Pest Megyi Hírlap, 1978. július (22. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-25 / 173. szám

1978. JÜLITJS 23., KEDD

*ma<m

Két példa, két sors

A közéletiség felelősségével

Sík a Nagykáta környéki táj, az Alföld kapujánál járunk, homokos, rossz földeken, amelyeken csak foltokban lelni valamelyest jó ’ termőtalajra. Akik itt nőttek fel ezen a vidéken ragaszkodnak e rögökhöz, kivált, ha életük a mezőgazdasággal fonódott össze. Küszködnek a földdel, hétköznapjaik betelnek a munkával, s ha történetesen tovább látnak a szántás- vetés-betakarítás gondjainál, részt kérnek a közösség egyéb feladataiból. Talpalnak, hogy a környező tanyákra eljusson a villany, otthonról otthonra járnak, hogy járdaépítésre mozgósítsanak.

Tevékenyen nyugdíjban is

Nagykátán, az Árpád5 közben magasodó kockaházak között gyerekek hancúroznak, élvezik a vakáció örömeit. Déiidő van, a nyitott ablakokból ételszag árad. Rátkai Sámuel lassan nyitja a lakásajtót. Nem számított vendégre. Egy éve ment nyugdíjba, de ma is nagy akarással intézi a nagykátaiak ügyes-bajos dolgait, lévén tanácstag, a pártbizottság, a helybeli áfész ellenőrző bizottságának és a nagyközségi pártfegyelmi bizottságának a tagja. A szépen berendezett nappaliba invitál.

— Nem sok megbízatás mindez a nyugdíjas évekre? — szegezem neki a kérdést.

— Ez maradt — válaszolja. — Tápiószelén születtem, gyerekként summásnak szegődtem. Néhány év kivételével a mezőgazdaságban dolgoztam. Az 50-es években a járási tanács begyűjtési osztályán dolgoztam, később a járási párt- bizottság munkatársaként a tsz- átszervezésekkel foglalkoztam. Közben a nagykátai községi pártvezetőség titkára is voltam, akkoriban még ném függetlenítették ezt a posztot. Aki mindig közéi van a tűzhöz, annak hiányzik a meleg.

— Miért Van az, hogy az emberek többsége tsz-elnökként emlékszik önre?

— Olyan kérdések ezek, amelyek akkoriban mindenkit foglalkoztattak. Amikor 1966- ban megválasztottak a Magyar —Koreai Barátság Termelőszövetkezet elnökének, mérleghiányos közös gazdaságot vettem át. A korábbi vezetők 30 forintos munkaegységet ígértek a dolgozóknak az előző évben, de csak 19-et tudtunk fizetni...

— Azt mondják, váratlanul választották meg.

— Igaz. Megvolt a jelöltünk az elnökségre. Azért mondom így, mert engem és a járási pártbizottság egyik-másik munkatársát bízták meg, hogy keressünk megfelelő embert erre a posztra. A zárszámadó közgyűlés azonban nem értett egyet a jelöltünk személyével. Aztán egy asszony felállt és azt mondta: ha olyan jól értek ezekhez a dolgokhoz, legyek 'én az elnök. Akadtak, akik állították: én akartam így. Pedig engem lepett meg mindez a legjobban.

— Az elnöksége alatt viszont sokat fejlődött a tsz.

— Igen. Kifizettük a tartozásainkat, mert hogy a szerződéseket teljesíteni kellett. Nyolcvan ember azonban az első évben elment a közös gazdaságból. A második évben 25 forintos, a negyedik évben 40 forintos munkaegységet fizettünk. A termelőszövetkezet tartalékalapjában 1970-ben 2 millió forint volt. Elkészítettük az elkövetkező négy éve szóló feilesztési tervünket. És akkor jött az elnökválasztó közgyűlés, amelven nem választottak meg. Képzelheti, mit éreztem?!

— Azt mondják, nagyon kemény kézzel vezette a gazdaságot.

— Elmondok egy esetet. Egyik késő délután azzal jött az agronómusom, hogy nincsen a teheneknek takarmányuk. Hogyan lehet* az? A traktorosoknak letelt a munkaidejük, és ő hiába'beszél velük, nem mennek ki a tanyára a takarmányért. Mondtam: küldje be hozzám az egyikőjü- ket. Először elmagyaráztam annak az embernek a helyzetet. Rábólintott, kiment és visszajött, hogy nem indul a traktor. Mondtam: üljön fel a

másikra. Ismét visszajött, válaszolván: nem engedi a társa. Akkor mondtam durván, nem válogattam a szavakat...

