Pest Megyi Hírlap, 1978. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-26 / 279. szám
«:::S » M v>j!vlv>w!vXwXvl IIIMagazin; |||^ . 1978. NOVEMBER 26., VASÁRNAP f|||í m terít P. ___.. 1? ,,„, Sz üts Dénes: Tükör-történet l. Szerelem Bowenholcz Gyula, a TERPEX kontírozó könyvelője — mint harminc éve rendesen — nem érkezett pontos időben haza. Csókot dobott feleségének, m^jd kemény fedelű, fekete diplomatatáskáját, amihez hozzányúlni sem engedett, ledobta a sarokba, fotelba rogyott, rágyújtott, élvezettel eregette a füstöt, de a második szippantásnál a szívéhez kapott, arca hamuvá szürkült, a szirénázva érkező mentők már csak a halál beálltát állapíthatták meg. Bowenholczék nem éltek jól. A szomszéd zöldségesnek esténként duruzsolva azt mondta a felesége: „Látó-* Lajosom, ha ilyen lennél, mint ez a Bowenholcz, kikaparnám a szemed. Igaz, hogy pálinkaszagod van, de legalább nem vagy szélcsap és kókomfitty.” Bowenholcznét nagyon letörte a váratlan haláleset, de a temetésen szépen tartotta magát, sírt, a haját tépte, hagyta, hogy segítő karok hazatámogassák. Amikor egyedül maradt, rögtön a táskához ugrott, szepegve, szipogva helyezte a díványra. Égette a kíváncsiság, mi lehet a titokzatos táska tartalma. Bár férje hűtlenségéről sohasem tudott meggyőződni, a sűrűn előforduló kimaradások gyanút loptak a leikébe. Ám rögtön mentséget is talált a férje számára; más férfi sem jobb, csak mulyább. A táskából előkerült nyolcvan darab lóversenytikett, persze nyeretlenek, két és fél deci barackpálinka, megkezdve, kétszer kettő színházjegy, zsöllye bal 7—8, a jegyek kezelve, letépve, egy pakli zsíros kártyacsomag, két rövid üzenettel két papírlap: „Szerdán várlak a bulira: Judit — Csütörtökön várlak a bulira: Zsóka”, két pornólap malacsá- gokkal, vaskos telefonjegyzék • címekkel, például a C—D betűnél: Cristine, Cecil, Cicamaca, Csúcsú, Csacsika, Csikócska, Csókocska, aztán Dóri, Dalma, Dudu, az E—F betűknél: Erzsébet, Edit, Elvira, majd Frida, Franciska és Fonokay Dezsőné, 2345—345/I98-as mellék, • d. u. 17-ig ... Bowenholczné eddig olvasta csak a telefonjegyzéket, lángoló füllel abbahagyta és a táskában található egyéb limlomot is kirakosgatta a díványra, s csak ült szomorúan, kipillantott a kertbe, majd visszavonta tekintetét, hogy mégegyszer alaposan leltárba vegye a tárgyakat és velük kapcsolatos érzéseit, újra kilesett az ablakon, aztán felsóhajtott: — Óh, te aljas gazember, menynyire szenvedek a szerelemtől!... 2. Kiábrándulás Bowenholcz Gyula, a TERPEX kontírozó könyvelője — mint harminc éve rendesen — aznap is percnyi pontossággal érkezett haza. „Öt tíz!” — nézett órájára, homlokon csókolta feleségét, majd keményfedelű, fekete diplomatatáskáját, amihez hozzányúlni soha nem engedett, lerakta a komódra, fotelba rogyott, rágyújtott, élvezettel eregette a füstöt, de a második szippantásnál a szívéhez kapott, arca hamuvá szürkült, a szirénázva érkező mentők már csak a halál beálltát állapíthatták meg. Bowenholczék jól éltek. A szomszéd zöldségest a felesége esténként Bowenholczcal szekírozta: „Látod, 5 finom úriember, és nincs is olyan ronda szaga, mint neked!” Bowenholczné vígasztalhatatlan volt, napközben többször elájult, fölmosták, sírt, a haját tépte, tíz kiló papírzsebkendőt elhasznált a gyász első napjaiban. Az asszony két hét múlva vette észre az érintetlenül heverő diplomatatáskát, férje munkájának komoly szimbólumát. Szeretve, félve simogatta, a díványra helyezte, rátört a kíváncsiság, hátha nőcímeket, pornólapot talál benne vagy valami titkot, aztán szégyenkezve elhessegette magától'e talmi gyanút: „Óh, Gyulám, Gyulám!” — rebegte és rámolni kezdte kifelé a táska tartalmát. Előkerült tizenhét ív teljesen üres papír, két teljesen üres jegyzetfüzet, még egy telj :,en üres jegyzetfüzet, de megsárgulva, nyolc golyóstoll, kettő nem fogott, felbontatlan író- gépszalag, felbontott, de