Pest Megyi Hírlap, 1978. október (22. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-08 / 238. szám

Hámor Vilmos: A bicikli ■" ■■ '' kacaj kajtatott:. Az | A szélben | Öreg felnézett, - lányt látott és fiút, a fűben meg két biciklit. A lány a kőtöltésre ült, lábát ló­gatta. A fiú is melléült, hanyatt fe­küdt, fejét a lány ölébe fúrta. A lány ég felé fordította arcát. Az öreg is a kőtöltésen ült, lába páros függőón. Kalapjának kariiíiája besatírozta homlokát, mégis gyöngyö­zött. Tenyerébe törölte, tenyerét meg a nadrágjába. Megcsinálta ezt a mozdulatot még vagy ötször, aztán nehézkesen lecsú­szott a kőről. Tes­tét alig bírta el a lába, mégsem ült vissza, mennie kel­lett tovább, „így sosem lesz meg!”, és különben jólesett a menés megint. Pedig in­nen-onnan ..., „hány órája is? Nyolctól éjfélig négy, meg tizen­egy az tizenöt”, tizenöt órája talpon van járja a várost, hátha. „Köllött az a fröccs! Most aztán kereshetem... Tíz percnél nem vol­tam tovább, bizisten nem! Még addig se! Beugrottam, a sor se volt hosszú, kértem a nagyfröccsöt, kétszerre it­tam ki, persze, hogy nem volt tíz perc! Még nyolc se nagyon... De ki a rossebnek kellett az a csatragány? A küllők is hiányosak, a nyereg meg fézsódéros...” lezárni! De ki hitte volna, hogy más­nak is jó az a...” Lesben állt a szemközti kapu alatt. Várta, hogy valaki bemenjen a kocsmába, ha­csak egy fröccsre is... Nem kellett sokáig várnia. Egy fia­talember érkezett, járdához illesztet­te a pedált, a táskáját is a kormá­nyon hagyta. „De mit csináljak a tás­kájával? Lehet, hogy pénz is van benne, igazolványok, papírok. Nekem csak egy bicikli kell. Felülök rá, fél perc. Elhajtok a sarokig, megint fél perc. A másik ut­cában ledobom a táskát, és megvan a bicikli. De ha keresi? A táskát is? Lehet benne oyan irat, ami fon­tos!” Fekete túra ér­kezett, lezárta a gazdája. Aztán egy női bicikli parkolt, lezáratlanul. „Női nem kell! De hol marad ilyen sokáig a fiatalember? Szerencséje, hogy figyelem a táská­ját, így nem viheti el senki. Hacsak én ... Rá kéne akasztani a nőire! És ha pont akkor jönne ki? Mit mon­dok neki? Hogy ne haragudjon, elté­vesztettem ... Nem, nem jó! Na, ta­lán az. Nem zárta le, nagyszerű! Menj csak be, pajtikám! Ügy, ni! Most á’Jlsz sorba. Hányán lehetnek előtte? Bemegyek, megnézem, kijö­vök, ráülök, mintha az enyém len­no >> Artner Margit illusztrációja Megint a kocsmánál. „Talán vissza­hozta ! Csak elugrott vele tegnap este, vonathoz vagy hova, ma meg visz- sza!” Senki sem hozott vissza semmiféle biciklit a kocsmához. Az öreg a köny- nyeivel küszködött, gyűrögette visz- szafelé, mert mégiscsak hogy néz ki, ilyen világos nappal, egy öreg em­ber ... „Most mivel megyek éjjeliőr­ködni a majorba?” A kocsmamoraj csábítgatta, szip­pantotta volna magába az öreget, de ő inkább a szomszédos kapualjakat járta, ki tudja hányadszor. „Hátha tréfálódott valaki.” De senki sem tré­fálta meg, pedig már nem is bánta volna. „ kiballagott az államás­Ujból I ra. Nézegette a várako- zó bicikliket, a sajátját azonban nem lelte közöttük. „Ez len­ne még olyasforma. Fényesebb, igaz, de nem gurulhat úgy, mint az enyém.” Hogy hogyan keveredett megint a kőtöltéshez, masa sem tudta. Végig­nyúlt a fűben, öt perc sem telt bele, elszunyókált. Álmodott is. Azt ál­modta, hogy az állorrfSs előtt keresd a biciklijét, meg hogy rendőr közelít. „Biztos úr. szabadjon egy percre!” — szólt a szolgálatoshoz. A rendőr tisz­telgett, „erőt-egésséget” mondott az öregnek. „Erő is volna, biztos úr, meg egészség is, csak biciklim nincs. El­lopták tegnap este. azóta egyfolytá­ban ...” A rendőr közbeszólt: „Ja papa, az fogyóeszköz máma már.” Az öreg nem hagyta annyiban: „De ne­kem köll a bicikli, azzal járok a ma­jorba.” Erre a rendőr: „Magának fo­galma sincs, mennyit ellopnak egy aap. Tudja mit? Szerezzen helyette, aztán lesz!” ... Nevetésre ébredt. A lány és a fiú szaladt el mellette. Az öreg fedkec- mergett a kőhöz, kalapját maga mel­lé ültette, elnézett arra, ahol tizen­egykor a fiú meg a lány... Csak a két biciklit látta a fűben. Az álom szavai rágcsálták a fülét: „szerezzen helyette ...”. Nem sokkal később új­ból nevetés gurult hozzá. Hátra for­dult, a nevetés a Duna felől jött. A parton kergetőzött a fiú és a lány. Az öreg tekintete a bicikliken. Az öreg tekintete a fiún és a lá­nyon. Megint a bicikliken. „Szerezzen helyette!” A. Duna felé nézett, majd vissza. „Ha a fiúját viszem el, gyalogolhat­nak hazáig. Messze lakhatnak? Hát persze! Ha közel, nem jöttek volna biciklivel. Ha a lányét viszem el, a fiú hazavihetné, de mit kezdek én lánybiciklivel ?” Felállt, elindult. Messziről még visszanézett, a bicikliket már nem látta, a fiút se, a lányt se. Csak a ne­vetésük kísérte a kőtöltés végéig az öreget. . „Szerzek is | A kocsma előtt. | helyette!” ki is választott egyet, de az le volt zárva. „Nekem is azt kellett volna, Magára hagyta a kapualjat, át az úttesten, be a kocsmába, nyakát nyújtogatta. — Nicsak, az öreg Jagi! — ujjon­gott valaki, bele is karolt, és húzta a csapos felé. — Mit iszol, öreg? — Semmit, semmit — dadogta az öreg. — Meg akarsz sérteni? — Hát jó — mondta megadón, s akkor már érezte, hogy fuccs annak a biciklinek,■«— Egy kisfröccsöt, pi­rosat!-1'' ’ — Velem nem lehet kicsit inni. Egy nagyfröccsöt a pirosból — szólt ismerőse a csaposnak.---------------------‘a fröccsöt, nézte a I Míg itta | lezáratlan, bicikli-------------------- gazdáját. „Rendes em bernek látszik, kár lett volna pont az övét...” — Mi az, öreg? Nem ízlik? Hal­lod? Az öreg odakapta a fejét. — De, dehogyis nem. Csak a gyom. rom... — Akkor igyál valami felest! — Nem, dehogy. Jó ez. Tényleg fájt a gyomra. Az ideges­ségtől. öt is elmúlt már, hatra kel­lett mennie a majorba, és bicikli még sehol. Kiitta a fröccsöt, elbúcsúzott. „Másik kocsmát kell keresni!” Újból egy kapu alatt. „Az is lezár­ta, pedig rozzantabb, mint az enyém. Most már az sem érdekel, ha női.” Férfikerékpár érkezett. Gazdája letámasztotta a fal mellé s bement. „Ez az! Indulj, öreg! — biztatta ma­gát. — Ezt már nem hagyhatod ki! Szerezzen helyette... Szerezzen he­lyette ...” Aki látta az öreget, meg nem mondta volna, hogy hetvenkilenc éves, úgy tekert. A harmadik utcá­ban lelassított, eligazította magát az ülésen, mert fura volt neki, hogy nem olyan ferde a nyereg. Hat előtt két perccel ért a major­ba. Váltótársa már indulásra készen Várta. Egyedül maradt. „Szegény ember! Már biztos keresi. Bemegy a kapuk alá, hátha valaki viccelődött, aztán az állomás is eszébe juthat, talán beje­lenti holnap és keresik. Mi lesz, ha nálam találják meg? Le kéne feste­ni. A lámpát ledobni róla, a nyeregre svejcisapkát húzni... Nem! Vissza­viszem reggel. És ha akkor is ott ke­resi? És meglátja, hogy én... Rend­őrt hív... Mit mondok? Visszavi­szem, de nem oda, hanem a másik utcába.”--------------­- ennyire nem várta a reg­| S oha I gélt. Aludni sem tudott,---------------- egyfolytában a másikra gondolt. Hatkor felült az egyenes nyergü biciklire, és tekert a kocsma felé. Ahogy elgondolta, falnak tá­masztotta a szomszéd utcában, és el- somfordált onnét. Harmadnap elnézett arrafelé, a bicikli még mindig ott árválkodott A lámpáját valaki már letörte róla, a dinamó is hiányzott. ESŐBEN Csatornák He Hing György grafikája Csanády János; Emlékezés — Beborult az ég és eső fenyeget, jólesik kiállni, nézni az eget, várni, hogy a szél jön, bőszen nekiront, csapkodja az udvart, porzik a porond. Az ólajtók nyitva, most mind nyikorog, lendül és csapódik, vén rozsda pörög a sarokvasakról; megriad a nép, csirke, tyúk és kacsa szalad szerteszét. Ahogy elviharzik az első roham, sorban egymás mellé ülnek az ágon, újra támad a szél. veri a tetőt, nyögeti a fákat taréjuk fölött. Jön a kutya, macska, kapar: bekopog; ki kell nekik nyitni a konyhaajtót, kályha alá ülnek akkor boldogan, mosoly fénylik a szőrös pofájukon. A gazda nyugodt; egy aggodalma van; a kertet is dúlja ez a kis vihar, gyenge borsó, málna, kerti vetemény hogy áll meg, aminek szára nem kemény. „Kár haszonnal jár” — így biztatja magát, az eső meg jól jön, — egy cigarettát varázsol a dózni peremén elő, füstöt fúj és fönt már kopog a tető. Turbók Attila: Apáti Miklós: Búcsú És akkor a végén, a búcsúzásnál: eljő a legszomorúbb eső, besötétül az ég, darumadarad mondd, hová búvik? Most ezt az esőt énekelem neked, szemed hiába süt, nem bír súlyos fellegeinkkel, nem üt át rajtuk színes mosolyod. Várunk még valamit? Az eső múltán megyünk tovább, de olyan egyenletesen bőg az égben az idő, hogy reménytelen “ _ eljutni innen valahová, de várunk. Nyugodt, kialudt most a szemünk, a szívünk. Bent is, a szívben is esik az eső. Megint csak búcsúzunk, így igaz, kedves. Boszorkány-arccal behajol az ajtón az idő, s kérdi: kell valami még? Kitűzött zászló Szétnézek: pereg a dobverő, pereg a lágy eső, trappolnak az ázott bakák. Pipacsok vörös mentéje nő a gaz fölé, görbülve vág a sárba keréknyomot a mák. Nemzetőr-sereg vonul az eső völgyein át a síkra, hogy kivívja a zsendülés jogát. Még messze a gúla, szárkúprakás ideje, kazallá sem verődik össze a kalászok fogoly serege. Kitűzött zászló, lobog a szívemig parázsló növények igyekezete, majténytalan, aradtalan vonulásuk a tekintet ábrándja, néma kegyelete. Farkas Ilona: Csak vasárnap ne lenne Á tkozott új telep! Megeszi az embert a penész. Így múlik el az egész nap. Szakadatlanul esik. Hogyan üs­sem agyon az időt? Fulladok: a szobától, a tájtól, mindentől, ami itt tart. Még csak össze-vissza áll né­hány ház, kívülről valamennyi vakolatlan. Egy-két látásból is­merős ember, de ránézésre egyik sem való barátnak. A nők meg...? Lenézik az emberről a ruhát, de a köszönést nem mind­egyik fogadja. Aggaszt anyám nyöszörgése. Beteg szegény. Már agglegénynek számítok, de neki csak „kicsi fiam” va­gyok, az is maradok. Ha valami­től, hát az ő elvesztésétől na­gyon félek. Babonásan félek a gondolattól is, hogy ez előbb- utóbb bekövetkezik. Számolnom kellene vele, mert minél várat­lanabbá ér, annál inkább le­robbant engem is. A tanyán bol­dogabb voltam. Ott egybement minden nap. semmi különbség nem volt. Egy lányról álmodoz­tam, az igazi nagy szerelemről. Már nem hiszek az igazi nagy szerelemben! A gyárban már az ugratással is felhagytak. Tavaly a kollégák összehoztak a presszóban egy lánnyal. Olyan huszonöt éves le­hetett. Nem tudtunk beszélgetni. A kollégák megszöktek, a lánv a rémlátomásairól mesélt, valami repülőtér mellett laktak. Éjjel- naonai mentek a felében a re­pülők. Én meg a csibekeltetéssel ttaktáltam. de nem érdekelte. Értelmes kéoet akart vágni, lát­szott raita, hogy férjhez akart menni, de a nevetése végül már vicsorításnaik hatott. Nem is kí­sértem haza. Néhányszor telefo­nált a gyárba, végül a műveze­tőm rázta le. I->él évig rajtam röhögtek. Pár- í szór a fejükhöz vágtam, hogy félig használt csajt kerestem, nem bolondot. Aztán egy húsz évvel öregebb nővel akartak összeboronálni, mond­ván, ez éppen olyan, amilyet keresek. Harminc éves fejjel vegyek el egy olyan asszonyt, aki az anyám lehetne? Kinézek vagy negyven évesnek, mondják, s a fennmaradó tíz év nem számít. Bolondnak tartanak. Vagv in­kább bunkónak. Nagyon fáj, de mit tehetek? Mindenem meg van. Csak éppen családom nincs. Hamarosan kijön a kocsi. Minek? Itt rohad szét a garázsban. Már arra is gondoltam, ha anyám meghal, eladok mindent, veszek egy tanyát, és ott fogok gazdálkodni. Itt hagyom a gyá­rat, és a munkával teljesen le­foglalom magam. A Zolit nagyon fogom sajnálni. Vele lehet beszélgetni. Ö beszélt rá, hogy végezzem el az általá­nos iskolát. Nagyon röstelltem, hogy csak négy elemim van. So­kat beszélt nekem arról, hogy csak egyszer kell szégyellnem, ha rászánom magam, a jelentke­zéskor. E gyszer szerelmes is voltam. Marit az iskolában ismer­tem meg. Soha nem sike­rült a közelébe férkőznöm. Egész esztendő alatt semmit nem tud­tam meg róla. Az évzárót a kö­zeli vendéglőben ünnepeltük meg. Ez alkalomból a négy nő 's eljött velünk. Sikerült úgy intéz­nem, hogy egymás mellé kerül­jünk. Kiderült, tőlünk még mesz­szebb lakik. Szerencsére elment az utolsó busz is. Így fel sem kellett ajánlanom a kíséretet, mert az útunk egy felé vitt. Ahogy oldalról nézegettem, a fá­radt arcát, a konyak hatására egyre sűrűbben mosolygott. Egy­re az járt a fejemben, milyen jó lenne ez a nő feleségnek. Tetszik nekem, egyszerűnek látszik, min­dent megtennék érte. Kellenék-e neki? Zakatolt a kérdés egyre erősebb visszhangot keltve ben­nem. Az út elejét kevés beszéddel tettük meg. A tanárokról esett néhány szó, és egyik-másik férfi feleségéről, akiket ő ismert. Meg­fogtam a kezét. — Hagyd ezt. Másnak hitte­lek. Ügy látszik, mind egyformák vagytok. Férjem, gyerekeim van­nak, Tőlük loptam el az időt, amit iskolába jártam. — Azt hittem, szabad vagy. Ügy viselkedtél, mint akinek nem jutott kukoricaföld. Gon­doltam, jó lennél nekem. Anyám betegen fekszik otthon. Rajta kí­vül nekem senkim sincs. — Nem tudtam. Miért nem nő­sülsz meg? — Régen megtettem volna, de a hozzám való lányokat lefoglal­ták régen. Tanyán laktunk, ott meg a közelben sem volt lány. Ha lett volna is... ott a mun­kán járt az eszünk. C sak vasárnap ne lenne!Sza­kadatlanul <^ik. Anyám na­gyon fullad. Szenvedésétől egyre gyengébb leszek. Milyen kicsi a keze. A két ökle sincs ak­kora, mint az egyik öklöm fele. Hogy bírt ezekkel a kezekkel annyit dolgozni? Felfoghatatlan. Milyen sápadt. Csak a halottak ilyen fehérek ...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom