Pest Megyi Hírlap, 1978. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-17 / 220. szám

1978. SZEPTEMBER 17., VASARNAP A csábító bagdadi bőrönd D. falu húsz-harminc esz­tendeje közmondásosan hír­hedt volt szerte a i környéken. Ügy tartották például „hogy­ha D.-ben nem volt halott, meg kellett ismételni a bú­csút”. Az öreg szólás egyik szülője alighanem a szegény­ség volt, a másik pedig nem lehetett más, mint a fejek műveletlensége. D. azóta békésebb-csönde- sebb község lett, határában a nevezetes fogadóval, meg a hosszú flasztercsíkkal, amely országokon át egészen török földig vezet. A híres fogadó­ban — talán minden euró­pai nációból megfordult né­hány ember. Európa ország- útja próbára teszi a vendég­látósokat, de kipróbálja néha az ittenieket is... A padlásra kerüli ' A d-i tanácsházára egy au­gusztusi napon bőrönd érke­zett. Egy közönséges, barna huzatú, kissé felhasadt szöve­tű koffer. A fogantyú mellett nem fityegett bőrkeretes név­kártya, a gazda aligha lehe­tett igazán pedáns ember. A talált tárgyról mind­össze ennyit lehetett megtud­ni. A bőröndre különben bét rendőr bukkant rá a 43-as és 44-es kilométerkövek között az országút padkáján. Az eset nem volt szokványos, némi­képp tanácstalanokká is vál­tak a rendőrök, s a bizton­ság kedvéért a bőröndöt be­vitték az őrsre. De mert senki 6em talált rajta semmi gya­núsat a lelet hamarosan átke­rült a községházára, majd az idős tanácsi mindenes jóvol- tóból a tanácsháza padlására. Felpattant a zár '■ Egy januári napon a déli. afféle ebéd utáni traccsparti során a talált tárgyak hiva­talnokasszonyának eszébe vil­lant a bőrönd. Az idős hiva­talsegéd ismét létrára szállt és a poros koffer hamarosan az iroda szőnyegén hevert a kályha előtt. A bőröndöt ek­kor már kisebb csoport vet­te körül. Az illetékes hivatal­nok mellett két másik állt, mögöttük- pedig a többiek to­longtak. Néhány pillanatig valamennyien kíváncsisággal méregették az áporodott sza­gú holmit. Aztán a bőrönd fedele — némj segédlettel — természe­tesen felnyílt, de a titokzatos lelet mellől fintorogva húzód­tak szét a hivatalos emberek. A koszos fehérneműk, pizsa­mák, használt zsebkendők látványa pillanatok alatt ér­dektelenné tette a csomagot Végül a mindenes bácsi kezd­te el kihajigálnd a szennyest a kofferből, mígnem egy pi- zsama koppanva hullott a padlóra. Az idős ember egy sárga órát vett ki a pizsama zsebéből, egy valódi kvarc­órát. A divat szuggeszciója szerint a modern embernek manapság éppen ilyen szer­kezetet kell viselnie. Az új sikk persze nem adja ingyen magát, s alighanem D.-n is csak keveseknek adatott meg mindeddig a kvarcóra luxu­sa. Talán írni sem érdemes, hogy a hivatalnokasszony nyomban magához vette a mindenes bácsitól korunk csecsebecséjét. Füstbe ment bizonyítékok A bőrönd körül hirtelen szűkebbré szorult a gyűrű. Az óra sárga színe átsugár­zott az arcokra. Egy mocskos zse'okendőbugyellárisból né­hány márka és korona gurult elő. A bőrönd fenekén Roth­mans cigaretták és viseltes harisnyanadrágok között túrt szét a hivatalnok. Legvégül egy vámcédula került elő né- hánya arab nevével, és egy bagdadi címmel. A diplomás fiatalember le­mondóan tapogatta át még- egyszer a szennyest. S egy- szercsak a pizsamából, mint- hacsak kelet mesés ajándéka volna ez a ruhadarab, egy újabb kvarcórát húzott elő a fürgén kutató kéz. S az új lelet még az előzőn is túltett A hivatalnokasszony nyom­ban egyezkedni is kezdett kollégájával a cserére, de hiába. A kolléga maga kí­vánt feszíteni a faluban a külföldi holmival. A „selejte­zés” végén a jelenet szemtanúi cigarettát és harisnyát kap­tak, majd a tanácsháza ud­varán az idős hivatalsegéd gázolajjal öntötte le a bőrön­döt A kifordított zsebű szennyesekből meg a címet őrző vámcédulából füstosz­lop szállt fel hamarosan. A hivatalnok a következő napokban valóban feszített- a „svéd csomagból kapott” órá­val a karján. Közben pedig a faluban itt is ott is beszélni kezdtek a tanácsházán meg­dézsmált bőröndről... Igazságot szolgáltattak D.-ben hamarosan összeült a község vezető testületé, s a jogszabály egyetlen mondatát szegezték a bőröndösnek. A rendelkezés, amelyet a hiya- talnokasszonynak munkaköre folytán mindenképpen ismer­nie kellett volna előírta, hogy a külföldi állampolgárok ta­lált tárgyait a külügyminisz­térium konzuli osztályának kell megküldeni. A tanácsiak érdemleges mentséget nem tudtak felhozni védelmükre, s így a három hivatalnokot meg egy adminisztrátort el­bocsátották az apparátusból. De hát igaz, mit is mond­hattak volna ők? Hogy a mo­hó kapzsiság két darab ezer- egynéhány forintos óráért el­ragadta őket? Hogy egy kül­földi pakkból becse van egy- egy használt harisnyanadrág­nak? Nem, ilyeneket szégyen kimondania, de még önmagá­nak is bevallania az ember­nek. De az mégis tény, hogy a bagdadi csomag elégetése, ez a nyomokat eltüntető tűz világította meg néhány d.-i hivatalnok morális szennye­sét, amely bírósági ítélet sze­rint alkalmas lett volna arra, hogy a tanácsnak, az állam­hatalom szervének tekintélyét megingassa. A sikkasztásért felelősségre vont három taná­csi dolgozó közül kettőt pró­baidőre felfüggesztett börtön­re, míg a harmadik vádlottat pénzbüntetésre ítélte jogerő­sen a bíróság. Babus Endre Munkaügyi viták A prémiumfeladat díjazása Az egyik Pest megyei me­zőgazdasági termelőszövetke­zet magasabb vezető munka­kört betöltő dolgozója részére prémiumfeladatot tűzött ki, amit az két éven át teljesí­tett, azonban — szerinte — indokolás nélkül semmit sem kapott érte, holott a többi ve­zető dolgozónak járót kifizet­ték. Emiatt panasszal fordult a munkaügyi döntőbizottsághoz, amely azzal az indoklással uta­sította el, hogy különböző összegeket vett fel és így nem biztos, hogy a prémiumtól el­esett. Ezekután az illető a ŐSZI VÁSÁR szeptember 18-tól 30-ig. FÉNYKÉPEZŐGÉPEK, EGYÉB FOTÓ- ÉS OPTIKAI CIKKEK 20% os árengedménnyel Pest megyei Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalat „MOST VEGYEN, MOST ÉRDEMES!” Pest megyei munkaügyi bí­róságon két évre járó pré­miuma megfizetéséért pert in­dított. A bíróság a tsz-t a pe­resített összeg folyósítására kötelezte. A legfőbb ügyész­nek a jogerős ítélet ellen megalapozatlanság címén emelt törvényességi óvására a Leg­felsőbb Bíróság a döntést ha­tályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróságot új eljá­rásra, valamint új határozat hozatalára utasította. — A rendelkezésre álló adatok alapján nem bírálható el, igaz-e a felperes dolgozó­nak az az érvelése, hogy pré­miumot nem kapott, csak időnként megjutalmazták — hangzik a határozat. — Ezért új eljárásra van szükség, amelyben elsősorban a tsz főkönyvelőjét tanúként kell kihallgatni, mert mindkét fél­nek lehetőséget kell nyújtani, hogy állításai valódiságát iga­zolja. Szükség esetén be kell szerezni a járási hivatalnak az üggyel összefüggő vizsgálati megállapításait arra vonatko­zóan, hogy a szóban forgó idő­szakban a többi magasabb be­osztású vezető a prémium mel­lett külön jutalomban is ré­szesült-e. — Amennyiben az új el­járás eredményeként az volna megállapítható, hogy a felperes dolgozó által felvett összegek valóban csupán ju­talmak voltak, akkor a pré­mium iránti igényének jog­alapja fennáll — hangzik to­vább a határozat indokolása. — Ha pedig az igazolódna be. hogy a kifizetések jogcíme prémium volt. nem hagyható figyelmen kívül az a munka­ügyi minisztériumi rendelet, amely szerint a vezetők, ügy­intézők, valamint ügyviteli al­kalmazottak évi személyi jöve­delmének (alapmunkabér, ki­egészítő munkabér, prémium, stb.) felső határa az abban az évben ledolgozott időre a be­sorolás szerint járó alapbér 150 százaléka lehet. A Legfelsőbb Bíróság még rámutatott arra, hogy nincs adat; a felperesnek a két év alatt mennyi volt az alapbé­re, ezért ezt is tisztázni kell, mert enélkül megnyugtató döntés nem hozható. Pintér István: ■ ' >■ «•M i-.» V.'1 Cf • . .. . T ... '. • a - xtí-i ' • V ■ •*; ‘ ' * ; ^:ríT>: v ■ ■ ■ • • « >;•.! . __ ' Ä _ * ; i ri ' "• ■' *’ yjrfi r * A történelemből ismert, hogyan vitte győzelemre Pé- tervárott 1917-ben az orosz proletariátus a világon először a szocialista forradalmat. Tények sorából tükrö­ződnek azok a küzdelmek, melyeknek közepette meg­született a szovjet hatalom. Pintér István írásából most megismerjük a titkos háborút, amelyet Európa vezető imperialista körei folytattak a szovjet állam ellen — lét­rejöttének első percétől kezdve — s fény derül ellen­séges akcióik hátterére is. A dokumentumok alapján készült írást — a ma meg­jelenő első rész folytatásaként — vasárnaponként a lap ugyanezen oldalán közöljük. O Egy „kereskedő" árui Csak a jó ég tudja, hogy mi indította az egyik — a hoz­zánk érkezett jelentésben kö- zelebbröl meg nem nevezett — kaliforniai könyvkiadót, hogy újra kiadja Sidney Geor­ge Reilly annak idején híres­sé, vagy inkább hírhedtté vált könyvét. Az angol titkos- szolgálat kapitánya nesm kis önelégültségről tett tanúbi­zonyságot, amikor emlékira­tainak ezt a címet adta: Az angol kémfejedelem — se név­vel önmagát illette. Hiszen egy ember ritkán érzi feljo­gosítva magát rá, hogy ítéle­tet mondjon saját tevékeny­ségéről, értékelje önnön éle­tét. Igaz, hogy Reilly már 1933-ban, amikor ez a könyv először egy New York-i ki­adónál napvilágot látott, sem volt az élők sorában. Az In­telligence Service híres tiszt­je helyett felesége volt kény­telen sajtó alá rendezni a mű­vet, amelyet a kém maga írt és nyugalomba vonulása után szándékozott kinyomatni. Szovjetellenes iromány a „javából” — italán ez az oka, hogy újra nyomdába küld­ték — konjunktúrára számít­hatnak némelyek. A könyv pedig jóval kevésbé tanul­ságos, mind a szerző, Reilly kapitány valódi története. A csempész halála A körvetkező rövid hír je­lent meg az Izvesztyijában 1925 októberének első napjai­ban. „A Szeptember 28-tról 29-re virradó éjszaka négy csem­pész próbált átjutni a finn határon. Kettőt közülük le­lőttek, a harmadik — egy finn katona — fogságba került, ,és a negyedik olyan súlyosan megsebesült, hogy belehalt sérüléseibe.” Néhány nap múlva a szov­jet hatóságok hivatalosan be­jelentették: az előző közle­ményben szereplők egyike, Sidney George Reilly kapi­tánnyal, az Intelligence Ser­vice tagjával azonos. A londoni Times kétsoros gyászjelentéssel intézte el a kémfejedelmet; „Sidney George Reillyt, szeptember 28-án, az orosz- országi Allékul falu mellett a GPU-katonák lelőtték”. Bizonyára nyomós okuk volt a Times szerkesztőinek, hogy ilyen lakonikus nekro­lóg mellett döntöttek. Pedig Reilly igazán megérdemelt volna tőlük hosszabb búcsúz­tatást is, hisz’ egész életét — természetesen nemcsak meg­győződésből, hanem elsősor­ban jó pénzért, kémhivatás­ból —, az angol és általában a nyugati tőkések érdekei­nek szentelte. Hogy miként került a brit titkosszolgálat kötelékébe, azt továbbra is teljes titokzatos­ság fedi. Még Michael Sayers és Albert F. Kahn, a két ne­ves haladó amerikai újságíró, Reilly életének alapos Isme­rője és feldolgozója sem tud­ta kideríteni. A kém életéről, tevékenységéről saját vissza­emlékezései, s a két amerikai újságíró által feldolgozott élettörténete alapján rajzo­lunk most képet. Fedőnév a kartotékon Sidney Reilly a cári Orosz­országban született, egy ír ha­jóskapitány és egy orosz nő házasságából, s Ogyesszában nőtt fel. Már az első világ­háború előtt bizalmas mun­kakörben dolgozott egv szent­pétervári nagy cári hajóépí­tő vállalatnál: összekötő volt vállalata és néhány német érdekeltség — így a Blohm und Voss vállalat — között. Közvetlenül a világháború kitörése előtt értékes híranya­gokat juttatott el a német ha­jóépítő programról Angliá­ba. Az Orosz—Ázsiai Bank em­bereként tűnt fel 1914-ben Ja­pánban, majd Amerikába ha­józott. Ekkor a brit titkosszol­gálat kartotékjai között már megtalálható volt a neve az „I Esti” titkos megjelölés alatt. Nagyszerű nyelvérzékű —hét nyelven beszélt —, vakmerő, leleményes ügynökinek tar­tották. 1916-ban a svájci ha­táron keresztül Németország­ba irányították. Itt német tengerésztisztnek álcázva be­hatolt a tengernagyi hivatal­ba, megszerezte, majd Lon­donba szállította a német ha­ditengerészet titkosszolgála­tának sifréjét. Minden való­színűség szerint ez volt az el­ső világháborúban tevékeny­kedő kémek legnagyobb bra­vúrja. , A rezidens zavarban Amikor 1917-ben Oroszor­szágban győzött a szocialista forradalom, Reillyt az Intelli­gence Service főnöke magá­hoz kérette. — Sidney, lenne kedve va­lami újfajta munkához? — kérdezte. — Csak az értelmes dolgo­kat szeretem — válaszolta a mesterkém. — Nos, amit magára aka­runk bízni, nagyon érdekes dolog. Ott, Oroszországban kell valaki, aki kézbe veszi a dolgokat. Lockhart van ott, de úgy látszik, egy kicsit megzavarodott. Olyan táv­iratokat küldözget, hogy őfel­sége kormánya ismerje el a bolsevikokat... Reilly hallgatott, miután főnöke előadta elképzelését: a mesterkémnek kellene kéz­bevenni az „oroszországi” dol­gokat. — Mit szól hozzá, Sidney? — kérdezte főnöke. — Őfelsége kormánya meg­mondja, mit kell tennem, én pedig megteszem — válaszol­ta könnyedén a titkosszolgá­lat tagja. — Egyébként, ha személyes érzéseim érdeklik, úgy is tudja, hogy a bolsevi­kokat közönséges csürhének tartom, akik legfeljebb né­hány hétig lehetnék ural­mon. — így van! És, hogy minél rövidebb ideig tartson ez a néhány hét, azt magára bíz­zuk — fejezte be a beszélge­tést az Intelligence Service főnöke, aki éppen ismert meggyőződése, oroszországi kapcsolatai és emellett ad­digi vakmerő és eredményes kémtevékenysége miatt vá­lasztotta erre a feladatra Sid­ney George Reillyt. A mesterkém, akit Bruce Lockhart, a moszkvai brit követségi alkonzul, az eddigi oroszországi angol kémrezi­dens mellé rendeltek, meg­kapta a részletes tájékozta­tást a megfelelő szakszolgá­latok vezetőitől, majd útra kelt. Massino színre lép Londonból Mr. Sidney Geor­ge Reilly indult el — és nem sokkal később megérkezett Pótervárira, a forradalom köz­pontjába Massino úr, „török és keleti kereskedő”. Pétervár ezekben a hetek­ben nehéz helyzetben volt. Kívülről ellenség ostromol­ta, belülről ellenforradalmi összeesküvések, s éhség, fa­gyoskodás veszélyeztette. Az új szovjet rend nagy erőfe­szítéseket tett, hogy ura le­gyen a helyzetnek, de egy­szerre nem lehetett mindent megoldani. A szavjetellenes szervezke­dések fontos fészkei voltak a még nyitva tartó bárok, ét­termek, ahol volt cári tisz­tek, félprostituált balett-tán­cosnők, hírhedt feketézők és más sötét elemek szőtték al­jas terveiket Massino úr a Balkov Ká­véházban, a szovjetellenes elemek egyik kedvenc he­lyén ütötte fel tanyáját. Szer- gej Balkov, a tulajdonos kü­lön tisztelettel üdvözölte. Ké­sőbb a kávéház belső termei­ben titokzatos idegenekkel tanácskozott. Volt, akivel oro­szul suttogott, mással angol, francia nyelven. Massino úr (természetesen - Reilly kapi­tány) jól kihasználta egykori kapcsolatait, hogy mint maga finoman írta: „közvetítseőfel­sége kormányának segítsé­gét az alkotmányos rend hí­veinek”. Pétervárott a szovjet rend­szer iránti gyűlölete még to­vább fokozódott, s ilyen je­lentéseket írt haza: „Ezt az ocsmány fajzatot, amely most Oroszországban megszületett, mindenáron meg kell semmisíteni. Békét Né­metországgal! Igen, békét Németországgal, békét min­denkivel! Csupán egy ellen­ség van: az emberiségnek szent szövetségbe kell tömö­rülnie az éjszaka lidércnyo­mása ellen”. Minden arra vallott tehát, hogy az Intelligence Service — s urai, az angol tőkések — jó lóra tettek, amikor éppen Reillyre bízták ezt a felada­tot. A terror hívei A mesterkém először a Szo- ciálforradalmárok Pártjának embereivel próbálkozott, akik ekkor — Borisz Szavinkov- nak, az elbukott Kornyilov- puccsban részt vett egykori hadügyminiszter-helyettesnek vezetésével — az antibolse- vista harc vezető erejét ké­pezték. A szociálforradalmá- rok azelőtt a cár elleni ter­ror hívei voltak, s a kommu­nisták győzelme után ezt a fegyvert Lenin forradalma ellen akarták fordítani. Reilly mint a cárizmus hí­ve, nem nagyon bízott ben­nük, különösen egy új kor­mány alakítását illetően. Ter­ve az volt, hogy segítségük­kel megbuktatja a szovjetha- taLmat, majd katonai diktatú­rát vezet be, s ez lesz az első lépés a cárizmus visszaállítá­sához. Ilyen meggondolások alapján szervezte meg azösz- szeesküvő csoportokat. Mint erről emlékirataiban írja: „Fontos volt, hogy az álta­lam felépített orosz szervezet ne tudjon túlságosan sokat, és hogy egyetlen része se le­hessen abban a helyzetben, hogy a másikat elárulhassa. Ennek megfelelően az appa­rátus az „ötös” rendszer alap­ján dolgozott, és minden részvevő csupán négy másik személyt ismert. Jómagam, aki az egészet összefogtam és a piramis tetején helyez­kedtem el. valamennyit is­mertem; nem személyesen, de név és cím szerint. Ez később nagyon hasznosnak bizonyult. Ilyképpen, ha bár­ki bármit elárult, nem min­denkit fedeztek fel, és a le­leplezést lokalizálni lehetett”. Következik: HAMIS IGAZOLVÁNNYAL A KREMLBEN /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom