Pest Megyi Hírlap, 1978. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-20 / 196. szám
, * * ... . •i'Ä'Xvl'lvvIvXvXvÄvXvIw^^ m gaz in |§ ....................................íigs. 1978. AUGUSZTUS 20., VASÁRNAP ízekre szedett vonatok Vagongyári asszonyok Dunakeszin Dunakeszi-Gyártelepnél szinte kiürülnek a reggeli munkásvonatok. Az érkezők majdnem kivétel nélkül a közeli járműjavítóba igyekeznek, hogy ott néhány perc múlva ismét vagonba szállj anak. De ezekben se ülés, Se ablak. Még az oldalfalak is hiányoznak olykor. Évente sok száz vonatot szednek ízekre a gyárban, hogy aztán minden apró részét megjavítsák, oldalát kikalapálják, újrafessék. Amikor ismét összerakják, szebb lesz, mint újkorában. Ez aztán a fárfimunka! Csakhogy a járműjavító dolgozóinak egyharmada nő... Kellett a pénz Gattyáln Györgyné a műszerészműhelyben dolgozik. Magas, vékony aszony. Barna haiában sehol egy ősz szál, pedig úgy ötvenes lehet. Kicsit csodálkozva néz rám, mikor arról faggatom, gondolt-e már arra, hogy más munkahely, köny- rayebb munka után nézzen? — Huszonhat éve vagyak ebben a gyárban. S ez alatt az idő alatt most van a legkönnyebb dolgom. Annak idején az esztergaműhelyben kezdtem egy szárnyas fúrón. Két műszakban dolgoztunk, de előfordult, hogy reggel hatra jöttünk, délben hazaszaladtam ellátni a gyerekeket, délután rohantam vissza, s csak éjfélkor végeztünk. Másnap elölről kezdtem az egészet. És akkor sem akartam elmenni. — Mi tartotta itt? — A pénz. Meghalt az uram, még ötvennégyben. Ott maradtam a két pici gyerekkel. Valamiből el kellett tartanom őket. — Nem lett volna könnyebb újra férjhez menni? — Megpróbáltam. Nem sikerült... Néhány hónap után szétköltöztünk. Azóta magam vagyok a családfő. Ezért vállaltam egy idő után, hogy átmegyek a galvanizálóba. Ott még külön pótlék is jár, mert a munka ártalmas az egészségre. Majdnem árihyit RétéStém, minit "a' féífiakl'"’" — Majdnem?? — Igen. Akkoriban még a fizetésben nem volt teljes egyenlőség. De a többi munkához képest jóval több volt a pénzünk. Igaz, ráment az egészségem. A savgőz lassan szétmarta a nyálkahártyát, nem volt akkor még elszívó. Mi úgy mondjuk, kilyukadt az orrunk. — Megérte? — A gyerekeimet felneveltem. Semmiben sem szenvedtek hiányt — mondja kicsit zavartan — Most, hogy elkerültek a háztól, s magam vagyok, könnyebb munkát kértem. Az egészségem, meg a korom miatt. Nem kell már annyira a pénz. így kerültem át a villanyszerelőkhöz. Pálkai Tivadar: Ősök: aratók ne csudáljátok őket ha fejükön hordják még a zsupptetőket. karjukat a taliga vagy éppen a kasza nyújtotta úgy meg kepékből áll össze szemöldökük — alatta buggyantós korsó a szemük s ha köhögnek hajnalonta nem a cigarettától van van az a törekhordástól hát vigyázzátok őket öletekben vigyetek mert mellényük elszálló fekete V betű hallgatásuk koporsó O-i csizmájuk jaj zárójel a múlt idő jele: T. Ökrösszekér — Azelőtt jóformán csak férfiak dolgoztak körülöttem. Az esztergaműhelyben nyolcvan fétfi között heten voltunk asszonyok, a galvanizálóban is. mi voltunk kevesebben. Itt egyetlen fiú van. Kényeztetjük is eleget. — A kollégáim mind szakmunkások, csak én vagyok betanított. És most már az is maradok. De azért, azt hiszem, minden fortélyát ismerem a mesterségnek. — Nyaralni, üdülni jár-e? — Néhány hónapja voltam Sopronban. A vállalattól kaptam a beutalót. Minden évben üdülök. A műszerészműhely szorosan a hatalmas szerelőcsarnok tövéhez lapul. Odakinn óriási zenebonát rendeznek a kalapácsok, amint ütemesen egyengetik a szétszerelt kocsi oldalát. (Az itteniek Bartók- teremnek becézik ezt az üzemrészt.) Furcsa látvány a sok szétszerelt vagon, egymásra halmozott ülés, meztelen, festék nélküli kocsiváz. Orrunkig emelt térddel tudunk csak felkapaszkodni az egyikre. Fönt térdre ereszkedve fúrja a padló szegőlécét három férfi. Az óvoda vonzerő Bocsánat, kettő. A harmadik fiatalasszony, Laczó hajosné. Fiús alakja, hosszú nadrágja, csípőig érő olajos köpenye tévesztett meg. No, meg a sivító villanyfúró, ami ritkán simul női kézbe. — Azelőtt a MOM-ban dolgoztam betanított marósként. Felsőgödön vettünk házat. Közben megszületett a lányom, vele már nem utazgathattam naponta Buda túlsó végére. Az egyik szomszédasszony sokat mesélt a járműjavító óvodájáról. — Nem bánta meg a cserét? — Ugyan! Két éve vagyok itt, már megszoktam a munkát. Jól keresek, s ez nem utolsó szempont, hiszen van helye a pénznek. Adósságunk van a házra, a berendezést is gyarapítani kell egy ideig. A gyárban jó a koszt, és hetente mindössze huszonöt forint! Ennyiből egy vacsora se jönne össze. Megyeszerte az a hír járja, hogy a Járműjavító vonzza a nőket. Pedig nehéz az itteni munka. De a jó kereset, s a gyár korszerű, bölcsődéjébe, óvodájába valamennyi dolgozójuk gyermekét felveszik. Nőknek való?... Grósz Sándorné a lakatosműhelyben dolgozik. Szétszerel, megtisztít és összerak sokszáz vonatablakot. (Meglepő, hogy mennyi kosz rakódik az évek során ezekre az ablakokra! Csak savval és vegyszerrel lehet leáztatni róluk.) — Asszonynak való ez a munka? — Tulajdonképpen mi való az asz- szonyoknak? A szövőgyár? Szerintem az még nehezebb. Mégis asszonymunkának könyvelik el. A lakatosságot pedig a férfiak sajátították ki maguknak. Én bizony két éve mégis megszereztem a lakatos képesítést. Itt a gyárban. Tizenhatan jelentkeztünk, heten nők. — Sosem gondolt arra, hogy elmenjen a gyárból? — Soha. A gyárhoz tizenötéves szerződés is köt. Néhány éve a vállalattól kaptunk lakást. Grószné egyébként tagja a nőbizottságnak. Jól ismeri hát a gyár asszonyainak gondjait, kéréseit. — Nem panaszkodhatnak az itteni nők. Idén például kiemelt fizetés- emelést kaptak. Ma már azonos munkáért azonos borítékot kap férfi és nő. A gyesen lévő kismamáknak pedig kiküldtük a fizetésemelésről szóló értesítést. Érezzék, lássák, nem feledkezett meg róluk a gyár. WANATKA GABRIELLA Tamilon-e a munkás? Csohány Kálmán grafikája osszú évek óta tartó vita — esetenként szikrázó véleménykülönbségekkel tarkítva —, hogy tanuijon-e a munkás, vagy ne? Lehet, hogy ez sokak számára meglepően hangzik, mégis tény: vannak, s nem kevesen, akik megkérdőjelezik a korszerűnek nevezett munkásműveltség célszerűségét, sőt szón a véleményen vannak, hogy amíg például -az iparban a fizikai munkások csaknem fele különösebb képzettséget nem igénylő kisegítő tevékenységet végez, addig igazán nem kell kétségbeesni ama másik statisztikai adat olvastán, hogy a népgazdaság anyagi ágaiban dolgozó fizikai foglalkozásúak 40 százalékának nincs általános iskolai végzettsége, műveltsége. Sőt, — sorakoztatják tovább az érveket — könnyen belátható, hogy a képzettség és a szaktudás nélkül végezhető segéd- és betanított munka rangja a következő évtizedekben sem csökken, s ha ezt valaki netán nem hiszi, akkor bizonyítékként újabb adatok következnek. Hogy például: majd másfél évtizeddel ezelőtt, 1964-ben a munkások 44 százaléka foglalkozott kisegítő tevékenységgel, s ez az arány alig csökkent. S egyébként is: manapság — s már jó ideje — inkább a praktikus létszámgondok okoznak gyötrő fejfájást; legfőképpen a segéd- és betanított munkások, vagy azok hiánya, akik kisegítő folyamatokon dolgoznak. Az elmúlt ötéves tervidőszakban üzembe helyezett beruházásoknál és nagyobb szabású rekonstrukcióknál (például a textiliparban) elsősorban az alapvető termelőfolyamatokat gépesítették és a kisegítő tevékenységek létszámszükségletét gyakorlatilag nem csökkentették. De még az efféle tények sem cáfolják annak igazságát, hogy a munkások műveltsége — gazdasági tényező. S, hogy a munkáerőgondo- kon jobbára a munka minőségének javításával segíthetünk. Ez pedig elsősorban a képzettség függvénye. A szakképzettségé, és a szakképzettséget megalapozó általános műveltségé. Igaz ugyan, hogy az Iparban foglalkoztatott fizikai munkások csaknem fele képzettséget nem igénylő kisegítő munkán dolgozik. De ebből az is következik, hogy ezt a munkástömeget ma még lehetetlen hatékonyan, gazdaságosan foglalkoztatni, mert ehhez hiányzik a műveltségük és az erre épülő szakmai képzettségük. Másképpen fogalmazva: az iparban dolgozó fizikai munkásság fele, az a tömeg, amely potenciális munlzaerőtartalékként kezelendő. Mi tagadás: az ellenérvek vég nélkül szaporíthatók. Hogy mennyi bennük a realitás, az persze külön és hosszadalmas vitát érdemelne. Az viszont vaskos és vitathatatlan realitás, hogy jó harminc évvel azután, hogy megjelent 3 dolgozók iskoláinak létrehozásáról és működéséről szóló törvény, a fizikai foglalkoztatottak megdöbbentően nagy hányada a minimális műveltséget jelentő általános iskolai végzettség nélkül dolgozik. Egyszóval: lehet vitatkozni a munkásműveltségen, ám időnként azon sem ártana elgondolkozni, hogy több százezer, éppen csak írni-ol- vasni tudó emberrel ugyan hogyan, miként lehet magas színvonalon működő gazdaságot teremteni? Ügy és addig semmiképpen, amíg nem sikerül egészen más körülményeket és feltételeket teremteni. Olyan körülményeket, amelyek között a műveltebb, szakmailag képzettebb munkás lényegesen többet és jobbat produkálhat és többet, kereshet, mint például a hat általánost végzett, szakképzetlen segédmunkás. Mert egyelőre gyakran ennek épp az ellenkezője tapasztalható. S csak az ilyesfajta összefüggések felismerésével, s az ezekből adódó logikus következmények érvényesítésével remélhető, hogy gyorsabban és jelentős arányban^ csökken majd az iskolázatlan és szaképzetlen munkavállalók száma. Sőt: netán még a műszaki fejlesztés üteme is gyorsítható lenne — közvetett módon. — Végtére is: az sem rossz megoldás, ha egyre kevesebben lesznek, s végül elfogynak azok, akik vállalnák a szakképzetlen, az alacsony szintű ismeretekkel is ellátható munkát. Kényszerhelyzet lenne? Igen! De olyan kényszerhelyzet, amely előbbrevinné a gazdaságot. Ilyesmire volt már példa a világ gazdaságtörténetében... VÉRTES CSABA publikum váltja fel, amely a színházban nem épülni és meghatódni, lelkesülni és tüntetni, hanem elsősorban szórakozni akar — füstölgőit az egykori színházi újságíró. Ugyanakkor a Budai Várszínház 1833—37. közötti jelentőségét színháztörténetünk egyértelműen kedvezőnek ítéli: ettől számít folyamatosan Pest-Buda magyar színészete, itt kovácsolódott eggyé a pesti magyar színház első nagy gárdája, ekkortól válik rendszeressé a színi bírálat. A mai színházi szervezők őskollégaként tisztelhetik Kyhmeyer Ignác pénzbeszedőt. A színlapokról derült ki, hogy a színházzal szemben lakott, s így a napi jegyárusításon kívül — délelőtt 9 és 12, délután 2—4, — szállásán is foglalkozott közönségszervezéssel. Feltételezik, hogy Kyhmeyer német anyanyelvű lehetett, mert a magyar nevek írásával hadilábon állt, számos pontatlanságot és néyhibát ejtett, ez nehezítette a nevek azonosítását. Egyértelmű adatok vannak azonban arról, hogy 17 arisztokrata bérelt