Pest Megyi Hírlap, 1978. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-13 / 190. szám

Magazin: IFMz$mf

g$& 1978. AUGUSZTUS 13., VASÁRNAP

.;

_____-nrniir irinii'i hum .mm.—ír -1--------- ““

Va

rga József:

Szól a harang

seng a telefon, vidékről keresnek.

— Te vagy, fiam?

Anyósom hangja.

— Micsoda? Mondja hangosabban!

—. Baj van. A mamát az éjjel bevitték a kórházba.

Messziről, mintha verem mélyéből jönnének a hangok.

— Két napig gyengélkedett. Gyom. rát fájditja, nem maradt meg benne semmi. Gyertek haza. Előbb nem szóltam, hátha jóra fordul. Most már szólnom kellett.

— Megyünk.

Rendkívüli szabadság. Tárcsázom a feleségemet, még tartja a kagylót, s hallom, továbbadja a hírt. Főnöknője mondja: Menj csak.

Várnak az állomáson. Két görnyedő alak a sötétben.

— Itt van a papa is — mutat ki a vicinális ablakán feleségem.

Hogyan? Nyolc órája beszéltünk, s most itt állnak összetörtén, fásultan és fáradtan, talpig feketében.

— Meghalt — tör ki anyósomból a szó. Sovány karjával magához szorít, arcomon érzem könnyei melegét.

Nagyapám mozdulatlan. Nem tudok ránézni. Oldalról sandítok felé. Kemény, mint a fa. Arca olyan, mint máskor, ha valami foglalkoztatta, s tépelődött, gondolkodott. Gut micsizmában van. fekete bársony- padrágot tűrt a csizmaszárba.

Elkapta tekintetemet. Oldalt fordult. Pillanat elég. s látom, az elmúlt néhány órában éveket örege-, dett. Görnyedt, akár az öreg fűzfák, s a lekonyuló karimájú kalap is olyan, mint a füzek szomorú koronája.

— Délután?

— Nem. Alighogy letettem a telefont, a kórházból táviratoztak. Csak annyi állt rajta, hogy Béldi Jánosné ma reggel meghalt. Semmi több. Üj- ra hívtalak, de addigra elindultatok.

— Ilona, Ilona — sóhajt nagyapám és zsebkendőjét tartva hatalmas kezével, szeme előtt babrál.

E

ste van. Halványan világít a lámpa. Anyósom nagyapám ruháit pakolja, feketét mindenből, sorjázva, szépen egymás mellé rakva a vetett ágyra. n öregasszonyok tipegnek be. Nem Iteszönnek, lehajtott fejjel jönnek. Némán foglalják el helyüket a konyhában. A vetett ágy szélére ülnek, a székekre, a sámlikra. Gyűlik az asszonynép. Nani néni. a legöregebb kezdi a siratóéneket. Bús dal száll, sóhajtások tarkítják, s hol gyengül, hol erősödik a hang.

— Tegnap még itt voltál, Ilona —

mered maga elé a szomszéd öregasszony.

A mellettem ülő vénasszony magyarázza :

— Egy hete együtt szedtük a kukoricát az Ökörélésen. Ügy dolgozott, hogy csuda. Enni se akart, csak hajtogatta: siessünk, estére végeznünk kell. Délben a kukoricáskosarakra ültünk le szalonnát enni. Ö kevés hagymát, falatnyi szalonnát evett, s már ugrott, vitte, hajtotta a sorát.

— Megérezte szegény. Dolgos asz- szony volt.

Száll, kering a szó, majd elhalkul hirtelen.

Nagyanyám húgát kísérik ki. Sír, zokog, egész teste egy remegés.

Nagyapám átöleli.

— Ne sírj. Mari, ne sírj!

— Erős legyen sógorom. Erős, hogy kibírja ezt is.

— Nekem már végem — így nagyapám. — Én már itten így nem maradok, mint az ujjam. Negyven év után, magam keringjek itt a házban? Nekem már végem van. Megyek az én Ilonám után.

