Pest Megyi Hírlap, 1978. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-25 / 148. szám
Kunszabó Ferenc: Vadászkaland Weöres Sándor: Vásári népballada Június 22-én ünnepeltük a költő 65. születésnapját. Tiszabecsnél vagyon egy borkápolna, Plangár Csöpi volt annak a góréja, Plangár Csöpi ha föltűrte ingujját, három manus kipöködte a fogát. Asztalok közt jár a szép missz Ramóna, szölke álom a fején a paróka, szeme köré kék karika pingálva, abból pillog a sok részeg pofára. Fáró Lajos leült a plüss fotelbe, missz Ramónát csak igen nézegette. Mondta Csöpi: Ne tátsd a szád, te Lajos, ez a kastély úgyis ölég huzatos. Missz Ramónát illetőleg valahol majd erkölcsi segítséget is kapói, nem akarok neked sokat mesélni, mert te aztat úgyse fogod kibírni. — Fáró Lajost elvitték a műtőbe, három fehér magántanár varrta be, Fáró Lajost addig-addig műtötték, hogy a vágyát egészen lehűtötték. Viszik Csöpit Szentesre a táblára, missz Ramóna gondulkodik magába: Az egyiknek állkapcája odalett, a másikért nem adnék egy verebet. Czirider Antal grafikája Elefántfű, szavannaszag! Zelei Miklós: Először a tengerhez A nyurga Béla fölöslegesen sok mozdulattal rugdosta csizmájáról a kemény, deres sárkolon- cokat: — j.e miért jöttéi tulajdonképpen?! Álmodozni vagy őzet lőni?! Karcsi barna, kerek képe mosolyra szélesedett, ahogy megérintette egy galagonyabokor ösvény fölé nyújtózkodó ágát. Amaz nem nézett föl: — A betyár életbe! Odateszlek a Mátra legjobb vadjárásába, te meg!... Es az az öreg bak! Életemben olyat még nem!... Kapaszkodóhoz értek, szuszogni kellett. Nemsokára odaláttak a tisztásra. Sátruk előtt guggolt Sanyi bácsi, az öreg vadász. Béla még tavalyról ismerte, meg azelőttről. Az öreg, hogy meglátta őket, csavarni kezdett. Csak bólintott az üdvözlésre, a cigarettát szájába vette, végét az égnek tartva, nehogy a dohány apraja kihulljon. Gyufa után matatott, és csak az első pöffentés után szólalt meg: — Volt szerencse? Béla ledobta válláról a tarisznyát: — Szerencse!... Nem az kell Ide, hanem vadász! Az öreg hosszút hunyorított, aztán a cigarettát eltartotta, úgy nézte az ingerült embert Az talán észrevette a pillantást, megcsökkent: — Merre voltak? — A Veres sziklánál. Hajnalban meg a Medve-völgyben... — Béla újra beletüzesedett: — Képzelje, a Mátra legszebb őzbakját fuserálta el ez a kölyök! — Lehajolt a táskához, konyakosüveget szedett elő. — Hallom, ahogy húz fölfelé, óvatosan. De nekem jó a fülem! — Kortyolt az italból, az öreget is megkínálta. — Na, mondom, ez csak öreg róka lehet, amelyik ilyen óvatosan jön ... — Vagy fiatal, félénk suta — bukott ki a vén száján, de már tette is oda a kezét: fiatalabb korában ő se szerette, ha beleszóltak nagy vadászkalandjaiba. Ám a másik oda se figyelt. Gombolta ki a mellényét, fújt: — Na, mondom, ez jó fogás lesz!... Felém jött, egyenesen felém a patakmederben! Már szinte láttam a rezes fülét! — Két kezét felemelte, mintha a fegyvert tartaná, és bal szemét beszorítva dőlt előre: — így jött. Érti?! Aztán... egyszerre csak elfordult. — Felegyenesedett, újra húzott a konyakból. — Elfordult, föl az oldalba, ez a holdkóros meg aludt, vagy mi! Az öreg lassan, feszült figyelem közepette emelte szájához a