Pest Megyi Hírlap, 1978. október (22. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-01 / 232. szám
_______° . délutánra enyhült. A Le s Hirondelles szálloda emeleti erkélyéről nézem Bamako külső városnegyedének zajos kis világát. Dús lombozató mangó- és pálmafák kellemes árnyékot vetettek a vörös gyalogösvényekre. Alkalmi árusok, déli pihenőjükről kihúzódvá, portékájukat ajánlották az út mentén. Mangó! banánt, földimogyorót, cigarettát, gyufát és még sokfajta tarka apróságot kínáltak a járókelőknek. — Lassacskán elindulhatunk — fordultam Bakaryhoz, a várakozó tolmácshoz. Magas, vékony, fekete fiú, Magyarországon tanult, a böl- csészeten, Mohazöld szafáriban, finom, francia cipőiéiben, meglepően elegánsnak találtam. Idevaló, régi ismerősöm, Bougary, a francia Pier-rel a hallban várt. Ajtómat zártam már és eszembe jutott a karperecadósságom. Visszamentem a bizsuért, mindjárt oda is adtam Bougarynak. — A másik asszonyodnak, s mondd meg, sok szeretettel üdvözlöm. Az ötven körüli, fáradt arcú bennszülött láthatóan meglepődött. Azt gondolhatta, hogy reggel csak tréfálkoztam vele, amikor a második asszonynak is ígértem egy karperecét — Bougary. neked csak két feleséged van? — gonoszkodott Pierre. — Kettő. — Lehétne négy is, a törvény any. nyit engedélyez. — Ez elsősorban anyagi kérdés. — Ne mondd, a kormány húszezer mali frankban szabályozta a fejenkénti vételárat. (Húszezer maii frank = nyolcszáznegyven forint.) — Az itteni keresetek szerint az is nagy pénz. Egyébként a vételár alku tárgya az eladó család és a ve- ivő között. Elkérhetnek egymilliót is. — Azért, ahogyan elnézlek, öreg, igencsak rád férne egy új asszony! Annak is csinálnál hat gyereket. Bougary az ellentéte: hallgatag megtörődött néger, állás nélkül, súlyos szembetegséggel. — Pierre, azért mégiscsak úgy van, hogy Bamakóban már nem itthon vggy! — szóltam rá —, hiszen Bougary úgy tett. mintha nem értette volna a csipkelődést Fekete.Afrikáhan BZ a nagy kiterjedésű és az ENSZ-statisztika szerint a világ tíz legszegényebb népe között számon tartott Mali már nem francia gyarmat. A Niger-folyó partján jártunk, s arra gondoltam, hogy milyen messzire mutató terveket fogalmazott meg itt a napokban a szakszervezetek kongresszusa. Gyors cselekvést kívánó elintéznivalókat mutatott be: enyhíteni a megélhetési gondokon; orvoshoz fordulhasson, aki beteg; legyenek iskolák és tanítók. Belém fészkelő- dött a Banama körzet küldöttének drámai fölszólalása: „Szabadok lettünk, szabadok vagyunk és a munkásság nyolcvan százaléka analfabéta, hát hogyan vegyünk részt a hatalomban!? Lehet imádni és tagadni itt az istent, de mi állandóan az ennivalóra gondolunk”. Jobbak lettek az életviszonyok, de én mégis a küldött hangját hallottam a szurdokok mélyéről fölhangzó bús zene panaszkodásában. Homály és fullasztó meleg fogott körül bennünket. Gyötörtük magunkat a szűk ösvényen. Egyszeresük jó fél óra múlva láthatóan gondozott, kövér fűvel borított tisztásra értünk, s két felől enyhe dombok közé húzódva álltak úticélunk, a halászfalu picinyke sárházai, egymáshoz bújva, sással-náddai fedett tetőkkel. A folyóra nyíló házak előtt asszonyok, lányok serénykedtek, deréktól fél lábszárig fehér lenvászonnal körbecsavartan, néhány férfi a Niger felől jött, halászfölszereléseket cipeltek. Amikor megláttak bennünket, a gyerekzsivaj elcsendesült. Az asszonyok mellé húzódtak, a faszénnel fűtött, háromlábú kis kályhák körül toporogtak, ahol — az illatokról ítélve — vacsorát főztek. Magas, erős ember indult felénk, és már messziről köszöntötte Bougaryt. Először franciául beszélt, de amikor közelünkbe ért. törzsi nyelvre fordította a szót. Sorban kezet fogtunk, s