Pest Megyi Hírlap, 1978. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-12 / 267. szám
I Bárányi Ferenc; Szolgálva Morelli Edit tűzzománca (Maczelka Tibor halálára) Élni kétféleképp lehet: szolgálva — s kiszolgálva holtig. Aki tevékeny életet választott — sírjában se porlik.. Annak a sír nem nyughelye, csak színhely a szétáradásra, rideg rögökbe fut vele a szív elásott lángolása. Barátom, győztél. Lelket ölt példád a megfagyott anyagban. Legyen neked könnyű a 'föld, mely tőled forró, mint a katlan. Izsáki László: Elkerülhetetlen szép banalitásom Sokszög-testem bőr átfogóit sejthalmaz húsvérem tölti ki s mérhetősége magyarázott, csak az nem, ami remegteti —Én szívemre fogom a jelet, míg érzem, hogy feszít, hogy dobog s nem kétlem: benne él az Élet, annak örül, vagy arra dohog!... Oláh Veronika: Kései találkozás Hege Sándor: A kő Az ünnepség háromkor kezdődött. Már csak a délutánosok álltak a maróasztalnál, a fúrógép mögött, törölgették olajos kezüket a rongyba, cserélték csörögve a szerszámokat; kevesen. De még ők is be-benézegettek a keskeny, hosszú terembe, ahol a pirosterítős asztal mögött ott ült Kálmán bácsi, Sípos Kálmán marós. Majd kétméteres termete így ülve is kiemelkedett, kilencven kilója alatt nyöszörgőit a szék. Az ünnepi előadó beszélt. Micsoda mondatok — gondolta az öreg — és mennyi benne a „volt”?! Igen, hát ez elmúlt. Istenem, negyvenkét év. „És most átadom a szót az ünne- peltnek, mondja el nekünk búcsúzó gondolatait!” — szólította fel az előadó. Szóval búcsúzom? — tette fel magában a kérdést. Felállt, görbe, vastag ujjait kiegyenesítette az asztalon ... csendesen szuszogott... nehéz volt a levegő. Esetlenül megemelte a kezét, de a szája csak nem nyílt. Megköszörülte a torkát. — Kedves elvtársak... — kezdte, elakadt — ... barátaim ... Hát mit mondjak, nem szeretek én beszélni — fejezte ki kézmozdulata is, ahogy újra az asztallapra ejtette a tenyerét. — Nincs itt mit mondani — nyögte ki —, hisz tudjátok... Leült. Az ölébe bámult, a terítő rojtjait tépkedte. Kint az udvaron egyedül ballagott, néhányan egy darabig kísérték, azután mindnyájan szétszéledtek. Az orvosi rendelő sarkától, ahol az út a kapuhoz fordul, visszanézett az öltöző emeletes épületére. Két ' fiatal segéd meg a normás ; érte utol. Kurjantottak is neki va- ! lami vidámat, ahogy elsiettek mel- • lette. Ekkor vesztette el az egyensúlyát, rögtön, amint a saroknál bekanyarodott. Jobb lába helyben maradt, két keze kapaszkodóan markolt a levegőben. Eldőlt, mint a támaszték nélküli létra. Talán kiálthatott is valamit, mert azok hárman egyszerre visszafordultak. De az öreg már tápászkodott. Kegyetlenül szitkozódott. — Na, na, öreg — mondta a normás. Valamennyien ismerték, sose hallották káromkodni. Ekkor robbant be közéjük Kerekes József, Sipos Kálmán régi cimborája, kezében az asztalon maradt virággal. De az öreg most rá se hederített. — Ne csitítsatok — kiabálta. — Ez a kő, ez a rohadt kő az oka. Negyven éve morgok, verekszem érte, hogy eltüntessék itt, a kanyarban ezt a követ.,, értitek? Csak néztek rá mosolyogva. — Nem olyan nagy ügy Kálmán — mondta Kerekes. — A negyven év alatt magad is csak másodszor botiasz el... — Hát nem értitek?! Negyven éve