első emeleti páholyt, köztük Teleki József, Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Sándor Móric, Beleznai János és Károlyi György. A legtöbb bérletet a kormányszervek tisztviselő karónak tagjai váltották, összesen 114-et. A tanácsosok pó- holyban ültek, a közép beosztásúak — titoknokok, számtisztek — földszinti zárt székről élvezhették az előadásokat A fiatal pályakezdő tisztviselők a jurátusok és joghallgatók csapatával, a polgári közönséggel azonos helyosztályon, a földszinten ültek. Polgár mecénások A földszinti helyek bérlői között találták meg azoknak az iparűző polgároknak a neveit, akik — az irodalomból is ismert módon — pártolták a színi életet. így meglelték a Dérynét megvendégelő és annak naplójából ismerős Hajnal József nevét, meg a nemzeti viseletét terjesztő Kiaszy Vendelét, és Kostyál Ádámét, aki ajándékaival is gyarapította a társulat jelmeztárát, s később a Pesti Magyar Színház főszabója lett. A kutatók végső megállapítása: igaz, hogy a körülbelül 120 000 lakosú két városban a bérlőnevek mögötti 536 személy csekély töredéke csupán a számbajöhető közönségnek — az összlakosság 0,44 százaléka —, de egy-egy sikeres előadáson mégis többen szorongtak a padsorokban, mint ahányan az 1833- ban megindult Regélő című divatlapot országosan megrendelték. KÁRPÁTI MIKLÓS Az évadban estéről estére benépesül az újonnan megnyílt, modem Várszínház. A közönség megcsodálja Budapest legfiatalabb színházának sajátos, egydülálló kialakítását; a színtér, a színpad, a nézőtér egybeolvadását. Sokakban felvetődik: az új színház mennyiben őrizte meg nagymúltú elődje jellegzetességeit, hasonlít-e az előzőhöz? Páholy és karzat Irodalomtudósok Pest megye levéltárában bukkantak olyan dokumentumokra, amelyekből következtetéseket vontak le a Várszínház közönségéről, a korabeli színházlátogatási szokásokról. A leírások alapján elsőként a színház befogadóképességét határozták meg, amelyhez Franz Schams könyvében leltek hiteles adatokat: Elnyújtott ellipszist formál a három meglehetősen magas emelet, melyek közül az elsőn és a másodikon csak páholyok vannak, szám szerint 33, a harmadikon azonban középütt zárt székek, mindkét oldalon pedig végigfutó karzat. A földszinten — a szabad járások kivételével — jobbára zárt székeket találunk, s kétoldalt további 5—5 földszinti páholyt. Balra a színpadtól az első emeleten van az udvari páholy. A színház körülbelül ezer embert fogadhat be. A levéltári források alapján végzett számítások is a leírás adatát igazolják, összesen 954 néző élvezhette az előadásokat. A Várszínház először 1833. augusztus 1-től bocsátott ki bérleteket, és a vizsgált időszakban — 1834—1835. között — mindvégig 18 előadásra szóló havi bérleteket adtak ki. Havonta 2—5 bérletszünetes előadás egészítette ki a repertoárt. Ez utóbbiak elsősorban szerződésben rögzített színészi jutalomjátékok, jótékony célú műsorok, vagy egyszerűen olyan zenés produkciók voltak, amelyekről eleve feltételezték, hogy látványosságukkal, bérlet nélkül is megtöltik a nézőteret, visszatérítve a magasabb színpadi költségeket. A Bájrózsa című balett színlapja 1835. januárjából kendőzetlenül erről vall: Nem fogja kedvetlenül venni a nagyérdemű pártfogó közönség, ha ezen némajáték folyvást bérletszünezéssel adatik, mivel tetemes költségbe kerül. Kritika és közönség A megtalált dokumentumok arról vallanak, hogy már korábban is fellángoltak a színházi viták ... a régi magyar színház lelkileg és társadalmilag közös nevezőjű, nemesi közönségét egy teljesen heterogén Vallomások a Várszínházról Irodalomtörténészek a Pest megyei Levéltárban
