Pest Megyi Hírlap, 1978. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-21 / 118. szám
IM----I a G a z I n ;;Mccm ;/.v.v.v.v/Av.%v.;.x.x.x.;.;.;.;.;.;.;.;*vv;|.v.^^ §3. 1978. MÁJUS 21., VASÁRNAP Érvek, tényekkel társítva Jó célokért mindig csatasorba állnak Papíron nem túl bonyolult az ösz- szekötő vonalak meghúzása, hiszen vannak a feladatok, s a feladatok végrehajtásához rendelkezésre álló források, elsőként áz emberek. Néhány vonal, s máris találkozott az ember meg a feladat, a — papíron. A valóságban azonban keservesebb, bonyolultabb mindez, főként akkor, ha a feladatok is, az emberek is sokfélék. Márpedig azok, a munka jellegénél fogva, hiszen a Pest megyei Állami Építőipari Vállalatnak üzemcsarnokokat, lakóházakat éppúgy tető alá kell hoznia, mint oktatási intézményeket. Idén a cég kollektívájának egyebek mellett 1063 célcsoportos lakást, a kistarcsai kórházat, s a Magyar Gördülőcsapágy Művek • diósdi gyárának rekonstrukcióját kell befejeznie, s úgy, hogy a növekvő feladatokhoz a tavalyinál kisebb létszám társul. Nem általában Ennek az ellentmondásnak a feloldásában, vagy legalábbis enyhítésében, lényeges szerepe van a gazdaságpolitikai, a termelési agitációnak, csakhogy ez a fogalom kissé szürkén hangzik, óhatatlanul gyűlések, számadatokkal zsúfolt jelentések idéződnek elénk. A vállalat kommunistái — bár a munka természeténél fogva nincsenek könnyű helyzetben, olykor egy-egy alapszervezet tagjai a szélrózsa minden irányában dolgoznak — a gazdaságpolitikai agitáció fogalmát megújították, s újítják folyamatosan, mert fölismerték: az az ember, aki érti a célokat, sokkal jobban dolgozik, mint az, aki pusztán utasításokat hajt végre. Mondhatnék, ez a fölismerés any- nyira kézenfekvő igazság, hogy közhely, ám óvakodjunk a konyhai bölcsességektől. Általában beszélni ugyanis egészen más dolog, mint konkrétan, egy-egy munkahely adottságaihoz kötve, s a PÁÉV kommunistái ez utóbbit tartották, tartják célravezetőnek. Ez nem ment könnyen. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1976. januárjában hozóit határozatot a gazdaságpolitikai agitáció fejlesztéséről, s erre alapozódott a megyei pártvégrehajtóbizottság állásfoglalása 1976. februárjában. A két iránymutató határozatot a vállalat párt-végrehajtóbizottsága, majd pártbizottsága megtárgyalta, kialakította a teendőket, de a feldolgozásnak ez a módja a pártalapszer- vezeteknél már korántsem volt automatikus. Némely kommunista közösségben nem értették eléggé, miért kell ezzel a teendővel „külön” foglalkozni, hiszen taggyűléseiken a témák hatvan-hatvanöt százaléka — s hasonló az arány a pártbizottsági üléseken is —, gazdasági természetű. Nem értették, vagy nem pontosan értették, hogy a termelési feladatok megvitatása és végleges megfogulrhazása, valamint elfogadtatása a végrehajtók százaival, két különböző dolog. Egyetérteni a feladatokban és egységesen cselekedni a végrehajtásban — ez ■Ugyan logikailag természetes sorrend, de a gyakorlatban elérni nehéz. Nehéz, ám nem lehetetlen. Nehéz azért, mert egy-egy építésvezetőségnek a maga köre sűríti a fontos feladatokat, így érthető az ellenállás, ha erőket vesznek el tőlük, csoportosítanak át, mivel a vállalati érdek azt kívánja. Ilyen és hasonló intézkedéseknél nem hiányozhat a magyarázat a válasz a miértre, azaz nem hiányozhat az összefüggéseket megértető agitáció. Lehet ezt úgy csinálni, hogy a forma tetszetős, s mögötte a tartalom másodlagossá silányul, s úgy is, hogy az érvek tényekkel társuljanak, azaz meggyőzőek legyenek. A tapasztalatok szerint a PÁÉV kommunistái ez utóbbi utat tartják az egyedül járhatónak. Ki lát világosabban? Mi a kapaszkodó? Sokféle de döntő a vállalat pártbizottságának cselekvési programja, ami — a cég szerepkörét tükrözve — sajátságos módon formálódik. Megvárják a megyei, a járási cselekvési program elkészültét, s csak azután alakítják ki a vállalatit, majd annak ismeretében a pártalapszervezetek a magukét. Ez ugyan némi időbeli eltolódással jár, ám kétségtelen, így megalapozott, világos, egyértelmű a feladatok rendje. Idén például e rendben a kistarcsai kórház, a lakásépítés, a diósdi rekonstrukció, a dunakeszi iskola áll a sor élén, s ezt nem ők, hanem megyei, járási párttestületek döntötték el. Marad akkor számukra a tudomásul vétel? Látszatra igen, hiszen csak bólinta- • niuk kell a mások kimondta feladatokra, ám jogos a kérdés: ők jobban láthatnák, a megye egészén belül mi az égetőbb? Aligha. Ezért semmiként nem csökkenti az önállóságot az ilyesfajta igazodás, sőt, jó kereteket ad ahhoz, hogy az önállóság a feladatok végrehajtása, hogyanjának kimunkálásában maradéktalanul érvényesüljön. Ahogy már tavaly is s idén szintén, egyre kedvezőbb eredményekkel. Kiderült ugyanis, a pártalapszervezetek, ha nem rágják szájukba a teendőket, nagyon is önállóan és felelősen határozzák meg, náluk mi a legfontosabb, s a hogyan melyik változata a leginkább célravezető. Teret kaptak és kapnak tehát ahhoz, hogy sajátosságaikat érvényesítsék, hiszen egészen más jellegűek a teendők, az agitációs érvek egy olyan „tiszta” munkahelyen — így nevezik a vállalatoknál azokat az építkezéseket, ahol csak a PÁÉV van jelen —, mint a szentendrei óvoda, s egészen mások a kistarcsai kórháznál, ahol a cégen kívüli szervezetek tucatjaival kell koordinálni a pártalapszervezeteknek, s nem kevésbé a gazdasági vezetésnek. Ezért azután hatásos módszernek bizonyult, hogy a cselekvési programokat taggyűlés előtt a pártcsoportok megbeszélték, s rengeteg hasznos észrevételt tettek. Ennek köszönhetően bár tartalmaznak azonos jegyeket a cselekvési programok — mindenütt helyet kap bennük például a munkaverseny célja, a társadalmi munka lehetősége —, mégsem készültek egy kaptafára. Valóban programok, helyhéz kötöttek, s ezért azokhoz szólnak mozgósító erővel, akiken áll vafey bukik a végrehajtás sikere. Erre a mozgósító erőre csak egyetlen példát: kicsinyke pont volt a cselekvési programban, hogy a diósdi rekonstrukciónál bizonyos szerkezetlakatosi munkáknál társadalmi segítségre van szükség, mert máskülönben veszélybe kerül a kivitelezés folyamatossága. A cél világos volt, s mert a meggyőzés hatásosnak bizonyult, a KISZ-esek úgy Vágták ki a rezet Itteni társadalmi munkájukkal, hogy csupán munkabérként 160 ezer forint került a közös pénztárba, s lesz belőle kollektív program fedeze- ' te, ugyanakkor a termelési feladat is egyenesbe jutott. Időben lépni azok hangot, akár brigádvezetői megbeszélésen. Pontosan abban van a PÁÉV kommunistáinak munkamódszerbeli erénye, hogy minden lehetőséget, minden formát fölhasználnak, nem röstellik az aprómunkát sem, azt például, hogy kigyűjtessék a jegyzőkönyvekből, jelentésekből azokat a kérdéseket, amelyekre valaki valahol választ vár, s adassanak is arra, áz illetékes gazdsági vezetővel. S két- oldalúság, a mindenkitől egyformán követelés jó jelzője az is, hogy megtörtént, a szűkén értelmezett dolgát kellően ellátó üzemvezetőt fölmentették tisztségéből, mert nem volt hajlandó belátni a politikai munka szerepét, fontosságát vezetői tevékenységében. A visszhang, amit az eset keltett, külön cikket érdemelne, olyany- nyira erős volt a helyeslés, mintegy kifejezve, az emberek igenis igényt tartanak arra, hogy ne csak pénzük legyen, hanem értsék a miérteket. Nyíltan, kritikusan Szó sincs arról, az érvek, tényekkel társítva, gyorsan és könnyen hatnak. Az azonban tapasztalati igazság, hogy nyíltabb, őszintébb, kritikusabb a légkör ma a vállalatnál, mint volt két-három esztendeje, s ez, alapvetően a jól értelmezett és végrehajtott agitációs munka következménye. Mert az agitációs munka a szóbeli meggyőzést éppúgy magába foglalja itt, mint a pártnapokat; az évente minden alapszervezetnél megrendezett fórum-taggyűléseket, ahol a vállalat vezetői felelnek a kérdésekre — a nem egyszer villámfeszültségű kérdésekre! —, s azokat az ajánlásokat, melyeket a munkaverseny-vállalások- hoz dolgoznak ki, adnak kézbe, így szemléltetve a vállalati munka kritikus pontjait. A legfőbb tanulság pedig az, túl a légkör változásán, hogy az emberek — a vállalat pártbizottsága titkárának szavait kölcsönvéve — o jó célokért mindig csatasorba állnak. Csupán annyi kell hozzá, hogy megértsék, miért jók a célok, s hogyan juthatnak el azokhoz. MÉSZÁROS OTTÓ Kertészlány Nagy Előd ceruzarajza Engedjünk utat a malíciának, s kérdezzük meg: ezek szerint akkor kerül előtérbe az agitáció, ha valami zavar támad a szervezetben, a szervezettségben? Ne tagadjuk, előfordul ilyen eset is. Hiszen a dolgok egyik része az, hogy a zavarért felelős megkapja, amit megérdemel, a másik része viszont a vállalati becsület, presztízs óvása; ha ígérték, akkor teljesítsék, s ha már másként nem megy, akkor a meggyőzött emberek segítségével. Az agitációnak, a termelési feladatok megértetésének ez egyik, de aligha a legfontosabb szerepe. A főszerep a vállalat előtt álló céloknak jut, de nem úgy, hogy ezeket a célokat unásig ismételgetik, hanem a célokhoz rögtön hozzákötik — közös kimunkálás után — az elérés hogyanját, azt sem hallgatva el, miféle nehézségek támadhatnak, mekkora buktatók lehetnek. Idei tervük, a minisztérium jóváhagyásával egyetemben, időben rendelkezésükre állt. Ez fontos mozzanat, mert nemcsak arra volt erejük, hogy a pártoktatás valamennyi formájában megtárgyalják külön témaként, hanem arra is, hogy körültekintően megfontolhassák a tervhez kapcsolódó politikai módszereket és eszközöket. Amibe a műszaki konferencia éppúgy beleértendő — mivel ott vannak azon a pártalapszervezeti titkárok, a műhelybizottságok vezetői, a KISZ-alapszervezetek titkárai is —, mint a vállalat havonta megjelenő, 1600 példányban kiadott —, s 1300 előfizetővel rendelkező! — lapja. A jó célok sokoldalú szolgálata, ez a vezérgondolata a termelési agitációnak. s a hangsúly a sokoldalúságra jut. Féloldalas lenne persze az igyekezet, ha abban merülne ki, hogy tudassa, mik a teendők. A gazdaságpolitikai, termelési agitációnak nem kisebb kötelezettsége, hogy összegyűjtse a véleményeket, észrevételeket, akár termelési tanácskozáson kapjanak Vélemények és vallomások A magyar valóság fejlódésrajza - interjúkban K ilenc interjút tartalmaz Lázár István Vélemények és vallomások című, a Gondolat Kiadó ünnepi könyvheti kiadványa. Hasonló kiadványok évente többször napvilágot látnak és mégis: Lázár könyve nem egy a sok közül. A szerző — partnereivel együtt — úgy láttatja az 1970-es évek magyar valóságának a fejlődésrajzát, hogy közben észre sem vesszük: mi, olvasók is részesei vagyunk ezeknek a kétszemélyesnek induló, de nagyságrendjüket tekintve országos érdekűvé váló beszélgetéseknek. A szerző ugyanis nem „öltözteti” fel kérdéseit: az emberek hétköznapi gondolkodásának józanságával szegődik egy- egy téma nyomába. Legyen az az államháztartás pénzügyi helyzete, a környezet- és természetvédelem fontossága, a kulturális minisztérium feladatköre vagy tíz és fél millió honfitársunk egészsége. Felvetései mindig kendőzetlenek (akárcsak a válaszok): a realitásból és a lehetőségek megfontolásából indulnak ki. S ha közben egyik-másik élesebben vagy érdesebben hangzik el, ott is érezhetjük, hogy témáiban nem holmi apró-cseprő ügyekről van szó, hanem mindannyiunkat érintő kérdésekről, az ország jelenéről és holnapjáról. Teszi mindezt Lázár István azért, mert — mint az interjúk összegezésében írja — „nemegyszer észrevettem, hogy viszonylag széles látókörű, sokat és sokfélét olvasó emberek is tájékozatlanul kérdezgetik egymást olyan témákról, melyekről hallhattak, olvashattak az előző napokban, a vonatkozó közlések azonban olyan mellékesen, súlytalanul sodródtak az információáradatban, hogy alig valaki figyelt fel rájuk”. Talán utólagos magyarázatra bírja rá államunk felelős tisztségviselőit? A kérdések felvetőjének egészen más célja volt és van ezekkel az eredetileg a Valóság című folyóiratban megjelent interjúkkal. Mindenekelőtt érvelni akar, eredményeket és gondokat láttatni, mert „akadnak, akik dramatizálják, mások higgadtabban nézik fejlődésükben az anyagi és az erkölcsi-szellemi gazdagodás között mutatkozó eltéréseket, ellentmondásokat. Ám könnyű egyetérteni annyiban, hogy a most következő években, évtizedekben sokkal többet kell, kellene majd foglalkozni a korszerű, a szocialista életvitel kialakításával és elterjesztésével. A munkahelyi és a közéleti demokratizmus, az iskolarendszer és a köz- művelődés továbbfejlesztésében is a fő találkozási pontok ekörül alakulnak majd ki”. A Vélemények és vallomások című kötet valóságunk feltérképezése. Az első interjúban Fülöp József akadémikus, a Központi Földtani Hivatal elnöke számol be nyersanyagkutatásunk, bányászatunk történetéről, s közben olyan aktuális kérdéseket feszeget, hogy érdemes-e agyagból bauxitot előállítani, mi az értékük az olyan kisebb mennyiségben igényelt, mégis fontos anyagoknak, mint a korszerű falburkoló lapok, a falazóblokkokhoz használt vulkáni tufák vagy a „pattogatott ásvány”, a perlit. De terítékre került ércbányászatunk helyzete és a „láthatatlan export” is: a külföldön tevékenykedő magyar geológusok munkája. Gazdasági életünkkel kapcsolatban hasonlóan nem mellékes témákról esik szó a Romány Pállal és Szabó Istvánnal folytatott beszélgetésben is. Mezőgazdasági miniszterünk és a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának az elnöke a világpiaci változások esetleges kihatásairól, mezőgazdaságunk fejlődéséről és tartalékairól, valamint az ország regionális fejlesztéséről mondja el gondolatait. Veress Péter a fogyasztói árszínvonallal kapcsolatban fejti ki nézeteit, különös tekintettel a világpiaci helyzetre. Faluvégi Lajos hazánk pénzügyi helyzetéről mondja el véleményét, Schultheisz Emil az egészségügy problémáit feszegeti. A Kulturális Minisztérium munkáját Pozsgay Imre mutatja be, a természet- és környezetvédelem feladatairól Rakon- czay Antal számol be. Huszár István a Statisztikai Hivatal felelősségteljes tervezőmunkájáról rajzol gondolatgazdag képet. A kilenc interjúhoz kapcsolódó tizedik írás nemcsak a kötet szerzőjét, hanem az olvasót is továbbgondolkodásra serkenti. Célja nem más, mint hogy a vártnál jobban felkeltse érdeklődésünket a „nagy • egész”: a népgazdaság dolgainak alakulása iránt. És Lázár István a „dolgok alakulásában” nemcsak egy-egy terület mé- lyenszántó kérdéseit kutatja, hanem emögött mindig az embert helyezi fókuszába. Azt az embert, aki abban a mezőgazdaságban, iparban dolgozik, abban a kulturális térben művelődik, szórakozik, ahonnan ez a kötet meríti valóságtartalmú mondanivalóját. Probíémaérzékeltetései is ezért közhasz- núak, hiszen a megoldás jelzését szolgálják. Lázár István szaváit idézve: ezek a beszélgetések folyamatról szólnak, nem állapotról — életünk alakulásáról e század utolsó negyedének kezdete táján. MOLNÁR ZSOLT 4