hiába beszélek ... negyven év alatt nem értem el!? Nézzétek! — mutatott a kőre, amely vitathatatlanul ott meredezett, alig tíz centivel magasabban mint a többi. — Mit hőbörög tata? — csillapította az egyik segéd az öreget. — Magának már úgyis mindegy, utoljára megy ki ezen a kapun. Többet nem esik el. Piros karikák ugrottak Sipos Kálmán szemei elé. Ütésre emelte a kezét. De a mozdulatot, még a levegőben, Kerekes visszatartotta. A két, magasba merevedett kéz alól az öreg körbenézett. Aztán bizonytalan nehézkes léptekkel kivonszolta magát a kapun. A virág ott maradt a kő mellett a földön. Hát eljöttél? Ennyi évtized után? Mit akarsz itt? Gondolod, hogy a karjaidba borulok? Hát nem! De ha már itt vagy, meg kell hallgatnod!!! Túl hosszú és nehéz volt a várakozás. S te vagy az oka mindennek! Hogy éheztem, hogy fáztam, hogy megaláztak és meggyaláztak. Hallod, ez mind a te bűnöd! Mert megszültél és eldobtál bennünket. Rosszabb vagy, mint egy állat, mert még az is óvja a kölykét. Nem törődtél vele, mi lesz velünk. A könnyebbik utat választottad. Bevetted a mérget, szépen lefeküdtél. Elébe mentél a halálnak. Miért tetted? Felelj! Mondd meg az igazat! Volt férjed. Anyád, apád, voltak testvéreid. Volt tető a fejed felett. És volt két pici gyermeked. Hallottam rólad, nagyon szép voltál. Ügy hívtak, a „szép Veránk”. Azt mondják, a hajad szőke volt, a bőröd tejfehér. Mindössze huszonhárom éves voltál. Lusta voltál pelenkát mosni? Vagy nehezedre esett a szoptatás. Még mindig nem felelsz? Nem tudsz ugye? Hát felelek helyetted én. Bűnös vagy. A te bűnödnél nagyobbat nem ismerek. Tudod mi a te bűnöd? A gyávaság. Gyáva voltál és puhány. Nem volt benned erő, hogy megbirkózz a bajokkal. Miért nem küzdöttél? Erős voltál, szép és fiatal. Ha mindennap más háznál mosogattál volna el, abból is jutott volna nekünk, egy bögre tej. A szomszédasszony mosott a bakáknak, kapcát, inget-gatyát. Ha leadta a tiszta ruhát, hazahozta a filléreket, a prófuntot és a maradékkal teli badellát. Neked ez eszedbe se jutott. Vagy álltái volna ki a sarokra. Látod, még ezt is megbocsátanám. Most lecsókolnám rólad az idegen férfiak nyomát. Csak tudnám, hogy értünk tetted. De nem tettél értünk soha semmit. Csak ellenünk. Az apám hozott egy másik asszonyt. Csúnya volt. Sovány, szeplős és nagy orrú. Nekem mégis ő lett a világ legszebb asszonya. Mit irigykedsz? Szép lett, mert jó volt. Eladta egyetlen hozományát egy hatalmas ezüsttálat. Kivett egy pici szobát. Tüzelőre még maradt pénze, de orvosra, patikára már nem futotta. Éjszakánként meleg vizes üvegek és forró só közé ágyazta a lázas kisfiad. S nekem is ugyanolyanok a nyakamon a hegek, mintha mohó férfifog hagyta volna ott. Tudod mitől? Belémartak a tetvek és az ótvar. Jolánka mama kopaszra nyírta a fejemet. Megmosta petróleummal. Egy sárga port is hozott. De Jolánka mama zsidó volt. Elrabolta mellőlünk a horogkeresztes téboly. Itt maradtam az apámmal. Bé- luskád sorsa az Állami Gyermek- menhely'lett. De hála az égnek, volt nekem egy nagyapám. Egy reggel Donáth Gyula linómetszete feljött a gödörből, letette a kalapácsot. Kioltotta a kohóban a tüzet. Kormos arcát, kérges kezét megmosta, felvette a jobbik ruháját. Hallottam, mondta