Pest Megyi Hírlap, 1978. július (22. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-13 / 163. szám

4 1918. JÚLIUS 13., CSÜTÖRTÖK Közvetlenül és közérthetően JOGPROPAGANDA - PEST MEGYEI TI T.FÓRüMOKON — A paragrafusok világában még mindig él egy bizonyos hivatalos nyelv, amely Mik­száth szerint a „fiskálisok stí­lusából van összefogdosva” — írja nemrég megjelent köny­vében egy híres jogászpro­fesszor. S valóban a gyakor­ta ostorozott jogi tolvajnyel­vet napjainkban is többnyire csak iigyvédtolmács segítsé­gével érti meg a rendeletek labirintusaiban járatlan pol­gár, pedig a közérthető fogal­mazás immár több évtizedes törekvése jogrendszerünknek. Nemcsak paragrafus A joggal szemben tapasztal­ható idegenkedést azonban nemcsak a paragrafusrejté­lyek okozzák. A nyelvezet bo­nyolultságán kívül — írja má­sutt a jogtudós — maguk a szabályok is azt az érzést kel­tik időnként az emberekben, hogy a rendetetek világában nem az élet igazságairól van szó, hanem valamiféle más, valamiféle „jogi” igazságról. A való és „formális” világ e néha tudathasadásosnak tű­nő állapotában azonban nem­csak a jog ludas. Naivitás len­ne ugyanis a jog teljes közért­hetőségének elvét meghirdet­ni, különösen ha belegondo­lunk, hogy a rendeletek a tár­sadalom minden zegzugát sza­bályozzák, de természetesen nem esetenként külön-külön (ez lehetetlenség lenne) ha­nem az általánosítás bizonyos szintjén. S éppen ebből az ál­talános szabály — konkrét helyzet ellentétéből adódnak olykor az értelmezési zavarok. Kapcsolat a közönséggel A jog e sajátosságának fi­gyelembevételével talán ért­hető, hogy az élet és a jogsza­bályok közelítése — a rende­letek áttekinthetőbbé tételén túl — a közvélemény jogi mű­veltségének növelésével érhe­tő csak el. S a jogpropagan­dában, amely az utóbbi évek­ben' Válóban egyre bővül, sajá­tos szerep jut a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak. A TIT-eíőádásokon ugyanis — az írott és elektronikus sájtó publikációival és műsoraival szemben — közvetlen kapcso­lat alakul ki a jogász és a kö­zönség között, megteremtve ezzel egy-egy téma alapos kö­rüljárásának lehetőségét. A társulat Pest megyei szer­vezetének jogi szakosztálya egyik fontos eredményének éppen azt tartja, hogy sike­rült aktivizálni a rendezvé­nyeken résztvevők többségét. Ennek a sikernek ugyan az volt az ára, hogy a tavaly- előtti 15 ezerről 13 ezerre csökkent a fórumok hallgató­sága, de ezt a jogpropagan­disták nem értékelték nega­tív jelenségként, mert a ta­pasztalat szerint o 20—30 ta­gú közönség tehető könnyen vitapartnerré. A hagyományos előadások, rendezvények túl­súlyát azonban hibának mi­nősítette a szakosztály veze­tősége, s a jövőben az isme­retterjesztés színesebb és kö­tetlenebb formáival kezdenek kísérletezni, így komplex jó­rumokat terveznek (pl. az al­koholizmus témaköréből) ame­lyeken nemcsak jogászok, ha­nem más szakma képviselői is rész vennének. A jogász TIT-esek — mint a beszámoló közgyűlésen leg­utóbb elmondták — továbbra is alapvető feladatnak tartják, hogy az adott jogszabályok is­mertetésén kívül a probléma­kör társadalmi hátterét is be­mutassák,% s jelezzék egyben az aktuális (például a bünte­tőjogi előadások során a bű­nözés megelőzésére vonatkozó) teendőket. A nemzetközit is Végül a szakosztály tava­lyi munkájának mérlegét elkészítve megfelelőnek talál­ta a polgári, büntető-, család- és munkajogi ismeretterjesztő tevékenységet, ugyanakkor időszerűnek találta egy a jog- propagandában mindeddig háttérbe szorult terület, a nemzetközi jog szabályainak ismertetését is. B. E. Vidám táborélet Forradalmi emlékhelyeken Szentendrétől Budapestig A nyáron csaknem 160 ezer kisdobos és úttörő számára