Pest Megyi Hírlap, 1978. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-07 / 106. szám
A termelőerők újrarajzolt térképe « KZÍSUDASiei FEJUTTSÍS THÜUT1 KÉPE A gazdasági fejlődésről, annak eredményeiről általában idődimenzióban beszélünk: Magyarország nemzeti jövedelme 1950 óta mintegy négy és félszeresére, ipari termelése csaknem nyolcszorosára nőtt, a mezőgazdaság termelése pedig kevés híján megkétszereződött. A termelőerők fejlődésének azonban területi vetülete is van. Az elmúlt évtizedekben a gazdaságfejlesztés alapvetően formálta az ország arcát is, a gazdasági potenciál, a termelőerők elhelyezkedését. Akaratlan rekonstrukció Az ország gazdaságföldrajzi térképét az ipar termelőerőinek folyamatos gyarapodása évtizedről-évtizedre újjárajzolta. A felszabadulás előtti időkből örökölt térképet az jellemezte, hogy az ipar több mint a fele — még az élelmiszer-feldolgozás is — a fővárosban összpontosult, s ami nem ott volt, az is egyenlőtlenül helyezkedett el. Éspedig Észak-Magyar- országon a Sajó völgyében, Észak- Dunántúlon, Győrött és környékén. Elvétve ugyan az ország egyéb részeiben is volt ipar — szén- és olaj-, bauxitbányászat, az Alföldön malom- és cukoripar —, amely elsősorban energiahordozókat, alapanyagokat, félkésztermékeket állított elő. Ez az ipari térkép még 1950-ben is hiteles volt, hisz az újjáépítés akarva-aka- ratlanul a régi állapotokat rekonstruálta. A szocialista iparosítás a kezdettől és tudatosan törekedett az ipar termelőerőinek racionális területi fejlesztésére, ám a természeti erőforrások elhelyezkedését nem hagyhatta figyelmen kívül. 1950—1960 között elsősorban az ország északi részében, egyidejűleg keleti és nyugati irányban haladt az iparosítás. A Dunántúlon — a Balatontól északra — létrejött a bauxit-timföld-alumí- nium- és a nehézvegyipari bázis, ettől északabbra, már a Duna mentén építőanyag-, műszálgyártó és kőolaj, feldolgozó ipar. Budapesttől keletre, főként az észak-magyarországi, a borsodi iparvidék izmosodott, ahol a rekonstrukciók bővítették a bányászatot, a kohászatot, a gépgyártást, az új beruházások pedig megterem, tették a körzet villamosenergia-, építőanyag- és nehézvegyiparát. A hatvanas évek elejére a magyar ipar új erővonalai a Balaton—Budapest—Miskolc ipari tengely mentén, de főként attól északra bontakoztak ki, az ettől délebbre fekvő területeken az ipar térhódítása, előrehaladása kisebb mértékű volt. De már ez is mérsékelte az ipar Buda- pest-centrikusságát. Több irányban Az elmúlt több mint másfél évtized során az ipar már több irányban terjeszkedett, s a legerőteljesebben a Balaton—Budapest—Miskolc ipari tengelytől déli és délkeleti irányba. Erre ösztönzött a szénhidrogén-termelés fokozatos áthelyeződése az iparilag kevésbé fejlett alföldi lelőhelyekre, amit érthetően nyomon követett az új ipari üzemek telepítése. Mint természeti erőforrás, a víz is tevőlegesen befolyásolta az iparfejlesztést és .telepítést. A Duna magyar szakaszán, az országhatár és Dunaújváros között már jócskán települtek vízigényes ipari üzemek, hasonló — sőt kedvezőtlenebb — a helyzet a Sajó völgyében. A Tisza felső és középső szakaszát az utóbbi egy-másfél évtizedben választották telephelyül villamoserőművek, vegyikombinátok, kőolajipari és papíripari üzemek. Ilyen körülmények között az ipartelepítés mind a Duna, mind a Tisza mentén mar csak a déli országrészek felé haladhat, szemléltető példa erre az első atomerőmű telephelye is. A szocialista iparosítás kezdeti szakaszában a munkaerő ment az iparhoz, később az ipar települt a munkaerőhöz. Az elmúlt évtized má. sodik felében még csak a fővárosi iparvállalatok kényszerültek vidéki leányvállalatok, új gyáregységek létesítésére, ám a termelésfejlesztésnek ezt a módszerét — ugyancsak munkaerőgondok miatt — ebben az évtizedben már g vidéki ipari centrumokban működő vállalatok is egy. re gyakrabban alkalmazzák, a közeli kisvárosokban, falvakban létesítve üzemeket. Differenciált létszám Napjaink ipari térképe már nem mutat Budapest-centrikusságot, hisz a főváros részesedése az ipar termelőerőiben kevéssel múlja felül lé- lekszám szerinti arányát (Aránya az ipari dolgozók létszámában 28,5, az ipar állóeszközeiben 24 százalék.) Az ipari potenciál területi elhelyezkedése ma már megközelítően arányos és egészséges. (Abszolút értelemben soha sem lehet arányos, mert az ellentmondana a természeti erőforrások elhelyezkedésének.) A szocialista ipar regionális körzetek szerinti megoszlása, 1976 Részesedés Azl Ipari . dolgozóra jutó az Ipari az álló- hajtóerő létszámban eszközökben At .fl. l-htor hrmőbrSUtr, firfj J.,mi XrlA O n—iígotdaiégi íí.. c. •< t,. r . b.n Ft e~: •18000 18001 21001 30001- budop*,t 21000 30000 309490 Ft U nUWSODOTTSiC Tüfcni ifrc 1171 300 200 Ax.*W szántóterületre jutó 100 miflrogyofelhosznoloM q hatóanyagban Központi (Budapest és Pest megye) Észak-magyarországi (BorsodAbaúJ-Zemplén, Heves—Nógrád) Észak-alföldi (Hajdű-Bihar, Szabolcs- Szatmár, Szolnok) Dél-alföldi (Bács-Kiskun, Békés, Csongrád) Észak-dunántúli (Fejér, Győr-Sopron, Komárom, Vas, Veszprém) Dél-dunántúli (Baranya, Somogy, Tolna, Zala) A központi regionális körzet veze- tő szerepe az iparban ma már több szempontból is vitatható, példának okáért a technikai felszereltség mutatója mind az észak-dunántúli, mind az észak-magyarországi körzetekben lényegesen kedvezőbb. Az ipar termelőerőinek területi átrendeződése egyébként nemcsak a főváros és a vidék, hanem város és falu összefüggésben is módosította a helyzetet. A magyar ipar jelenleg mintegy 1,7 millió munkást és alkalmazottat fog. lalkoztat, s közülük mintegy 400 000. et a községekbe települt ipar. Különösképpen magas az ipari foglalkoztatottak aránya Komárom és Heves megyében. Népgazdasági szinten 1000 lakosra 161 ipari dolgozó jut, a Komárom megyei községekben 151. Az ipari fejlettség kiegyenlítődése — noha ez koránt sem teljes és maradéktalan — a munkaerőgondokban is kifejeződik. A gyakorta elhangzó megállapítás — Budapesten csökken az ipari dolgozók száma, vidéken még növekszik — pontosításra szorul, mert újabban a vidéki városok jelentős részében — általában a felsőfokú központi szerepkörű városokban — is apad az ipari létszám, ennek ellenkezője csak a közép- és kisvárosokban, nagyközségekben tapasztalható. Űj jelenség az is, hogy az ipari létszám ma már megyénként is differenciálódik, növekedés, stagnálás és csökkenés egyaránt észlelhető. Pest megyében kedvező 34.3 14.3 10,2 11.3 19,6 10.4 32,2 19,0 7.1 8.2 24,8 8,9 kW 3.4 8,6 2.7 2.4 6.8 4,* vonal-politikával is. Ahogy népgazdasági szinten sem lehet az életszínvonalat a termelőerők fejlettségétől, a termelés növekedésétől elszakadva növelni, ez az összefüggés, kapcsolat, területi vetületben is fennáll, ér. vényesül. A gazdasági fejlettség regionális és megyei szintkülönbségeinek csökkenése a jövedelmi viszonyokban is tükröződik, az átlagkeresetek összege a hat gazdasági körzetben és a 19 megyében szűk határok között tér el a népgazdasági átlagtól. A gazdasági fejlettség régiók és megyék közötti kiegyenlítése bő köpenyegű fogalom; a területfejlesztés olyan objektumai is ideértendők, mint a lakás, a kommunális ellátás, a szolgáltatás, az üzlet-, az oktatási és egészségügyi hálózat stb. Aligha tagadható, hogy a termelőerők területi átrendeződése közepette e tekintetben is érvényesült az arányos fejlesztés követelménye. Ebben a vonatkozásban azonban még koránt sem jutottunk addig, mint a termelőerők fejlettségének közelítésében. GARAMVÖLGYI ISTVÁN A termelőerők és teljesítmények a népgazdaság másik alapvető ágazatában, a mezőgazdaságban is gyarapodtak — a mezőgazdaság állóesz- közvagyona például 1960 óta több mint háromszorosára nőtt — ez azonban a mezőgazdaság korábbi területi erőviszonyait nem módosította alapvetően. Ha eltekintünk Budapest mezőgazdaságának, kivételes helyze. tétől, akkor is az állapítható meg, hogy az ágazat fejlettsége — eszközellátottsága, egységnyi termőterületre jutó bruttó jövedelme — Pest, Komárom és Csongrád megyében legkedvezőbb. Ezeket követik az alföldi megyék. A fejlettség másik pólusán Somogy, Zala, Nógrád, Bor- sod-Abaúj-Zemplén helyezkedik eL A gazdaság termelőerőinek racionális fejlesztése és elhelyezése, a különböző régiók, megyék gazdasági fejlettségének közelítése és kiegyenlítése nemcsak a szűikebb értelemben vett ipar- és mezőgazdaság-fejlesztési politikának követelménye és cél. ja. Szorosan összefügg ez az életszín. Az önképzés hivatása N apjainkban már közhelyszámba megy a megállapítás: a tudásanyag jelentős része, amelyet birtoklunk, néhány év alatt elavul. A kor viszont állandóan új, egyben magasabb követelményeket állít elénk — ezeknek megfelelni pedig állandó értékcsökkenéssel küzdő tudásanyaggal aligha lehetséges. Korparancs tehát az úgynevezett permanens továbbképzés igénye és szükségessége, ami elől nem térhetünk ki követelmények nélkül. Vessük mindjárt közbe: nagyon sokan fölismerik napjainkban a képzésben-továbbképzésben rejlő hatalmas energiatartalékokat, és élnek az adott lehetőségekkel. Ám az is tény, hogy a hangsúly — még a tömegkommunikációs fórumokon is — az iskolaszerű oktatásra, tanulásra esik, és nagyon keveset beszélünk az önképzés fontosságáról, egyben azokról, akiket e problémakör érint. Hiszen nyilvánvaló, hogy az önképzés az ismeretszerzésnek olyan foka, amelyre a közép- ■ és felsőfokú szellemi vagy mesterségbeli képzettség grádicsain át lehet eljutni. Lehetőségeivel tehát elsősorban azoknak kell élniük, akiknek megvan a szilárd tu- désalapjuk, akik önállóan, pedagógusi segítség nélkül is el tudnak igazodni a birtokolni kívánt új ismeretek útvesztőiben. S ha közelebbről vizsgáljuk e jelenségkört, már a konkrét tapasztalatszerzés első fázisaiban elgondolkodtató tanulságokra bukkanhatunk. Például arra, hogy a véltnél is nagyobb néha egyes emberekben az önelégültség, a kényelmesség, a rutin tisztelete és kedveltsége, az újtól való húzódozás. Mert vajon nem az önképzés hiányával függ ösz- sze sok vonatkozásban, hogy egyes idősebb pedagógusoknál a Nyugat első generációjánál fejeződik be a magyar költészet? Vagy Móricz munkásságával a hazai prózairodalom? Vajon ha ezek a különben képzett és nagyon tiszteletreméltó emberek annakidején többet törődtek volna önművelésükkel, ha fejlesztették volna magukban az állandó érdeklődés, a folyamatos figyelés ambícióját — akkor is itt tartanának ízlésben, metodikában, tudásban? Aligha: jóval előbbre, tehát jóval közelebb a realitáshoz, a mai igényekhez és követelményekhez. S erűnek ők éppúgy nagy hasznát vennék, mint az iskolai oktatás folyamata. De vehetünk más területről is példát: néha riasztó ellentmondás tapasztalható egyes műszaki szakemberek konkrét szakmai fölkészültsége és az alkalmazott munkaszervezési módszerek között. Előbbi esetleg európai színvonalú, utóbbi pedig egy harminc-negyven év előtti műhely követelményeinek is aligha felelne meg. Aztán: vannak agrárértelmiségiek, akik elzárkóznak az általános műveltség kínálta tanulási-befogadási-formálódási lehetőségek elől. Szakmai munkájukba temetkeznek, hobbijaik, kedvteléseik is messze esnek olykor a kulturálódási igényektől. Szándékosan idéztünk egymás mellé szélsőséges emberi magatartásmodelleket. Azt szerettük volna érzékeltetni, hogy az önképzés nem csupán sürgető igény és követelmény egy igen széles és tevékenysége, a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helye szerint, igen fontos réteg számára, hanem több irányú és szempontú cselekvési lehetőség is az egyén számára. Nem szűkíthető tehát le a szakmai önképzés folyamatára, mert ennél többről van szó: a politikai továbbképzés szükségességéről csakúgy, mint az általános műveltség állandó bővítéséről, megújításáról. Kétségkívül fontos, hogy valaki jól, sőt minél jobban értsen hivatásához. Ám az élet olykor riasztó példákat produkál arra vonatkozóan is, hová vezethet a politikai ismeretek beszűkülése, elavulása — hatására mint bizonytalanodnak el egyébként kiválóan képzett és felkészült emberek, egyszerűen azért, mert elhanyoglják önképzésüket, s képtelenek felmérni döntéseik, intézkedéseik emberi, társadalmi hatásait, összefüggésmechanizmusát. A minthogy sajnálatos olykor azt is tapasztalni, miként lesznek szakbarbárrá hasznos, tevékeny, a szakmájukért élő-haló emberek, pusztán annak következtében, mert érdeklődésük, ismeretszerzésük egyoldalúvá válik, horizontjuk beszűkül, életük elszegényedik a kulturális-művészeti inspirációk hiányában. Ráadásul kapcsolataik is szimplifikálódnak, mert szakmai bezárkózottságuk- ban aligha tudnak olyanokkal szót érteni, akik náluk egyetemesebb érdeklődésűek és fölkészültségűek. Az önképzés nemcsak társadalmi igény — belső tartás, igényesség ügye-dolga is. Az egyénnek olyanná kell formálnia önmagát, hogy állandóan készen álljon új ismeretek befogadására, hogy csak állandó önképzéssel tudja elképzelni mindennapjait. Hiszen itt — formális értelemben — nincs vizsga. Itt nem egy bizottság, hanem önmagunk — és természetesen az élet követelményei — előtt vizsgázunk nap mint nap. Szocialista emberré formálódásunknak ez is egyik — fontos — alkotóeleme. PAPP ZOLTÁN )
