem, hogy ne költsön. Végre megveheti a csizmát magának, néhány jó ruhát és mindennap márkás cigarettát szívhat. A szüleit is felruházhatná, a bátyjának kipótolná a kocsit. — egyáltalán: jó ideig nem lennének anyagi gondjai. Egész nap lázasan tervezgetett, megszűnt számára a külvilág. Eszébe jutott István is. Talán újra közeledne, ha megtudná, hogy ennyi pénze van. Rögtön elvetette a gondolatot. Sokkal büszkébb annál. Ha nem ilyen lenne, nem szeretné még mindig. Sőt! Nem szabad megtudnia, mert ez visszatartaná esetleg: — Nehogy azt higgyem, a pénzem kell. — Ha öntudatosabb lennék, fel sem venném ezt a pénzt. Mindig azt mondtam, saját erőmből akarok boldogulni. Küzdeni, megdolgozni mindenért. Milyen szép gesztus lenne elajándékozni a nyereményt valami nemes célra! Ha képes lennék rá, De ki képes? Elgondolkodva ballagott hazafelé. Tűnődött az Évát megmérendő próbán. Nem vette észre, hogy a lámpa pirosra váltott, még mielőtt lelépett a járdáról. A balról bekanyarodó autó vezetője már nem tudott fékezni. A kollégái már másnap meglátogatták a kórházban. — Az éjjeliszekrényben van a pénztárcám — mondta. — Abba tettem a lottószelvényt, négyes találat van rajta. Váltsátok ki, és kapjon mindenki húszezer forintot. Éva százezret. A többit tegyétek félre nekem. A kollégái zavartan néztek össze. Nem tudta mire vélni hosszú hallgatásukat. Kálmán a torkát köszörülte, majd látható vívódás után megszólalt: — Ne haragudj ránk. Tudjuk, hogy szemétség. Rossz tréfa volt. — Tréfa? — Igen. Annyira vártad minden héten a sorsolást, hogy elhatároztuk, megviccelünk. Az utolsó pillanatban elcseréltük az ellenőrző szelvényt. Ntem vetted észre. Kész tanulmány volt az arcod, amikor rájöttél, rogy négyesed van. Kíváncsiak vol- ;unk, hogyan reagálsz rá. Mindig görgettél — tette hozzá magyarázó- ag. Lehunyta a szemét és a szégyen könnyei törtek elő pillái alól. Ronda dolog lett volna Évával ugyanezt megcsinálni — gondolta. A fiúk s szégyellték magukat, különösen gy, hogy gyanújuk nem igazolódott be. — Kicsit rázós bizonyosság lett lelőle — nézett a begipszelt lábára. De amikor az aggódó, együttérző arcokra pillantott, valami furcsa, elszabadult érzés áradt szét benne. Nem tudták megfejteni a boldog mosolyt. i