mindenkinek külön-külön bemutatkozott: Moussa Diallo. A dús füvön. a folyó irányába tettem néhány lépést, de megállítottak: — Nő, nő — kalauzolt vissza egy barna arcú, telt idomú, feszes mellű lány. — Fatimatou! — szólt rá erélyesen Diallo, aki úgy állt közöttünk hófehér burnuszbán, fehéren világító, nagy szemekkel, mint egy valódi törzsfőnök. — Mi volt ez? — Ráléptél a fűre. ahová teregetnek — világosított föl Bougary. Asszonyok hajladoztak a négyzet alakú füves rész folyó menti részén, a száraz ruhákat kapkodták. Csudálatosán fehérek voltak, olyan kékbe játszó fehér ragyogást már régen láttam. Diallo rendbe állította a családot Megszámoltam, tizenhét gyerek sorakozott föl, láthatóan születés szerint, hat fiú, meg tizenegy lány. A kisebbek végén állt a három asz- szony. Sorba vitt bennünket —gyakorlott protokoll főnök módján —, és egyenként bemutatta a családot. A neveket nem jegyeztem meg, csak homályosan emlékszem: az egyik fiú Namadou Diallót mondott, s ott állt Fatimatou, akit én nem véltem négernek. Az asszonyokra került a sor. Először egy ötven körüli nőt ismertem meg. Elgyötört arcát alig emelte föl, láthatóan zavarban volt, talán elhasználtságát,' fonnyadt felső testét szégyellte. A másik asz- szony sokkal fiatalabb volt. s benne ráismertem Fatimatou anyjára; enyhén redős homlokával, szabályos, ‘ovális arcával, szép barna bőrével (és hosszú, fekete hajával) elütött a négerektől. A nevét megjegyeztem: Fatou. A harmadik feleség vékony, izmos teremtés. egészen fiatal volt, karján a legkisebb lánnyal, a tartózkodásnak semmiféle nyomát nem árulta él a viselkedése. A fiúkon szandál, strand papucs, nadrág, rövid ujjú trikó, a kisebbeken pici, rövid gatya, s a lányokon ünneplő papucs és fehér, tiszta lepedővel csavarták körbe magúéra! Ha a fiú második feleséget is kiválaszt, az apa azt. is kifizeti. — A lányok közül menne valaki... de az a baj, hogy itt lakunk és csak a piacra járunk — sopánkodott Diallo. Pierre felült, és úgy tét! mintha a téma érdekelné. Fején telt vödörrel jött a folyóról a legidősebb asszony. Letette a terhét, aztán oda jött és elvitte a halastálat, majd egy vizesrongyot hozott, kéztörlőnek. Szomorúan figyelt és szemében félénkség tükröződött — Maryam! — kiabált Diallo az idős asszony után. Az magábaroskadtan megállt a férje előtt — Hideg kecsketejet ajánlok — kedveskedett a házigazda. Csak Bougary fogadta el. Átnyújtotta a tejet anélkül, hogy Bougaryra nézett volna. Félrefordultam, hogy lehajtott tekintetébe lássak. Csak szeme fehérje villant felém. Harmadiknak lenn! félretol tan, megalázottam szolgálni, a fiatalabb feleségeknek kedvébe járni és azoknak a gyerekeit gondozni, megtörtnek lenni — ez rosszabb lehet, mint a keresztre feszítés. — Ti is kaptok családi pótlékot? — kérdeztem Diailét sok között talán a kedvesét figyelte, akié soha sem lehet, mert nem tudják megfizetni az ő árát. Halkabb lett a zene, megnyúltak a taktusok és átváltottak a hangszerek. valamilyen zúgó hangú, egyenletes ritmusú fájdalomra, mintha sámánok zokognának, fohászkodnának a csillagos mennyboltra, eseng- ve a magasságos égbe, hogy a min- denség segítse meg a fekete embert. Nyúlánk lányok léptek a körbe, nyugtalanul mozdultak előre- hátra, jobbra, balra és váratlanul, mint a szöcskék, magasba lendültek a fékete karok. Fokozódott a ritmus, és hirtelen jött képzelgéssel azt gondoltam, hogy furcsa, fonott hajú kígyók táncolnak. Ez már több volt, mint tánc. Ügy elbámészkodtam, hogy nem vettem észre, Pierre mikor telepedett Fatimatou mellé. Csak azt éreztem, hogy a lány enyhén megrázkódott. Nem értettem a változás okát. Akkor vettem észre Pierre tolakodó kezét a lányon, aki idegesen mocorgott Diaiiára néztem, láttam, hogy az sem a táncot élvezi. Pierre nem bódult bele a zenébe, a fölöttünk sétáló Holdba, sem a Niger-folyóba, Fatimatouval játszott, mert unatkozott. — Az úr szemtelenkediik, álljunk Siklós János: Fatimatou imája (Útinapló Maliból) egy lavórkat, felső testüket szabadon hagyták. Hajukat ősi szokás szerint fonták. Egymásnak készítik a frizurákat. Ez hosszadalmas és fájdalmas művele! mert tőben erősen meghúzzák a hajszálakat, s aztán ördögi ügyességgel fonják, különböző díszeket állítanak elő: a homloktól a tarkóig mintha kígyók lennének egymás mellett a kerek fejbőrön, s ugyanezt a variációt keresztbe, ízlés szerint. A másiknak picinyke gömböket, szabályos négyszögeket fonnak, s ez a frizura addig tart, amíg a haj növésétől ellazul a fonat, akkor újra megcsinálják egymásnak. Mindenki kerek fejű, olyan, mintha kopasz lenne, vagy hajcsa- varót viselne állandóan. Fatimatou haja a vállára hullott, sima, holló színét az anyjától örökölte. A lány középen áll! tel- tébb, asszonyosabb, mint a lánytestvérei, keskeny csípőjéhez igazodott arányosan szélesedő válla és erős, izmos melle. — Diallo nagyon boldog, hogy eljöttetek — mondta a tolmács. — Diallo erre a családra büszke lehet! — feleltem, s a halász arcán valóban büszkeség, méltóság ül! A középső asszony nyi cseréptálat hozott hallal, Diallo szőnyegekkel került élő a házból, leültünk, középre vettük a halastálat. A családfő közöttünk maradt, a többiek eloldalogtak. Nehezen indult a beszélgetés. — Volt-e fogás? — tettem föl a banális kérdés! — Szépen fogtunk. Bevittük a Hotel de 1’ Amitié konyhájára. — A halászaton kívül mit csináltok? — Sok mást. Már nem látod, mert sötétedik. Salátát, földimogyorót termesztünk. Időnként paradicsomot is. A szárazság megöl benneteket. — Az a legszömyübb, majd’éhen pusztul mindenki, de mi locsolunk még akkor is, ha víz csak a folyó fenekén csordogál. — Seidou! Lanciené! — kiabált Diallo. A két nagyobb fiú előjött, néhány szót váltott velük. — Reggel húst viszünk a piacra. Kecskét, vágunk — fordult hozzánk. — Tied ez a nagy nyáj, a hegyoldalban? — Nem. A falué, de az enyémek is köztük vannak. — Azért ti jól megvagytok, Diallo! — dicsértem a sokoldalúságát. Kicsit keserűre sikerültén nevetett, aztán megjegyezte; — Asszonyt kellene vennem a két nagyobbnak. Már kiválasztották. — Magasak az árak? — Nem az a baj. Árán adnák őke! de igen értékesek. Bakary eközben figyelmeztetett, hogy ‘ a muzulmán szokás szerint minden családban a nősülendő fiú számára az asszonyvétel apai feladat, az köteles kifizetni a vétel— Nem. Az csak a gyári munkásoknak, meg az állami tisztviselőknek jár. — Tanultak valamit a gyerekek? — érdeklődtem. — Nem — szólt Diallo —, a legnagyobb fiú, Seidou és a lányok közül Fatimatou tód írni-olvasn! — Hol tanultak? — Egy francia családnál, — Az ENSZ útépítési megbízottja volt — egészítette ki Bougary. — Pierre kérdezi, hogy nem lmjuk még? — továbbította' a megjegyzést Bakary, magyarul. — Ha unja. menjen haza! Hirtelen jött a sötétség_ olyan érzés fogott el, mintha a föld gyorsan leereszkedne egy zárt verembe és fölül ránk csukná az ajtót. Délután hat óra és a sötétség megmarad reggel hétig. Befejeztük a beszélgetést. Hosszú- nyelü fáklyák kerültek elő, jó illat töltötte be a levegőt, a földi mogyoróból sajtolt olajé a fáklyák lángjában. Körbeállták a gyékény! ahol ültünk, előjött a falu sok lakója, és akkor megszólalt a furcsa zene, amelyet a szurdokokból hallottam.A dzsungel törvényei szerint élő, vadölő ősök szelleme töltötte mega folyó előtti tisztást. Ritmust, taktust váltott a dob, a nyakba akasztott cimbalom és szaggatott hangon, számomra érthetetlen szavaikat kiáltozva énekelt a kórus. Diallo ült és hallgatta a zené! Oldalra néztem, a házak Irányába és tőlem három lépésre állt az ünnepi melódiába felejtkezve Fatimatou. Arcára világított a holdfény, a többiekkel ütemesen ringatta magát, s valahol messze járt a gondolata. Porfelhőt kavaró harcosok táborában, ahol a nagy fekete néger szepiek és a csillagok összeérnek. Izmos mellei úgy rezzennek a taktusra, mint érett mangók, ha egymáshoz ütődnek. A kórust alkotók köre kitágult és középre, gyékényünk elé ing nélküli fiúk léptek be, majd a zene lassan, mint csöndesülő nyári eső, halkult, halkult és elhallgatott. — Fatimatou! — intettem a lánynak. üljön mellém. Rámnézett, egy szemvillanásnyit, s láttam, Dialló alig észrevehetően bólintott Erős, pattogó ritmust VeZé_ nyelt a dob és most már kettő, majd egy harmadik is beledobbant más és más hangon, a gyorsuló taktusba. Vékony, izmos fiúk az ősi néger táncot járták, félmeztelenül, mezítláb. Külön táncolt a fejük és a Ijábuk, karjuk és a derekuk, olyanok voltak, mintha a csontjuk is, hajlékonyán alkalmazkodna a mozdulatokhoz. Gyerekes boldogsággá] nézte őket Fatimatou — mintha most látná először —, elfelejtette azt is, hogy egy idegen mellett ül. Mozdulatlan volt. de minden idegszála a fekete fiúkkal táncolt, akiknek izzadt fölső testén csillogva vibrálta holdsugár. Nézte őket. picit előre hajtotta szép, széles hátát, a táncofól, és induljunk — ajánlotta javaslatomra Bakary. Pierre hirtelen fölkelt a gyékényről és azt mondta: — Diallo, beszélni szeretnék veled. Kényelmes léptekkel elindult Pierre a gazda háza felé. Diallo lassan föltápászkodott és utánament. Fatimatou fejét lehajtotta, lába elé nézett, a gyékényre. — Bakary. miről van szó! —kértem a tolmácsot:- Néhány pillanatig figyelt, mire megszólalt, s továbbította Pierre odahallatszó szavait: —. Olyan sokat kérsz, hogy az szinte nem is lehet közöttünk komoly tárgyalási' alap. — A legutolsó ár nyolcszázezer, kevesebb pénzért nem adom — válaszolt Diallo (kb. harminchárom- ezer-hatszáz forint). A francia úgy tett, mintha komolyan gondolkozna. — Fatimatou, gyere ide! — hívta az apja. A lány félénken odaáüt Diallo mellé. — Nézze meg, ez olyan szép, hogy néger lányban ilyen ritka — s körbeforgatta. Ránéztem. Riadtság, de Inkább döbbenet volt a lány tekintetén. Sima, tiszta arcára a félelem egy egészen más lelket ültetett. Olyan lett. mint aki üldözői elől menekül, és úgy érzi — nincs reménye —, utolérik. Fatimatou madonna arca néhány perc alatt öregebb lett. — Sok! — közölte a francia. — Hát, mi az, ami nem sok? — ötszázezer, de az is nagy ár, figyelembe véve, hogy milyen körülmények közé kerül. Diallo nem válaszolt. Magába mé- lyedt és közben fejszámolást végzett. Mennyibe kerül két fiúnak a feleség, pótolni kell az összeget, vagy keresni is lehet valamit? Allah nevében osztott és szorzott, a maga meggyőződéses igazában. Pierre a saját szakállára kötötte az üzletet. Olyan komolysággal, mintha házat, vagy drága autót vásárolna. Fatimatou tudta, hogy az apai döntés ellen nem lehet tenni. A falu lakói szótlanul ültek. Tudták, vagy érezték, hogy életbevágó kérdésekről folyik a beszélgetés és Diallo úgy is elmondja, ha végeztek. — A tiéd! Fatimatou kicsit meggömyedt. Szótlanul állt apja mellett. — Holnap estére elviszem. Hat órára készítsd elő! — közölte Pierre, a vevő komolyságával és fennsőbb- ségével. Visszamentünk a gyékényekhez. Mindenki felállt. Csönd volt. amelyben az áhítat és a várakozás nyugtalansága feszült. Éreztem. hogy senkinek nincs több mondanivalója. — Induljunk! — szóltam Bakary- nak. Diailónak megköszöntem a kellemes estét, a felejthetetlen muzsikát. •— Találkozzunk mielőbb! — búcsúzott jókedvűen. Utoljára Fatimatou elé álltam. Olyan segélykérőén nézett rám, mintha földöntúli lehetőségeket hordoznék a zsebemben. Lidércnyomásos ^önképek 2a_ varos forgatagában vergődtem, egész éjjé! Cigarettáztam az ágy szélén. Később eloltottam a villanyt és kinyitottam az erkélyajtót. Megcsapott a trópus forró, nedves levegője. Reggel a szálloda halijában találkoztam Bakaryva! — Rosszul aludtam. — Én is. azért jöttem korábban. Nem gondoltam, hogy már talpon vagy. — Te, Bakary, megvehetnéd te Fatimatou! Elutasító kézmozdulatot tett. — Mi szerelemből nősülünk, s csak egy feleségünk van. — Ki az a mi? — Hát a diplomások, az értelmiség. — Hát akkor induljunk Diailóhoz, ahogy megbeszéltük. A Nigeren túl, ahol a Szahara homokja és az ég egymásba simul, halványlilába játszó, szürke fénycsík húzódott. Ez a keskeny sáv szemlátomást szélesedett. — Virrad, de itt mindig hét óra körül indul a Nap. — Nálatok, Magyarországon, most nyolc óra. A hajnali derengésben nem találtam olyan érdekesnek ezt az utat. mint előző este. Igaz, nem is figyeltem, mert valami rossz kényszerűségnek éreztem ezt a hívatlan újabb látogatást. A tisztásra nyíló ösvény torkolatában megálltunk. Diallo ajtaján a szúnyogfogó függöny mozdulatlan volt. Asszonyok a házak előtt hamuztak, faszénnel rakták a vaskály- há! Nem vettek észre. Valószínűleg Diallo már kiment a vízre, vagy a piacra mentek, bevitték a kecskehúst. — Fatimatou, gyere ki! — szólt be az ajtón a tolmács. A lány kilépett a ház élé. — Még nincs este — mondta, — Nem érted jöttünk — fordította a tolmács a szavaima! — Hát akkor? — Diallóval szeretnénk beszélni. — A nyájnál van, de hol a harmadik? — kérdezte a lány. — Aki téged megvásárolt?.« Haját félresimította, idegesen, bizalmatlanul tekingetett ránk. Nem értette ezt a furcsa helyzete! » — Fati, el akarsz Innen menni? — kérdeztem tőle. Nem válaszolt, még gyanakvóbban figyelte a környéket. — Na, hívjad Diailót és te is gyere vissza. Fatimatou elfutott, s jókedvűen jött Diallo, messziről integetet! Az első kérdése néki is Pierre vol! — Ezzel megkönnyítette a dolgom. — Figyelj rám, Diallo. Én Bougary Sekuo barátja vagyok. Az iránta érzett jóindulatom hozott ide. meg az a tisztelet, amelyet te és a családod megérdemel. Diallo' egyre tanácstalanabból nézett rám. — Pierre nem veszi meg a lányodat. — Miért... Sokallja az árát? — Nem. Pierre nős. csak tréfálkozni akart veled. Még az éjszaka elutazott innen. Azért jöttünk, hogy ezt megmondjuk neked. Diallo tekintete komorrá változott, csalódása és dühe ráncokba húzta homlokát és halkan Allah átkát kérte arra, aki így becsapja, megalázza a hiszékeny embert. Bakary lassan, szótagolva fordította az apai átkot. — Minket ne hibáztass. Diallo, azért jöttünk ide, hogy ezt megmondjuk. Szó nélkül sarkon fordult. kényelmes járással ment a viskók között, föl, vissza a nyájhoz. Fatimaton ott maradt. barna arcán kivirult rózsaszín foltok fölsza- badultságát tükrözték. A ház mögé ment és picinyke gyékénydarabot hozott. Tőlünk néhány lépésre megállt, letette a gyöpre és a Niger fölé érkező Nap felé fordult. Letérdelt és hangosan imádkozott. — Allah, köszönöm, hogy életben tartottál; megláttam a kelő Napot. Meghallgattad imámat és könyörgésemet, megóvtál attól a nagy veszedelemtől amelybe belekerültem. Áldjad meg jótevőimet, akik itten állnak mellettem. Tartsd meg őket a ‘ Földön, áldásod kísérje útjukat... Elmentünk onnan. A tisztásra néző ösvénynél megálltam és visszanéztem. Fehér leplek, a boubouk és mezítelen hátak mozdulatlansága. földre hajtott homlokok és a bambara törzs szamomra érthetetlen nyelvének duruzsoló monotóniája fogadta a folyó felől kelő Napot.
