Pest Megyi Hírlap, 1978. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-21 / 118. szám
Bolya Péter: A japáncseresznye Osztojkan Béla: Vonatta ka rítok Harmadik hete dolgoztak. A lány liárom hét után szemébe nézett a fiúnak, tekintetével azt mondta: „Gyűlöllek!” Lecibálta kezéről a bűzlő gumikesztyűt, berohant fegy fülkébe és sírni kezdett. A fiú meg kiállt a peronra. — Dolgozott már valahol? — kérdezte Emíliától a csoportvezető. Emília mosolygott, csipesszel feltűzte a haját. — Nem baj — mondta neki a csoportvezető —, belejön hamar. Nyaranta nem ön az egyetlen főiskolás nálunk. Péter különben is ismeri a terepet, segít majd magának. Igen. Péter jól ismerte a „terepet”. Kerek huszonnégy hónapja irányították a vállalathoz. Arca beesett volt és sápadt. Haját kisfiúsra nyírták; úgy nézett ki, mint valami hosszúnyakú strucc. Csak ő és a csoport- vezető tudta: a börtönből szabadultak viselnek ilyen lehetetlenül rövid frizurát. Egy év múlva ő volt a vállalatnál a legjobb kocsitakarító. Év végén jutalmat kapott; az órabérét pedig 12_ről 15-re emelték. Többet keresett, mint a főnöke. Amikor letelt az év, felmondott. Kérték, maradjon: brigádot akartak neki adni, de nem vállalta. Vidékre utazott. Szeptember táján már ott ólálkodott az egyetem körül. A történelem, a közgazdaságtan, és a politika érdekelte. Felvételizni nem mert: a rovott múltú ember bűntudatával lépte át az egyetem kapuját. Engedélyt sem kért; orv haliga tóként ült végig minden elérhető előadást. Emíliával december közepén, egy óraközi szünetben ismerkedett ősz. sze. Előtte napokig érezte magán a lány tekintetét: már-már zavarták ezek az átható, megsemmisítő pillantások. Attól félt, hogy Emília mindent tud róla, talán be is árulja. — Éhes vagyak! — állt elé Emília a szünetben. — Légy szíves, szerezz nekem valami ennivalót. Nagyon éhes vagyok. Kikerekedett szemekkel állt a fiú előtt. Gyanú helyett inkább csodálat és rajongás volt a tekintetében, s ezzel pillanatok alatt eloszlatott Péterben minden aggodalmat. Oda- nyújtotta a kezét, később lementek a büfébe. Tejet, kenyeret, felvágottat és disznósajtot vettek. Egy üres tanteremben Emília rámutatott a disznósajtra: — Mi ez? Amikor Péter megmondta, Emília így felelt: — Nagyon szeretem. Én mindent szeretek, amit még nem ettem. Mint aki napok óta falatot sem evett, habzsolni kezdte az ismeretlen, kocsonyás eledelt. Legvégül tejet ivott. Nem köszönte meg. Órájára nézett és csak félszavakkal közölte Péterrel, hogy a szökőkútnál várják. Vállára kapta a kabátját, aztán elillant. Este a könyvtárnál odament Péterhez. Zavartan megállt a fiú előtt és megfogta a kezét. — Miért koszosak a körmeid? — kérdezte. — Miért olyan ápolatlan? — Tényleg! — állapította meg a fiú is. — Észre sem vettem. — Tudod mit — kezdte Emília újra —, szeretném levágni és kitisztítani. A táskámban van olló és ami kell. — Nem lehet — felelte Péter. — Fél óra múlva elutazom. Csak a jövő héten jövök vissza. Ha akkor is lesz hozzá kedved, levághatod. Emília mosolygott, mozdulatlanul nézett a fiú után. Tavaly még alig érezte a fájdalmakat, csak néha a kávétól és az alkoholtól. Egy évvel később már minden ok nélkül görcsölt a gyomra, végül elkezdett hányni. Tudta, hogy gyomorfekélyes, sejtette legalábbis, de orvoshoz nem ment. Leereszkedett a vonat lépcsőjére, Erősen 6Ütötf a nap. A folyosóról idehallotta Emília tocsogó lépéseit: egyedül mosta a fülkék ablakait. Hazafelé bocsánatot kért Pétertől. Be- lékarolt és hallgatásba merülve bandukoltak hazáig. Lefekvés előtt kiszámolták, mennyit kerestek aznap — mellé az üvegpénzt is. — Elégedettek voltak. Egy héttel később Péter visszaérkezett az egyetemre. Emília sárgarépát és narancsot tett az asztalra. Azt mondta a fiúnak, hogy most küldte csomagban az anyukáia. Mindkettő nagyon finom és „létfontosságú vitaminokat tartalmaznak”. Ezután előszedte a körömollókat, levagdosta Péter körmeit, utána sokáig beszélgettek. Három héttel később Péter albérletébe költöztek. Emília ekkor tizenkilenc, Péter huszonöt éves volt. — Anyukám és apukám gyűlölnek! — mondta Emília Péternek a tanév befejezése után. — Azt írták, válaszszák: vagy veled maradok, és akkor megvonnak mindenféle támogatást, vagy hazamegyek. Péter nem felelt erre. Emília éjjel, az ágyban kijelentette: nem megy haza. Nyáron dolgozni fognak, amit összekeresnek, sokáig elég lesz albérletre. Étkezni pedig a menzára járnak majd. — Dolgozni fogok végig — mondta erre Péter. — Sokat fogok keresni! Annyit, mint egy professzor! A legszükségesebb holmijukat magukkal hozták és Pesten, Péter régi munkahelyén két hónapra munkába álltak. — Nem csinálom tovább! — jelentette ki a negyedik héten Emília. Belevágta a felmosórongyot a kagylóba. Gyűlölködő pillantást vetett Péterre, aztán futólépésben végigszaladt a szerelvényen. Az utolsó kocsiban a fiú utolérte. Pofozni kezdte. Emília sírt, a szája vérzett. Péter tántorogva leszállt a vonatról. Másnap reggel egyedül ébredt.' Az ágyon Emília helye üres volt. Fél tízkor begördült a vonat. Partvissal, vödörrel, gumikesztyűvel felszerelve egyedül szállt fel az utasok nélkül maradt szerelvényre. Emília parányi gumikesztyűjéről lemosta a tegnapi szennyet, végül elrakta a szatyorba, ahol aznapra már csak egy személyre szóit az ennivaló. S zeretem a nőket — hajtogatta magában Kerekes, miközben falusi házában üldögélt és várta a jó időt. A fent hajtogatott mondat autoszuggesztió volt, hiszen K. nem szerette a nőket; egyrészt félt tőlük (okkal, hiszen mindig is hülyét csináltak belőle), másrészt a nők sem szerették Kerekest, s ez ellen egyetlen védekezés volt: ha Kerekes sem szereti a nőket (legalábbis úgy tesz, mintha nem szeretné őket). Viszont, a falusi magány állapotában Kerekes rájött, hogy nem lehet nők nélkül élni, tehát nőcsábásszá kell változnia — aminek legegyszerűbb módja, ha szeretni fogja a nőkét, és ezt közli is velük. Szeretem a nőket — mondogatta tehát, miközben fel-alá járkált a házban, egyszerre unta és élvezte a csendes magányt, az öreg bútorokat, a feszületet a falon (nagyanyai örökség!), és a nagyon távoli, szelíd hangokat, ámelyek a spalettás ablakon szűrődtek be. (A falu nyugalma kettős hatással volt Kerekesre: az első napokban megnyugtatta, elringatta, s aztán „felspannölta” tettrekész ördöggé varázsolta aki bátran fog szembeszállni a város gennyes angyalaival majd belerokkan a harcba, s lekonyult szarvakkal, lógó farokkal, puha patákkal ismét falura menekül.) Szeretem a nőket — mormolta Kerekes, majd kiült a tornácra, a pókhálók alá. Igen, a ház öreg volt és elhanyagolt, hullott a vakolat, lyukas volt a tető, s a padlás limlomjai egyre közelebb kerültek a földhöz. A kertben metszetlen rózsatövek, odébb cseresznyefák, közöttük egy hosszúra nyúlt, dús rózsaszín virágú: a japáncseresznye. A nap sütött, tavasz volt, a fák és a levegő tanúsága szerint. Kerekes, a leendő Casanova, számbavette azokat a nőket akiket szeretni fog. Lesz közöttük egyetemi professzornő és kurva a belvárosból, ötvenéves háziasz- szony és tizenhat éves kamaszlány, lottyadt kékharisnya és feszes sportolónő, tiszta orvosnő és züllött ápolónők, alacsony Sárik és hosszú Annamáriák, szőke szirének és fekete boszorkányok, egyszóval mindenki, mindenki. Hiszen már az ősök is azt mondogatták, hogy csak a nőkért érdemes élni. Szeretem a nőket — mondta Kerekes, és elhatározta, hogy a női nem leigázását Erzsébettel fogja kezdeni, először őt kell visszahódítani. (Erzsi ugyanis úgy döntött, hogy férjhez megy, máshoz, természetesen, hiszen Kerekes minden egyébre alkalmas, csak férjnek nem, mivel csóró, ideges, eléggé iszákos, ugyanakkor író, ami már eleve elviselhetetlenséget jelent.) És Erzsébet „ejtette” Kerekest, újra megszerezte régebbi barátját, doktor Hász Zsoltot (akit éppen Kerekes miatt hagyott el, anno régen). Kerekes szomorúan vette tudomásul a változást és elhatározta, hogy falura költözik, remetének és nőgyűlölőnek — de néhány nap múlva rájött, hogy sose szerette Erzsébetet, sőt talán egyetlen nőt sem szeretett eddigi életében, s ez az oka annak, hogy a nők sem szeretik őt (lásd Erzsébet). Szeretem a nőket — mondogatta tehát, és lassan már hitte is, hogy ez igaz. Felállt, a japáncseresznye felé indult. Ügy képzelte, hogy ágat tör a fáról, s ezt a rózsaszín tavaszi csodát felviszi Pestre, Erzsébetnek, a szerelem jegyéül. Erzsébet — mi sem természetesebb — azonnal odahagyja doktor Hász Zsoltot, és dalolva indul, Kerekessel az anyakönyvvezető elé... De Kerekes könnyed búcsút vesz, hiszen csak ezt akarta, s máris mennie kell a többi nő után, akiket, mint tudjuk, szeret. Erzsin - * sír könyörög, de Kerekes-Casa nova: hajthatatlan. Szeretem... a ... — nyögte miközben megpróbálta elérni a japán- cseresznye legalsó ágát. Nem sikerült. A házba ment, széket hozott a fa alá, felállt rá, letörte a kiszemelt ágat Szeretem a nőket! — süvöltötte, leugrott a székről, „jaj”, ordított fel, a fűre zuhant... Kerekes kőre ugrott, , kificamította a bokáját A házba mászott előkotorta nagyapja mankóját. Á körorvosnő háza felé indult. A verejték a szemébe csörgött, iszonyatos fájdalom harapta a bokáját, bal kezében a mankó, a jobban a japáncseresznye ága... Szeretem — suttogta, amikor az orvosnő ajtót nyitott, aztán végigzuhant a rendelő padlóján. Borbély Tibor versei: KÍSÉRTETEIM r ii' Urge Egyszer volt „Ásóra monoriak, jön a veszett ürge!” Szították falum harcikedvét, álnokul, Vecsés, Üllő fiai, — tréfájukon derülve. Egyikünk érte, öklével néha odadörgölt, de minden este, a nincstelenek asztalán — Vecsésen, Üllőn, Monoron — ott gőzölgőit a zsíros ürgepörkölt. Divat Medve Életmű helyett felépített, egy mű életet. Benne lakik, mint barlangjában a medve. Gyűlöli mind, aki helyette tett. Ál álmának nincs soha vége. Tél a nyara. Néha, ha ébred, s a napra kimozdul: tépő fogsora villog, sebe nincs, de hörögve mordul a fényben, a fénylő, emberi tettre. Vérbcborult szemmel néz a világra. Ettől, a dögtől, retteg a gyáva?! Rajtam a múlt. Szabása „menő”, csak színe avult. Tömegigény most: a zömnek, keki kéne! Hordom hát dacosan a régi kéket, nézve a büszke, nyüzsgő kekikéket, — de nehéz! Hiába tudom: dühöngenek ők még az áruló árnyalaton, amikor futva viszik a kekit, hogy fesse vissza kékre a mester, s igazán jól, nem sikerülhet. Nyugalom, ifjúság! Jön a kéknek az ünnep! Elnézést, Attila Gyújtsd a tőkét és siránkozz, sziszegj minden vélt szilánkhoz, mielőtt a fejsze éle gyökeredhez odaérne, — s lám a fejsze, mosolyog. Erdöirtás Kidöntik a fát. Évgyűrűit látod a tüskön. Számolhatod, hány évet élt, — de Siess! Gyökér kezekből kitépik a görcsösen szorított anyaföldet, — mert a kiirtott erdő képe, zavar. Nyugtat, a zöld és sima vidék! Kondor Lajos rézkarca i k