soha nem használt írógépszalag, egy vonalzó, két el nem küldött levelezőlap, telefonjegyzék bejegyzés nélkül, címjegyzék címek nélkül, fel nem használt színházjegy 1957. április 7-i dátummal, az Iparcikk Kölcsönző Vállalat prospektusa, tizenkét fénykép, Bowenholcz csecsemőkorában, meztelenül, rövidnadrágban, kertben egy fa alatt, fa alatt labdával, kert nélkül, kertben iskolatáskával, hosszú nadrágban aktatáskával, dús hajjal, ritkább hajjal, és még ritkább hajjal. Négy igazolványkép, egy kitöltetlen horgászigazolvány, piros pénzfeladócsekk üresen, sárga pénzfeladócsekk szintén üresen, babakrém feltépetlen skatulyában, plombáit dobozban két kisebb doboz, kulcskarikatartó kulcsok nélkül, slusszkulcstartó kulcsok nélkül, vadonatúj kék-sárga csíkos nyakkendő nylon tasakban, nylon tasak nyakkendő nélkül, körömráspoly, olló, kiskés, konzervnyitó, hajkefe — vadonatújak — három darab lyukas ötfilléres, buszjegyek, villamosjegyek, üres boríték, benne üres papírlap, és tíz szem amerikai mogyoró, mogyoróhéj nélkül... Bowenholczné szétterítette óvatosan a táska tartalmát, nézte, nézte, s csak ült szomorúan, kipillantott a kertbe, majd visszavonta tekintetét, hogy mégegyszlr leltározza a tárgyakat, újra kipillantott az ablakon, aztán felsóhajtott: — Nem is szerettem annyira, ha jól belegondolok. Egyedül Zimányi Alajos metszete Kopré József: Őszi zsoltár Roppan a diófaág ilyenkor ősszel, ha fáradt madár rátelepedik. Korhadt kerítés mögött az őszirózsa lehajtott fejjel áll, — esteledik. Lyukas dió, ha lehull, benne madárcsőr csípte lyuk tátong koromsötéten. Fölveszem, kezemben forgatom. Holt bogár porlik már benne. Mióta? Régen. Egykor-zöld diófaág, rajta, mint zászló ökörnyál lebeg, — fehér ökörnyál. Szinte hallom, hogy pengeti húrját a szél. És zúg, és zúg a szép őszi zsoltár... Zánka József: Nyugalom Minden csillag a helyén, csatarendben. Piroska nyugodtan olvas, nevetgél. Szüleim sírban, árvácska nőtt belőlük, meg szívemben súlyos, mozdulatlan lombok. Hang viaskodik értem kettő, abbahagyató, újrakezdő. Borbély Tibor: SZIKLAÉNEK Jóslat Mert lesz idő amikor vérzik majd a kő, összenő tavaszra a fecske villafarka és a kék eget: hiába kémleled! Ablakkeret Anyácska ha tehette az ablakban könyökölt. Nézte, — az Életet. „Nénike!” — szóltak neki a gyerekek. Ók most is arra járnak, de az ablakkeret: üres képkeret. Elment messzire a nénike. Mégsem mindegy talán neki, hogy ablakát az apróságok néha nézik-e? Sziklák Léted hiánya gördíti rám a negyedik sziklaévet. Hiányod súlyát, amit csak súlyos szikla mérhet, te bennem s vélem érzed. József Attila szavait mondja ki versben a szám: „Irgalom, Édesanyám, (mama, nézd, (jaj kész ez a vers is!” Búcsúbeszéd November azóta se látott keményebb, komorabb, némább és konokabb temetést! Gépzene volt csak. Sehol, — sem a ravatalnál, sem a sírnál: egyetlen emberi szó! Csak a szél süvített, majd hirtelen megereszkedett a téli idő és emberi szónál lágyabban, — szállít a hó. Évek óta, — évek után, sikító versekbe írom az elmaradt búcsúbeszédet Édesanyám! Kovács L Péter: Győző, a munkaadó öt óra. „Most jönnek, naná” — állt félre Győző a fal mellett, hogy maga elé engedjen egy mikrobuszt. Csörrennek az edények a kocsi alján. Párállik a százliteres hordó moslék, mögé huppan egy friss zöldséggel megrakott nylonzsák, aztán gyümölcsös ládák tűnnek el az autó mélyén. Már a múltkor látta, hogy elvisznek ezt-azt a moslék ürügyén. Beszélték a Pufajkásban is; a főszakács bátyjának gebinje van Du- naréven. A nagyoló előtt megállt. Zárva volt az ajtó. Elmentek ezek is. Mehet az öltözőig. Itt szoktak tartani egy ballont mindig az arra járó éjszakás népeknek. Ahogy belépett az épületbe, a konyha felől eloltották a villanyt. Becsapódott a vasajtó. Töksötét volt a folyosó. A hétszentségit, még csak ez hiányzott! — mormogta. Mellette surrogott valaki. „Aha” — villant át az agyán. Körmei odakoccantak a falhoz, ahol meglapult. Aztán karja hirtelen kivágódott. Ügy érezte, mint aki nagyon-nagyon puhát fog, amely pillanatról pillanatra zsugorodik bütykei között a tenyerében. — Megőrült? Eresszen el! — Hogyne. Csak kérdezek valamit. — Azért marcangolja a nyakamat? — így jobban bízhatok az őszinteségében — lazította ujjait a főszakács faggyús bőrén. — Azt kérdezném, maga bírna-e rezet önteni azzal, amit ebédre adtak? — Nem a maga dolga. Egyébként kelkáposztafőzelék volt húsgombóccal. — Most, hogy jobban utánagondolok, tényleg. De a kérdés az, hogy tudna-e ilyen kajával rezet önteni? — Én nem szoktam rezet önteni. — Fog. — Eresszen el, mert nagyon megbánja! Győző bevágta maga mögött az ajtót. A szakácsot megcsapta a "íz- szag. Kapkodott levegő után. Hátrált a műhelysarok felé. — Mit akar tőlem? — Hogy dolgozzon. — Miért? — Hátha nem lopnák ki az ebédből a belevalót. — Rágalom ... — Az előbb rakták fel a kocsira a szajrét, ott voltam, maga is tudja. — Akkor is ez önbíráskodás. — Ez meg öntvény tiszti tó. Na fogja! — kezébe nyomta az ötkilós kalapácsot. — A kabátját leveheti. Az ingét nem ajánlom, a por hamar csíp. Kiütötte a formaszekrénybcl a biztosítószöget. Ömlött a finom öntőhomok, felcsapott gázos füstje. Megmutatta, hogy kell kivenni a kész öntvényt. Amíg lehajolt, érezte, á hogy a főszakács egyre jobban mögé kerül. — Maga hány kiló? — kérdezte Győző hirtelen felgyenesedve. s — Hatvankilenc. — Én száztizenkettő. — Ezt miért mondja? — Hogy tudjon mihez viszonyítani ... A szakács tétován fogott a munkához. Jobb lesz megbékélni ezzel az őrülttel, aztán majd meglátjuk — gondolta. Meglendítette a kalapácsot, hogy leverje a salakot egy peremes bronzcsőről. Úszott a porban. — Tegyen sapkát, van ott a sarokban — ajánlotta a rézöntő. Odament a sarokhoz. Leemelt egy simlis sisakfélét. Forgatta. A szögek mellett a falra karcolták a neveket. Rocca, Tóbiás, Bóbitás, Góliát. — Itt mindenkit ilyen furcsán hívnak? — Igen. Nem tetszik nekik az a név, amit az anyjuk adott. — Magát, hogy hívják? — Győző, Sebes Győző. — Nem úgy. — Ügyis Győző. Ez tetszett nekik. — És miért nem szóltak, ha kevés az ebéd? — Szóltunk. Jött is rá válasz: ennyi jár. — Az már igaz. Odébbment egy másik szekrényhez. Ahogy megemelkedett, érezte, hogy nehezül, szeme előtt lebegnek a piros karikák. Tapad rajta minden, a sapka pereménél égni kezdett a bőre. — Rohadt egy meló ez. — Na látja, ezért nem kellene lopni. A főszakács sunyított, hosszú szüneteket tartva. Győző őrült tempóval vágta a szekrényeket. „Baromi, mit melózik ez a pali” — állapította meg a főszakács. — Mindig ezt csinálják? — Á, ez a kisebbik és a köny- nvebb. Délelőtt öntjük a rezet. Azt látná, ott milyen meleg van. — Holnap adok magának repetát. Rakott krumpli lesz. Dupla tejfölt is kap rá. — Nem kell. — Miért, nem maga mondta, hogy kevés az ebéd? — De, csakhogy így megint azt adná, amit másoktól elszed. Nyolc óra elmúlt. A végéhez közeledtek. A fene egye meg azt a marhát, jól elszúrta az időmet — dohogott magában. Mit tudhat ez? Látta a kocsit. Esetleg a zöldséget. Hol van az már? Hajjaj! Különben is mivel bizonyítaná? Holnap majd jelentem, hogy rámtámadt ez a hülye. Hadd mossák meg a fejét. Lenne élelmesebb, ne másokat kritizálna. Győző egy sínen mozgó kisdaru- val kupacba hordta a kész rezet. — Na, főnök, megvagyunk ... — Maga meg, én meg ki. — Ugyan, egy kis melótól. I — És az idegesség? — Várjon, adom a nyugtatót. Először is: ezért a munkáért most nem jár pénz. Mi szocialista brigád vagyunk és szerződésben vállaltuk, hogy soron kívül adjuk a selejt- pótlást a Bendőék brigádjának, az esztergályosoknak. Másodszor: ha maga megígéri, hogy abbahagyok, én nem szólok senkinek arról, amit láttam. Harmadszor: állapodjunk meg, hogy erről a mai esetről nem beszélünk. Áll az alku? „Dögölnél meg” — gondolta, de azért rávágta: — Oké,