a nagyanyámnak, az éjjel úgy sírt az a szegény gyerek. Nem tudtam aludni a Sírásától. Érte megyek hazahozom. Margit, adjál öt pengőt az útra. Estére megjött. A kabátja alatt hozott egy sebes fenekű, nyöszörgő kisgyereket. A többieket bezavarta a szobába. Egyetlen lámpánk volt. Kihozta a konyhába. Én ott álltam a teknő mellett, hiszen Béluska az én testvérem volt. Jött a fürdés, kenőcsök, vattába bugyolálás. Valkón találtam meg, egy parasztházhoz volt kiadva, súgta nekem nagyapám. Majd a jövő héten felmégy nagyanyáddal a városházára. Kértek hadisegélyt. Jogos, mert apád a fronton van. Rélyska újra meggyógyult. De azt a nevet, Valkó, soha többé nem tudtam elfelejteni. A múltkor Gödöllő környékén jártunk, és amikor megláttam az egyik útjelzőtáblán, hogy Valkó, kirázott a hideg. Csak neked mondom el. mitől. Attól, hogy soha nem voltál mellettünk. Hol voltál akkor, amikor először mentem iskolába? A többi kislány kifürdetve, lobogós szalaggal, az anyja kezét fogva jött. Én egyedül mentem. Hol voltál akkor, amikor a szövőgép mellett állva, tizenegy évesen először éreztem az ölemből kibuggyanó forró vérem intését? Hol voltál akkor, amikor megtörtént, ami után a lány már nem az. Nem vigyáztál rám. Miért nem voltál mellettem akkor, amikor az oltár elé térdre nyomtak és a pap után kellett mondanom, igen, szeretem. De a legnagyobb szükségem akkor lett volna rád, amikor fiút szültem. Megszenvedtem érte. A hatodik napon karomba vettem a gyermekem. Március harmadik volt. A Naszály felöl hideg széllel jött a hó. A pólya vékonyka volt. Mimi dadám adott egy ócska nagykendőt. Beletekertem a pólyát. Felkötöttem a hátamra. Az Irgalmas- rendi kórháztól nagyon mesz- sze van a Buki-sor. Szédültem a gyengeségtől, néha a házak falának támaszkodva támolyogtam. A szomszéd Lajos bácsinál jó meleg volt. A síró bátyút odatettem az asztalára, kértem, vigyázzon rá, amíg tüzet rakok. Szegény Zekkel Lajos bácsi, lába nem volt. Felállni nem tudott. Mankójával húzta közelebb a meleghez a parányi életet. Nálam a konyhában befagyott a vödörbe a víz. Mikor már pattogott a tűz, szétdobáltam a jéghideg ágyneműt. Lassan meleg lett, a vödörben felengedett a jég. Átmentem a gyermekért, köszöntem az öregnek. Isten áldja meg, Lajos bácsi. Ö huncutkodva tréfált, jó Js, hogy elviszed. Mindjárt jön Annus néni, mit mondanék neki? Átbukdácsoltam a havas udvaron. Leroskadtam az ágyra, belezokogtam a pólyába. Lásd, fiam, itthon vagyunk! Éjszaka felriadtam! Cserepes volt a szám. Mellemet tapadva aludt a fiam. Egyre égetett a láz. Felnyögtem, téged hívtalak. Anyám, egy bögre vizet! Nem jöttél. Most minek vagy itt? Nem hiányzol. Egyedül jártam meg a magam Golgotáját. Amiről valaha csak álmodni mertem, látod, végre elértem. Van házam, van kertem, a kertben sok virág. Tavasszal, ha fúj a szél, táncol a sok gyümölcsfaág. De mindehhez neked semmi közöd. Azt mondod, látni akarod a fiaimat? Nincs jogod hozzájuk. A közelükbe sem eresztelek. Annyit elmondok róluk, a te unokád, akit én szültem, hatalmas, szép barna legény. Az én unokám szőke. Csak erről lehet őket megkülönböztetni. Más semmiről. És mind a kettő Jóska. Most miért sírsz? Azt hiszed, meglágyítasz a könnyeiddel? Tévedtél. Neked