Pest Megyi Hírlap, 1978. október (22. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-22 / 250. szám
OKTÓBER 22., VASÁRNAP Tárgyak és formák Szép •p a teafőző? A rekamié? A mosdókagyló? A hagyományos Értelemben valószínűleg nem. Formájuk azonban nem közömbös. Sem a felhasználónak, sem a gyártónak. Környezetünk, lakóhelyünk minőségét, közérzetét javarészt az ipari tömegtermékek tárgykultúrája határozza meg. Vagy kulturálatlansága. A tárgyak ugyanis éppen megformált- ságukkal sok mindent.közölnek: megszabják rendeltetésük, használatuk körét, megszervezik körülöttünk a teret, érzelmi hatást is keltenek. Kénytelenek vagyunk engedelmeskedni sugallatuknak. Egyre erőteljesebb az a felismerés, hogy mindennapi használati tárgyaink célszerűsége, tetszetős formája, emberközpontúsága szerves része az életmódnak. Egyre több jele van annak, hogy az ipari formák a háztartásban közüggyé válnak. Nemrég mesélte egy ismerősöm: zománcos tepsit vett az edényboltban. Kissé nagynak találta, de bízott szemmértékében. Hazavitte, és dühösen tapasztalta: a tepsi nem fér a sütőbe. Se keresztben, se hosz- szában. Mi történt itt? A Zománcipari Művek nem egyeztette termékméreteit a házgyári konyhák gáztűzhelyeinek befogadóképességével. S gyártja továbbra is a régi méretű tepsit, amely talán egy falusi kemencében éppen megfelel. (Ha kemencékre is gondolnak, az még nem lenne baj, de a választék csupán ez az egyféle méret volt.) Nos, ezek a torzulások azért a gyártókat, a tervezőket is elgondolkoztatták. Keresik az új megoldásokat, s vannak nagyszerű tervezőink, s a hazai lehetőségekhez képest jó színvonalú termékeink. Egyik érdekes kezdeményezés éppen az úgynevezett házgyári konyhaprogram volt. Három iparművész — Borz Kováts Sándor, Soltész György és Pohárnok Mihály — fogott össze, hogy a házgyári konyhákba megfelelő berendezést és edényválasztókot hozzon létre. Igaz, törekvéseiket nem koronázta átütő siker, mégis módszerességük, hogy nekifogtak a megoldásnak, rendkívül tanulságos. Mondhatnám: modellszerű. Ugyanis nem a technológiából indultak ki, nem az anyagokból, s a meglevő termékekből vagy fantáziadús elképzelésekből. Azt vették először is számba, mire van szükség egy házgyári konyhában. Pontosabban: mire ad lehetőséget a megszabott négyzetméter. összefogásuk eredménye más téren is megmutatkozott: megalakult tavaly az Ipari Formatervezési Tájékoztató Központ. Ennek olyan információs bázis megteremtése a feladata, amely kiküszöböli az olyan gik- szereket, hogy a tepsi ne férjen a sütőbe. Igazgatója — talán nem véletlenül, a házgyári konyhaprogram elindítóinak egyike — Pohárnok Mihály. Az is jó jel, hogy az intézmény a Kereskedelmi Kamara keretében működik, tehát nem valamiféle légüres térben, hanem az ipar és a kereskedelem mindennapjaiban osztozva kell megoldania feladatát. Mert az akad bőven. Mindabból, amit eddig elmondtunk, világos: szükségünk van jó minőségű, és életformánkat kifejező, erősítő tárgykultúrára. A szocialista, közösségi életforma, társadalmi eszményeink tárgyi megfelelőjére. Ez nem titok. Minden kor, minden társadalmi berendezkedés tárgyaival életmódjára is utal. Hisz ha valami megfelel céljának, s nem agyondíszített külsejével, hanem praktikusságával, ésszerű felépítésével, szerkezetével tűnik ki, abban is van szépség. Az igazság szépsége. S hogy a kettő összefügg, régóta ismeretes. De nem árt, ha újra felfedezzük. A harmonikus környezetteremtés érdekében. MOLNÁR PÉNTEK IMRE Júlia és Rómeó városában Szeretem a legendákat, retem, hogy mindig szerettem volna eljutni Veronába, járni a veronai szerelmesek útját, megkeresni Júlia sírját, állni az erkély alatt, megnézni Rómeó házát, igen, szerettem volna az Adige partján idézni a múltat, azt, amit kitalált Shakespeare, s azt, amit annyiszor láttam már színházban és filmen. Bőm. ló platánok alatt szerettem volna ülni Veronában, felmenni az öreg vár tornyába, s keresni az utat Júlia sírjához... — Te nem tudod... — kérdezte bresciai barátom, s nekem közbe kellett legyintenem, persze, hogy tudom, semmi sem igaz a legendából, Júlia nem élt, históriája kitalált történet csupán, de mit tegyek, vallottam be barátomnak, szeretem a legendákat. Tómba di Giulietta — mondtam ki a varázsos igéket, s amikor rátaláltam a sírhoz vezető útra, örvendtem, hogy jó irányba megyünk, hogy odatalálunk a keresett, s any- nyira látni áhított sírhoz. Reggel volt, tavaszi reggel, a korai vonattal érkeztünk a városba. A levegőben balzsamos illatok úsztak, korán nyíló orgonák kísértek, s egyszer csak szíven ütött valami itthoni idéző illat. Igen, akác, szagoltam a levegőbe, akác, április közepén. Mert fénylő áprilisban jártuk az olasz földet, most Bresciából indulva, már mögöttünk volna a Gardató, Saló felejthetetlen hangulata, a sirmionei vár vízikikötője, Trentó fényei, s Velence kéksége, igen, any- nyi minden volt már a szemünkben és a szívünkben, hogy féltem, nem lesz hely, nem jut hely Júlia városának. Nyíl mutatta az utat, azután egy középkori zászlót utánzó táblát láttunk, s rajta fémbetűk hirdették: Tómba di Giulietta, azaz Júlia sírja, igen itt vagyunk, megérkeztünk. Itt áll a nagy angol író szobra is, oszlopsor között megyünk, obulust kémek, megfizetem, azután rene- annyira sze- szánsz árkádos udvar, középen kút- káva. Itt is, ott is angolul beszélnek, sóhajtoznak, suttognak, ámuldoznak s mennek is tovább, mert lám, nékik becsületbeli ügy eljönni ide, angol emlék ez, így tartják számon. Itt azok is összefogóznak, akik évek óta barátságtalanok egymáshoz. E hely varázsa valósággá válik, itt a mindig és mindenhol hangos olaszok is megcsendesednek, a németek se csörtetnek, itt elmarad az utca profán hangulata. Lépcsők vezetnek lefelé, az udvar négyszögéből, két kis csúcsíves ablak tűnik fel, ez már a kripta négyszöge, azután lent boltíves, kongó termecs- ke fogad. Innen még átlépünk a tulajdonképpeni kriptába, ahol nyers, faragatlan kőtalapzaton áll az egy tömbből kifaragott, XIV. századi, fedetlen tetejű, tört szélű kőkoporsó. Itt látta Rómeó az ő Júliáját. De hadd beszéljen helyettünk Shakespeare. Mészöly Dezső fordításában: „Virág borítja sírágyad, virágom! Jaj, föld és kő a baldachin feletted! Megöntözöm majd gyászos éjszakákon, Ha bánatomban könnyeim peregnek. Mindig, ha már a nap leáldozott, Mától virággal, könnyel áldozok.” Kié lehetett e szarkofág, senki sem tudja. Hogy Júliáé nem. bizonyos, hiszen nem élt, alakja kitalált, írók mesélték, plagizálták egymástól, mindig hozzátéve, vagy elvéve a történetből, kedvük szerint. Bresciai barátom, előző este hosz- szasan fördítgatta kedvemért egy olasz könyv textúráját, én meg je- gyezgettem a mai kirándulás teljességéért. Érdekelt a történet, a valóság. Illő volt a sírnál újra felidézni. A tolmácsoló gépek erről nem beszéltek, a magnószalagokról Shakespeare ismert történetét mondták el, s én kíváncsi voltam, e hely hangulata elbírja-e a valóság súlyos érveit. Pályakorrekció után s A Pest megyei Állami Építőipar! E Vállalatnál az idén 182 ifjú mester- E ember szerzett szakmunkás-oklevelet. E Közülük 128-an úgy döntöttek, hogy = a PÁÉV lesz életük első munkahelye. E A vállalatnál az utánpótlás nevelésé- E ben a korábbi évekhez képest ez szá- i mottevő javulást jelent. Bevált módszer Az eredmény kétségkívül dicséretre méltónak tűnik, de akkor értékelhető igazán, ha azt is nézzük: az elmúlt években volt olyan Pest megyei nagyüzem, ahol 140 sikeresen végzett szakmunkástanuló közül — több mint hetven másutt helyezkedett el. Köztudott az is, hogy napjainkban a termelés színvonalának növelése jól képzett szakemberek nélkül rendkívül nehéz dolog, majdhogynem lehetetlen. Osztja ezt a véleményt Macsári István, a Pest megyei Állami Építőipari Vállalat KI$Z-biziOttságának titkára és Kovács Sándor szakoktatási csoport- vezető is. — Szakmunkástanulóinkat többnyire olyan szocialista brigádokba osztottuk, ahol tudtuk, hogy a régi szakik törődnek velük, s nem tekintik nyűgnek a foglalkozást a fiatalokkal — mondta Kovács Sándor. — Ez a módszer bevált, s az idén már éreztette hatását: kezdő, de végzett szakmunkásokkal gyarapodtunk több hiányszakmában. Mi már a következő évi utánpótlásra gondolunk: jövőre is ugyanannyian végeznek, mint az idén, s most már kifejezetten kellemetlen lenne, ha az ifjú szakmunkások döntő többségének nem'a Pest megyei Állami Építőipari Vállalat lenne az első munkahelye... — örvendetes a fiatal szakmunkások munkába állása, de szerintem a neheze csak ezután következik: meg kell tartanunk a most végzett fiatalokat, mert hosszú távon számítunk valamennyiükre — vette át a szót Macsári István. — Rendszeresen figyelemmel kísérjük munka-és életkörülményeiket, bérüket, s ugyanakkor bevonjuk őket az ifjúsági szervezet munkájába. Ha a immkahtlyi vezetők is átérzik felelősségüket a fiatalok sorsa iránt, akkor nem lehet baj... Döntöttek az ikrek A kistarcsai kórház gyors ütemből épül: a kórtermeket szorgos kezek festik, csempézik a zuhanyozókat. Az épületek előtt aszfaltoznak, s már a kandelábereket állítják fel. Az ötödik szinten kőművesek dolgoznak: színezik a külső homlokzatot. Egymás mellett szorgoskodik két sárga overállos fiatalember, s bizony az első pillanatban nehéz különbséget tenni közöttük. Ujj Árpád és Ujj Attila ugyanis ikrek. A két tizenkilenc éves kőműves szintén a közelmúltban kapta meg szakmunkás-bizonyítványát. S mivel nem könnyű megkülönböztetni őket, tanácstalanságom láttán hamiskásan összenevetnek, majd az alacsonyabb termetű — mint később kiderül, Ujj Árpád — így oldotta meg a helyzetet: — Én vagyok a fiatalabb, mert tizenöt perccel később születtem, mint Attila. S különbség az is közöttünk, hogy a bátyám szakrajzból is ötösre vizsgázott, én viszont csak négyest kaptam ebből a tárgyból... Ez utóbbi adat azért jelentős, mert mindkettőjük jeles bizonyítvánnyal végzett. Ám eddigi rövid életútjuk korántsem volt egyenletes: egy szerencsésnek mondható pálya- korrekció is hozzájárult ahhoz, hogy ma mindketten elégedett embernek vallják magukat. A dolog úgy kezdődött, hogy a két verőcemarosi fiatalember az általános iskola elvégzése után a váci Sztáron Sándor gimnáziumban folytatta tanulmányait. Ám az első év után kimaradtak. — Az az igazság, hogy nem volt sok kedvünk tanulni négy évig egy érettségiért, sokkal inkább az építőipari szakmák felé vonzódtunk — mondta Ujj Árpád, s ikertestvére helyeslőén bólintott. S mivel korábban több nyáron át egy kőműves mellett dolgoztak, úgy határoztak, hogy ez lesz hivatott szakmájuk. Először Pilisvörösvárra, majd onnan a váci 204-es számú Kilián György Szakmunkásképző Intézetbe kerültek, mivel közelebb kérték magukat a lakhelyükhöz. S szakmai gyakorlatúikat is a Duna- parti városban, a Földvári téri lakótelepi építkezésen töltötték: itt hallottak először a Pest megyei Állami Építőipari Vállalatról. S olyan tisztelettel, majdhogynem szeretettel beszélnek ottani kollektívájukról, a Csilling-brigádról, mintha hozzátartozóik lennének. . — Remek közösségbe kerültünk: ha valahait rosszul csináltunk, százszor is türelemmel, emberséggel elmagyarázták ugyanazt — elevenítette fel ezt az időszakot Ujj Attila. — Soha nem voltak velünk ingerültek, a dicséret, vagy a korholás mindig jogos volt. Tulajdonképpen ez a brigád döntően közrejátszott abban, hogy a PÁÉV-nél maradtunk. Mert mehettünk volna más munkahelyre magasabb fizetésért, de úgy éreztük, nem fordíthatunk hátat azoknak, akik segítettek, támogattak, tanítottak bennünket... Vizsgamunka — otthon A teljes képhez hozzá tartozik az is, hogy a két iker a szakmunkás- vizsga előtt részt vett a vállalatnál megrendezett szakma kiváló tanulója versenyen; tehetségüket bizonyítandó, az első helyre Ujj Attila került, a másodikra pedig ikertestvére. Ennek köszönhetően a győztes kezdő órabérként 16 forintot, a második helyezett pedig 15 forint 80 fillért kap. S hogy valóban remek mesteremberek, arról Verőcemaroson bárki meggyőződhet: a család házát a két fiatalember építette fel, s a tetőszerkezet kivételével teljes egészében két kezük munkáját dicséri a tetszetős otthon. A családi fészket több mint két év alatt húzták fel: elsős szakmunkástanulóként kezdték el az alapot ásni, s nem sokkal a végbizonyítvány megszerzése előtt beköltöztek új otthonukba. S ezekben a hetekben — végzett szakmunkásként — nagy feladat megoldása előtt állnak: a kistarcsai kórház külső homlokzatát színezik — korszerű, a mai kor igényeinek megfelelő eljárással. — A szakmai és emberi törődés mellett ez volt a másik döntő érv munkahelyünk megválasztásában: kezdő kőművesként megismerkedhetünk a legmodernebb technológiákkal, s egy kezdő számára szerintünk ez a legtöbbet jelenti — hangzott Ujj Attila érvelése. A kistarcsai kórház az elképzelések szerint a jövő év tavaszától már betegeket fogad: vajon sikerül-evalóra váltaniuk az építőknek ezt az elképzelést? A két iker válasza egyöntetűen így hangzott: — Elkészülünk határidőre. Rajtunk nem fog múlni... Nincs okunk kételkedni a szavukban. FALUS GÁBOR Musuccio Salernitanónak hívják vittük mi toRómeó és Júlia legenda első papírra vetőjét. Ma már tudjuk, igaz históriát jegyzett le. A fiú Mariotto, a leány Ganozza. A színhely, a valóságos történet színhelye Siena volt. Két ellenséges család között, írja Salemitano, áskálódás, gyűlölködés fellege sötétlik, a két fiatal mégis egymásba szeret. Titkos házasságra lépnek. Bizonyosan boldogok, ha vállalni merészelik a felfedeztetés esetén járó rettenetes büntetést. Mariotto és a leány fivére között csakhamar halálos végű párbajra kerül sor. A boldog szerelmesre, a gyilkos Mariottóra száműzetés vár. De hogyan bírja ki a napokat, a heteket, a hónapokat messze idegenben, az ő Ganozzája nélkül? Visszaszökik hát Sienába, titokban és álruhában. Üjra boldogok. Csak a leány fél és retteg. Mi lesz, ha felfedik szerelmese jelenlétét? Ha megtudják, hogy fivére gyilkosa Sienában van? Csak napjaik vannak a boldogságra. Mariottót felfedezik, elfogják s lefejezik. Ganozza ezt nem éli túl, belehal fájdalmába. Íme, a Rómeó és Júlia történet első variációja. Igaz históriát dolgoz fel, de lelki finomságok nélkül írja le az eseménysorozatot Salernitano. Csupán a kalandok pergetésére ügyel. Hogy tetszett a korabeli olvasóknak, bizonyos. Tetszett bizony a történet Luigi da Portónak is, aki Vicenzában, e Verona melletti városkában született 1485-ben. Nemes emberhez méltó pályára lépett ifjú korában: zsoldos lett. Velence szolgálatába állott, szolgálta is becsülettel, lovaskapitányi rangban, nem kímélve karja erejét. Csak 26 esztendős, amikor megsebesül, méghozzá súlyosan. Bénaság szállt reá, s az otthon ülő férfi mi mást csinálhatott, írogatott a maga örömére. Így váltak írókká abban az időben a kiszolgált katonák. S ha nem volt megírnivaló témája? Megírta, amit másoktól hallott, vagy olvasott. Amikor 1529-ben elhunyt, irományai között lapult az újraírt szerelmi történet is. De, hogy hitelessé tegye a Salernitanótól vett témát, közeli színhelyet választ: Veronát. Smegnevezi a városban uralkodó Bartho- lomeo della Scalát, s hőseit is ismert veronai családnevekkel ruházza fel: Monteöchi és Capuleti, íme, innen már csak egy lépés a shakes- peari hősökig. S a történet, amely az író halálát követő esztendőben. 1530-ban jelenik meg először nyomtatásban Velencében, sikert arat. Hogy plágiumot követett el Saler- nitanóval szemben? De hát ezt abban az időben bárki megtehette. S Luigi da Porto novellája kerek, egész s szépen írott mű volt. És olvasták sokan. Olvasta bizony, Matteo Bandello is, aki korának da Portónál is híresebb novellistája volt, s megírta immár harmadszor az örök szerelmesek történetét. Talán az ő, talán a da Porto-novellát fordították előbb franciára, majd angolra? Ki tudja... De, hogy az út nyilvánvalóan ez, semmi kétség. Bár egyes olasz kutatók mostanában azt állítják, hogy Shakespeare családja olasz eredetű, s így nem kellett semmiféle fordítás, mert a históriát a család magával vitte Itáliából. S mivel a Capuleti és Montecchi család ismert és neves volt Veronában, később könnyű volt kideríteni, melyik ház volt Júlia családjáé, s melyikben lakott Rómeó. De hát a sírt, a koporsót, csak a legendákba vetett hit, a mindenáron em- lékhelycsinálás avatta Júlia sírjává. De bármit is tud a látogató a legenda történetéről, akárhogyan is vélekszik: élt, vagy nem élt a két veronai szerelmes, a hely, a boltozatos terem, az 5—600 éves kőszarkofág, a kövek, téglák, az udvar reneszánsz ívei, minden, ami ma Júlia sírját jelenti, hangulatot, élményt áraszt. Ezt a hangulatot vább magunkkal, Júlia házáig. Mert megkeressük bizony, végigmentünk a Via Capellón, amelynek belső frontjára néz a ház, ez az emeletes, gótikus kapujú, erkély es épület. A kapubejárat mellett két kis román ablakocska, s fölötte az erkély, a leghíresebb erkély a világon. Mellvédfala zárt, de két sorban finotn gótikus díszítések ölelik. Jobbról és balról olyan gótikus ablakokat látunk, amelyeknek mását lehet megtalálni Budán, az Úri utcai híres ülőfülkékben. Hányán álltak már az erkély alatt, Júlia hívők és Júlia rajongók, ezrek, tízezrek, milliók? Olyan mindegy. E házhoz hozzátartozik a szerelem. S Rómeó háza? Ide is elzarándokoltunk. Ott található a ház a Scaliger-sírok közelében. Itt is, mint Júlia házán, Sha- kespeare-tői vett idézet, olaszul és angolul. A ház maga nem különös, emeletes ez is, mint a régi, gótikus épületek mindegyike. De rajta a tábla: Casa di Rómeó, turisták zarándokolnak ide is, fényképezik és filmezik. Tudom, hogy bölcs világutazók, mindenben csak a realitást keresők kinevetnek az én veronai áhítatomért. Magamra vállalom. De sajnálom a bölcseket, a legendákért nem lelkes ed őket. Hiszen magam is a legendacsinálók közé tartozom. Magam is vallom: a legenda élteti az embert. Hinni a kitalált- ban, kitalálni a legendákat, csodálatos dolog. Ott, a veronai utcákon Júliát láttam minden leányban, Rómeót minden férfiban, s ki nem szeretne egyszer az életben Júlia lenni, s melyik férfi nem akar Rómeóként szeretni? Hinni a szerelemben, ezt hirdeti ez a régi legenda, hinni a csodában, a varázslatosban, az egyszeriben, a madárként repülőben, igen, ez nekem mindmáig a Rómeó és Júlia történet. Úgy búcsúztam Veronától, hogy hiszek a legendákban. És örülök, hogy ott jártam Júlia sírjánál, hogy megálltam az erkély alatt, amely alatt sosem állott az a Rómeó, akit a színpadról ismerünk, de bizony, nyilvánvaló, hogy állott az erkélyen nem egy Júlia és epekedett értük nem egy Rómeó, a szerelem örök törvénye szerint. Bomló platánok alatt ültem az Adige partján, néztem a rohanó, piszkos vizet. És elmentem a Piazza della Erbére, a zöldségpiacra, ittam a kút vizéből, s e’oltottam szomjam. És felnéztem a kutat díszítő női alakra, akit a helybéliek Szűz Máriának hisznek. Pedig kide- ríttetett: római szobor és, bizony, nem illik hozzá a kései tisztelet. De a veronaiak becézik is: Madonnács- ka, mondják. S ki meri nekik azt mondani: bolondok vagytok. Elindultam a Scaligerek várába. Mögöttem maradt a piac nyüzsgése, a tér varázsa, amelyet már Dante is megcsodált. Mentem bolondos tavaszban, akáciilatot hozó szélben, zarándokoltam másfajta legendák nyomában. TAKÁCS TIBOR