szerveznek táborozást. Másfélszáz járási, városi és megyei táborban időznek a vakációzó gyerekek, s 700—800 csapat vállalkozott arra, hogy önállóan, saját fölszereléssel táborozik. Vándortáborozák és nyakukba vették már az or­szágot, ki gyalog, ki kerékpá­ron. kelt útra. összesen 24 tá­borozási lehetőség között vá­laszthattak, közöttük jónéhány újdonság is szerepel. A Kis­kunsági Nemzeti Park is először lát táborozókat. A battonyai kerékpáros vándor­tábor tagjai a Dél-Alföldön karikáznak át. A Somogy— Zselic vándortábor bepillant­hat majd az erdei munká­sok életébe, a nagyüzemi fakitermelés, műhelytitkaiba. A Ságváiri úttörő vándortábor Szentendre—Budapest útvona­lán járja be az ifjúmunkás­mozgalmi, forradalmi emlék­helyeket. EGYEDÜLÁLLÓ MUZEUM Jeles téglák Várról, Nagymarosról A világ egyetlen téglamú­zeuma, hivatalos nevén a kő­bányai állandó szabadtéri tég­laipari kiállítás Budapesten, az Újhegyi lakótelepen, a fő­város talán legszebbre sike­rült új negyedében található. Kőbányán nagy múltja vab a téglaiparnak. A X. kerü­leti Népfront Bizottság azért fogadta örömmel Tomaskovics Sándor múzeumi villanyszere­lő javaslatát az ipartörténeti szempontból érdekes téglák gyűjtésére, kiállítására. A kez­deményezést más szervek is felkarolták, támogatta a Tég­la- és Cserépipari Tröszt és nagyon sokat jelentett, hogy a téglaipar veteránjai, a helyi téglagyárak nyugdíjasai is be­kapcsolódtak a kibontakozó munkába.m — Az állandó kiállítás négy tablóján több száz tégla sora­kozik, egytől egyig olyanok, amelyeken jól látható a tég­lagyári jel. Ez megmutatja, hogy melyik gyárban készül­tek, s annak megállapításá­ban is segített, hogy mikor. A tablóim» külön helyet fog­lal el az a téglasor, amely a Nemzeti Múzeum főlépcsője korlátfalainak, restaurálásakor került elő. Kiderült, hogy az 1837-től 1848-ig tartó építő­munkához majdnem minden pesti, budai, óbudai és pest- környéki téglagyár szállított' téglákat. Az egyik téglán J. L. jelzés látható: Johann Lechner kőbányai téglaégető jele. A külön csoportosított anyagban, amely a híres kő­bányai téglavetők és tégla­gyárak termékeit mutatja be, már ugyanez a cég L. J. jel­zéssel szerepel, mutatván, hogy Lechnerék a későbbiek folyamán megmagyarosodtak. Tegyük hozzá, hogy ennek a családnak a leszármazottja volt Lechner Ödön, a kecske­méti városháza, az Iparművé­szeti Múzeum világhírű alko­tója. Érdekes, hogy Feszi Fri­gyesnek, a Vigadó építőjének saját téglavető üzeme volt Kőbányán. Nem minden idetelepedett német család magyarosodott azonban meg. Aloiz Misbach például az osztrák kétfejű sast préseltette az A. M. szig­nó betűi közé az általa gyár­tott első téglákon. Későbbi tégláin a magyar címer került az A. M. betűk közé, de vé- gülis pesti téglagyárát — ak­kor a második legnagyobb Európában — eladta Dräsche Henriknek, a híres bécsi tég­la- és tetőcserépgyárosnak, ő maga pedig visszaköltözött Bécsbe. A téglakiállításnak a fővá­roson túlmutató ipartörténeti jelentősége van. Ezért kezdett hozzá a kőbányai honismereti és helytörténeti munkabizott­ság a bontásból épen kikerült téglák országos gyűjtéséhez. Nem is eredménytelenül. Ed dig már Debrecen, Győr, Gár­dony, Várpalota, Hódmezővá­sárhely, Tatabánya, Nagyma­ros, Gyula, Esztergom, Vác, Szob, Szekszárd és Veszprém helytörténészeitől, építőipari dolgozóitól érkeztek „jeles” téglák. Az.így összegyűjtött hatal­mas anyagot érdekes módon mutatják be. A brigádpark­ban, a négy fővárosi tabló kö­zelében épül fel a parkven­déglő, s ennek falába úgy épí­tik be a vidéki mustrát, az ősrégieket éppúgy, mint a mo­dern falazóblokkokat, hogy gyári jelzésük jól látható le­gyen. Csorna Béla HIAWATA Indián legenda a Körszínházban Húsz év. Tízezrek köszön­hetnek feledhetetlén élménye­ket a Körszínház életre hívói­nak és életben tartóinak. Ki­robbantó sikerek, ritkábban kudarcok és állandó viták kö­zepette telt a húsz nyári évad. És aftét évtized két korszak­ra . felezhető. Szophoklesz, Euripidész, Aiszkhülosz, Shakespeare, Corneille, Calde­ron és Brecht neve szerepelt az első színlapokon. A máso­dik korszakot Dante Isteni színjátéka vezette be, s ezt követték a monumentális epo­szok. Minden előadás újdon­ság volt: rendezői felfogásban és színpadi megvalósításban is. Kazimir Károly a legjobb értelemben vett kísérleti szín­házat teremtett, járatlan uta­kon igyekszik létrehozni — több-kevesebb sikerrel — a népművelő színházat. Lehet vitatkozni az egyes produk­ciókon, de éppen azért lehet, mert valamennyi izgalmas, ér­dekes megoldásokra épül, s megújító hatásának elemeit nyomon követhetjük a magyar színházi életben. A Körszínház ma már önálló művészeti je­lenség. Azzá tesz} műsorpoli­tikája és az előadások meg­valósításának módja. S eköz­ben a magyar színjátszás-tör­ténet legjelesebbjeit vonultat­ta és vonultatja fel. A 20. év­fordulón nem lehet nem gon­dolni a néhaiakra: Básti La­jos, Sennyei Vera, Latinovits Zoltán, Somogyvári Rudolf és Dómján Edit. S ugyancsak tisztelettel azokra a művé­szekre, akik egy évtizednél ré­gebben alkotói a Körszínház­nak. Mindenekelőtt Bitskey Tibort kell említeni, aki csak­nem mind a 20 évadnak ré­szese volt, s emlékezetesek maradnak Kohut Magda, Sza­bó Gyula, Szirtes Ádám és Kozák András alakításai. Az idei nyáron észak-ame­rikai indián legenda színpadi feldolgozásával jélentkezett a Körszínház, ösi-népi eposz ez is, bár csak a XIX. század második felében született. Az indiánok legendáját Henry Wendsworth Longfellow, ame­rikai költő szervezte, formálta műalkotássá. Ezzel az ameri­kai eposzt az öslakók kultúr- kincsében teremtette meg, azoknak a világában, akik elő­ször benépesítették e földrészt. Az irokéz indiánvezér, Hia- wata, törzseket összebékítő, egységbe forrasztó önfeláldo­zása adja a történet magját. Közben epikus szerteágazások ismertetnek meg ősi szokások­kal, szertartásokkal, harcok történetével és dalokkal. Ezek­ből kerekedik ki az indián mítosz. Longfellow alkotása a Hiawata dala közeli rokon­ságot mutat mind szerkezeté­ben, mind stílusában a Kale­valával. Ha a finn nemzeti eposz minta is volt a költő számára, az új alkotás mégis öntörvényű és önálló. Kalandos, romantikus szóra­kozást ígért a mű színpadi fel­dolgozása. S hogy több lett, mint egy egzotikus világból gyúrt látványosság, azt min­denekelőtt a költő által ki­válóan megformált figurának köszönhetjük. Döbbenetes ere­jű karakterek jelennek meg a legkisebb epizódokban is. Rá­adásul néhány nagyszerű szí­nészegyéniség találkozik har­monikusan a szereppel. Az előadás feltehetően az idén is vitákat vált ki. Való igaz: a színpadon látottak nem mérhetők klasszikusan értel­mezett drámai mértékkel, sok­kal inkább dramatizált fres­kónak mondhatjuk a produk­ciót. A konfliktusok vagy ide­genül hatnak, vagy annyira áttételezettek, hogy szükség van a látványosságra. S ez utóbbiból kapunk bőven. Raj­kai György díszlete és Márk Tivadar jelmezei, valamint Ligeti Mária és Parragh Ist­ván koreográfiája csillogó. Megannyi önmagában vett szépség. Valóságos érték a mű nyel­vezete, Fodor András gyönyö­rű fordítása önálló életet él. A szöveg — a színésznek jól mondható, s — a nézőnek — könnyen befogadható. Ebben bizonnyal nagy érdeme van dr. Jósfay György irodalmi munkatársnak. Bizarr megle­petést keltett azonban a Hia­wata ének kellős közepén Arany János Tengerihántás című balladájának néhány so­ra. Talán a népművészetek, a népek lelki közösségének, sor­sának egymáshoz hasonlóságát jelezte? Az indián legendát Kazimir Károly rendezte és alkalmazta színpadra. Végül is győzött a hatalmas irodalmi anyag fö­lött ... Érdekes megoldásban, ad képet az oly sokszor meg­írt és meghamisított indián­világról. Hiawata történéte addig tart, amíg megjelennek az első fehér gyarmatosító hittérítők. S itt megfogalma­zódik a gondolat, amiért a mű létrejött: — élhetnénk béké­ben is egymással — a szín­padkép beállítása pontosan jelzi a később; konfliktusokat, a társadalmi kiszolgáltatottsá­got. A színészek többsége rangos teljesítményt nyújt. Hiawata alakját Kozák András for­málja meg. Alapvetően jól jellemzi a népi hőst, játéka mégis kissé erőtlen, mert nincs íve a figurának, minden jelenésnél élőiről kezdi Hia­wata jellemzését; mintha kí­vül maradna a szerepén. A nagy erejű Kwezindet Bitskei Tibor játssza, s amellett, hogy egyedi karaktert teremt, még játékmesterré is válik, állan­dó továbblendítője az előadás­nak. Szereposztási telitalálat: az erejével kérkedő, nagyhan­gú varázslóként Harsányi Gá­bor. Színes egyéniségéből te­lik kamaszos szélsőségekre és férfias megfontoltságra. Már- már körszínházi hagyomány­nak mondhatjuk, hogy Szirtes Ádám és Nagy Attila évről évre kulcsfeladatot kap, ezút­tal is mindketten nagyszerűen teremtik meg, élettel töltik meg a rájuk osztott szerepe­ket. Ugyancsak jól kamatoz­tatja drámai tehetségét Dra- hota Andrea Nokómis alakjá­ban. Kitűnt határozott karak­terformáló készségével Kollár Béla, valamint S. Tóth József, aki még szépen is énekel. Vi­tatható Esztergályos Cecília szerepformálása; olyan érzést keltett, mintha csak önma­gáért játszana, igyekszik a látványosság elemévé válni. Kriszt György HETI FILMJEGYZET A félelem megeszi a lelket Jelenet A félelem megeszi a lelket című NSZK filmből. Rainer Werner Fassbinder NSZK-beli filmrendezőnek rövid időn belül a második filmje kerül a magyar közön­ség elé. Nemrég mutatták be A zöldségkereskedő című al­kotását, most pedig ezt a szá­momra érdekesebb, rokon­szenvesebb munkáját játsszák. Miért tartom rokonszenve­sebbnek? Mondhatnám rá: mert jobb film. Jobban meg­csinált, „filmebb", mint a má­sik volt, amelyben nekem ki­csit sok volt a kimódoltság, a brechtizmus, a tudálékoskodás és a polgárpukkasztónak is je­les tanulói magatartás. Itt ke­vesebb az okoskodás, kevesebb a nagy irodalmi példaképek­hez való igazodás, kevesebb az előre megfontolt szándék­kal végrehajtott nyárspolgár- riogatás, — illetve, ami van, az szerves része a film cse­lekményének és gondolati magvának. Szóval mindezek miatt is rokonszenvesebb ne­kem ez a film. De leginkább azért tetszik, mert valósabb, élőbb és ége­tőbb társadalmi kérdéseket fe­szeget, mint az előző alkotás. Mi több: bátrabban, több szenvedéllyel teszi ezt, mint korábban. Fassbinder, a fe­negyereknek mondott rendező, itt 'elmélyültebben progresz- szív művésznek tűnik; inkább annak, mint csínyeket műve­lő ebadta nebulónak, s ily- képpen jóval komolyabban is kell venni, amit mond. Mit mond? Azt, hogy a nyugat-európai tőkés országokban dolgozó sokszázezer vendégmunkás — arabok, olaszok, törökök, spa­nyolok, görögök stb. — embe­rileg, érzelmileg, társadalmi­lag, sőt szexuálisan is kiszol­gáltatott helyzetben van, és nem csak a munkaerejüket zsákmányolja ki a tőkés tár­sadalom, hanem egész ember­ségüket is. Mi több: mindazo­kat megvetés, kiközösítés sújt­ja, akik ezekkel a vendégmun­kásokkal közelebbi kapcsolat­ba kerülnek. Nem mondják ki talán nyíltan, hogy itt a fasiz­mus faji felsőbb rendűségi ideológiája hat és él tovább, de a tények mindenesetre ezt sugallják. A métely túlságo­san erős még ma is. Egy arab, egy török ma is alacsonyabb rendű ember a nyugatnémet kispolgár szemében. Aki velük fogódzik, az maga is Alacso­nyabb rendűvé züllik. A sze­xuális kapcsolatot egy férfias, izmos, keménykötésű arabbal még csak megbocsátják, sőt, kuncogó irígykedéssel meg is tárgyalják, de aki ennél to­vább megy, azt kiutálják a nyárspolgári körökből. Fassbinder ebben a filmben ennek a kiuíálásnak, ennek a gőgös faji felsőbbrendűségi tu­datnak, ennek a vendégmun­kások számára le- és megalá­zó helyzetnek a természetraj­zát adja. Nem finomkodik, nem riogat, nem handabandá- zik; pontos és kíméletlen. Egy jól induló emberi kapcsolat — az öregedő, egyedül élő Emmi és a daliás arab Ali között — keserves fordulatait, még ke­servesebb tanulságait látjuk, s mikor a film végén meg­tudjuk, hogy Alinak gyógyít­hatatlan gyomorfekélye van, melyet az állandó feszültség, szorongás, félelem fejlesztett ki, már azt is tudjuk: egy-egy Emmi odaadó jószándéka, em­bersége nem elég az Alik éle­tének megváltoztatásához, kö­rülményeik, megítéltetésük jobbításához. A megoldás itt mélyebben, a társadalom messzire nyúló gyökerű tudati elmaradottságának felszámo­lásában található. Erre vi­szont az Emmik nem elegen­dőek, nem alkalmasak. Kisfiam, én készültem! Oldrych Lipsky csehszlovák rendezőt vígjátékok rangos alkotójaként ismerjük. Vígjá­ték szándékú ez a filmje is, de a szándék eléggé megvaló­sulatlan marad. Nem a téma miatt; a kamasz fiával ugyan­abba az iskolába járó, tovább­tanulásra késztetett apa his­tóriája sok humor forrása le­hetne. A film úgy is indul, mintha bőven élne majd ezzel a lehetőséggel. De aztán min­den megváltozik. Jó húsz év­vel ezelőtti, hasonló témájú filmek csikorgóan didaktikus, a sematizmusba át-átcsúszó fordulatait látjuk; lelassul a film tempója, elpárolog vala­hová a kezdő képsorok humo­ra, és mi marad? Egy fárasz­tóan kimódolt, ötléttelen, szellemtelen film, amelyről nehéz elhinni, hogy mindösz- sze két éve készült. Könnyű lenne az ódiumot a forgató- könyv íróira hárítani, s fel­menteni ezzel a rendezőt, mondván: rossz alapanyagból kellett dolgoznia, a fiaskó nem az övé. Ám a szcenárium egyik írója maga Lipsky, így a felmentés nem jogos. A színészek Is láthatóan fe­szengenék a filmben, s talán csak Jiri Macák operatőr ér­zi jól magát, mert üzemi bel­sőtől látványos külső helyszí­nekig sokfélét fényképezhet. A dal ugyanaz marad Elég lenne annyit mondani » erről a filmről: a méltán hí-’ rés Led Zeppelin együttesről szól, pontosabban: az ő egyik koncertjüket örökíti meg. A beat-rajongók népes táborá­nak ennyi is bőven elég, a film sikere már ettől is bizto­sított. Ám a Peter Clifton és Joe Massot rendezte angol film több szót is megérdemel. Elsősorban azért, mert va­lóban filmnek nevezhető, s nem csupán lefényképzett koncertről van szó. Film any- nyiban, hogy nagyon okosan, tudatosan és mértéktartóan él a látvány lehetőségével. Alko­tói megkeresik az együttes ze­néjét képekben is kifejezni képes stílus lehetőségeit. Ami ezúttal nem azt jelenti, amit néhány hazai tévéfilmben lá­tunk, hogy tudniillik agyon­mozgatott kamerák, ripityom- ra vágott képsorok, örvénylő színkombinációk, állandó és idegesítő vibrálás képes csak visszaadni a beat-zene lénye­gét. A trükk itt — ha annak nevezhetjük — annyi, hogy két szál fut párhuzámosan, illetve időről időre egymásba fonva: a koncert élő, direkt felvételének nagyon jól kom­ponált, erős hangulatú képso­rai, és egy másik az együttes mögöttes életéről, arról, ami­kor nem a dobogón állnak. E két szál nagyon ügyes válto­gatása és egybefonása adja a film sajátos„ egyéni stílusát. Takács István i t %

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom