Pest Megyi Hírlap, 1978. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-18 / 167. szám
1978. JÚLIUS 18., KEDD Ij politikai könyvek Tanulmányok a második világháborúról A második világháború, most, több mint harminc év múltán is leggyakoribb témája az íróknak, történészeknek egyaránt. Az elmúlt napokban a Kossuth Könyvkiadó ismét több olyan kötetet jelentetett meg, amely történelmünk e legtragikusabb időszakának egy-egy vonatkozásával foglalkozik. Ezek közül mutatunk be néhányat. A nagy szövetség 1941-1943 A könyv szerzője V. IVf. Be- rezskov, a szovjet írók szövetségének tagja, a történelemtudományok kandidátusa a második világháború idején tolmácsként vett részt fontos nemzetközi tanácskozásokon. Így közvetlenül szemtanúja lehetett az antifasiszta koalíció létrehozásának is. Most megjelent kötetében a Szovjetunió megtámadásától a teheráni konferencia összehívásáig terjedő időszak fontosabb diplomáciai eseményeit tárgyalja. Nyomon követi a Hitler-elle- nes koalíció három fő résztvevője közti kapcsolat fejlődését. beszámol a tárgyalásokon szerzett személyes tapasztalatairól, amelyeken nem 'vett részt, a vonatkozó dokumentumokat, az angol és az amerikai külügyminisztérium publikáció, angol és amerikai államférfiak memoárjait, valamint a szovjet levéltári anyagokat használja fel. Berezskov elemzi az 1941. júliusi szovjet—angol megegyezés létrejöttének körülményeit. majd az Iránnal kapcsolatos szovjet—angol együttműködés kialakítását, valamint az 1941. szeptember-októberi szovjet—angol—amerikai megbeszéléseket, amelyek lényegében az első háromoldalú tanácskozásnak tekinthetők. Foglalkozik a szovjet—ameri- rikaj kapcsolatok alakulásával, az Egyesült Államok háborúba való belépésével. Ismerteti a második front megnyitásáról, folytatott tárgyalásokat, a szövetségesek ezzel kapcsolatos vitáit. Ír a sztálingrádi csatáról, annak diplomáciai következményeiről, bemutatja a három szövetséges nagyhatalom külügyminisztereinek 1943. októberi moszkvai tárgyalásait s végül elemzi az antifasiszta koalíció tanulságait. A három nagyhatalom szövetséges! viszonyának tapasztalatait bizonyára még sokáig érdeklődéssel fogják tanulmányozni nemcsak azok a történészek, akik a múlttal, hanem azok is, akik a jelennel foglalkoznak. Mint a szerző könyvének befejezéseként hangsúlyozza; o legfontosabb az, hogy ha van jóakarat, ha józanul, reálisan szemléljük korunk problémáit, gyümölcsöző együttműködés alakítható ki a különböző társadalmi rendszerű államok között. A Terminál-akció Ugyancsak a Népszerű történelem sorozatban jelent meg V. N.Viszockij könyve. Gazdag irodalomra és forrásanyagra támaszkodva népszerű, polemikus formában dolgozza fel a potsdami konferencia történetét. Teherán és Jalta után e városban tanácskoztak a Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok kormányfői, ezeken a konferenciákon formálódott az antifasiszta koalíció, a szövetségesek közös harca, ellentmondásokkal teli együttműködése. Viszockij a történelmi és politikai előzmények ismertetésekor a jaltai konferenciából indul ki, mert Potsdamban az ottani elhatározások szelleméLAPOZGATÓ mutatja, hogyan erősödtek a pángermán tendenciák a német kisebbség mozgalmában a nemzeti szocializmus németországi győzelme hatására, s hogyan vált nacionalizmusuk egyre agresszívabbá. Végül 1938-ban megalakult a Volksbund, a Magyarországi Németek Népi Szövetsége, amelyet a berlini parancsnokok irányítottak. Széles körű önkormányzatot építettek ki, s a német „népcsoport” valósággal állam volt az álamban. Fiait ezrével küldte az SS-be. A kötet feltárja a Volksbund szerepét az ország gazdasági potenciáljának felmérésében, a háborús erőfeszítések ösztönzésében, a zsidók likvidálásának követelésében. A szervezet szörnyű károkat okozott az országnak és egyben a magyarországi németségnek is, amelynek aztán viselnie kellett a következményeket. A szerző bírálja a magyarországi ellenforradalmi rendszer nemzetiségpolitikáját, és könyve hatékony cáfolata néhány vollcsbundista határainkon túl, máig is buzgó ,, önmentő történetírásának”, mert a magyar és a német forrásanyagok feldolgozás^, alapján mutatja be a Volksbund valódi jellegét és szerepét. ... . A kötetet Török Piroska szerkesztette, a borító és a kötésterv Kun Gábor munkája. Gáli Sándor ben kellett hozzálátni a nemzetközi problémák megoldásához. Az európai háború utolsó hónapjainak katonai, politikai eseményeivel, Berlin ostromával és elestével. a német nép demokratikus erőinek új életre ébredésével párhuzamosan bemutatja a kötet, hogy a három szövetséges nagyhatalom együttműködése a közös törekvések és a nagy sikerek ellenére mennyi ellentmondásos mozzanatot tartalmazott. Ahogyan a túlnyomó részt szovjet fegyverekkel kivívott győzelem körvonalai kirajzolódtak, úgy igyekeztek a nyugati nagyhatalmak a Szovjetunió ellen dolgozni. A szerző részletesen ismerteti a potsdami konferencia munkáját és a fontos kérdésekről folytatott vitákat. Beszámol a német kérdésről, a kelet-európai országokkal kapcsolatos problémákról, a szövetséges ellenőrző bizottságok és a külügyminiszterek tanácsa megalakításáról. Ír azokról a fontos eseményekről is — a Japán elleni hadműveletekről, az atombomba ledobásáról — amelyek a potsdami konferencia időszakában történtek. Végül értékeli a potsdami határozatokat s megvonja a mérleget; mi valósult meg a békés rendezésről, a demokratikus fejlődésről hozott határozatokból. Mindkét könyvet Hangay Sándor fordította. A sorozat szerkesztője Kéz Miklósné. Ez volt a Volksbund Tilkovszky Lóránt a német népcsoport politikával és annak magyarországi hatásával, küvft.kezrqgj^yeiyel foglalkozik. A -kötet az 1938—1945. közötti időszakot öleli fel. Hazai és külföldi forrásokra, támaszkodva vizsgálja a hazai német volksbundisták szerepét. BeKötetek — zenéről Beszéljünk az operáról Nagykőrös után, gyűjteményben is Pota mintakincsek hímzéseken Nemrégiben számolt be olvasóinknak Katona Imre, az Eötvös Lórár.d Tudományegyetem folklór tanszékének docense a korai kalocsai népművészet Nagykőrösön rendezett kiállításáról. S most kezünkben tarthatjuk a nagy sikerű tárlat rendezőjének, dr. Bárth János kalocsai múzeumigazgatónak könyvét is, amely gazdagon illusztrálva közelebbről is megismertet e témával a Népművelési Propaganda Iroda kiadásában. Korai kalocsai hímzések — ezt a címet viseli az albumszerű kötet. A címbeli korai jelző itt éppolyan hangsúlyos, mint volt s kiállítás anyagában is. Nem egyszerűen időbeli megkülönböztetésről van ugyanis szó, hanem minőségileg másról, mint amit ma az emberek többsége a kalocsaiként emlegetett népművészetként ismer. Ez utóbbit — amely századunkban, ezen belül is az első világháború után alakult ki a maga színesebb, naturalista formájában — inkább népi iparművészetnek lehetne neveznünk. Mindenesetre természetesen egyenesági rokona az ún. korai kalocsai népművészetnek, amelynek tulajdonsága, hogy a nép a maga szükségletére, saját használati tárgyainak díszítésére alkotott meg. Olyan korban tehát, amikor a népművészetet még nem piacra termelték. Ez esetben — a kötetben tárgyalt kalocsai hímzéseknél — ez jó részt a múlt század második felét jelenti, amit a néprajztudomány a magyar népművészet második nagy korszakának, az új stílus, vagy parasztstílus kivirágzásának nevez. Mindezekkel közelebbről is megismertet a szerző, noha szerényen elhárítja előszavában annak igényét, hogy bárki is tudományos föltárásként kezelje a kiadványt. Célnak a minták gyakorlati hasznú közreadását tekinti. Mindemellett is csak elismerően értékelhetjük azt a - tudományos földkészültségű és alaposságú, kis tanulmányszámba vehető összefoglalást, amelyet Bárth János közread a kalocsai népművészet megítélésének kérdéseiről, tárgyalva alkotóterületét, a stílusváltásokat, majd bemutatva a színek, kompozíciók, mo. tívumok, technikák sokféleségét és kialakulásuk körülményeit. A szakág hivatásos művelői, a történeti-néprajzi kutatás is alighanem gazdagodik e tanulmány több megállapításával, de az átlagos érdeklődő nagyközönség feltétlenül. Számos olyan ismeretanyagot ir meg, amely vagy nem volt köztudott, vagypedig — ami talán még rosszabb — hamisan, téves értékelésként élt a közvéleményben. Ilyen mindjárt e korai és a mai kalocsai népművészet különbözőségének tisztázása. Azzal zárja le, hogy ez a legújabb stílusú is a múlt századiból indult ki, de az 1920-as években sok vonatkozásban a korábbi kor népművészetének ellentétébe csapott át. Ugyanígy egyértelműen megállapítja, hogy területileg mit kell értenünk kalocsai ' népművészeten, amely korántsem korlátozódik a mai Kalocsára, de ugyanakkor általában véve a környékére sem, vagyis nem kalocsavidéki. Az összefoglaló szóval kalocsainak nevezett népművészet — hímzés, viselet, pingálás — Kalocsa város és az ún. kalocsai szállások világának hagyományos paraszti művészeti kultúrája. A hajdani, a XVIII —XIX. századi közigazgatási egység, Kalocsa mezőváros területét öleli föl ez. S mindjárt hozzátehetjük: ezen a történeti Kalocsa határain belül jól elkülöníthető újkori magyar néprajzi csoport él. őket hívják a környező helységek lakói pótoknak — amint e ritKésőét n6i ingujj hímzéséről. Töltött varrással, illetve fehér kézi lyulshimzéssel készült. A korai kalocsai minták legnagyobb csoportja általában fekete-piros-kék hímzésű, a legkorábbi a fehérhímzés. A színesedés kezdeti időszakában jelent meg a bordó, sárga, majd a kifakult zöld. Ez utóbbiak szolid előfutárai voltak a két világháború között kialakult tomboló színvilágü hímzéseknek. kán hallott kifejezéssel is a már említett nagykőrösi kiállítás kapcsán találkozhattunk legutóbb. Pota népművészetnek is nevezhetjük tehát az általában kalocsaiként emlegetett népművészetet — jegyzi meg a szerző, s leírja, miként alakult, formálódott ez a megjelölés, amely eredetileg tulajdonképpen gúnynév volt. A poták valójában manapság sem hívják így magukat, csak a környékbeli más szokású, más művészetű lakosság, de a szó gúnyolódó értelme már teljesen eltűnt. Olyannak vehetjük, mint a matyó (amely szintén gúnyos értelmű volt valamikor), vagy a palóc, székely elnevezést, amely mind .egyértelműen népcsoportot jelöl. A korai pota hímzésmintákkal ismertet meg tehát a kötet, méghozzá múlt századi muzeális textíliák mintakincsének közreadásával, amelyeket jórészt a tudományos kutatás is alig ismer. Ha szorgoskezű