Pest Megyi Hírlap, 1978. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-27 / 202. szám
M AG AZIN 1978. AUGUSZTUS Oláh Veronika: Túl az út porán Zalán Tibor: y Szerelmesvers Lecsendesítem gondolataimat, mint szendergő, ki alunni akar. Szoknyád harang-suhanása meglegyint, ha elfáradtál volna itt e kar, ez oroszlánokat legyőzni képes. Kényes címer a férfi-büszkeség, hadd dédelgetni magad. Tenyeremre veszlek, mint pihés csillagát az ég. Hánykódnak a homokban fillér-kagylók, fekszel, a tenger öledig szalad. Látod, kegyetlen, megint megbántottál, azért hívtál, hogy rajtakapjalak? S most elmész, azt hiszed megélek szépen bronz-állkapcsú idegenek között! Agyamba fészkel és párzik már a gond, hajaim közé a nyü költözött. Hogy elmenésed elhinni tudjam, festek hozzá embertelen tájat. Majd jössz friss széllel, harangkondulásban s e választott magányból kiváltasz, kenyeret hozol és törsz majd belőle, az ölelésben megfeleződünk. Azért melledhez kezem gonddal emeld, most, hogy egymástól elkergetődzünk. • r I az út mentén összeka- JOSKd part finom sódert törte egy bádogedényben, mert úgy emlékezett, hogy egyszer még otthon nagyanyó is így törte a mákot. Tőrének talált egy vastagabb botot. De sajnos anyó egyszer úgy elaludt, hogy akkor sem ébredt fel amikor már a napocska jó erősen besütött a tenyérnyi ablakon és felszárította a pici szobácska nyirkos földpadlóját. Jóska keltegette, de hiába. Akkor a félelemtől és az éhségtől kergetve kimászott az ablakon. Sovány, vézna kis teste kifért a csöppnyi üveg helyén. Csak nagyanyó rongyos alsószoknyáját kellett félrehúznia, ami üveg helyett volt ráakasztva a málló ablakkeretre. Jóska akkor még nem volt hároméves. Pici lábai sem vitték messzire éhes testét. Egy szép ház kapuja nyitva volt, oda bement. Először nagyon félt, de később felbátorodott mert megismerte a halk szavú, mindig segíteni tudó öreg, Margitka tanító nénit, ö soha nem zavarta ki az udvarából a kéregető, alázatos, vén cigányasszonyt, akire pedig sok helyen ráuszították a mérges kutyát, ha unokájával beállított, egy pár tojást, egy kevés aljazsírt, vagy valami hullott gyümölcsöt kérni. A jómódjukra büszke, gőgös gazdasz- szonyok olyankor ridegen elkergették őket. Utánuk is kiabáltak, eredj a fenébe vén Juszti, kapsz a tanácstól segélyt! Mit akarsz még? Hagyd azt a hullott körtét a fa alatt! Kell az a disznóknak. De Margitka néni, az egyedül élő nyugdíjas tanítónő, az más volt. Ha meglátta a vén Jusztit jönni a gyerekkel, rögtön láncra kötötte a kutyáját. Beengedte, leültette őket, enni adott nekik, Jóska kedvére szaladgálhatott a kavicsos úton, amit bizony már nagyon felvert a gaz. Rendszerint megmosdatta, régi, divatjamúlt, levendulalevél közül előszedett, magavarrta ruhácskába átöltöztette a kis purdét Nagyanyó kosarát megrakta krumplival, hagymával, almával, liszttel, cukorral. De legfelülre mindig egy nagy darab csontszáraz szappant tett, lelkére kötve és szigorúan megparancsolva az öregasszonynak, hogy Jóskát mindennap alaposan sikálja le! Jóska szorgalmasan törte a máknak kinevezett sódert, közben a hátán érezte nagyanyó csontos, aszott kezét. Behunyta a szemét,_ s úgyis látott. Visszafelé az elmúlt éveken át. Látta magát * egy lyukas, zománcát rég elvesztett ócska lavórban. Meztelen testét nagyanyó próbálja fehérebbre sikálni, de hiába minden igyekezete. Fekete maradt az örökre. Nem a piszoktól, egyszerűen annak született. Pedig a vén Juszti öblítőnek még nyakon is szokta önteni egy fületlen mosdófazékból. Még mindig nem nyitotta ki a szemeit. Gondolatai ott bolyongtak a faluszéli pataknál, ahol együtt szokott lubickolni a libákkal. Mindig meg akarta fogni valamelyiket, de sajnos sose sikerült. Pedig egyszer már majdnem elérte az egyiket. De a liba lebukott a víz alá. Pont akkor ért oda a gazdája, a fösvény, gazdag Csereklye. Zsíros, görögdinnyefejét egyszerre elöntötte a vér. Rekedt hangon kezdett ordítani, majd adok én neked, piszkos purdé! A libámat akarod ellopni? Az a vén boszorka öreganyád tanított rá ugye? Jó lenne a libahús mi? No, majd adok én neked mindjárt olyat, hogy örökre megemlegeted! Jóska szaladt, ahogy csak pici lábai bírták. Meg akarta mondani, hogy dehogyis akarta ő a libát ellopni. Nagyanyó se mondott neki soha ilyet, csak játszani akart vele, igen egy kicsit játszani. De hiába! Nem mondhatta el mert ziháló testét nem bírták tovább a lábak. Elterült a száraz homokban. Bele akarta magát vájni, rá ne találjon az ijesztő, kövér ember. Pedig az már odaért, és akkorát rúgott a porban fetrengő gyermekbe, hogy az fájdalmában összekuporodott. Olyan volt mint egy eldobott kis rongycsomó. Vinnyogott mint egy sebzett fiatal állat. Nagyanyó S.T®“ más késsel tököt darabolt. A téesz valamelyik kocsisa erre hordta egész nap. aztán úgy „vé’eBonül” leejtett egyet-kettőt. Az öregaszszony olyankor mindig megvárta amíg a kocsi egy kicsit messzebb megy, és csak akkor hozta be a zsákmányt. Magába dünnyögött is hozzá, ez bizony jó lesz! Csak még egy kevés gallyat szedek a patakparton és olyan sülttököt eszünk estére, hogy nincs párja. Most meglátta mi történik az úton. Felugrott mint egy acélrugó. Mintha húszéves lenne. A lábai nem értek földet. Rohant, repült, mint a bosz- szúállás fekete angyala. Kezében vibrált a hatalmas kés. Fogait eszelősen csikorgatva, döfölt a látványtól szinte megbénult ember felé. Az erőlködéstől millió ráncú arcát egészen közel vitte a másik arcához és belelihegte a képébe; ezért meg- döglesz te prosztó! A hájasfejűnelk szerencséje volt. Vastag kabátja felfogta a döfés erejét, a szúrás csak a vállát érte. Sebe nem volt mély, de az ingét lassan átitatta a meleg vér. Szédülten támolygott hazafelé. Később som mert beszélni soha senkinek, arról ami itt történt. A vén Juszti letérdelt a gyermek mellé a porba, belemarkolt és két kezével dobálta a távolodó Csereklye után. Fogai közül vízfolyásként törtek elő az átkok. No, te gádzsó, hogy szomorít- son meg téged a boldogságos Szűz Mária! Keseredjen meg a kutadban a víz, száradjon le a hús a csontjaidról! Pusztuljon ki a magod, mint az ártánynak amit kiheréltek! Verjen meg a nyomorúság. de úgy, hogy ha inged lesz, gatyád ne legyen, ha gatyád lesz, inged ne legyen, a kettő egyszerre sose legyen! Abba a feledbe essen bele először a rossz, amelyikkel bántottad a csávócskámot! Odahajolt a nyöszörgő kicsi testhez és olyan lágyan emelte fel, ahogyan a madár viszi fészkéhez a puha tollpihét. Beletette rongyos szoknyájába, egy kezével összefogta és nagyon lassan elindult a kunyhója felé. Másik kezével még akkor is görcsösen szorongatta a hatalmas kést. A gyermek még sokáig fe’.sikol- tott éjszakánként és mivel már napok óta nem látta őket senki. Margitka néni eljött hozzájuk. Jóskát ketten ápolták, babusgatták, borogatták. A tjpítoho Tázmérot, fájdalomcsillapítót és valami kenőcsöt is hozott. Főtt ételt is juttatott nekik minden nap. Szerencsére De a gyerek testét még sokáig kék-zöld foltok csúfították el. Margitka néni fel akarta jelenteni azt a gazembert, de a vénasszony folyton lebeszélte róla. Biztosan állította, hogy az a prosztó már egy müló. mert ő utána küldte a fekete tehenet. Akinek az belelép a nyomába, annak bizony egy-kettőre vége. Margitka néni ilyenkor bosszúsan rászólt: ugyan már Juszti néni hagyja a fenébe ezeket a buta babonákat! Akkor a vénasszony elhallgatott, de a szemében valami olyan feketeség ült, amit nem lehetett hasonlítani semmi máshoz, csak az évezredek óta napfényt nem látott, legmélyebb tengerfenék örök éjszakájához. Jóska meggyógyult. Elmúlt az ősz. Télen egy kicsit fáztak, de a határban sok kukoricaszár maradt levágatlan. Szorgalmasan hordták haza nagyanyóva.1. Jó tűzrevaló az! Sokszor találtak a száron szép, nagy cső kukoricát is. Szerette a főtt kukoricát. Egyszer meg egy meglőtt fácánt találtak. Abból lett csak a fejedelmi pecsenye. Lassan ideért a tavasz. Lenn a patakparton kipattant a barkás fűzfa, zöldellett a csibehúr. A melengető napocskával kacérkodott az egész újraéledő határ. Jóska a parton hasalva leste a vizen ringó aprócska papírhajóját. Fekete fürtös kobakjában már fészkelőd- tek, érlelődtek a gondolatok. Margitka néninél látott egyszer egy szép képet. Hatalmas víz volt rajta, a vizen pedig egy hatalmas ház, aminek sok-sok kéménye és rengeteg ablaka volt. És ki hallott már olyat, az a ház nem süllyedt el a víz fenekére, hanem szépen úszott a tetején. Margitka néni egész délelőtt mesélt neki a nagy vízről, aminek Tenger a neve. Rajta az a nagy ház, egy gyönyörű hajó, amin rengeteg ember utazik. Elmehetnek vele mindenhova és bizony, van, aki soha többé nem jön vissza. De miért sírt Margitka néni, amikor ennek a gyönyörű mesének a végére ért? Jóska ezen törte a fejét, közben ijedten vette észre, hogy elsüllyedt, jaj elsüllyedt az átázott papírhajó. Gondolataiba mélyedve hasalt tovább a vízparton, kicsit feljebb nagyanyó vagdosta a fűzfák gyenge vesszőit. Hiszen nincs már otthon mivel sepregetni. No, majd jobb lesz most már, hiszen nyáron még az Isten is segíti a csóró romát. A lélekharang! hangját a szél. Persze, mert ez a mostani harangozó olyan erősen rángatja a kötelét, hogy már a harangláb is kimozdult a helyéből. Ügy kellett a múltkor megtámasztani két hatalmas akáctuskóval. De vajon, ki halt meg? Kinek húzza most a vén Czira? Nagyanyó les- kelődött jobbra-balra, de nem látott jönni senkit. Később vette észre, hogy a túlsó parton két öregasszony közeledik. Hátukon öreg hátikosár tele fűvel, közepéből égnek merede-' zik a sarló. Kezükben olvasó. Kicsit már süketek is, hát jó hangosan beszélnek egymáshoz Nagyanyó is hallotta minden szavukat. — Te Borosa — mondja az egyik —, azt min- dom én néked, csúnya vége lett ennek a Csereklyéuek. — Oszt, hogyan lett — fordul vissza a másik. — Hát úgy, hogy eleinte csak panaszkodott, nagyon zsibbad a jobb fele. De az egész jobb fele ám! A feje- bubjától egészen a lába kisujjáig. A felesége meg szidta mint a bokrot, biztosan azért zsibbad, hogy ne kelljen dógozni. Beléd állt a lustaság, azt mondta neki. Ö meg csak tovább panaszkodott, gyengül a jobb fele. A Márink ma kiabálta rá, bizony gyenge vagy te már ágyban is, asztalnál is! Nem vagy te már legény csak egy lepény! Ahogy az embere egyre jobban zsibbadt, a Márink meg egyre sűrűbben járt a városba. Ott van nekije valami vasutas szeretője. Azt is beszélik, hogy a Pserekíyét megütötte a guta, végül úgy kiszáradt, mint a paszuíy- karó őszre. Most csendített neki az öreg Czira, Nagyanyó szinte felitatta minden szavukat. Ráncos kezeit összedörzsölte, úgy sziszegte csak magának, no, ezt is elvitte a múló. Hátára vette a nagy köteg rozsét, odakiáltott a gyereknek. — No, roma, gyere már, megyünk haza. Az öregasszonyt ?aem^et ték a temető szélén a gödörbe. A tanács temettette el. Szegénységi alapon. A gyermek állami gondozott lett. Most itt ül a part kavicsos földjén, ám gondolatai messze járnak. Csukott «zemmel is látja nagyanyót. A falu szélét a patakkal, nyelvén érzi Margitka néni lekváros kenyerének ízét. Tomporán újra ég a gonosz ember rúgása. Vár. Várja, hogy nagy legyen. Nagy és erős. Akkor aztán elmegy. Addig megy, amíg megtalálja azt a nagy vizet, aminek Tenger a neve. Felszáll egy nagy hajóra, mert látni akarja, valóban nem süllyed el a vizen? Rumen Balabanov: Az unalom F orró nyári délután volt. Az apró állatkertet megülte a hőség. Éppen ráértem, és a néhány nappal ezelőtt ajándékba kapott majmocskával kimentem. Sétáltunk a ketrecek között, ittunk a csurgós kútból, megint sétáltunk, és megint ittunk, és amikor megúntuk az egészet, elindultunk a kijárat felé. Hozzánklépett az őr. — Jó napot — ásított. — Mi ez? — és rámutatott a majomra. — Majom — feleltem. — Azt látom — morogta az őr. — Hová viszi? — Hogy-hogy hová viszem? — csodálkoztam el. — Hazamegyek. Ebédelni. — Aha! — az őr megrázta a fejét, és ellenzős sapkáját a tarkójára tolta.'—És biztos, «hogy ez a ma-' jóm az öné? Egy percre megnémultam. — Kérem... — kezdtem. — Kérem! Magammal hoztam. Az őr elgondolkozva nézett rám. — így állunk? Akkor adja ide a jegyét. Odaadtam. — Adja ide a másikat is! — nézett az őr rám. — Milyen másikat? — kezdtem idegeskedni. — Ez a majom jegye. És a magáé? — Ez az én jegyem! — magyaráztam. — Akkor a majom jegye hol van? — kérdezte. Elgondolkodtam. — Igen! — szóltam. — Eszembe jutott! Ez a majom jegye. — Tehát önnek nincs jegye — mosolyodott el az őr, és a farzsebébe nyúlt. — Fizessen két leva büntetést. — Minek néz! — törtem ki. — Hagyja abba a bolondozást. Hol van leírva, hogy a majomnak is jegyet kell venni. — Nincs leírva — szakított félbe nyugodt hangon az őr. — Nincs leírva, miután idáig majommal senki se jött be. Holnap már egy elefántot hoz, és ingyen megsétáltatja itt. Adjon két levát! Kérlelni kezdtem. — Legyen szíves! Engedjen az utamra! Éhes vagyok. A kifakult sapkás ember rámnézett. — Azt állítja, hogy ez az ön majma? — Az enyém! — tártam szét a kezemet. — Ajándékba kaptam. — Kivizsgálom! — mondta nyugodtan. Ezzel az udvar mélyén álló apró barakk felé fordult, és a hőségtől rekedt hangon odakiáltott. — Pencseva-a-a! Menj, és számold meg a majmokat! Pancseva tarka kartonruhában a portói megfehéredett papucsban jött ki, ujjaival a ketrec felé bökött, és a szája hangtalanul mozgott. — öt — mondta végül, és kíváncsian megbámult. — Pontosan — sóhajtott az őr. — Félreértés volt. — Megesik! — sóhajtottam megkönnyebbülten. — I-i-igen! — folytatta az őr. — A majom távozhat. — Hogyhogy a majom távozhat? A majom sehova se távozhat. Nem ismeri az utat! Én viszem! — Nem lehet! — ingatta a fejét az őr. — Felveszem a jegyzőkönyvet. Megsemmisülten eresztettem le a kezemet, és baktattam mögötte, keresztül a hőségtől kifakult, napfényes udvaron. Leültünk a megfeketedett asztal mellé, az őr elővett egy üveg masztikát. töltött a pohárkák- ba, és lassan kibökte: — ön nem idevalósi, igaz? K ésőbb a tarkójára tolta a sapkáját, és az orra alatt düny- nyögte: — De unalmas itt... Kint az állatok a nyárfa árnyékát figyelték, ahogy az unottan a ketrecek felé vánszorgott... (Bolgárból fordította: Migrai Ernőd) Jóba Éva grafikája 4