soha meg nem bocsátók. Ha a menny vagy a pokol küldött ide vissza, akkor sem. Te engem eldobtál. Most én doblak el téged. Gonoszságaidért megátkozlak. Dideregve fázzál az idők végezetéig. Látni többé nem akarlak. Sem ezen, sem a másvilágon. Semmi közünk egymáshoz. Borbély Tibor: Indulatos hangulatjelentés egy lakótelepről Ajánlás: Lányomnak és fiamnak. Gyermekeink .jövőjéért — a jövő gyermekeiért! Nem érted, mert máshol mások a reggeli ébredések. Itt a csarnok hajnali zaja ébreszt, s a torony ház lakóira: öregek. gyerekek. terhes anyák tömegére valóban vár, — mert áll a lift! Itt az ablaknélküli mellékhelyiségek áporodott levegője vág orrba. Jóreggelt köszönt! Nem működtetik házunk tüdejét. Hetek óta egy sem forog, — leállnak sorba az új ventilátorok. Itt nem nyithatsz magad a jó levegőre ablakot, hiába áramlik odakint! Telefonon senki sem zaklat egyetlen illetékest mégsem. Mert nincs nekik! Az illetékest is telefonon érhetnék el, aki végre megrendeli az alig ötven méternyi „elfelejtett” kábelt! Itt így gyűjthetném tovább érveinket, amíg egymásra rakva le nem hagyná a toronyház valamennyiünket felfelé emelő magasát. De nem! Hiszen nem Bábel-tornyot építünk. Ne az éghez érjen közelebb mindaz, amin segíteni itt és lent lehet! Aki nem a földön perel ezért: hallgatással a közös boldogságot és önmagát lopja meg! Ezt értse végre meg, aki napjait máshol, másként éli és az istennek meg nem érti: nem sérti, — védi a rendet ha kimondom, otthont kapjunk és ne csupán lakást, hogy ne keseredhessék meg szánkban az édes, drága ajándékok íze azok miatt, akik silány munkájukért nem verést — de meg nem érdemelt munkabért, ráadásul jutalmat, mellükre plecsnit és a homlókuk köré dicső babért kapnak —, hiszen „a terv az lényegében teljesült!” Itt élek. Nem hiszem, hogy az már lényegtelen: nemcsak a négy fal a lényeg az, közölte kik, hogyan élnek? S hogyan élhetnének! örömmel, örömre nevelhessük a most ültetett bölcs fák és a magunk csöpp csemetéit! Mi vagyunk az „illetékesek!” Ne csupán azt szellőztesse a sajtó, hogy hatvanezerből néhányszáz részeges! Azt is — és házainkat! Meg azt: a szeszárusítás részleges tilalma nvitja ki nekik reggel a közért ajtajaitl Ne csak azt marasztaljuk el. akinek a kertvégi budiban nemrég még szél fütyült a feneke alatt! Hamar megérti: ha nem húzza meg a láncot, a szenny fennmarad! — bár tétovázik amikor a lánc a kezébe szakad és forrásként fölfakad talpa alatt a bűzös mocsok! Aki embert alakít, az jogra, jóra biztat, de úgy, hogy tilt, segít türelmesen tanít mindaddig, amíg az új lakótelep alatt a mozgó altalaj szilárd marad, s a fényre forduló fák leveléhez igazodnak a ma itt élők —, a holnap szocialista emberei! Kimondani mindig ami fáj! Kiabáljon a józan proletár, mert csak így lehet jogosan csendre inteni a részeget, a jogtalanul követelőt ráébreszteni, hogy Itt azért kutatnak gyermekeink hajában az óvodában apró bogár — és a nem a buksikban búvó gondolat után, mert nem tette meg még ő sem, amit tud és Itt meg kell tennie, meg is tehet, s hogy Itt kétszeres kötelesség a: lehet! De nem lehet a lépés rendiét úgv elosztani, hogy az egyik láb mozdulatlan marad. Az eav test. egv ütemre, egv úton: csak két lábbal halad!
