Pest Megyi Hírlap, 1978. október (22. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-01 / 232. szám

_______° . délutánra enyhült. A Le s Hirondelles szálloda emeleti er­kélyéről nézem Bamako külső város­negyedének zajos kis világát. Dús lombozató mangó- és pálmafák kel­lemes árnyékot vetettek a vörös gya­logösvényekre. Alkalmi árusok, dé­li pihenőjükről kihúzódvá, portéká­jukat ajánlották az út mentén. Man­gó! banánt, földimogyorót, cigaret­tát, gyufát és még sokfajta tarka apróságot kínáltak a járókelőknek. — Lassacskán elindulhatunk — fordultam Bakaryhoz, a várakozó tolmácshoz. Magas, vékony, fekete fiú, Magyarországon tanult, a böl- csészeten, Mohazöld szafáriban, fi­nom, francia cipőiéiben, meglepően elegánsnak találtam. Idevaló, régi ismerősöm, Bougary, a francia Pier-rel a hallban várt. Ajtómat zártam már és eszembe ju­tott a karperecadósságom. Vissza­mentem a bizsuért, mindjárt oda is adtam Bougarynak. — A másik asszonyodnak, s mondd meg, sok szeretettel üdvözlöm. Az ötven körüli, fáradt arcú benn­szülött láthatóan meglepődött. Azt gondolhatta, hogy reggel csak tré­fálkoztam vele, amikor a második asszonynak is ígértem egy karpere­cét — Bougary. neked csak két fele­séged van? — gonoszkodott Pierre. — Kettő. — Lehétne négy is, a törvény any. nyit engedélyez. — Ez elsősorban anyagi kérdés. — Ne mondd, a kormány húsz­ezer mali frankban szabályozta a fejenkénti vételárat. (Húszezer ma­ii frank = nyolcszáznegyven forint.) — Az itteni keresetek szerint az is nagy pénz. Egyébként a vételár alku tárgya az eladó család és a ve- ivő között. Elkérhetnek egymilliót is. — Azért, ahogyan elnézlek, öreg, igencsak rád férne egy új asszony! Annak is csinálnál hat gyereket. Bougary az ellentéte: hallgatag megtörődött néger, állás nélkül, sú­lyos szembetegséggel. — Pierre, azért mégiscsak úgy van, hogy Bamakóban már nem itt­hon vggy! — szóltam rá —, hiszen Bougary úgy tett. mintha nem ér­tette volna a csipkelődést Fekete.Afrikáhan BZ a nagy kiterjedésű és az ENSZ-statisztika szerint a világ tíz legszegényebb né­pe között számon tartott Mali már nem francia gyarmat. A Niger-folyó partján jártunk, s arra gondoltam, hogy milyen messzire mutató ter­veket fogalmazott meg itt a napok­ban a szakszervezetek kongresszu­sa. Gyors cselekvést kívánó elintéz­nivalókat mutatott be: enyhíteni a megélhetési gondokon; orvoshoz for­dulhasson, aki beteg; legyenek is­kolák és tanítók. Belém fészkelő- dött a Banama körzet küldöttének drámai fölszólalása: „Szabadok let­tünk, szabadok vagyunk és a mun­kásság nyolcvan százaléka analfa­béta, hát hogyan vegyünk részt a hatalomban!? Lehet imádni és ta­gadni itt az istent, de mi állandóan az ennivalóra gondolunk”. Jobbak lettek az életviszonyok, de én még­is a küldött hangját hallottam a szurdokok mélyéről fölhangzó bús zene panaszkodásában. Homály és fullasztó meleg fogott körül bennünket. Gyötörtük magun­kat a szűk ösvényen. Egyszeresük jó fél óra múlva láthatóan gondo­zott, kövér fűvel borított tisztásra értünk, s két felől enyhe dombok közé húzódva álltak úticélunk, a halászfalu picinyke sárházai, egy­máshoz bújva, sással-náddai fedett tetőkkel. A folyóra nyíló házak előtt asszonyok, lányok serénykedtek, de­réktól fél lábszárig fehér lenvászon­nal körbecsavartan, néhány férfi a Niger felől jött, halászfölszerelése­ket cipeltek. Amikor megláttak ben­nünket, a gyerekzsivaj elcsendesült. Az asszonyok mellé húzódtak, a fa­szénnel fűtött, háromlábú kis kály­hák körül toporogtak, ahol — az il­latokról ítélve — vacsorát főztek. Magas, erős ember indult felénk, és már messziről köszöntötte Bougaryt. Először franciául beszélt, de ami­kor közelünkbe ért. törzsi nyelvre fordította a szót. Sorban kezet fog­tunk, s mindenkinek külön-külön bemutatkozott: Moussa Diallo. A dús füvön. a folyó irányába tettem néhány lépést, de megállítottak: — Nő, nő — kalauzolt vissza egy barna arcú, telt idomú, feszes mel­lű lány. — Fatimatou! — szólt rá erélye­sen Diallo, aki úgy állt közöttünk hófehér burnuszbán, fehéren vilá­gító, nagy szemekkel, mint egy va­lódi törzsfőnök. — Mi volt ez? — Ráléptél a fűre. ahová tere­getnek — világosított föl Bougary. Asszonyok hajladoztak a négy­zet alakú füves rész folyó menti ré­szén, a száraz ruhákat kapkodták. Csudálatosán fehérek voltak, olyan kékbe játszó fehér ragyogást már régen láttam. Diallo rendbe állította a családot Megszámoltam, tizenhét gyerek so­rakozott föl, láthatóan születés sze­rint, hat fiú, meg tizenegy lány. A kisebbek végén állt a három asz- szony. Sorba vitt bennünket —gya­korlott protokoll főnök módján —, és egyenként bemutatta a családot. A neveket nem jegyeztem meg, csak homályosan emlékszem: az egyik fiú Namadou Diallót mondott, s ott állt Fatimatou, akit én nem véltem négernek. Az asszonyokra került a sor. Először egy ötven körüli nőt ismertem meg. Elgyötört arcát alig emelte föl, láthatóan zavarban volt, talán elhasználtságát,' fonnyadt fel­ső testét szégyellte. A másik asz- szony sokkal fiatalabb volt. s ben­ne ráismertem Fatimatou anyjára; enyhén redős homlokával, szabá­lyos, ‘ovális arcával, szép barna bő­rével (és hosszú, fekete hajával) el­ütött a négerektől. A nevét megje­gyeztem: Fatou. A harmadik fele­ség vékony, izmos teremtés. egé­szen fiatal volt, karján a legkisebb lánnyal, a tartózkodásnak semmifé­le nyomát nem árulta él a viselke­dése. A fiúkon szandál, strand papucs, nadrág, rövid ujjú trikó, a kiseb­beken pici, rövid gatya, s a lányo­kon ünneplő papucs és fehér, tiszta lepedővel csavarták körbe magú­éra! Ha a fiú második feleséget is kiválaszt, az apa azt. is kifizeti. — A lányok közül menne vala­ki... de az a baj, hogy itt lakunk és csak a piacra járunk — sopánko­dott Diallo. Pierre felült, és úgy tét! mintha a téma érdekelné. Fején telt vödörrel jött a folyó­ról a legidősebb asszony. Letette a terhét, aztán oda jött és elvitte a halastálat, majd egy vizesrongyot hozott, kéztörlőnek. Szomorúan fi­gyelt és szemében félénkség tükrö­ződött — Maryam! — kiabált Diallo az idős asszony után. Az magábaroskadtan megállt a férje előtt — Hideg kecsketejet ajánlok — kedveskedett a házigazda. Csak Bougary fogadta el. Átnyújtotta a tejet anélkül, hogy Bougaryra nézett volna. Félrefordul­tam, hogy lehajtott tekintetébe lás­sak. Csak szeme fehérje villant fe­lém. Harmadiknak lenn! félretol tan, megalázottam szolgálni, a fiatalabb feleségeknek kedvébe járni és azok­nak a gyerekeit gondozni, megtört­nek lenni — ez rosszabb lehet, mint a keresztre feszítés. — Ti is kaptok családi pótlékot? — kérdeztem Diailét sok között talán a kedvesét figyel­te, akié soha sem lehet, mert nem tudják megfizetni az ő árát. Halkabb lett a zene, megnyúltak a taktusok és átváltottak a hang­szerek. valamilyen zúgó hangú, egyenletes ritmusú fájdalomra, mint­ha sámánok zokognának, fohászkod­nának a csillagos mennyboltra, eseng- ve a magasságos égbe, hogy a min- denség segítse meg a fekete em­bert. Nyúlánk lányok léptek a kör­be, nyugtalanul mozdultak előre- hátra, jobbra, balra és váratlanul, mint a szöcskék, magasba lendültek a fékete karok. Fokozódott a rit­mus, és hirtelen jött képzelgéssel azt gondoltam, hogy furcsa, fonott hajú kígyók táncolnak. Ez már több volt, mint tánc. Ügy elbámészkod­tam, hogy nem vettem észre, Pierre mikor telepedett Fatimatou mellé. Csak azt éreztem, hogy a lány eny­hén megrázkódott. Nem értettem a változás okát. Akkor vettem észre Pierre tolakodó kezét a lányon, aki idegesen mocorgott Diaiiára néz­tem, láttam, hogy az sem a táncot élvezi. Pierre nem bódult bele a zené­be, a fölöttünk sétáló Holdba, sem a Niger-folyóba, Fatimatouval ját­szott, mert unatkozott. — Az úr szemtelenkediik, álljunk Siklós János: Fatimatou imája (Útinapló Maliból) egy lavór­kat, felső testüket szabadon hagy­ták. Hajukat ősi szokás szerint fon­ták. Egymásnak készítik a frizurá­kat. Ez hosszadalmas és fájdalmas művele! mert tőben erősen meg­húzzák a hajszálakat, s aztán ördö­gi ügyességgel fonják, különböző dí­szeket állítanak elő: a homloktól a tarkóig mintha kígyók lennének egymás mellett a kerek fejbőrön, s ugyanezt a variációt keresztbe, íz­lés szerint. A másiknak picinyke gömböket, szabályos négyszögeket fonnak, s ez a frizura addig tart, amíg a haj növésétől ellazul a fo­nat, akkor újra megcsinálják egy­másnak. Mindenki kerek fejű, olyan, mintha kopasz lenne, vagy hajcsa- varót viselne állandóan. Fatimatou haja a vállára hul­lott, sima, holló színét az anyjától örökölte. A lány középen áll! tel- tébb, asszonyosabb, mint a lánytest­vérei, keskeny csípőjéhez igazodott arányosan szélesedő válla és erős, izmos melle. — Diallo nagyon boldog, hogy el­jöttetek — mondta a tolmács. — Diallo erre a családra büsz­ke lehet! — feleltem, s a halász arcán valóban büszkeség, méltóság ül! A középső asszony nyi cseréptálat hozott hallal, Diallo szőnyegekkel került élő a házból, leültünk, középre vettük a halas­tálat. A családfő közöttünk maradt, a többiek eloldalogtak. Nehezen indult a beszélgetés. — Volt-e fogás? — tettem föl a banális kérdés! — Szépen fogtunk. Bevittük a Ho­tel de 1’ Amitié konyhájára. — A halászaton kívül mit csinál­tok? — Sok mást. Már nem látod, mert sötétedik. Salátát, földimogyorót ter­mesztünk. Időnként paradicsomot is. A szárazság megöl benneteket. — Az a legszömyübb, majd’éhen pusztul mindenki, de mi locsolunk még akkor is, ha víz csak a folyó fenekén csordogál. — Seidou! Lanciené! — kiabált Diallo. A két nagyobb fiú előjött, né­hány szót váltott velük. — Reggel húst viszünk a piacra. Kecskét, vágunk — fordult hozzánk. — Tied ez a nagy nyáj, a hegy­oldalban? — Nem. A falué, de az enyémek is köztük vannak. — Azért ti jól megvagytok, Dial­lo! — dicsértem a sokoldalúságát. Kicsit keserűre sikerültén neve­tett, aztán megjegyezte; — Asszonyt kellene vennem a két nagyobbnak. Már kiválasztották. — Magasak az árak? — Nem az a baj. Árán adnák őke! de igen értékesek. Bakary eközben figyelmeztetett, hogy ‘ a muzulmán szokás szerint minden családban a nősülendő fiú számára az asszonyvétel apai feladat, az köteles kifizetni a vétel­— Nem. Az csak a gyári munká­soknak, meg az állami tisztviselők­nek jár. — Tanultak valamit a gyerekek? — érdeklődtem. — Nem — szólt Diallo —, a leg­nagyobb fiú, Seidou és a lányok kö­zül Fatimatou tód írni-olvasn! — Hol tanultak? — Egy francia családnál, — Az ENSZ útépítési megbízott­ja volt — egészítette ki Bougary. — Pierre kérdezi, hogy nem lm­juk még? — továbbította' a meg­jegyzést Bakary, magyarul. — Ha unja. menjen haza! Hirtelen jött a sötétség_ olyan érzés fogott el, mintha a föld gyor­san leereszkedne egy zárt verembe és fölül ránk csukná az ajtót. Dél­után hat óra és a sötétség megma­rad reggel hétig. Befejeztük a beszélgetést. Hosszú- nyelü fáklyák kerültek elő, jó illat töltötte be a levegőt, a földi mogyo­róból sajtolt olajé a fáklyák lángjá­ban. Körbeállták a gyékény! ahol ültünk, előjött a falu sok lakója, és akkor megszólalt a furcsa zene, ame­lyet a szurdokokból hallottam.­A dzsungel törvényei szerint élő, vadölő ősök szelleme töltötte mega folyó előtti tisztást. Ritmust, tak­tust váltott a dob, a nyakba akasz­tott cimbalom és szaggatott hangon, számomra érthetetlen szavaikat kiál­tozva énekelt a kórus. Diallo ült és hallgatta a zené! Oldalra néztem, a házak Irányá­ba és tőlem három lépésre állt az ünnepi melódiába felejtkezve Fati­matou. Arcára világított a holdfény, a többiekkel ütemesen ringatta ma­gát, s valahol messze járt a gondo­lata. Porfelhőt kavaró harcosok tá­borában, ahol a nagy fekete néger szepiek és a csillagok összeérnek. Izmos mellei úgy rezzennek a tak­tusra, mint érett mangók, ha egy­máshoz ütődnek. A kórust alkotók köre kitágult és középre, gyéké­nyünk elé ing nélküli fiúk léptek be, majd a zene lassan, mint csön­desülő nyári eső, halkult, halkult és elhallgatott. — Fatimatou! — intettem a lány­nak. üljön mellém. Rámnézett, egy szemvillanásnyit, s láttam, Dialló alig észrevehetően bólintott Erős, pattogó ritmust VeZé_ nyelt a dob és most már kettő, majd egy harmadik is beledobbant más és más hangon, a gyorsuló taktus­ba. Vékony, izmos fiúk az ősi né­ger táncot járták, félmeztelenül, me­zítláb. Külön táncolt a fejük és a Ijábuk, karjuk és a derekuk, olyanok voltak, mintha a csontjuk is, hajlé­konyán alkalmazkodna a mozdula­tokhoz. Gyerekes boldogsággá] néz­te őket Fatimatou — mintha most látná először —, elfelejtette azt is, hogy egy idegen mellett ül. Moz­dulatlan volt. de