Pest Megyi Hírlap, 1978. október (22. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-11 / 240. szám

1978. OKTOBER 11., SZERDA vÁí'rfnp 5 Nem látni a látott halat Az őszi hűvös éjszakák be­álltával lehűlt a Balaton vize, és megkezdődött az év legna­gyobb halászati eseménye, a gardafogás. Rágente látott hal­nak nevezték a gardát, mert a tihanyi kút környékén ősszel rendszerint olyan tömegben verődött össze, hogy a megfi­gyelők a tihanyi hegyről nyo­mon kísérhették az egyes ra­jok vonulását. Az utóbbi tíz évben lénye­gesen megváltozott a gardaha­lászat: csupán néhányszor vo­nult be a garda a tihanyi kút­ba. Az elmúlt napok megfi­gyelései szerint a nagyobb ra­jok még kerülik a tihanyi szo­ros vizeit. A halászok azonban nem várhatnak a bizonytalan zsákmányra, a legvalószínűbb vonulási helyeken vetik ki há­lójukat. Az öt balatoni halász­brigád ezekben a napokban hat kilométernyi hálóval szűri a Balaton vizét. Az utóbbi na­pok zsákmányainak növekedé­se — ha nem is látni a látott halakat — már azt jelzi, hogy telelőre gyülekeznek a gardák. A kisebb rajok lehalászása is elősegíti, hogy a halászok tel­jesítsék őszi tervüket Városi gondok — örömök A dunakeszi tanácstag fogadóórája Mária néni ideges. Nem mondaná, mozdulatán látom. Leveszi kosztümkabátját, két­szer is megigazítja a szék támláján. Az asztalfőre ül, aztán csak fölpattan ijedten: „Ez nem lesz így jó, túl hiva­talos” — mondja, s oldalvást ül. Maga mellé egy másik szé­ket helyez: ide ülnek majd a vendégek. Dr. Monori Balázsné óvó­nő, Dunakeszi megyei ta­nácstagja, most házigazda, fo­gadóóráján várja a lakótele­pieket. Metykó Istvánná, a vá­rosi tanács elnökhelyettese és Jávor Béla, népfrontelnök se­gítségre készen vele várakoz­nak. — Nem tudom, elegen jön­nek-e — töpreng Monoriné —, hiszen a saját körzetemben is csak akkor van a fogadóórá­kon élet, ha előtte végigkilin­cselem az embereket. Meg az­tán idegen vagyok ón is, de még maguk az emberek is ezen a környéken. Ráckevén és környékén Több áru a háztájiból A háztáji gazdaságokban termelt hús, tej, zöldség és gyümölcs jeientős részét képe­zi annak az árualapnak, amelyre a feldolgozóipar és a lakosság igényt tart. A rác­kevei nagyközségi közös ta­nács végrehajtó bizottságának ülésén hangzott el ez a meg­állapítás, amely nem új, sőt annyira ismerős, hogy bár­mely tanács megállapíthatta volna, mert minden községben érvényes. Különbségek csak abban vannak, hogy egy-egy területen mekkora igyekezet­tel támogatják a kistermelő, két azok a szervek, amelyek­nek ez kötelességük. Alapos kutatás A Ráckeve és Vidéke Áfész nagyon komolyan veszi ezt a feladatát. Felmérték, hogy a körzetükben az egyes kister­melők mekkora földterülettel rendelkeznek, illetve termé­keiknek mekkora hányadát fogyasztják el és mennyi az, amit értékesítésre szánnak. Egyenként megkeresték őket és megérdeklődték, nem akar­nának-e szervezett keretek kő. zött tevékenykedni. Akik igent mondtak, azoktól azt is megkérdezték, hogy a terme­léshez mire lenne szükségük, milyen kisgépet, szerszámot használnának szívesen, illetve melyik termékükből mennyit akarnak átadni az áfésznek. Ugyanígy megkeresték a ba­romfi- és kisállattenyésztőket, méhészeket, hogy egyengessék az együttműködés útját. A végrehajtó bizottság ülé­sén az együttműködés nem is éppen kezdeti eredményei­ről számolt be a Ráckeve és Vidéke Áfész. A fent említett kérdezősködés után úgy lát­ták, hogy például Makádon érdemes lenne létesíteni egy nyúltáp-lerakatot, s az elha­tározást tett követte. A szövetkezés előnyei Az évek során bebizonyoso­dott. hogy úgy a legkönnyebb és legeredményesebb az együtt­működés a háztáji és kisegí­tő gazdaságokkal, ha a kis­termelők és kistenyésztők szakcsoportokba tömörülnek. Az áfész is ezt szorgalmaz­ta, azóta a körzetében négy szakcsoport alakult. A négy csoportnak Ráckevén, Maká­don, Szigetbecsén és Lóréven csaknem kétszáz tagja van; kertműveléssel, nyúltenyész- téssel. méhészettel, galambte­nyésztéssel és főleg barom­fineveléssel foglalkoznak. A nagylétszámú makádi jjyúltenyésztő szakcsoport munkáját megkönnyíti a táp­lerakat. s bizonyára másoknak is kedvet csinál majd ehhez a jövedelmező foglalatossághoz. A háztájiban dolgozók köré­ben az áfész sikerrel nép­szerűsítette a fóliás termesz­tést. A baromfitenyésztők dol­gát is igyekezett megkönnyí­teni a szövetkezet: Ráckevén több mint 28 ezer naposcsibét és kétezernél is több napos­kacsát adtak át a gazdáknak, a makádiak pedig majdnem háromezer csibét és 534 na­poskacsát vettek át az áf észtől. A vetőburgonyát kedvez­ményes áron kapták a kister­melők a fogyasztási szövetke­zettől, csaknem nyolcezer ki­logrammot — az eredmény ismeretes. A kiskertek műve­lői az idén 18 ezer kilogramm alma, 6300 kilogramm nyúl, 90 mázsa méz és 500 galamb értékesítésére kötöttek az áfésszel szerződést Lehet tanulni Az áfész azokat a kister­melőket is segíti, akik sem szakcsoportnak nem tagjai, sem szerződést nem kötöttek; terményboltjai gondoskodnak táppal és takarmánnyal való ellátásukról. A szakcsoport­tagok azonban további előnyö­ket is élveznek. Például ta­nácsokkal is szívesen segít a szövetkezet, de ez nem min­den. Az igények már említett felmérése után nagykereske­delmi áron juttattak a méhé­szeknek cukrot, a nyulászokL nak tápterményt, a kertészek­nek növényvédő szereket és műtrágyát, A méhészeket hi­tellel támogatják, sőt kedvez­ményes fuvarról is gondoskod­nak a méhek vándoroltatása idején, s jó szolgálatot tesz a szövetkezet által terjesztett szakirodalom is. A termelőszövetkezetek sem maradnak le, az áfésszel vetekedve támogatják a ház­táji termelést. A ráckevei Aranykalász Tsz háztáji ága­zata már bevált módszereket alkalmaz. A fejlődés folya­matos, erről tanúskodnak a számok: 1976-ban 2 és fél millió, tavaly 10,3 millió fo­rint értékű árut értékesítettek a gazdák a szövetkezet segít­ségével, az idei terv pedig már 16 és fél millió forint. A tsz-nek jó a kapcsolata a gazdákkal, ellátják őket vető­maggal. műtrágyával, segíte­nek gépi munkával, fuvarral. A nyugdíjasoknak pedig éves használati díj ellenében terü­letet adnak át művelésre. Hasonló módon támogatja a kistermelőket a makádi Űj Élet Tsz is. amely az emlí­tetteken felül gépekkel, szer­számokkal siet a gazdák se­gítségére. Legutóbb bejelen­tették, hogy a mezőgazdasági kultúra terjesztése érdekében nagyobb gondot fordítanak a tájékoztatásra, mert a gaz­dák nem ismerik eléggé a korszerű, új növényvédő sze­reket. Hatos Erzsébet Négyre hirdették meg a kezdést, pontban órakor ér­kezik meg az első látogató. Egy utca panasza Szégyenlős moisolyú fiatal- asszony, csecsemővel a kar­ján. Halkan mondja a névét: Heigelmann Ottóné, a Fillér utcából. „A garázsok ügyében, tetszik tudni...” A tanácstag nem nagyon tudja, de erősí­tésnek itt van Kővágó Mihály, ő adja elő az utca panaszát. Engedély nélkül épített gará­zsokról van szó, amit most —' a városrendezési tervek miatt — lebontani ítélt a tanács. Érthető a döntés, de a ma­ga szemszögéből az utca pa­nasza is: nehéz lemondani két kezük munkájáról. Monori Balázsné, a helyben lévő illetékeshez fordul; az el­nökhelyettes sem mondhat biztatót. — Hiába érték az a néhány építmény a tulajdonosoknak: rontja az utca képét. Nem megoldott néhány lakás közlekedése sem, a garázsok helyén megépíthető lenne a bekötő út. Utánanézünk a dolognak, de minden körül­mény a bontás mellett szól. Az asszonyka nekikeseredik: „Kérem — mondja —, nekünk a tüzelőre kell az az épület...” Kővágó Mihály eltöpreng a dolgon. „Nem is ez a baj, ké­rem, a döntés. Hanem, hogy mi, a közös házak lakói ma­gunkban nem tudtunk meg­egyezni. Sokunkat érinti a do­log, mégis, ketten jöttünk el... Talán ha annak idején szót értünk, ez a gond sincs. Nézzék, én nyugdíjas vagyok, voltam én tanácstag, népfront­tag, sok éven át. Nekem az fáj, hogy nem tudok köszön­ni a másiknak, úgy élünk együtt.” Viszik magukkal gondjukat, úgy mennek el. Monori Ba­lázsné is velük tart gondolat­ban. — A legnehezebb ott a se­gítség, ahol maguk az embe­rek a közös élet gátjai. Azért megpróbálhatnánk összehív­ni a Fillér utcaiakat, a nép­fronttal közösen. Talán a közös fórum megoldást is hoz. A népfront: Jávor Béla be- leegyezően bólint, s fölírja noteszába a Fillér utcaiak ügyét, mint fontos intézniva­lót. Sürget a lakógyűlés t Csattanós nevetésű asszony érkezik: Koncz Sándomé, ház­mester, a Tallér utcából. A másik asszony: Cseke János- né, mintha árnyéka lenne. Úgy is van: ők ketten az egy­éves évfordulóját ünneplő ház életének mozgatói. „Tízen is ígérték, hogy itt lesznek, és tessék, ki van itt? Megint mi ketten” — berzenkedik a ház­mester. — Ha maga itt van, akkor nem hiányzik senki — mondja a tanácstag-óvónő. Ré­gi az ismeretség: a gyerekek révén, odajártak Mária néni­hez az óvodába. Koncz Sándoméból árad a szó, társa csak néha erősíti meg szavával. „Egy éve vár­juk a tv-antennát, egyszer már otthon tartottam az egész házat, nem jött senki. Ott van a kert, illő lenne már valamit csinálni. Meg is csinálnák, de ahhoz segítség kell, mit dol­gozzunk egyáltalán? Rossz a villanyóra is, futottam már fűhöz-fához, ki javítja meg?” — A legnagyobb baj — mondja Cseke Jánosné —, hogy egy éve együtt lakunk, de még nem volt lakógyűlés. Annyi minden van, amit közösen meg lehetne csinálni; a par­kosítás.. Adnának eszközt, meg virágot, cserjéket, elültetnénk mi. Aztán itt vannak a ház­beli javítások. Minden csa­ládban akad férfi, aki ért valamihez, össze lehetne ad­ni a tudást. Ehhez is kellene a lakógyűlés. Sodró a két asszony lendü­lete. „És még mondja valaki, hogy nincs gondolatuk az em­bereknek!” — súgja Monoriné. Abban egyeznek meg, hogy hamarjában összehívják a la­kógyűlést, ott aztán jöhetnek a panaszok. „Akkor majd megmutatom a fényképalbu­momat” — mondja Csekéné. „A fényképalbumot?” — ér­deklődik a tanácstag. „Azt, amit én magam fényképeztem, gyűjtöttem az építkezésről. Tudják, olyan nagy dolog volt ez az új lakás, hogy én végig­kísértem minden pillanatát.” Jávor Béla megörül: ezzel is gazdagodik Dunakeszi helytör­ténete. „Hinné, mi minden rej­lik az emberekben?” — kér­dezi Monori Balázsné, amikor a két asszony árnyéka eltűnt az ajtóból. Megszépítő többes szám Négyesben sétálunk át Du­nakeszi épülő lakótelepén. Jobbra az új iskola: „Ez a mi büszkeségünk!” — mond­ja a megyei tanácstag. Körü­löttünk az épülő-szépülő új vá­ros. Balra a Fillér utca, a bi­zonyos garázsokkal, nézzük, tényleg csúnya így. Átvágunk az úton, mögöttünk fék csiko­rog, Novák István iskolaigaz­gató köszön a volán mögül.. „Nem jött el a fogadóórára” - rója föl Monoriné. „Nem me­gyek én — replikázik az igaz- , gató —, tudják úgyis az óha­jomat ...” A tanácstag ma­gyarázza: „Egy tornaterem az igazgató vágya, Hát, bizony, én leszek a legboldogabb, ha egyszer teljesíthetjük az ál­mát.” Az autóbuszmegállóban vá­lunk el. „Alakul a mi kis vá­rosunk — mondja Monoriné. Ü— Most már városi gondjaink is vannak, de lesznek majd városi örömeink is.” Ügy mondja, megszépítő többes számban: városunk. Major Árvácska T3 élénkivódott sémák szerint l f a cím láttán azonnal a fi­zikai foglalkozásúakra, s azok keresetére kell gondolnunk. Miért a sémák sugallotta se- matizmus? Könnyen meglehet, azért, mert a bérezési gyakor­lat is eléggé uniformizált; köd­be vesző, már-már természet adta jognak látszik, ki dolgozik időbérben, s ki kapja javadal­mazását a teljesítménye alap­ján. Annak ellenére, hogy nemzetközi tapasztalatok bi­zonyítják: a munkakörök ja­vában kialakíthatók a teljesít­mény-követelmények, így ad­minisztratív, ügyviteli, műsza­ki feladatok ellátásánál is. Ha a teljesítménybér való­ban a teljesítmény bére, akkor ösztönöz. A dolgozó munkája arányában számíthat a jöve­delme emelkedésére vagy csökkenésére, a munkaadó pe­dig — végső soron a társada­lom — remélheti a gazdasá­gosság javulását, mivel jobb a gépkihasználás, a munkaidő kitöltöttebb tényleges feladat- végzéssel stb. Van létjogosult­sága az időbérnek is. Például az automatizált gyártósorok, megmunkáló berendezések fel­ügyelete aligha bírálható el a személyes teljesítmény mércé­jével. Mégis, a társadalmi ér­dekeltség, a munka társadalmi hatékonysága javítása azt kö­veteli, hogy ahol lehetséges, ott minél többen dolgozzanak a teljesítménnyel összekötött jö­vedelemért; fizikai és nem fi­zikai munkakörökben egy­aránt. Ami nem puszta elhatá­rozások következménye, meg­bízható mércék kellenek hoz­zá. Előbbiekkel azt is kimond­tuk, hogy a teljesítménybér nem szakítható el alkalmazása körülményeitől, a technológiá­tól, az átvétel — a munkaelbí­rálás — feltételeitől, a szer­vezettség fokától stb. Éppen ezért a bérezésnek ez a formá­ja mindig konkrét, valamire Munkában a Rába Steiger A Kiskun Tsz áporkai "0 hektáros tábláján is kihasználják a jó időt a vetés előtti talajelőkészítő munkálatokra. Halmágyi Péter felvétel« Beruházás: gazdasági elemzéssel Összehangoltan az élei mi szer-termelésben Az elmúlt években bebizo­nyosodott, hogy az élelmiszer- termeléssel kapcsolatos fej­lesztő munka általában jól szolgálja a népgazdasági ér­dekeket; a belföldi ellátás színvonalának javítását és az export fokozását. A gazdasági elemzések viszont azt is vi­lágossá tették, hogy a beruházások nem min­den esetben felelnek meg a várakozásoknak. Vannak olyan létesítmények, amelyek az előírtnál rosszabb jövedelmet biztosítanak, más­kor a különböző részlegek műszaki teljesítménye nincs azonos nevezőn és így tovább. Mindez gyakran azzal magya­rázható, hogy a tervezők, a kivitelezők, és a beruházók érdeke esetenként nem azo­nos. Ennek következménye az is. hogy gyakran megkésnek a beruházások, elhúzódik a fej­lesztés, A mezőgazdaság fejlesztésé­re évente 20—22 milliárdos beruházást valósítanak meg: Ebből 7 milliárd forint az építési jellegű fejlesztés. En­nek nagyságrendjének érzé­keltetésére elég egy szám: eb­ből az összegből 1 millió négyzetméternyi terület beépí­tésére van lehetőség, nem mindegy tehát, hogy ez az összeg milyen haté­konysággal ölt testet építési vagy gépészeti létesít­ményekben. Mindez természe­tesen csakis úgy képzelhető el. ha a tervezők, a kivitelezők és a beruházók közös érde­keltség alapján tudják kivá­lasztani és megvalósítani a leggazdaságosabb, legtakaréko­sabb módszereket. Ezúttal nem műszaki ter­veket kell készíteniük a pá­lyázóknak; közgazdasági mód­szereket kell kidolgozniuk, s a gazdasági szabályozókat kell úgy összehangolniuk, hogy az érdekazonosság a gyakorlat­ban jól érzékelhetően érvé: nyesüljön. Napiaink témája A teljesítmény bére kell hogy ösztönözzön; na­gyobb mennyiségre, jobb mi­nőségre, a fajlagos ráfordítások mérséklésére, esetenként idő­pontok betartására, s így to­vább. Egyszerűbben: a bér ab­ba az irányba tereljen, ami az adott munkahely sajátos adott­ságai közepette a legfontosabb. Természetesen ez csak akkor következik be, ha a bérformát jól választották meg. Köznapi tapasztalataink, is­mereteink szerint tudunk pré- miumcxs időbérről, időbérrel kombinált teljesítménybérről, darabbérről, csoportos elszá­molású teljesítménybérről, egyösszegű utalványozásról. Ezek tovább tagolódhatnak — s lelni is rá példákat —, a da­rabbérnek van a tennék minő­ségi osztályaival kombinált formája, ami tehát nem az egyszerű mennyiségi többre ösztönöz, igaz, e megoldást ma fnég ritlcán alkalmazzák. Ép­pen ezért egy-egy munkahe­lyen nem általában létezik a teljesítmény bére, hanem an­nak ún. lineáris formája, deg- resszív, vagy progresszív vál­tozata. Mit takarnak az idegen kife­jezések? A lineáris teljesít­ménybér azt a gyakorlatot, amikor — az érzékeltetés ked­véért — a tízszázalékos telje­sítménybővülést a bér ugyan­ilyen arányú növekedése kö­veti. Egyszeri forma, könnyen nyomon követhető — a dolgozó részéről is — a jövedelemala­kulás. A degresszív változat a teljesítmény meghatározott ré­szét — fejét, harmadát — is­meri csak el a bérben, míg a progresszív ennek a fordított- 1 ját érvényesíti, a bér pluszban és mínuszban nagyobb mérték­ben változik, mint a teljesít­mény. Mindegyik megoldásnak van létjogosultsága, így pél­dául a degresszív formának: akkor, ha a minőség, a gazda­ságosság vagy más hasonló munkatényező fontosabb az egyszerű mennyiségi többlet­nél. Ahhoz, hogy a bérezés ilyen formái jól érvényesüljenek, el­érjék céljukat, megbízható munkanormák, teljesítmény­követelmények kellenek. Ezek kidolgozása nem egyszerű, de módszertana ismert. Mégis, a Munkaügyi Minisztérium elemzése szerint a munkanor­máknak csak egyharmada — területenként eltérő az arány — műszaki. A töb|pi becsült és statisztikai norma, nem több, mint a bérezés segédeszköze, számítási metódus, s nem a tényleges teljesítmények hite­les mércéje. Ennek tudatában már tár- gyilagosabban tudjuk értékel­ni azt a tényt, hogy 1977-ben a fizikai foglalkozásúak összesen ledolgozott munkaóráinak 58,2 százalékát számolták el telje­sítménybérben. Ami kedvező — de szerény — változást mu­tat, mivel 1973—1975 között ez az arány 55—57 százalék körül ingadozott. Iparcsoportonként nagyok az eltérések, például az élelmiszeriparban csak 48,2, míg a kohászatban 73,3, a tex­tilruházati iparban 78,7 száza­lék volt a szóban forgó arány. A tennivalók tehát nem cse­kélyek, s hogy mennyire nem, azt előbbieken túl az is érzé­kelteti: a nem fizikai munka­körben foglalkoztatottaknál oly csekély számban alkalmaz­nak ma még teljesítménybére­zést, hogy az adat országos összesítésre nem is érdemes. M. O.

Next

/
Oldalképek
Tartalom