Pest Megyi Hírlap, 1978. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-13 / 111. szám
inr.cvr.r 4 rm 1978 MÁJUS 13., SZOMBAT Tartalmasait élcelődök POLITIKAI-IRODALMI SZÍNPAD ÉRDEN Tovább írt történet A NAGYMAROSI HELYTÖRTÉNÉSZEK MUNKÁJA Este hat óra. A budai járási művelődési központ nagyterméből dinamikus, ritmusos zene szűrődik ki. A színpadon fiúk, lányok táncolnak, a zongoránál Ambrus Sándor ül. A dalok hangneme egy kicsit Brecht protest-songjadra, kicsit a modern amerikai musicalokra emlékeztet. Amatőr musical A próba után Ambrus Sándorral beszélünk. — Óriási lehetőségek vannak a musical műfajában — kezdi. — Szerintem a szó igazi értelmében politikai műfaj. Egy olyan profilt szeretnénk kidolgozni, amelyben a község, a járás, a megye, az ország apró visz- szásságait lepleznénk le. Emberek és évek — avagy közhelyek az egész estét betöltő, majdnem kétórás zenés színpadi játékunk címe, ebből is kitűnik, hogy a közhelyszerűen mindennapi, kicsinynek tűnő problémákról szólunk őszintén. Emblémánk egy piros fej, benne fehér kérdőjel, gitár, zongora. Nehéz helyzetben vagyunk, a fesztiválokon egyedül mi képviseljük ezt a műfajt, ezért vagy kategórián kívül indulunk, vagy kimaradunk. A KPVDSZ-en belül most alakul néhány hasonló együttes, nagyon várjuk fellépésüket, szurkolunk nekik, hiszen végre megalakulhat a műfajunk. Komoly vagy nem? Műsoraik anyaga heterogén. Majakovszkij-versek (Teli torokból, Emberek és évek) saját számok, songok szerepelnek benne. Verseik, dalaik szövegét Demján János írja, általában Ambrus Sándor zené- sfti meg, de szinte minden kompozíciójuk közös munka, mindenki ötleteit, elképzeléseit szívesen meghallgatják. Először természetesen hagyományos irodalmi majd amatőr színpadi formákkal kísérleteztek. Másfél éve alakult ki ez a műfaj. Mint minden amatőr együttesben, óriási a fluktuáció, egyesek lemorzsolódnak, majd újabb tagok jelentkeznek. Van aki, komolyan veszi, van aki nem. A művelődési központ vezetője. Urban László támogatja őket. Nagy pozitívum, hogy egy ilyen kísérletező, állandóan alakuló, módosuló együttes szereplésének helyt adnak. — A háromfelvonásos nagy musicalünk hat negyvenperces kiselőadásra bontható. — magyaráz tovább Ambrus Sándor. — Azonkívül vannak kisebb verses-zenés, bábos összeállításaink gyerekek számára. Tavaly több mint 52 helyen vendégszerepeltünk. Tatán, Budapesten, Miskolcon, Pasztán, a Velencei-tó üdülőiben, a budai járásban. Pest megye számtalan városában, községében megismerték számainkat. Filmfelvételt készítettek rólunk a Balázs Béla Stúdió művészei és a Magvar Néphadsereg Filmstúdiója. A közönséggel jó viszonyban vagyunk, hullámhegyek, hullámvölgyek fémjelzik útjainkat, Tagjaink között a leltárellenőrtől a lakatosig, esztergályosig mindenki megtalálható, sokan egészen messziről járnak a próbákra. Hechel István Seregélyes-Szőlőhegyről, Pálinkás Erzsébet Pázmándról, Mátai László és Mátai Edit Agárdról, Tölgyesi István, Juhász József, Kohlmann Tibor Székesfehérvárról, Kocha Mária, Pesszárt Mária Budapestről ingázik. Az érdieket Kesztyűs Albin, Demján János és én képviselem. Most többen elmentek tőlünk, aktuális tehát a létszámbővítés. Tipikusan amatőr problémák ezek, nekünk is megvannak a gomdjaink-bajaink. Hobbi — de színvonalon — Április 