minden idegszála a fekete fiúkkal táncolt, akiknek iz­zadt fölső testén csillogva vibrálta holdsugár. Nézte őket. picit előre hajtotta szép, széles hátát, a tánco­fól, és induljunk — ajánlotta javas­latomra Bakary. Pierre hirtelen fölkelt a gyékény­ről és azt mondta: — Diallo, beszélni szeretnék ve­led. Kényelmes léptekkel elindult Pierre a gazda háza felé. Diallo las­san föltápászkodott és utánament. Fatimatou fejét lehajtotta, lába elé nézett, a gyékényre. — Bakary. miről van szó! —kér­tem a tolmácsot:- Néhány pillanatig figyelt, mire megszólalt, s továbbí­totta Pierre odahallatszó szavait: —. Olyan sokat kérsz, hogy az szinte nem is lehet közöttünk ko­moly tárgyalási' alap. — A legutolsó ár nyolcszázezer, kevesebb pénzért nem adom — vá­laszolt Diallo (kb. harminchárom- ezer-hatszáz forint). A francia úgy tett, mintha ko­molyan gondolkozna. — Fatimatou, gyere ide! — hív­ta az apja. A lány félénken odaáüt Diallo mellé. — Nézze meg, ez olyan szép, hogy néger lányban ilyen ritka — s kör­beforgatta. Ránéztem. Riadtság, de Inkább döbbenet volt a lány tekintetén. Si­ma, tiszta arcára a félelem egy egé­szen más lelket ültetett. Olyan lett. mint aki üldözői elől menekül, és úgy érzi — nincs reménye —, utol­érik. Fatimatou madonna arca né­hány perc alatt öregebb lett. — Sok! — közölte a francia. — Hát, mi az, ami nem sok? — ötszázezer, de az is nagy ár, figyelembe véve, hogy milyen kö­rülmények közé kerül. Diallo nem válaszolt. Magába mé- lyedt és közben fejszámolást vég­zett. Mennyibe kerül két fiúnak a feleség, pótolni kell az összeget, vagy keresni is lehet valamit? Al­lah nevében osztott és szorzott, a maga meggyőződéses igazában. Pierre a saját szakállára kötötte az üzletet. Olyan komolysággal, mintha házat, vagy drága autót vá­sárolna. Fatimatou tudta, hogy az apai döntés ellen nem lehet tenni. A falu lakói szótlanul ültek. Tud­ták, vagy érezték, hogy életbevágó kérdésekről folyik a beszélgetés és Diallo úgy is elmondja, ha vé­geztek. — A tiéd! Fatimatou kicsit meggömyedt. Szótlanul állt apja mellett. — Holnap estére elviszem. Hat órára készítsd elő! — közölte Pierre, a vevő komolyságával és fennsőbb- ségével. Visszamentünk a gyékényekhez. Mindenki felállt. Csönd volt. amely­ben az áhítat és a várakozás nyug­talansága feszült. Éreztem. hogy senkinek nincs több mondanivalója. — Induljunk! — szóltam Bakary- nak. Diailónak megköszöntem a kelle­mes estét, a felejthetetlen muzsi­kát. •— Találkozzunk mielőbb! — bú­csúzott jókedvűen. Utoljára Fatimatou elé álltam. Olyan segélykérőén nézett rám, mintha földöntúli lehetőségeket hor­doznék a zsebemben. Lidércnyomásos ^önképek 2a_ varos forgatagában vergődtem, egész éjjé! Cigarettáztam az ágy szélén. Ké­sőbb eloltottam a villanyt és kinyi­tottam az erkélyajtót. Megcsapott a trópus forró, nedves levegője. Reggel a szálloda halijában ta­lálkoztam Bakaryva! — Rosszul aludtam. — Én is. azért jöttem korábban. Nem gondoltam, hogy már talpon vagy. — Te, Bakary, megvehetnéd te Fatimatou! Elutasító kézmozdulatot tett. — Mi szerelemből nősülünk, s csak egy feleségünk van. — Ki az a mi? — Hát a diplomások, az értelmi­ség. — Hát akkor induljunk Diailóhoz, ahogy megbeszéltük. A Nigeren túl, ahol a Szahara ho­mokja és az ég egymásba simul, halványlilába játszó, szürke fény­csík húzódott. Ez a keskeny sáv szemlátomást szélesedett. — Virrad, de itt mindig hét óra körül indul a Nap. — Nálatok, Magyarországon, most nyolc óra. A hajnali derengésben nem ta­láltam olyan érdekesnek ezt az utat. mint előző este. Igaz, nem is figyel­tem, mert valami rossz kényszerű­ségnek éreztem ezt a hívatlan újabb látogatást. A tisztásra nyíló ösvény torkola­tában megálltunk. Diallo ajtaján a szúnyogfogó függöny mozdulatlan volt. Asszonyok a házak előtt ha­muztak, faszénnel rakták a vaskály- há! Nem vettek észre. Valószínű­leg Diallo már kiment a vízre, vagy a piacra mentek, bevitték a kecs­kehúst. — Fatimatou, gyere ki! — szólt be az ajtón a tolmács. A lány kilépett a ház élé. — Még nincs este — mondta, — Nem érted jöttünk — fordítot­ta a tolmács a szavaima! — Hát akkor? — Diallóval szeretnénk beszélni. — A nyájnál van, de hol a har­madik? — kérdezte a lány. — Aki téged megvásárolt?.« Haját félresimította, idegesen, bi­zalmatlanul tekingetett ránk. Nem értette ezt a furcsa helyzete! » — Fati, el akarsz Innen menni? — kérdeztem tőle. Nem válaszolt, még gyanakvób­ban figyelte a környéket. — Na, hívjad Diailót és te is gye­re vissza. Fatimatou elfutott, s jókedvűen jött Diallo, messziről integetet! Az első kérdése néki is Pierre vol! — Ezzel megkönnyítette a dolgom. — Figyelj rám, Diallo. Én Bou­gary Sekuo barátja vagyok. Az irán­ta érzett jóindulatom hozott ide. meg az a tisztelet, amelyet te és a családod megérdemel. Diallo' egyre tanácstalanabból nézett rám. — Pierre nem veszi meg a lá­nyodat. — Miért... Sokallja az árát? — Nem. Pierre nős. csak tréfál­kozni akart veled. Még az éjszaka elutazott innen. Azért jöttünk, hogy ezt megmondjuk neked. Diallo tekintete komorrá válto­zott, csalódása és dühe ráncokba húzta homlokát és halkan Allah átkát kérte arra, aki így becsapja, megalázza a hiszékeny embert. Ba­kary lassan, szótagolva fordította az apai átkot. — Minket ne hibáztass. Diallo, azért jöttünk ide, hogy ezt meg­mondjuk. Szó nélkül sarkon fordult. ké­nyelmes járással ment a viskók kö­zött, föl, vissza a nyájhoz. Fatimaton ott maradt. barna ar­cán kivirult rózsaszín foltok fölsza- badultságát tükrözték. A ház mö­gé ment és picinyke gyékénydarabot hozott. Tőlünk néhány lépésre meg­állt, letette a gyöpre és a Niger fö­lé érkező Nap felé fordult. Letér­delt és hangosan imádkozott. — Allah, köszönöm, hogy élet­ben tartottál; megláttam a kelő Na­pot. Meghallgattad imámat és kö­nyörgésemet, megóvtál attól a nagy veszedelemtől amelybe belekerül­tem. Áldjad meg jótevőimet, akik itten állnak mellettem. Tartsd meg őket a ‘ Földön, áldásod kísérje út­jukat... Elmentünk onnan. A tisztásra né­ző ösvénynél megálltam és vissza­néztem. Fehér leplek, a boubouk és mezítelen hátak mozdulatlan­sága. földre hajtott homlokok és a bambara törzs szamomra érthetet­len nyelvének duruzsoló monotóniá­ja fogadta a folyó felől kelő Napot.

Next

/
Oldalképek
Tartalom