Pest Megyi Hírlap, 1978. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-17 / 220. szám

iyiäfap 1978. SZEPTEMBER 17., VASÁRNAP UTCÁK, TEREK KULTURAJA Megalapozott társadalmi igény a korszerű városkép kialakítása A KÉPZŐMŰVÉSZETI VILÁGHÉT ORSZÁGOS MEGNYITÓJA VÁCOTT Dr. Abrahám Kálmán megnyitó beszédét mondja. Mellette (jobbról) dr. Molnár Ferenc, Balogh László és Kepes György. Egy-egy város arculatát je­lentősen meghatározza az a földrajzi környezet is, mely­ben épült. Vác a Duna part­jára települt kilencszáz esz­tendővel ezelőtt, múltjában, je­lenében és jövőjében ott van tehát a folyó. A Duna meghatározó jelen­létét is jelképezte tegnap dél­előtt, hogy a képzőművészeti világhét megnyitó ünnepsége vendégeinek legnagyobb cso­portja vízi úton érkezett Vácra, a Hunyadi-sétahajó fedélzetén. S hogy a városban lakó em­berek — kihasználva telepü­lésük adottságait — kedvelik a vízi életet, az evezőssport- nak nagy hagyománya van, bizonyították a vízi úttörők, akik csónakjaikkal a hajó fo­gadására siettek, s a kikö­tőbe kísérték. Elsőként dr. Abrahám Kál­mán építésügyi- és városfej­lesztési miniszter lépett a ki­kötő pallóhídjára, majd dr. Molnár Ferenc kulturális mi­nisztériumi államtitkár, Ba­logh László, az MSZMP Pest megyei bizottságának titkára, dr. Csicsay Iván, a Pest me­gyei Tanács elnökhelyettese, valamint Tóth Albert, a váci járási pártbizottság első titká­ra és Weisz György, Vác vá­ros tanácsának elnöke, akik a hajóúton tájékoztatót adtak a vendégeknek a város életé­ről, fejlődéséről, terveiről. Ott volt Kepes György, az Amerikai Egyesült Államok­ban élő magyar származású építőművész is. A Madách Imre Művelődési Központ előtt a város úttörői­nek küldöttségei meglepő for­dulattal várták az építésügyi- és városfejlesztési minisztert: parkokat, játszótereket kértek kórusban, helyet maguknak a lakótelepen, utcákon, játékos rigmusaikban szinte összefog­lalva a jövő emberének kör­nyezete iránti igényeit. S a művelődési központ földszinti csarnokában Kiss István szob­rászművész, a Magyar Kép­zőművészek Szövetségének el­nöke ünnepi bevezetőjében csatlakozott a gyerekek szavai­hoz, hangsúlyozva, hogy szebb, jobb, emberibb környezetet kell teremtenünk magunknak, de elsősorban a felnövekvő nemzedéknek. A képzőművészeti világhét országos eseménysorozatát dr. Ábrahám Kálmán nyitotta meg: — Társadalmi igény jelölte meg az idei képzőművészeti világhét célját, mottóját: az utcák, terek kultúrájának magasabb színvonalra emelé­sét. gazdasági, technikai adottságaink figyelembe véte­lével. A feladatban jelentős szerep hónai a várösépífészek­re; ám ez az egész mégis kö­zösségi művészet. melyben valamennyiünk közreműködé­sére szükség van. Az utcák, te­rek kultúrája kifejezi társa­dalmi tudatunkat, de formál­ja is. Ebből adódik a világ­hét egyik legfontosabb monda­nivalója: szóvátenni környe­zetünk mai — arra méltó — képének védelmét is. amink van, kulturált legyen. Elmondotta a miniszter, hogy az emberiség jellemző tulaj­donsága környezete szépítésé­nek vágya. Ezt a vágyat — szervezettebben — közös cél­jaink szolgálatába állíthat­juk. Ennek példáját utcáról- utcára nyomon követhetjük Vácott, ebben a városban, ahol a régi és az új egyre harmo- nikusabban ötvöződik a lakos­ság igényessége, munkája ré­vén. Ezt igazolja az Utcák, terek kultúrája című kiállítás is, amit ugyancsak dr. Ábrahám Kálmán nyitott meg a váci művelődési központban. A képzőművészeti világhét nyitányának közönsége két másik kiállításon meggyőződ­hetett arról, hogy Vác konk­rét lépéseket tesz a korszerű városkép kialakításáért. Weisz György, a városi tanács elnö­ke hívta meg a vendégeket a déli városkapu városrendezési tervpályázatán díjazott mun­A város úttörőinek küldöttsége a művelődési központ előtt Koppány György felvételei kókból, illetve a város — idegenek tájékoztatását szol­gáló — információs rendsze­rének tanulmánytervéből ren­dezett tárlatokra. A városren­dezési tervpályázaton elnyert díjakat dr. Ábrahám Kálmán adta át az alkotócsoportnak. A délutáni program város­néző sétával kezdődött, majd a Konstantin térről a Március 15. térre diákok vonultak a régi városrész képének megfe­lelő, korhű ruhákban, hogy, ta­lálkozzanak a mai divattal, a Váci Kötöttárugyár bemutató­ján. Az eseményeket város- építészeti kisfilmek vetítése, a váci Vox Humana Kórus hangiversenye, a Belügyminisz­térium Tinódi Kamarazeneka­rának műsora és orgonamu­zsika — Ella István, Gergely Ferenc és Lantos István elő­adásában — gazdagította. B. I. TV-FIGYELŐ TáltOS fill. Nem kell ahhoz folklórszakértőnek lenni, hogy az ember elképzelje: miféle­képp festhettek azok a tálto­sok és egyéb földöntúli lények, amelyek a letelepedés előtti magyarság képzeletét benépe­sítették. Olyasféleképpen — tehát bőrökbe burkoltan, szí- jazatokkal ékesen — ahogyan kiötlőik is jártak-keltek, hisz’ az istenképzetek — tanulhat­tuk ezt épp elégszer — antro- pomorfok, azaz minden kor embere a maga képére és ha­sonlatosságára találja ki őket. Mindezt pedig azért tartot­tuk szükségesnek megjegyez­ni, mert Rajnai András leg­újabb tv-szüleménye — amely, úgymond, az ősi magyar száj- hagyományok alapján készült, és a világfa mitológiai törté­netét igyekezett megismertetni a nézővel —, hogy, hogy nem, a Gül baba című közismert operett csillámló díszletvilágá­ban meg ugyancsak e jeles daljáték selyem, bársony, Iá­mé, düsessz, tüli stb., stb. jelmezeiben került a képer­nyőre. Így bizony, ékesen, fé­nyesen, úgy kicsicsázva, hogy nem kis időbe telt, amíg pél­dául a Táltos fiú — szegény Juhász Jácint — hímzett, gyöngyös tunikájának csak a legelejét is szemrevételezhet­tük ... Jobb híján: próbáljuk meg a zűrnek és a zavarnak ezt a csütörtök esti egy óráját elfe­ledni, habár aligha ígérkezik könnyűnek ez az igyekeze­tünk ... Diósd. Ha már csapágy, ak­kor Debrecen és — Diósd. Hogyne, hisz’ — mint az Üj születik című péntek esti adásból megtudhattuk — a Magyar Gördülőcsapágy Mü­veknek ez a két egysége látja el a gyorsan forgó kis golyócs­kákkal az egész országot, sőt — a 3,6 milliárdos beruházás­nak köszönhetően — nemsoká­ra jó pár külföldi piacot is. Ami a Pest megyei helység­ben folyó' felújítást, bővítést illeti, arról Horváth András főmérnök örömmel mondta el, hogy az a késés, az állandó költözések, a gépek ide-oda rakosgatása ellenére mind jobb ütemben halad. Az edző­üzemben az év végére meg lehet kezdeni a próbagyártást, és nem sokkal ezután a többi, újjászületett, megnagyobbo­dott gy árrészben is. A. L. Tengerre néző cellák és agyunkba markoló képsorok idézték péntek este a képer­nyő előtt is a szabadságát tragikusan elvesztő chilei nép harcát. Még inkább a fasiz­mus szörnyetegének újra éle­dését. Kdbay Barna és Gyön- gyössy Imre filmje — az alcím szerint Allende elnöknek szán­dékozott emléket állítani. Az alkotás legnagyobb értéke: úgy tiszteleg a népi egység né­hai vezére előtt, hogy -azok harcát mutatja be, akik a junta terrorjával szembeszáll- va vállalnak minden áldoza­tot. Bizonnyal emlékezetes ma­rad a film — rendezői és dramaturgiai gyengeségei el­lenére is —, mert olyan em­beri tragédiákat kötött ■ cso­korba, amelyek a fasizmus el­leni élő tiltakozássá nőttek. Megannyi drámai miniatűr sorakozott egymás mellett: az embertelen parancsot megta­gadó államügyész (Pager An­tal nagyszerű figuraalkotásá­ban), aki a tisztesség nevében vállalta a börtönbe hurcoltak sorsát; vagy a cellák szabad­ság-hangadója (Jerzy Zelnik ki­tűnő megformálásában, aki a barbár gyilkosságok elleni til­takozó éhségsztrájk vezéralak­ja, s' feltétlenül említeni kell az osztályával, szüleivel szem- beszálló fiatalember (Kalo- csay Miklós) önként vállalt ha­lálát. Elsősorban a jó színé­szi teljesítmények tették nagy­szerű élménnyé a produkciót: Koncz Gábor, Kőmíves Sán­dor, Iglódi István és • Szirtes Ádám kivétel nélkül kitűnő alakítást nyújtott. A film legsikerültebb részei mégis a tömeg jelenetek vol­tak. A sokaságból kiemelt ar­cok és az epizódnyi pillana­tok emlékezetesek maradnak; például a fiatal nő, aki meg­kéri a papot, hogy börtönbe zárt kedvesével eskesse össze, s a terrorlegények kivégző sor- tüze előtti félmondat., amely a megaláztatáson felülemel­kedni képes hazafiak erejét su­gallja. Tovább sorolhatnánk a fasizmus tobzódásának átme­netiségét, a végső győzelem­be vetett hitet szimbolizáló ké'psorökat. Illőbb befejezése aligha lehetett volna a film­nek, mint a hősi halált halt Allende elnök utolsó rádióbe­szédének szavai: „Bízom a chilei népben! Bízom a jövő­ben .. Kr. Gy. Egy megrázó jelenet a Tengerre néző cellák című tv-fUmböl SZÍNHÁZI estek Romeo és Julia SIIAKESPEARE-BEMUTATO A JÓZSEFVÁROSI SZÍNHÁZBAN ALAPMŰ. A Romeo és Ju­lia megírása, 1595 óta minden szerelmi dráma alapképlete változatlan: ketten szeretik egymást, a többi nem akar­ja. Csakhogy ezt a szokás­mondássá váló és vulgarizáló igazságot a korábban született szerelmi drámákra is alkal­mazhatjuk. Ennek ellenére miért tekintjük joggal alap­műnek a Romeo és Júliát? Mert a két szerelmes legtisz­tább érzelmi és érzéki kap­csolata a gyűlölködés harapó­fogójába helyezve egyszerre adja természetrajzát az em­berinek és az embertelennek. És ez a kétszeres belső konf­liktus. képletté egyszerűsítve ott bujkál minden kor emberi viszonyaiban. A Népszínház társulatának tegnap esti. józsefvárosi Ro­meo és Julia bemutatója, a fiatalok igazát keresi. A szín­pad csupa fiatalos lendület: érzelmek viharos kirobbaná­sa. boldogság és rettegés, el­hamarkodottság és múlandó­ság, gyors házasság és hirte­len halál. Az előadás a fia­talok igazsága mellett voksol. S nemcsak a dráma már adott szövegével, hanem azzal is, hogy elveti a konvenciókat, tudatosan — s talán már túl­zottan — kerüli a mély ér­zelmi azonosulásra alkalmat adó megoldásokat. Ettől időn­ként felszínesnek is tűnik a produkció. Gombár Judit díszlete első pillanatban meglepi a nézőt: a háttérfüggöny reneszánsz mennyezeti freskót idéz. s a díszletelemek szögletes, geo­metriai térformákból állnak. Nyugtalanító hatást kelt a lát­vány. Ezzel mintegy párhu­zamban az egyes karakterek színészi megoldása is szélső­séges: a fiatalok — és nem­csak a címszereplők — lendü­letes, sokmozgásos játékával szemben bágyadt-szürkének tűnnek Capulet és a Montague család nagy öregjei. A moz­gás és a statikusság ellentét­párja jellemzi a színpadraál- lítást. A RENDEZŐ Ruszt József szándéka, hogy Romeo és Ju­lia tiszta szerelmének végze­tességével a felnőtt társada­lom ma is fellelhető konven­ciócsapdáira irányítsa a fi­gyelmet. Az ellen akar szót emelni, hogy néha még ma is előítéletek korlátozzák a legbensőbb emberi kapcsola­tok beteljesedését. Kár, hogy erőtlenné válik a drámán be­lüli konfliktus egyik pólusa. Nem érezzük eléggé a Capu­let és a Montague család ha­talmasságát, belső kegyetlen törvényeiket is alig sikerül jelezni és a színpadon nem válik átélhetővé, érzékletessé a családok közötti mérhetet­len gyűlölet. Ráadásul a szerelmeseket segítők tábora olyan játszi könnyedséggel jár túl a csa­ládfők eszén, hogy már-má.r önmarcangolásnak, 'önpusztí- tásnaik tűnik Romeo és Júlia közös harca. így a rendezői koncepció csaík korlátozottan tud érvényesülni. S ennek egyik legfőbb oka a szerep­osztási problémákból szár­mazó aránytévesztés. A FŐSZEREPLŐK szerep- felfogása — s ez nem füg­getleníthető a rendezői mun­kától — sok helyen felborít­ja a dráma egyensúlyát. A veronai herceg — ebben a megoldásban — nem a hata­lom és a törvény megtestesí­tője, a családokat észérvekkel összebékítő erő, hanem krisz­tusi jósággal türelemre int. Montague és Montaguené (Torma István és Lestyán Kati) figurája szinte a teljes jelentéktelenségbe szürkül. Capulet (Szigeti Géza) erejé­ből is legfeljebb ideges kitö­résekre futja, amint Julia és Paris gróf házasságát eről­teti. Capuletné (Táncsics Má­ria) alakja a legárnyaltabb a két család öregjei közül. Érdemes megjegyezni, hogy Capuletnét a korábbi, más színházi előadásokban ugyan­úgy, mint ebben az esetben; öregasszonynak ábrázolják. Pedig Capuletné — Shakes­peare drámája szerint — mindössze 28 éves (14 éves volt, amikor Júliát világra hozta és pontosan 14 éves Jú­lia, amikor a darab játszó­dik.) Ez nem egyszerű érde­kesség, hanem a dráma tar­talmi lényegének egyik kife­jezője. Hiszen egy fiatal nő testesíti meg a teljesen jogos­nak ítélt női, vak engedelmes­séget Ez az acélkemény fi­gura maga az élő társadalmi konvenció. Ehelyett a ma­gyar Capuletnék mindig ne- gédeskednek, rínak és há- zsártosikodnak. Éppen azt hiányolhatjuk az előadásból, hogy nem sikerült érzékeltetni: Rómeónak és Jú­liának egyetlen kiútja volt, csak szembeszállással őriz­hették meg egymás iránti ér­zelmeiket. Sőt a lázadás útja törvényszerűen a közös halál­ba vezetett. Romeo megszemélyesítője, Pelsőczy László meggyőző alakítást nyújt, csak időnként éreztük játékán a jó értelem­ben vett rutin, hiányát. Valós, hamasz Rómeót elevenít meg, s ezzel elfogadtatja a figura szélsőséges érzelmi hullámzá­sait, megjeleníti az emberi tisztaság nélkülözhetetlenségé­nek hitét is. Júlia szerepét Papadimitriu Athina játssza. Vonzó külseje kevésnek bizonyul az egységes karakter megteremtéséhez. Az ő Júliája hol melankolikus, hol cserfes, hol érzéki, hol pe­dig hisztérikus. De ez a sokfé­leség nem színes alakítást eredményez, hanem elemeire bontja az egységet. A darab expozíciójának báltermi vi- háncolásától (ki» tudja, miért de a józsefvárosi Romeo az első találkozáskor nem egy­szerűen megcsókolja Júliát hanem le is teperi és a ka­masz szűziességet meghazud­toló szexjelenetet kerekítenek) nem juttatja el a figurát a halál árán is vállalt szerele­mig AZ EPIZODISTÄK közül a Mercutiót formáló Eszes Sán­dor és a Tybaltot alakító Gá­lán Géza; szinte hibátlanul ol­dották meg feladatukat. Ha­sonlóan dicséretes Siménfalvi Lajos és Váradi Vali (Lőrinc barát és a Dajka) szerepfor­málása. Fenntartásunk ismét csak az aránytévesztés miatt lehet: számtalan komikus je­lenettel rájátszanak az elő­adásra és az eredeti mű már- már komédiába fullad. A megtestesült tévedés pedig János barát alakja (Forgács András): közvetlenül a dráma csúcspontja, a kriptajelenet előtt harsány nevetést fakaszt az indokolatlanul ütődött fi­gura. És a kontraszt sem jö­het létre, mert drámailag nem elég érett a Júliát, a Rómeót, sem pedig a Páris grófot (Bo­tár Endre) megformáló színé­szek játéka. Kriszt György

Next

/
Oldalképek
Tartalom