— Később, a Gabonaforgalmi Vállalatnál ismét megtalálta a helyét.

— Körzeti üzemvezető voltam. Tizenkilenc egység tartozott hozzám: malmok, keverőüzem, tárházak. Szerettem ezt a munkámat is, úgy éreztem, megbecsülnek. E munkám harmadik évében felkerestek és kértek; vállaljam el az egyik rosszul gazdálkodó járási tsz elnökségét. Nem vállaltam.

— Miért?

— Néhány évem volt a nyugdíjig.

— Ügy tudom, kitüntették.

— Miniszteri kitüntetést kaptam.

— Hogyan telnek most a napjai?

— Ha társadalmi megbízatásaimra gondol, elmondhatom, akad tennivaló: tanácstagi körzetemben ismernek az emberek, rendszeresen felkeresnek, hol járdaépítésre van szükség, máskor rosbz az utcai vízcsap, legutóbb kérték a környékbeliek, hogy töltessük fel az utca egyik vizes részét. Sikerült elintézni. Kis- dolgok ezek, de fontos azoknak, akiket közvetlenül érintenek.

— Elégedett ember?

— Életemben akadt siker és kudarc is. A válaszom mindezek ellenére: igen.

Tartós eredményekre van szükség

A nagykátai Magyar—Koreai Barátság Termelőszövetkezet udvarának parkjában barátságosan sétálnak a gyöngytyúkok. Megszokták már, hogy senki sem bántja őket. Volt itt ugyan elég gond az elmúlt időszakban, érthetően, hiszen 1977-ben egyesült a nagyközség két közös gazdasága, a Magyar—Koreai Barátság és a Kossuth Termelő- szövetkezet. Az egyesülés természetszerűleg sok plusz munkával, számos személyi és gazdasági gonddaj jár. Nagyváti János, a közös gazdaság pártvezetőségének negyvennégy éves titkára is az egyesülést követőleg került mostani posztjára.

— Szokatlan volt az új megbízatás?

— Részben. Fiatal korom óta a mezőgazdaságban dolgoztam. A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen végeztem, onnan kerültem Nagykátára. A járási tanácson dolgoztam, azután a járási hivatalnál voltam mezőgazdasági osztályvezető. Később az egyesülés előtti Magyar—Koreai Barátság Termelőszövetkezetben dolgoztam főkönyvelőként. Az egyesülés után 85 párttag mozgalmi életét kellett megszerveznünk. Végül egy nagy alapszervezetet alakítottunk. Az első feladatunk az volt, hogy megértessük a dolgozókkal, a tsz- egyesítés szükségességét.

— Egy 7200 hektáros gazdaság mozgalmi életének szervezése nem könnyű feladat. Hogyan birkózik meg ezzel a felelősséggel?

— A jó párttitkárnak olyannak kell lennie, aki bele is szól a vezetésbe. Természetszerűleg a termelőszövetkezet elnöke egy személyben felel a gazdaság munkájáért, utána rendszerint a párttitkárnak kell számot adnia. Hát ezért kell olykor beleszólni. Most már 120 millió forintnyi az éves termelési értékünk, amelyből tavaly már 11 millió forintnyi volt a nyereség. Ez bizalmat kelt a dolgozókban.

— Közéleti embernek tartja magát?

— Túl fellengzősen hangzik. Mindenesetre igyekszem a munkámon kívül másból is részt vállalni, amivel előbbre vihetjük a dolgokat. Az én munkámban persze nemigen válik szét mindez.

— Például?

— Beválasztottak a községi párt-végrehajtóbizottságba. Itt a gazdaságpolitikai bizottságban tevékenykedem, területfelelősként a Gabonaforgalmi Vállalat pártmunkájába is bekapcsolódtam.

— Mi most a legfontosabb pártfeladatuk a termelőszövetkezetben ?

— Az elmúlt évben újjászerveztük a brigádokat. Pillanatnyilag hét közösség működik nálunk. A legjobbak között a szerelőműhelybeli Dózsa György brigádot említeném, akik a tápiószentmártoni —

Göböly járásbeli — általános iskolát patronálják, de említhetem a Marek József húscsirke nevelő brigád tagjait is. Tartóssá kell tennünk az elmúlt évi eredményeinket.

— Megbecsült embernek érzi magát?

— Olykor igen, olykor nem. Ha az ember minden esetben kiáll az igaza mellett, akkor nem mindig népszerű.

★

A közéletiség fogalma ösz- szetett dolog. A két kommunista példája igazolja ezt. Aki részt kér a köz előtt álló feladatok megvalósításából, az óhatatlanul nagyobb felelősséget vállal. A felelősség pedig sikerekkel és kudarcokkal jár együtt.

Virág Ferenc

Pilisborosjenő mellett

Harapós őrök a deszkaerődben

Kórházban végződött a játék

— Ne adjátok föl a várat! Büszkén védjetek! — adta ki a buzdító jelszót a Dobó István kapitányt megszemélyesítő 12 éves Turcsányi Attila. Vitézei Bohács László, Almási Ferenc és Pányik László általános iskolai tanulók elszánt képpel tekintettek szét a pilisi hegyek övezte völgyben.

Nem ijesztgetés

Történt pedig ez az iskolai szünet első napján Pilisboros- jenőtől két kilométernyire, az egri vár díszletfalai között. Az elmondottakból kitűnik, „a végváriakat” aligha fenyegette valóságos török veszedelem, mégis véresen végződött a harci játék.

Áy Zoltán osztályfőnök az iskolából:

— Két éve vagyok Attila osztályfőnöke, játékos, melegszívű, barátságos kölyök. Mindenkivel szemben illemtudó, segítőkész. A vár? Ügy tudom, egy modellvár, n/ na kifejezetten magánterület.’

Turcsányi Attila:

— Reggel nyolc órakor indultunk Piliscsabáról a vonattal Pilisvörösváirra. Amikor megérkeztünk az állomásra a barátaimmal, gyalog mentünk tovább. A községből kiérve átvágtunk a földeken, Pilisborosjenő felé. Így jutottunk el a várba. A falakon sokfelé láttuk a, tiltó feliratokat, de az udvaron senki sem volt, úgy gondoltuk, az egész csak ijesztgetés. Elhatároztuk, hogy bemászunk. Javában játszottunk, amikor egy asz- szonyt pillantottunk meg, aki felénk közeledett. Előtte kutyáit szaladtak, egyiken sem volt póráz. Nagyon megijedtünk és futni kezdtünk. Én lemaradtam a többiektől, így

utolérték az állatok. Az asz- szony kiabálni kezdett: — Állj meg, mert megharap a kutya! Szót fogadtam. Aztán azt' mondta, adjam oda a táskámat. Amint a holmimat felé nyújtottam, a farkaskutya rámugrott és a kezembe harapott. A nő hiába szólt rá, nem engedelmeskedett neki. A feldühödött állat félig lehúzta a melegítőmet, s közben össze-vissza harapdált. Nagy nehezen megszabadultam tőle és az egyik bástyára kapaszkodtam. Az asszony nem figyelte, hová tűntem el. A táskámat kihajította a kerítésen kívülre.

Állandó zaklatás

Bertus Sándor és Oláh Margit gondnokok:

(Bertus Sándor ingerültté válik, amikor megtudja; mi járatban vagyok. Kijelenti, nem nyilatkozik az ügyről, erre csak a filmgyár gondnoksága illetékes. Aztán mégis meggondolja magát, de előbb a feleségét hallgatom meg.)

— Négyen, vagy öten voltak, valószínűleg azt gondolták, üres a vár. Az egyik — egy kövér fiú — csak úgy ballagott. Elvettem a táskáját, hogy könnyebben ki tudjon jutni. A kutya nem akkor fogta meg, amikor a táskáját átadta.

A szót a férj veszi át:

— Utasítást kaptunk arra, hogy a kutyákat nappal is engedjük szabadon. Nézze, itt milliós értékek vannak, a társadalmi tulajdont meg kell őrizni. Nem szabályos, de néha a saját felelősségemre megengedem, hogy bejöjjenek nézelődni a turisták. De én ezért nem kapok külön fizetést és nem is vagyok hajlandó múzeumi kalauz lenni. Állandó zaklatásnak vagyunk

BABA MIHÁLY:

f^anaóz

kitéve, főként a hétvégeken.

A csövezőktől a diplomatákig átmásztak itt már a legkülönfélébb emberek a falakon. Volt, aki légpuskával lőtt be. Ez egyébként május elején történt. A fegyvert meg — nem is tudom, miért — bedobta a kerítésen belülre. Most itt van nálam. A vár őrzéséért és a kis.ebb javításokért egyébként a feleségemmel együtt hatezer forintot kapunk. De nem maradnék egy percig sem, ha kedvenc szenvedélyemnek, a fafaragásnak nem hódolhatnék itt.

A díszletvárról hivatalosan:

A Magyar Filmgyártó Vállalat építtette 1968-ban és ma is alkalmas arra, hogy benne filmet forgassanak. Két-három évvel ezelőtt egy munkavédelmi szemle során megállapították, hogy életveszélyes. A használhatatlan részeket ak-, kor lebontották.

Négy nap ápolás

Turcsányi Attilát egyébként a közelben tartózkodó szovjet katonák hozták ki a várból, bekötötték és terepjárójukkal Piliscsabára vitték édesanyjához.

Turcsányi Johanna, a gyermek édesanyja:

— Este hat órakor érek haza, viszonylag keveset vagyok a gyerekkel. Férjemtől elváltam. De nincs egyedül a fiam. A szüleim nagyon szeretik, napközben az ő gondjaikra bízom. A kirándulásról annyit tudtam, hogy a szünet első napján a napközis tariár- ral együtt nézik majd meg a várat. A nevelő valami miatt nem tudott elmenni, így egyedül indultak neki az útnak. Az a véleményem, hogy nem lehet egy 12 éves gyereket az asztal lábához kötni...

Mindketten az összetépett, barna vérnyomos melegítőre tekintünk. Hát igen, rosszabbul is végződhetett volna. A gyermek így is négy napig kórházi ápolásra szorult.

r

Es a megoldás?

Tény az, hogy a mű egri várat őrizni kell. Az is ’igaz, hogy éjszaka ez csak a kutyákkal biztonságos. Dicséretes előrelátásra vall, hogy az épületrendszert körbevevő kerítésen mindenütt ott lógnak a tiltó táblák: Életveszély! Harapós kutyák!

De miért gondolják komolyan a felnőttek, hogyha meglett férfiak, ifjúvá serdült legények, anyányi lányok nem tudnak ellenállni a .kísértésnek, akkor majd a hősi eseményeket még nagyon is mélyen átélő kisfiúk fognak a feliratok láttán öntudatos állampolgárokként. a falak alól elsomfordálni? És vajon indokolt-e fényes nappal, hogy •három póráz nélküli kutya lesse a betolakodőt? Különösen akkor, ha az állatoknak legfeljebb saját vérmérsékletük tudna parancsolni.

Nem feladatunk kiderítem, segíthetett volna-e a gondnoknő Turcsányi Attilán a kutyaharapások után, de egy biztos: túlzás volt dúvadat látni a kisfiúban. Kézenfekvő kérdés lenne — és ez a gondnoki házban is elhangzott — miért nem ügyelnek a szülők jobban a gyerekeikre? A kérdés jogosságához nem fér kétség. Engem azonban itt és most más valami izgat. Azok a gyermekek, akik még nem tudják, nem Pilisborosjenő határában kell életre kelteni Eger vár diadalát, azt sem sejtik, hogy a feliratok a látszat ellenére igazat mondanak: a közelben kutyák ólálkodnak.

Lenne egy javaslatom addig is, amíg az illetékesek kigondolják a hasonló esemé- nj'ek megelőzésének egyéb módját: adassák hírül a rádióban a visegrádi, szentendrei műemlékek megtekintésére invitáló műsor végén:

Óvjuk viszont gyermekeinket a pildsborosjenői várjáté- köktól!

Valkó Béla

I

i

kém magyarázza, magyarázza, hogy dolgozik, valamit kutat, könyvet ír. Mi hasznom nekem abból? Ha sérteget. Még éjjel sem hagyott aludni, mert áthallatszott, hogy verte az írógépet Azt hiszi, ha nekem bundát vesz, ruhát, meg hűtőszekrényt. akkor levesz a lábamról? Hát nem! Hogy én mit szenvedek, doktor úr. ha tudná. De ember ezt aligha értheti meg. Olyan vagyok, mint egy elhagyott árva.

Az orvos elnyomta cigarettáját s rögtön rágyújtott egy másikra. Homlokán hullámzottak a ráncok, mint viharban a búzatáblák. Szeme elsötétedett, mint az ég a viharfelhőtől. Felesége jutott eszébe, a feleségének .árvasága, amióta meghalt egyetlen fiú gyermekük tizenöt éves korában. Milyen boldog ez az asszony a maga panaszával, háládatlan gyermekeivel! Teremtőm. talán legboldogabb e földtekén. Fájdalmát nem lehet megérteni, mert nincs miért fájdalmat éreznie, szenvedését sem, mert nem szenved. Gyermekei. a háládatlanok, a legjobbak. mert élnek és kedvét keresik. Egy pillanatra becsukta szemét és ismét maga előtt látta fiát a boncolóasztalon, összetűzve, vagy inkább összefércelve, tetőtől talpig. Iszonyatos látvány volt.

— Doktor úr, doktor úr, maga nem is figyel rám — rebbentette szét gyötrő látomását az asszony szemrehányó hangja.

— De. de. csak arra gondoltam. hogy a néninek szanatóriumba kellene mennie.

—'Megyek. Már megvan a beutalóm. Elintézték ezek a háládatlanok. de milyen nehezen. Jobb erről nem beszélni. Orvosi vizsgálatra kell mennem. Nekem! Mert szerintük én már a halálomon vagyok.

A

z asszony felállt, biccentett. elment. Az orvos tehetetlenül ejtette le öklét az asztalra, s az ajtóra meredt. Várta a következő beteget. Szerencsére az ajtó nem nyílt ki. Vállát, épp ak_ .kor rázta a hangtalan sírás. Még mindig a fiára gondolt!

mine évig nem beszéltünk, az uramat sem engedtem el a temetésére.

— Ö, annyira megbántotta?

Nincs arra szó. Azt mondta: ha nem akar tanulni a fiad, legyen kondás. Kondás? Az én fiam? Hát azért szültem én kínnal, hogy kondás le-, gyen? * Mérnök lett, vasúti, Debrecenben. Hát ezért. De már nem az én fiam, mintha a menyem szülte volna.

— Ö — mondta az orvos és rágyújtott.

— Mindig a menyem pártját fogta. Az meg, ha ott vagyok, azt főz, amit nem szeretek. Az unokákat meg elkergeti tőlem, tanulni. Tanulni, az árvákat. Gyötri őket. kínozza. Mintha anélkül nem lennének rendes emberek. Képzelje, doktor úr, egyszer összeszólalkoztunk, orvost, orvost, kiáltottam, de a gyalázatos meg se moccant: kutya baja a mamának, csak jódolgában hisztizik, tőlem kapkodhat a szívéhez.' engem nem terrorizálhat ezzel, mint az urát, meg a családját. Azt persze meg se hallgatja, hogy milyen beteg a fia! Na, ez persze nem igaz, mert a kórházban is meglátogattam, amikor trombózisa volt.

— Trombózisa? A fiának?

— Így mondta az orvos, be hát mi az az én bajomhoz képest?! Na persze a vejem, meg a lányom sem különb a deákné vásznánál. Most laktam náluk egy hónapig! Egyetlen anyának se kívánom! Hogy én mit szenvedek. Éjjelre bezárták az ablakot, nem kaptam levegőt. Kétszer főztek halászlevet. A vejem te- lezabálta magát, én meg éheztem. Verébnyi csirkét rántottak ki. hogy én azt egyem akkor, dehát mi volt nekem! Aztán a vejem szó nélküli felállt és bement a másik szobába. A lányom persze pártját fogta, nem szólt rá, hogy ne mozdulj, amíg a mama az asztalnál ül, hanem csak neT essék felöltözni — mondta az orvos az asszonynak —, nincs semmi baj. De azért- felírok egy kis nyugtatót. Hány éves a néni?

— Hetvenöt.

Az orvos felemelte fejét, mégegyszer megnézte az egészségtől majd kicsattanó, kissé túltáplálkozott asszonyt. Szívpanasszal kopogott be hozzá kétségbeesetten, de szívének nem volt. talán sohasem volt semmi baja. Vizsgálat közben mondott valamit arról, hogy ő a háládatlan gyermekei miatt szívbeteg. Mert az ura, amíg élt, leste minden gondolatát, ha csak a szíve felé emelte kezét, már szaladt a valeriánával, a pohár vízzel, aztán lefektette, hogy pihenjen, és takarított, főzött helyette. Szolnokon volt vízügyes, a folyóparton laktak, a férje napköziben ötször is hazaszaladt.

Az asszony már a fehér széken ült az orvos íróasztala mellett s majdnem könnyes szemmel várta a receptet.

— A doktor úr úgy gondolja... — kezdte az asszony, de az orvos rögtön közbevágott: — Nem egészen — mosolygott —, pihennie kell, vigyázni a táplálkozásra, aztán meg nem kell idegeskedni. Két hét múlva újra megvizsgálom.., Valami baj van a gyermekeivel? — kérdezte váratlanul.

Az asszony összeszorította a kövér ráncok közé préselődött száját. A vastag rúzsréteg ha- sadékán át sziszegte:

— Háládatlanok.

— Ó — mondta együttérzően az orvos és kíváncsian előrehajolt.

— Hogy mit szenvedtem én miattuk?! — mondta sóhajtva, közben széttárta karját, majd a mellére csapta. — Azt ember alig értheti1 meg. A fiam miatt összevesztem az anyósommal úgy, hogy har-