Pest Megyi Hírlap, 1978. október (22. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-29 / 256. szám
Teme si Ferenc; Győzni, mindenáron Mindenki kinn volt, aki számított valamit az uszodában. Azok hatan már fenn álltak a rajtkövön. Integettek, vigyorogtak. Egy borsózöld úszósapkás férfira vártak: a tus vízsátrában álldogált. — Na mi lesz már, Bényikém? Mindjárt indítják a számot! Kilépett a vízsugárból, ráérősen elzárta a csapot. Néhány malom- körzést csinált. Oldalazó járásával a hármas rajtkő felé indult. Szőrös karjai szinte a nyakából nőttek ki, komoly szertartásossággal haladt. Minden évben övé volt a hármas. — Bízunk magában, mester! Néhány térdropogtató guggolás után fellépett a rajtkőre. A tömeg felmorajlott. A hangszóró: Hagyományos évadzáró versenyünk utolsó száma következik, a 100 méteres férfi gyorsúszás. Indulnak: egyes pályán Benkő, SZVSE, kettesen Kasza, Kinizsi, hármason Bényi, egyesületen kívüli, négyesen Büky SZAK, ötösön ... Oszósapkáját igazgatta, fakó fecskéjének a madzagjával babrált. Az indítót figyelte, járomcsontján megfeszült a bőr. ... A verseny indítása a legújabb olimpiai versenyszabályzat alapján történik! A versenyzők (zsinegen rángatott rongybábuk) izmaikat lazították. Ötven évének egész szánandóságá- ban állt ott, a napbarnított, fiatal testek között. Az indító hangja har- sant: — Felkészülni, vigyázz, egy-kettő, három, négy ... most! A kinizsis Kasza háromnál belevetette magát a vízbe. Fütty, taps, Vihogás. Visszamászott a rajtkőre. Hiába, ez az új szabály! Kasza széttárta a karját. A második rajt már sikerült. Végre, igen. ö ismer engem, gondolta. Behunyt szemmel úszott. A többiek most ugrottak a vízbe. Valaki egy labdát dobott be nekik a tribünről. Passzolgatva haladtak fölfelé, három-négy testhosszal mögötte. O csak úszott. Kimérten, konokul. Mindent bele, mester! Bényikém, mutassa meg nekik! Az asztalnál m és gépei. Fáradt, szürke arc. Most az órájára néz. Még tíz perc, iktatja magában a tényt. Tovább gépel. Kat-kat-katkat. Szavak, számok, rubrikák. Kat- kat-kat. Gyakorlott ujjak. Kat-kat- kat. Havi ezerkilenc a levonásokkal. Kat-kat-kat-kat... Az ajtó résnyire nyílik. Kimért hang a folyosóról: — Bényi kartárs! Nem hallja, gépel tovább. A kinti hang ingerülten ismétli: — Bényi kartárs! Felkapja a fejét, riadtan tekint körül. Észreveszi a nyitott ajtót, félbetört mozdulat Feláll. Az ajtó még jobban megnyílik. Egy szögletes fej jelenik meg a nyílásban: — Az osztályvezető kartárs hivatja. Zavartan gombolgatja a zakóját — Igenis, azonnal. Valamelyikük visszadobja a labdát a tribünre. Taps, fütty. Fogózni kezdtek. A tribün elismerő röhögéssel nyugtázta az ötletet. Mindjárt itt a forduló. Az inas karok ólomlassúan lapátolták a vizet. Meg kéne próbálnom a bukófordulót, gondolta. Izgalmában rosszkor vett levegőt, ivott. Nem, mégse próbálom meg a bukót A többiek felhagytak a fogócskával, s a forduló után álmos csapásokkal követték. Lehet, hogy kifogytak az ötletekből vagy csak unták már. A tribün: — Bé-nyi! Bé-nyi! Fújtat’, mire felér a negyedikre. Sajnálja a liftre a pénzt „Egy sportembernek ez meg se kottyan, a rendszeres tréning teszi, tudja, Ba- loghné, az a legfontosabb!” Az ajtó előtt áll, mélyeket lélegez. Bentről kaparászás, csaholás hallatszik. — Jó napot! Mi újság? — jön elébe a főbérlőnő. Mintha ő csaholt volna az imént. — Jó napot, Baloghné — indul a szobája felé. Azelőtt úgy éltek, mint a házasok. Mosott, főzött rá az özvegy, és illedelmesen fel-felnyik- kant a savanyú, kutyaszagú ágyén. Most maga varr ja meg az alsóit, stoppolja a zoknikat. A vállalati koszt is tűrhető, csak ne lenne olyan nehéz beletalálni abba a fránya tűbe. — Bényi úr! — kocogtatja meg az özvegy az ajtót — Tessék! — Ne haragudjon, hogy szólok, de tegnap megint égve felejtette a villanyt a vécében. Aleksander Nawrocki versei: Aleksander Nawrocki lengyel kSltő, író. műfordító október 19-én seerzűi esten vallott művészetéről, a budapesti Lengyel Kultúrában. A 38 éves Írónak nem ez volt az első szerzői estje Magyarországon. Eddig négy verseskötete jelent meg hazájában, Lengyelországban: a Rozsdás gyümölcs 1966-ban. Jelenlét 1969-ben. Lírai rációk 1972-ben. Idén adták ki a Mezítlábon futó ég című munkáját. Elbeszéléskötetéről, amely a Szentek völgyéből és az Almok címmel 1977-ben jelent meg, valamennyi jelentős lengyel újság irt. . _ Je lenleg, mint néprajzkutató néhány hónapot tölt hazánkban. Most Ortutay Gyula magyar meséi alapján meséket fordít lengyelre: 1979-ben jelentetik meg. 1971-ben Aleksander Nawrocki fordításában ismerkedhettek meg a lengyel olvasók Petőfi Sándor költeményeivel, s 1975-ben József Attila verseit olvashatták az ő tolmácsolásában. — Maga meg ma is beengedte a szobámba a kutyáit! — Mi baja velük? Ne olvasson a vécében, azt mondom. — Semmi köze hozzá! Én viszont megtiltom, hogy beengedje ide azokat a nugyos, bolhás dögöket, érti?! Bevágja az asszony előtt az ajtót. Finis, Bényikém! Fini-i-i-s! — A lábtempó, erősíteni a lábtempót! Szinte fájt a víz. A gyomorszája összeszorult a megerőltetéstől. Istenem, segíts, hogy kibírjam! Karjai akaratától független, makacs evezőként működtek. — Ha most valaki rám úszik! Lehetetlen, hogy ne én... Elsőnek fordultam, és az időmérő is... — Nem mert körülnézni, szemhéja görcsösen lehunyva. A célnál beleütötte a kezefejét a medence falába. A többiek ekkor gyorsítottak. A hátára feküdt, kral- lozott egy kicsit. Szaggatott sóhajokban szakadt ki belőle a levegő. Krétafehér arccal, a nyálát köpködve, elindult kifelé. A versenyzők még a vízben gratuláltak, ahogy szokás. Jobban megszorítottál, mint tavaly, veregette meg az egyik vállát. Csak tudod, ahogy a vízért nyúlsz, nem jó a szög ... Majd megmutatom egyszer. — Köszönöm, mester — mondta Benkő az SZVSE-ből. A parton kezek, virágcsokrok, mosolyok. Valaki a vállára terítette a fürdőköpenyét. — Fantasztikus! — jött a versenybíróság elnöke. — Üj Eurázsia- csúcsot úszott a mester! Fantasztikus! Gratulálok. — Az idő? — kérdezte tétován. Arcok táncoltak feléje mindenhonnan. A kezét rángatták, mint egy fogantyút. — Köszönöm, igazán semmiség — rebegte sugárzó arccal. — Már benne volt — bólogatott a SZAK Béla bácsija. — Már a múltkor is benne volt ez a nagy idő. Én tudtam. ------A dobogó következett. Az érem az egyik kezében, sorra kezet rázott a vezetőkkel. A helyezetteknek gratulált. Vaku villant, feldübörgött a taps. Vaku villant, feldübörgött a taps. Mindenki fölött állt. A vizet nézte. A tömeg nevetve körülfogta a dobogót, a vállukra vették. Ha ezt a Baloghné látná, gondolta. Vannak napok... Vannak napok, mikor köröm alól kivirágzik a szálka, bárha az ajtón Heródes kopogtat szőr- [subában... Zsonglőr kezek játszódnak csillagok[kal, jönnek gyönyörű-szép nők, meztelenül vágtat az ég a besározódott szíven át. Vannak napok, mikor tornyok indul[nak el a kutyavonyítás után, s egy öregasz[szony csoszog a legszebb szobán keresztül, mindenkit bosszant zokogása. Nem tudhatod, milyen évszakban tvagy, s kitől kell jobban félned: ellenség- [től, baráttól? megöleld-e az idegent, segítsél rajta [tvagy kötelet vess a nyakára? Vannak napok, akár az örök ikonok, még oltárként sem érthetők. r Eveim... Éveim gyolcs madarakként ülnek tavaszi út vállán, hercegségem tőreit, a szavakat egy nagykegyelmű úr gondja tompítja folyton; a remény? harang-bilinccsel őrzött húsvét-virradatja; zeném? kökény tüske-árnya, melytől a furulya elfúl; asszonyom — anyakönny-írás rózsaszirmok naplójában; eszméim — az emberség szent igazába sujkolt szögek. Fodor András fordítása Öreg híd Mostarban Nagy László Lázár rézkarca Monori F. Dezső; A dédunokát várva Pista úgy élt, mint á többi falusi gyerek a háborús világban. A föld megadta, amit vártak szorgos munkájuk után. Járt leventébe, gyakorlatoztak hetenként egyszer. Fapuskával a vállon, nótával gyakorolták, mit kell tudni a leventének, a magyar leventének. Kell a pótlás az elhullottak helyébe. Beállnak a fiatalok, Pista meg a többiek. Parancsra sorba álltak a Főúton. — Kissé nyugatabbra mennek, pár napra — így mondták — pár napra. Csupán addig, amíg jön a csodafegyver. Hírből már ismerték, erősnek hitték. — Jöjjön az orosz, itt fűbe harap. De ez nem a leventék dolga. — Biztonságban lesznek — ígérték. Felelősek vagyunk minden gyerekért — mondta a főjegyző. Mentek hát és vitték a három- napi eleséget, a váltás ruhát, s a takarót. Sírtak az anyák, hallgattak az apák, mert azért mégis jobb lenne, ha itthon maradna a gyerek. De hát, a parancs, parancs, börtön jár a megszegőjének. És tán nem is baj, ha nem látja a gyerek, hogyan dől el a háború sorsa. A felnőtt is megsínyli, jó lesz, ha túlélik. Kísérték sokáig a leventéket, a falu határáig. Integettek is hosszan, némán. Megmaradt a kép, a búcsúzás képe. Ma már tudjuk, mért mentek mindig nyugatabbra. Ma már tudják az akkor volt leventék; nem rajtuk múlt a háború sorsa. Akik megszöktek mégis, nem látták a háború végét. Arra ébredtek csak, eltűnt a főjegyző, a csendőrök is egy szálig, aztán messziről ágyúk dörrenését hallották és néha láttak csillagos katonákat. Sírtak az anyák, keseregtek az apák, mért engedték fiaikat. Késő volt a bánat. De a föld az övék, azt senki nem veheti el... Messze nyugaton más volt a csillag színe. A győztesek összeterelték a fiatalokat, a katonaruhától szabadult embereket. Pistáék féltek, páran együtt maradtak, hogy legalább egymás szavát értsék. Most Bábel volt ez a javából. Táborról-táborra mentek, ahol szállást és meleg ételt kaptak. Lebombázott városok, éhező emberek. Otthon a faluban se romokat, se így éhezőket soha nem láttak. Jó volna hazamenni, megbújni a falu csendjében. De nagy a távolság ... Aztán minden megoldódott. Egy őrnagy, Los Angeles-i nagykereskedő, kivándorolt magyar, pártfogásba vette Pistát, meg a többieket. Raktárban dolgoztak, tették, amit mondtak. Nem éltek rosszul. Még ruha is került rájuk, nem új, de jobb a réginél. Az őrnagy gondoskodott róluk. Pistát a tiszti konyhára vitték. Esténként magyar cigányok húzták a nótát, ezt szerette az őrnagy. Megszerette Pistát is. Fiának fogadta volna. Beszélt Amerikáról, a városról, hogy sok magyar között megél ő is, nem lesz gondja, menjen vele Amerikába. Pista köszönte, de szüleitől úgy búcsúzott el: a viszontlátásra! Ha lehet, meg se áll Zaláig. O Gyalog vágott neki az útnak. Könnyen elviselte most a rosszat is. Találkozott sokféle szóbeszéddel — jöttek még kifelé otthonról, s mondták, ne menjen haza. Szibéria lesz a vége, meglátja. Szülei már biztosan ott vannak. Elbizonytalankodott olykor a híreket hallván. Csillagosok fogadták valahol a határon. Más nyelven beszéltek, de mutatni tudták, merre menjen tovább. Gyalog, vonaton, máskor meg katonai autón. A vöröscsillagosok vastag pufajkában sokat nótáztak. Harmonika hangja kísérte hazáig. A szülők már lemondtak Pistáról meg a többiekről. Hirtelen jött az öröm. Este volt, hogy kopogtatott az ablakon. A házbeliek a sötétben csupán katonasapkáját látták. Vajon mit akar? A hangnak sem hittek először. Hiszen már a remény is távolinak tűnt. Q Messziről jött ember lett Pista, így is bántak vele, hitték is meg nem is szavait. — Pap legyen belőle — mondták a szülők, az öreg pap, meg a nagy rokonság. Elfajult a világ, más nóta járja. A hívők majd eltartják, ha valami lesz a földdel, kolhoz, vagy micsoda. Hallgasson rájuk, a javát akarják! Pista hallgatott. Ügy tiltakozott, mégse vegyék annak. Szép hivatás a papé. De neki nem kell. Munkájából megél, nem alamizsnából, a hívők jó szívéből. © Egy pesti rokon fogadta be. Megírta haza, tanul a szakérettségin, aztán majd tovább. Hát nagy lárma lett emiatt. Elveszett ez a gyerek — mondták a faluban — kicserélik a szívét, már a szülők sem kellenek neki. Rosszul vizsgáztak a jósok. Kellettek a szülők, mert csak az iskola volt ingyen, meg a koszt. Meglátogatták egymást, ahogyan ez illett. Az apja közben a fiát faggatta: mi lesz ennek a vége? Igazán kolhoz lesz nálunk is, mint hallja már itt is ott is? Beszélt neki Pista, biztatta az apját, ez a jövő útja. Maguk formálják sorsukat. Kezdjék el nyugodtan! Aztán jött a földindulás, a közös szervezése. Ezer holdakban kell gondolkodni, termelni a kisparcellák helyett... Ott Zalában is így Volt. Az idős Szabó lármázott, akasztással fenyegette a világot. Kapuját bezárta a szervezők előtt. Látták ezt a szomszédok, a falu is látta. Az volt a válaszuk, ha Szabó István aláírja, ők is odaírják, de' addig nem, ha nyúzás lesz is a vége. Hívták haza Pistát, a tanárt, a mezőgazdaság értőjét, beszéljen apjával és a többiekkel. Az apja kezdje meg a sort, a többiek rá várnak. De mindhiába. Az apja ragaszkodott ahhoz, ami van. Itt van az öregség, már kopogtat: föld nélkül, mi lesz? Bízhat-e fiában és másokban? A rokonok, a falusi cimborák bíznak benne és biztatják az idős Szabót, alá ne írjon, inkább a tűzvész, a kolera és a földrengés. Híre ment aztán, Szabót elvitték az éjjel. Autóval vitték. Ne szólj szám — fogadkoztak sokan. Annyi szent, élve nem "jön haza, vagy vállalja, amit vállalnia kell. 6 Szabó István szorongva ölt az őrnagy előtt. Régen az őrnagyok öregebbek voltak. Fiatal ész, erős kéz, aztán megnézheti magát, mielőtt hazamegy, ha ugyan hazamehet. Elszorult a szíve — így fejezné be életét? A falu szeme rajta, nincs egyedül, ez mégis nagyon jó. Reggel volt már, amikor fölálltak. Elzsibbadt a lábuk, de az agyuk mégis gyorsan forgott. Azt hitték, meggyőzték egymást. — Én elmondtam, gondolkozzék rajta — bocsátotta el az őrnagy. — Mondja el otthon is, a többieknek is, úgy ahogy itt mondta. De azt is, amit én mondtam. — Jó. — Ígérte Szabó István. Így váltak el, fáradtan, álmosan, de nem haraggal. © Otthon aztán három napig nem szólt, hiába kérdezték. Mert bizony, kérdezték, leginkább a felesége. Főleg azt, ütötték-e? Aztán a rokonok, az egész falu. A negyedik napon elmondta, mit mondott az őrnagy. A javukat akarják... Menjen el oda, ahol már így élnek, a közösben... van azok között jó is, meg rossz is ... könnyebb lesz a munka, készülnek a gépele, tanulnak a fiatalok, ezek majd segítik ... Sok mindent mondott még, ami eszébe jutott. Egy biztató szót várt, vagy csak azt, ne ellenkezzenek, ha kimondja, gyertek velem, én bízok a fiamban, és hiszek az őrnagynak. A fiam csak nem ellenségem, az őrnagy meg mért mondaná. Szépen beszélt vele, mint fiú az apjával. Nem értették, de látták, megváltozott Szabó. Nem káromkodik, nem szidja a világot, mint előtte. Hát ezt meg kell fontolni. Másnap a tanácsházán gyülekeztek, s idős Szabó István elsőnek írta alá a belépési nyilatkozatot. © Büszke a fiára. Ügy ül az autójában, mint régen a gazdagok. Persze az unokának még jobban örül. Ünnep, ha látja. Lány lett ugyan és későn érkezett — de még időben. Nyugdíj előtt fölnevelhetik, még dédunokájuk is lehet...