cigarettát: — Szél? — Teljesen a szemembe fújt! Zaj semmi... — Szagot kapott!? — mondta hirtelen a másik, és indulni mozdult. — Mit? Ott!? A szél egyformán csípte a hét fülemet! Egészen hülye nem vagyok! B ólogatott az öreg, puskáját a vállára vette. — Szagot kapott; farkasszagot — dünnyög- te mély meggyőződéssel, in_ kább már magának. — Füty- tyentett a kutyának, indult. — Farkasszagot t— hördült föl Béla. De aztán csak legyintett, s leült a vadászszékre, amit közben Karcsi kikészített. Jobb lábát kinyújtotta, úgy keresgélte a bicskáját: — Farkasszagot! Haha! A Mátrában farkas! Októberben ... Hm, mit szólsz? — Nem tudom — mondta Karcsi, és átnyújtotta az étkezőtálcát. Hallgattak, csak az állkapcsuk dolgozott ütemesen. Valamelyik fa odvábán egy méla kuvik ébredezett. Aztán Karcsi fölállt, edényt mosni. Béla még elszívott egy cigarettát, hatalmasakat nyújtózott, ásított: — Hajnalban lövök két bakot. Két óriás, hé.próbás Vén csirkefogót! Hm?! — Az jó lesz — mondta Karcsi, s még kiült, nézni az estét. Béla odabent bekapcsolta a rádiót: — Egy kis Mozartot. Azzal tudok jól elaludni. — Keresgélt, Mozart nem jött. Végül kihalászott egy hege. dűjátékot — Na, ez is megteszi. Liszt. — Brahms — mondta emez. — Hagyd meg. E gyre mélyebbre kukkantott a völgybe a Hold. A tölgyek rozsdába öltözötten álltak a tetőkön. Lejjebb a gyertyánok csak egy kis szelet vártak, hogy utolsó leveleiktől is megszabadulhassanak. S lent a völgyben vidám zöldet nyújtottak ég felé a cirbolyák. A hegedű hangja előrekúszott, egészen a szakadék széléig. Ott egy része lehömpölygött, más része meg fölszállt, egészen a csúcsokig, és mély színt adott a holdfénynek. — Először csak az egyik őzet vette észre. Az ösvénytől föntebb állt, fülét előrecsapta. Aztán lépett egyet. Es még egyet. Akkor ért melléje á másik. Fejét az elöl álló vállára tette... Karcsi szinte látta nedvesen remegő orrcim- páikat... ... hirtelen hátrafordult, de már csapta is föl a könyökét. A lövés a sátorpoiiyva tetejét szakította meg. — Te hülye! Te barom! — Béla lassan, guggolva lépett ki. — Láttad, mekkora bak volt?! A rádió elgurult, a szakadék szélén állt meg. A hegedűszó elhalt, némi recsegés után bemondó beszílt idegen nyelven, majd valami vígopera kezdődött. Mikor a másik ernyedni kezdett, Karcsi elengedte. Bement, ágya alá nyúlt, a táskáért. — Áz irigység! Mert nem volt nálad a puskád! — lihegett a másik. — Nyugodj meg. Nem vagy gyerek. Bála, sírás helyett,' nehezen 'üör- gött: — Soha!... Soha nem... Karcsi kilépett: — Nem vagy gyerek. — A hoxplo- kán meleget érzett. Odanyúlt. A keze ragacsos lett. — Nyugodj meg. Hajnalban kimégy a Medve-völgybe. A Mátra legjobb őzjárása. Gyors léptekkel indult a lejtőnek. A túlsó helyen várta az öreg: — Baj? — Nem esett. Szótlanul ereszkedtek a lejtős, széles hegyhátra. Félóra múlva odalátszott a fényekkel kipontozott városka. H átrafordította az öreg a puskát, kényelmesre, hogy rátegye a két könyökét: — A két bak? ... Felküldjem a bőrüket? — Nem kell, Sanyi bácsi. Bár egyet se lőttem volna. — Így van ez — hümmögött maga elé a másik. — Ezért kaphatna maga puskavégre, amennyit csak akar. na ... Maga igen... A horhó lassan szélesedett, ki lehetett egyenesíteni a térdeket. A telehold még a fák ágait is rárajzolta az ösvényre. üvöltött fel Fütyök és megrúgta a hátizsákkal vacakoló Cskálovot. Nem lehet tudni, melyikük ordította el először ezt a két szót. Azt sem, mit jelent. Talán a szabadsá- [ got Ami lelkűk mélyén az eroti- kummal volt egyenlő. Amikor csak | eszükbe jutott, hogy mennek a ten- 1 gex-hez, mindig ezt üvöltötték. — • Elefántfű, szavannaszag! Olyan szabadok leszünk, öregem, de olyan szabadok, mint — mondta hónapokkal ezelőtt Fütyök a rendőrségi ablak előtt álló sor közepén, de útlevélkérő lapot lobogtató keze megállt a levegőben. Hirtelen nem tudta mihez hasonlítani a szabadságot. Mintha a rúgást észre sem vette volna, Cskálov szép nyugodtan bekötözte a hátizsákot, a sarokba vitte, azután csak úgy félfordulatból fektette két vállra a még mindig üvöltöző—és-ugrándozó Füiyököt,-látétr dalt á- két karjára és ő is feiüvöL tött: — Elefántfű, szavannasza'g! Meg vannak hibbanva ezek, mondta magában Cskálov anyja, de ezen a héten, ahogy a két fiú lombosodó örömét látta, már semmiért nem haragudott. Szabadok, gondolta, Megdolgoztak érte tisztességesen. Bár ha meggondoljuk, még ő sem látta soha a tengert. Dehát ezek mégis fiúk, mégis gyerekek, még, hadd menjenek. A lábosban sercegett a zsír, meglocsolta a húst, és visszarakta a fedőt. Még két év, és kész ember lesz belőlük. — Elefántfű, szavannaszag! Ezekből? Mosolyodott el, s csodálkozott az előbbi gondolaton. — Borisz Cskálává, ugye fokhagymásán süti nekünk a húst? — a konyhaajtó részében Fütyök vigyor’ gott,. készen a menekülésre, de most nem zavarták ki, pedig ez máskor ; csupán ezért is megtörtént, ha Bor- , bála néni helyett Boris nénit mon- : dott. : Reggel ötkor már a villamos- ’ megállóban vártak. A hatalmas há- ! tizsákot, ami Cskálov vállán dagadozott, Fütyök kicsit szégyellte a munkába menő emberek előtt. Távolabbra állt, mintha ő nem tartozna a hátizsákhoz, de Cskálov rögtön mellette volt megint, s hátán a bűnjel. — Min gondolkodsz már megint, Fütyök? — Nem értesz ehhez — legyintett lemondóan Fütyök. — Miért nem? — kérdezte Cskálov, anélkül, hogy megtudakolta volna, mi az, amihez nem ért. — Hát ezért nem — mondta Fütyök és vigyorgott. — Hülye vagy Fütyök! — Cskálov megrántotta a vállát és hatkor már "az" útpadkárólHítegéttelc a' menekülő 'autóknak. — Csavarogtok, srácok? — kérdezte végre egy Robur sofőré. — Megyünk a tengerhez —mondta készségesen Cskálov. — Csavargunk — mondta Fütyök. — Az a jó. Na, ugorjatok fel gyorsan, Kecskemétig jöhettek. Jutabálákat szállított a Robur. — Mekkora mázlink van! — mondta Cskálov, ledobta a hátizsákot, levette az ingét, és elterült a bálákon. Fütyök kiült oldalra, és a gyorsuló kerekeket bámulta. Mintha minden fordulatukkal nagy forgácsokat esztergáltak volna le az előttük lévő nagy távolságból. — Cskálov! — szólt Fütyök a kocsi oldalába kapaszkodva. — Ml van? — riadt fel a fiú. — Ki söpri össze a forgácsokat? — Milyen forgácsokat? Ja, a mű- helysöprés? Az most elmarad egy kicsit. — Azt hiszem — vigyorgott Fütyök. Kesernyés szaga volt az útnak. Fütyök pislogva szagolgatta. Gumiszag? Vagy az út szaga? Biztosan az út szaga. Az lehet ilyen. Az elfogyó távolságnak száll a füstje. Ez vonaton egyáltalán nem érződik. Ott büdös van inkább. Jól mondtam én, hogy stoppal jöjjünk. — Már kora délután a határon voltak. — Ott a határ! — mutatott előre Cskálov. — Látod a sorompót? — Én nem ilyennek képzeltem. — Ott a határ és kész. Aztán átmegyünk rajta, és a határ lesz itt, mi meg ott. Minek kell mindenről elképzelni valamit? — Mert úgy szebb — felelte gondolkodás nélkül Fütyök. Mióta megkapta az útlevelét, és naoonta megszámolta benne az öt ablakot, elképzelve, ahogy az egyiken kimászik, a másikon meg be, azóta rengeteget foglalkoztatta a határ. Még sose látott határt, és úgy jelent meg neki, mint kezdet és vég. Ez meg olyan itt, mint egy to- latási határ: eddig és nem tovább. Pedig a sínek messzire futnak, to- vább is lehetne tolatni. Az egész határ, a sorompóval együtt, teljesen átmeneti, kitalált ügyletnek tűnt. Holott végleges, megmásíthatatlan, szinte kozmikus eseményként élt benne a fogalom: határ. Ezt pedig, nézte Fütyök a sorompót, nyugodtan lehetett volna száz méterrel idébb, vagy odébb rakni. Ügy képzelte el, hogy gyalogolnak, egyszer csak felnyílik előttük egy sorompó, aztán egy másik, és attól fogva valami egészen más történik velük. Ehelyett a sorompó nyitva állt, amikor odaértek. A két irányból áramló autós tömegnek üdítőt, fagylalatot, sört árultak a határkőnél, aminek a túlsó oldalán is ugyanolyan olajfoltos lapulevelek kornyadoztak, mint az innensőn. — Siessétek:, srác9k, nagy a tömeg! Jő nyaralást — mondta egy katona. Csalódottan nézte Fütyök útlevelében a bélyegzőt. — Látod, hogy nem kell . mindenféléket elképzelni — mondta vi- gasztalóan Cskálov. Fütyök zsebre vágta az útlevelet. — 'Majd a tengernél... Meglátod, az egészen más lesz, az már igazi lesz. A tenger az igazi. Azzal nem tudnak mit csinálni. Siessünk — mondta Fütyök. — Elefántfű — mondta Cskálov és egykedvűen rugdalt cafatokra egy öreg lapulevelet, azután órákig gubbasztottak egy alacsony dzsipben. A sofőrt is megkínálták fokhagymás hússal. — Bun, bún — bólogatott teli- szájjal a sofőr, és egy történetbe kezdett, amiből egy szót sem értettek. — Elég ócska tragacsokból adódik össze a messzeség — mondta Fütyök az ülésből kilógó kacatot sodorgatva. Cskálov kihajított egy csontot az ablakon. — Talán azt hitted, hogy majd kidughatjuk a fejünket a felhők fölé? Nagyot zökkent a dzsip, a sofőr káromkodott, Fütyök nézte Cskálov zsírosán fénylő mancsát, aztán az agyonhasznált, esőtlen tájat a koszos ablakon át. — Azt hittem — mondta. Egy mellékút szűk torkolatában megállt a dzsip, Cskálov kikecmer- gett, kivette a hátizsákot, utána Fütyök is kiszállt. Az olajosbőrű sofőr erős fogait villogtatva előremutatott, intett a fiúknak és elindult. — Elefántfű, szavannaszag! — próbálkozott egy üvöltéssel Cskálov, hátha sikerül feltámasztania a tegnapi jókedvet, de az ócska dzsip magával vitte. — Ne erőlködj — mondta Fütyök. — Nemsokára ránk esteledik — felelte Cskálov. — Este nem szívesen veszik fel a stoppost. Nem válaszolt. A tengerparton sós a szél, olvasta egyszer egy könyvben. Beleszagolt hát a levegőbe. de a tengertől még hosszú szárazföld választotta el őket, s fölötte sótlanul álldogált a megrekedt levegő. Igazán hamisnak érezte a csatakiáltást.