K

ét nap telt el a sirató óta. Kint állunk nagyapámmal a halottasház előtt. Az előbb nyitottuk ki. Kisöpörtem, letöröltem a koporsóállványt, a réz gyertyatar- tókat, a nyikorgó székeket. Nagyanyámat várjuk, neki készül a hely.

Nagyapám kék, siites sapkában van, előtte kék kötény," rajta fekete bársonynadrág, kabát. Jön-megy, jár-kél, föl-alá. Nem szól. Lopva figyelem, s szívem szerint hozzálépnék, megölelném, megsimítanám a haját, kezét fognám, mint egykor, régmúlt nyarakon, elfelejtett tavaszokon.

De nem teszem, mert nem tehetem. Nagyapám szigorú, szűkszavú, megfontolt. Sosem szerette az ilyent.

— Lassan dél — szólal meg —, azt mondták tízre itt lesznek.

Lemegyünk a temető lejtős udvarán, s elnézünk a falu főutcáján, Nosztyán felé.

Harangoznak, amikor felbukkan a kocsi. Két mokány ló prüszköl a zárt halottaskocsi előtt.

Teljél idő, teljél gyorsan!

Az órámat figyelem a feszült csendben. Csak siess idő, ne cammogjál !

— Béldi János? — kérdezi a bakról a kocsis.

— Az vagyok — feleli nagyapám. — Megjöttünk.

Fölhajt a lovakkal a halottasház elé.

Megjött apósom is kerékpárral, sietve.

Asszony órával

Z[mányi Alajos metszete .....................................................

Befelé megyünk. A tartóra helyezzük a koporsót, fedelét leemeljük. Nagyapám odaáll nagyanyám mellé, kezét összekulcsolja.

Kimegyünk.

Elszámolok a kocsissal.

— Nehéz út volt. Fagyott a föld, kegyetlenül dobált.

Céloz? Vagy elértettem talán? Mindegy, ötvenest adok borravalónak.

Őszinte részvétet kíván, majd felkap a bakra és elhajt.

Anyósom koszorúkat hoz. Koszorúkat. s a pince félig fagyott virágait. Bal karján i-etikül, fején fekete kendő, cipője, harisnyája, ruhája fekete.

Újra az öregasszonyok. Csoportokba verődve kaptatnak fel a temetődombon. Szól a harang.

Autóval hozzák a papot.

A koporsó már kint áll a halottasház előtti téren, felravatalozva. Virágözön, koszorúáradat nagyanyámon, tömjén füstje száll. Nándor, a sírásó a fák mögül figyel. Kezében kötél. Gumicsizmában van és munkaruhában. Dolgozni készül

Nem figyelek a búcsúbeszédre. Gondolatban nagyanyámmal beszélgetek. Megköszönöm a vasárnapi kalácsot, a damasztabroszba bugyolált, utazásra szánt csirkecombokat, a suttyómba odadugott zsebpénzt, a mosolygásait, a szavait, a bölcsességét és mindent, amitől több lettem, tapasztaltabb, érettebb talán.

Halad a gyászmenet. Félkörbe áll- juk a sírt.

Nem nézek senkire.

Csak nagyapám hangját hallom, ahogy mondja:

— Ilona, Ilona. Ne menj el, Ilona. Hívtál volna legalább. De csak elmész, elmész kedves, jó feleségem.

Ellépek, távolabb a kopott - feliratú fejfák közé, a föld koppanását hallom a deszkán.

.' jra magunk vagyunk. Rokon i I öregasszonyoknak készítjük M össze nagyanyám ruháit.

— Ne menjenek veszendőbe — mondja nagyapám.

— A babos keszkenő maradjon — mondja anyósom —, emlékbe a mamától.

Zörgetnek az ablakon. A kántor. Pénzt veszek magamhoz.' Megyek, kifizetem őket.