asszonyok, lányok fölelevenítik ezeket a kevés színt használó, üde, szép hímzésmintákat, akkor — az ismeretterjesztés önmagában is nagy értékén túl — különösen hasznos szolgálatot tett a szerző és Borbély Jolán szerkesztő a valódi népművészet ízlést formáló, ízlést teremtő ügyének. L. Z. i AZ ELMONDOTT, egyszer hallott szöveg elröpül, csupán foszlányai maradnak meg emlékezetünkben. A leírtakat bármikor elővehetjük és felidézhetjük hozzá kapcsolódó emlékeinket. Vagy éppenséggel újabb élmények forrásává válhatnak. Valószínűleg ez játszódik majd le sokaknál, akik kezükbe veszik Kertész Iván Beszéljünk az operáról című kötetét. A rádió népszerű operai rovatának szerkesztője ezúttal könyv írására vállalkozott. Nyersanyagként felhasználta korábbi rádiós sorozatainak — Operabarátoknak, Operacsillagok — operaslágerek. Aranyhangok, Operaéneklés, Beszéljünk az operáról — vázlatait. Vázlatait, mert másra figyelünk fel az élőbeszédben mint a leírt mondatoknál. S egyben ezt kívánta a kényszer is. Míg a rádióban egy-egy zenei anyag köré szerveződtek az előadások, a könyv csupán szövegre szorítkozhat. S hogy máris értékeljük Kertész Iván munkáját, nem érezzük ennek a hiányát. HASZNOS gondolat volt ennek a könyvnek a megírása. A három nagy fejezet operadramaturgiai kérdésekkel, az előadóművészet problémáival, valamint érdekességekkel, kuriózumokkal foglalkozik. Ez utóbbi természetes is, hiszen legyünk őszinték, egy operához vagy áriához kapcsolódó történet elmesélve csak növeli a műfaj iránti érdeklődést. De a másik két résztől — legalábbis címétől — sem kell megijedni. *A dramaturgia nem olyan ördöngős „találmány”, hogy szinte „emberfölötti dolgokat” tulajdonítsunk neki. Mert miről is van szó az opera esetében? Az idő, a kor, a társadalom szerepéről, a természetábrázolásról, a drámai szerkesztésről és jelenetépítésről. Vagy az előadóművészet kapcsán például az operaéneklés stílusának változásairól:'És nem-is-érdemes ■ íoj-■ vább sorolni a részleteket. Kertész Iván olvasmányos, de körültekintő alapossággal úgyis minden felmerülhető kérdésre választ ad. AMERIKÁBAN három esztendőt töltött Kokas Klára. A Wellesley-ben működő, de tevékenységével egyre nagyobb szerepet vállaló és betöltő Kodály Zenei Nevelési Intézet meghívására utazott az Egyesült Államokba, hogy — akárcsak itthon — a „képességfejlesztés zenei neveléssel” elnevezésű kérdéskörben vizsgálódjon. Kokas alig másfél száz oldalas, kis formátumú könyve — Amerikában tanítottam — személyes élményekkel van átitatva. írása mégsem csali, útibeszámoló, nyugodtan egy — a gyermekekért élő — Esztétikáról — mindenkinél pedagógus hitvallásának is tekinthetjük. A tanítás nem mint kötelesség követhető nyomon, hanem mint személyes érdek: pedagógusi hozzáállásával, személyiségalakító és -gyarapító felelősségével hogyan képes az úgynevezett „nehéz” iskolákban is eredményt elérni. Bár a kötet a zenetanítással foglalkozik, bizonyára nemcsak a zenepedagógusok forgatják majd haszonnal, hanem társaik is. akiknek egyaránt feladatuk iskolarendszerünk sürgető gondjainak az enyhítése. Molnár Zsolt Színek és „Ha valaki Piero della Francesca, Rembrandt, Bruegel, Cézanne és a többi nagy mester műveiben csak a Megkompoi Johannes Itten svájci festő, grafikus, művészeti teoretikus, a weimarti Bauhaus egyik vezető mestere írta ezeket a sorokat. Értékálló munkája, A színek művészete magyarul most látott napvilágot, a Corvina- gondozásában. Mondhatnánk. Itten lírikus is, nemcsak tudós művész. Azt írja: A szín: élet. Színek nélkül halott lenne a világ. Öseszmék a színek, a kezdettől fogva való színtelen fénynek és ellentétpárjának, _a színtelen sötétségnek a gyermekei. Mint láng a fényt, úgy hozza létre a szín a fényeket... amiként a kimondott szónak színes ragyogást kölcsönöz a hangzás, úgy ad a szín egy formának lélekkel teli zengést.”'Plasztikus, értelemdúsító fogalmazás. Ám könyve nemcsak érzelmekre ható. Tudatosan megkomponált mű, akár egy képzőművéTervezés és al > A fontosságotj-a téma ismeretének elkerülhetetenségét hangsúlyoztuk Itten könyve kapcsán, s alighanem ez érvényes Wilhelm Braun-Feldweg munkájára, az Ipar és Jormátárgyábrázolást és a szimbó- likus tartalmat látja, a képek művészi ereje és szépsége rejtve marad előtte.” uált alapmű szeti alkotás — Színvalóság és színhatás, A színek összhangzattana, A színek térhatása, hogy csak néhány fontos fejezeteimét kiemeljük —, hogy „a színek művésze a jó előre megépített út hosszú szakaszát megtehesse”. Itten nem kitalál, hanem összegez: számos remekmű elemzésével szinte végigjáratja az olvasóval a festészet történetét. Magyarázatai egyben a kortárs alkotók megértését is szolgálják: „Ami a színekből a tárgyi világhoz tapad, azt érzékelni tudjuk, és képesek vagyunk felismerni törvényszerűségeiket, ám legbenső lényegük értelmünk elől rejtve mar rád, és csak intuitív módon ragadható meg. A szabályok és törvények ezért csak jelzőtáblák lehetnek a színes műalkotás megteremtéséhez vezető úton.” lakító szándék ra is. Csak míg Itten — bár- — hogyan is tekintjük — egy mellékesnek csöppet sem tűnő részterület konzekvenciáit írja le, Braun-Feldweg — beleértve a színeket is! — egész környezétünket érintő kérdésekkel foglalkozik. Az Ipar és forma cím tulajdonképpen a designerek, az ipari formatervezők tevékenységére utal. A szerző nemcsak tárgyilagosan fogalmaz, hanem a rációt is keresi. Miért tulajdonítunk ekkora szerepet, jelentőséget korunkban a formátervezés- nek? Azért — adja meg a választ —, mert az ipari forma kettős jellege: a racionális tervezés és az alakító szándék egyszerre tény és újdonság. Vagyis szívósság, álóképesség meggyőző erő, amelyek egyébként is hozzátartoznak az összképhez. A cél tehát nem arra összpontosul, hogy egy- egy üzem vagy gyár valahogy és valamit termeljen, hanem arra, hogy munkát és célt egybekapcsoljon egy olyan egészbe, amelyhez mértéket az általános emberi, eszközt pedig a technika és következetes alkalmazása nyújt. Braun-Feldweg könyvét akár korunk művészete vitairatának is felfoghatjuk. Megállapításai — történeti áttekintései és monológjai —, ha nem is mindegyik örök érvényű, a hasznos közgondolkodást segítik elő. Művének forgatása erjedést eredményezhet nálunk is a fejekben. Legalábbis elősegíthetik az igények és a produktum egymásra találását. Húsz évvel ezelőtt azt írta, hogy „az a kevés, ami ma még félig kézművesi-individuális módon készül — például a ház — nem is olyan sokára az iparosítás és az ipari módszerek uralma alá kerül”. Igaza volt. S ehhez nem is kellett jósnak lenni. Ahhoz azonban, hogy „a mérnök a jövendő dolgok alakítójává ,— vagy fordítva: a formatervező szükségszerűen mérnökké — válik”. még várnunk kell egykét évtizedet. Végkövetkeztetésével azonban mindenki egyet érthet: „ezen a tényen senki sem változtathat, éppoly kevéssé, mint ahogy a technikai haladás egyetlen lépcsőfokát sem lehet 'többé lebontani.” M. Zs.