Baranyí Ferenc;

Nem tudom

Nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom: nem

nyugalomról, nem macska-kényes

renyheségről,

amely puhán körüldorombol, nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom: nem

nyugalomról.

Nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy nem a

módról,

nem kacsalábon forgó házról vagy bankban őrzött pénzhalomról,

nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy nem a

módról.

Nem tudom, miről szól az élet, "csak azt tudom, hogy tétlen

fázom,

ha álmos bódulatban élek s békémet restséggé alázom, nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy tétlen

fázom,

De bármiről szóljon az élet: az ember nem lehet magában, a lárstalan, csupasz remények didergésében pusztulás van. Bármiről szóljon is az élet:: az ember nem lehet magában.

Kopré József:

Katedrán

Ketten

Helling György metszete

Süt a Nap!

— Nézzék csak milyen egyszerű a tőmondat

egyszerűsége? Táblára vésem

néhanap; állítmány, alany Süt a Nap!

És vége.

Valóban,

milyen egyszerű!

— szól egy munkás, deresfejű s ceruza csonk a

kezében.

Aztán,

meleg szemvillanás. Süt a Nap!

Elemzi más s megkérdi; ennyi elég-e?

Ezúttal, ez a feladat. Egyszerűen csak;

Süt a Nap !

És az órának vége. Begyűjtve harminc irkalap. Némelyik csak

papírdarab, de mindegyikről Süt a Nap!

Valódi József:

Éjszakai fuvar

A fiú éjjel -kettőkor leintett egy taxit a Gong előtt.

— Várjon! — mondta a sofőrnek. — Hívom a többieket.

— Hová lesz az út?

— Még nem tudom. De jó fuvar lesz.

— Mégis ...

— Nem tudom. De nem bánja meg.

— Várhatok — dünnyögte a taxis.

— Csapja le az órát!

— Majd, ha mind itt lesznek.

— Megvár?

— Meg — mondta a sofőr, és beállt a külső sávról a járda mellé. A fiú nyeszlettnek látszott. A szerelővas ott lapult észrevétlenül a taxis mellett. Akár menet közben is kiemelheti.

A mulatóból újra előbukkant a fiú. Mögötte vékony, szőke" nő. piros kabátban. Csinosnak tetszett a lámpafényben. Utánuk elhízott fiatal férfi lépett ki.

— Hová? — kérdezte a taxis.

— Hol is laksz? — kérdezte a szőke nő.

— Aradi utca — motyogta a kövér férfi. Jól felöntött a garatra.

— Nála van a dohány — gondolta a taxis, és elindította az órát. Nem lehet nagy baj. Bár simlisek mind a hárman, rájuk van írva.

Ott hátul nagyon virultak. A nő vékony ujjaival beletúrt a férfi hajába, a fiú az első ülésen gondterhelten nézett. A kocsi befordult az Aradi utcába.

— Melyik ház lesz? — kérdezte a sofőr.

— Álljon meg! — riadt fel a kövér. Hunyorgott, megpróbált tájékozódni. — Még mehetünk — mondta végül.

Két sarokkal odébb, a lámpa alatt

megálltak.

— Végeztünk?

— Igen — válaszol a kövér.

— Dehogyis — szólt a nő. — Előbb intézzük el ezt a dolgot, menj fel érte, mucikám.

A férfi bambán, értetlenül nézett a nőre. Kikászálódtak mindketten, és a járdán beszélgettek. A kövér hirtelen elhatározással a kapu felé indult, kinyitotta, és eltűnt a

sötétben. Egyetlen ablakban sem gyulladt fény. Erre a fiú is bement a házba, A szép szőke lány beült a sofőr mellé.

— Figyeljen! — mondta. — Szereti a suskát?

— Ki nem szereti?

— Visszajön ez a dagi, leperkál egy rongyot, és gyossan eltüzelünk. Oké?

— Nem értem — tette a sofőr.

— Nem érti? Tele van pénzzel. Azt mondja, húszezer forintja van itthon, a többi takarékban. Megmondtam, hogy habókra nem megyek fel vele.

— És akkor sem megy fel vele?

— Jaj, ne idegesíts már!

— Rendesnek látszik.

— Pfuj Benne vagy, vagy nem?

— Hát...

— Megkapod a jattot. Jó lesz egy

kiló?

— Jó. — hümmögött a taxis. Leállította a motort. — Bolond dagadt — gondolta. Képes egy ezrest adni a nőért, aki nem is lesz az övé.

, A kapualjban Mbukkant a két férfi.

— Itt hagyom a táskámat — mondta a lány. — Ha ideadja a dohányt, azt mondom neki, hogy itt felejtettem. Beugrunk a kocsiba, és tűz! Oké?

— Oké — bólintott gépiesen a taxis.

A fiú és a lány hirtelen elfutott a kövértől, bepattantak a taxiba. A hátsó ajtót nem csapta be rendesen a lány.

— Menjünk! — lihegte a lány.

— Mire vár?! — üvöltött a fiú.

Már járt a motor, ám ahhoz, hogy

ki tudjanak ugratni a két parkírozó kocsi közül, kicsit hátra kellett tolatni. A sofőr szíve megesett a kövéren. Csak így elszelelni ezer forinttal... Készakarva ügyetlenkedett.

— Menjünk már — sikoltozott a lány.

— Nyomás! — kiabált a fiú.

— Add vissza! — üvöltözte kint

a kövér.

— Könyörgöm, menjünk! — mondta rémülten a lány.

A taxis felpörgette a motort, hogy elnyomja az éjszakai hangzavart. Egyesbe kapcsolt, fél métert

lassan előre gördült a kocsi. Akkor a fékpedálra lépett, s felengedte a kuplungot, hogy lefulladjon a motor.

— Bedöglött — mondta csöndesen.

A kövérnek végre sikerült feltépni az ajtót, bedőlt a hátsó ülésre. A lány a másik sarokban kucorgóit.

— Nyugodj meg! — csitítgatta a férfit. — Csak nem gondolod, hogy becsaplak? Nem lenne szívem téged átverni. Gyere, bújj ide!

— Add vissza!

— Ne balhézz már annyit. Gyere, beszélgessünk.

— Add vissza!

A férfi a lány táskája után nyúl- kált. A táska bal oldalt volt, ahhoz, hogy elérje, át kellett nyúlnia a lány testén. A lány baljával a táskát fogta, jobbjával átkarolta a férfi nyakát, s fejét magához húzta, kicsit anyás mozdulattal.

— Most hová? — kérdezte a sofőr.

— Sehova! — szuszogott a kövér. — Nyitva a lakásom, a kapu...

— Vissza a Gongba! — mondta elöl a fiú rekedten.

— Ne! — mondta a kövér. — Én nem megyek.

A sofőr nagyon elunta a dolgot. Ha jönne egy meseautó, átadná őket a rendőröknek. De mégsem. Hiszen ezek a simlisek mindent letagadnának.

A lány addig-addig csucsujgatta a férfit, hogy elhallgatott. Megálltak a Gong előtt.

— Igyunk még valamit — mondta vidáman a fiú —, megszomjaztam.

— Igyunk — mondta a lány. — Fizesd ki a taxit, aztán meghívlak egy konyakra.

— Nálad van a pénzem.

— Milyen úr vagy te?! — fordult hátra a fiú.

A taxis körülnézett, sehol sem látott rendőrt.

— Nálatok van a pénzem — nyöszörgőit a kövér.

— Fizess már! — förmedt a lány

a fiújára.

A fiú felhúzta a nadrágszárát, s a zoknijából elővett egy gyűrött százast. Három óra volt. a taxióra ötvennyolc forintot mutatott.

— Két forint a magáé — mondta a fiú.

— Nagyon kedves — vigyorodott el a sofőr. Nem adott vissza a pénzből

A fiú és a lány sietősen vonszolta befelé a férfit.