4-én Majakovszkij montázst mutattunk be az érdi művelődési házban. Zongorán, orgonán, gitáron, bendzsón, mandolinon, szájharmonikán kísértük megzenésített kedvenc verseinket. S belekezdtünk egy új teljes estét betöltő előadás megkomponálásába. A Fekete bárány című darabunkban azt a folyamatot szeretnénk bemutatni, hogyan válhat egy alapvetően közösségi ember a többiek meg nem értése miatt, begomboikoz Jtt, bezárkózott emberré. Összeállítunk egy előadóestet Demján Jánossal. írunk egy igazi gyermekmusicalt a Pinokkió című közkedvelt Carlo Collodi regényből. Azonkívül minél több helyre szeretnénk eljutni. Amatőrök akarunk maradni, őszintén alkotó módon, némileg hobbiból, de színvonalasan. Az amatőr mozgalomnak szerintem soha nem volt még olyan nagy jelentősége, mint ma. Két és félszeres Túljelentkezés az egyetemekre és főiskolákra A felvehető több mint két és félszerese — 35 700 fiatal — jelentkezett az idén az egyetemek és főiskolák nappali tagozatára. Az arány nagyjából megegyezik a tavalyival. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészettudományi karára például tavaly a felvehetők négy és félszerese, az idén viszont már öt és félszerese pályázott. A Szegedi József Attila Tudományegyetem bölcsészettudományi karára tavaly a felvehetők alig két. szerese jelentkezett, az idén a négyszeresnél is nagyobb volt a túljelentkezés. Évről évre vonzóbbak az érettségizők körében a tanárképző főiskolák, amelyekre most több mint két és félszeres a túljelentkezés. Kiemelkedik a Szombathelyi Tanárképző Főiskola, ahová a felvehetők háromszorosa nyújtotta be pályázatát. Némiképpen csökkent a tanítóképző főiskolákra jelentkezők száma; kivétel a nagy hagyományú sárospataki főiskola. Itt az idén is majdnem háromszoros a túljelentkezés. A szokásosnál valamennyivel kevesebben pályáztak az orvostudományi egyetemekre, az egyetemi számítóközpont összesítése azonban arról tanúskodik, hogy az egyes karok között itt is nagy az eltérés. A Semmelweis Orvostudományi Egyetem általános orvosi karára például még mindig három és félszeres a túljelentkezés, a gyógyszerész és a fogorvos karra jelentkezett fiatalok esélyei viszont jobbak. A korábbinál mérsékeltebb az érdeklődés a műszaki pályák iránt, bár az egyes intézmények és károk között jelentősek az eltérések. A műszaki felsőoktatásban már évek óta bevált átirányítási rendszer lehetőséget nyújt arra, hogy sikeres felvételi esetén minél több, a műszaki pálya iránt érdeklődő fiatal tanulhasson tovább. A felvételi vizsgákat június 24. és július 15. között tartják, kivéve a matematika, a fizika és a biológia írásbeli vizsgákat. Ezekből a tárgyakból az írásbeli’ érettségi megfelel az írásbeli felvételinek is. A dolgozat, tok megírásának időpontja május 22—23. Perben vagyok Békés Istvánnal. Eddig jó vezetőmnek bizonyult. Pest megyei barangolások című könyvét föl-fölütve ismerősként léphettem át a községek, városok küszöbét. Elolvasva egy-egy fejezetét — a megye városainak, községeinek leírását — tudtam, hogy mit akarok kérdezni, s ha kérdezek, mire várok feleletet. De most, Nagymarosnak tartva, fölöslegesen pörgetem a lapokat; van ugyan némi eredet-történet, leírás az üdülőtelepről, tudósítás a művésztelepről; de ami után én kutatok — a helytörténeti munka nyomait keresem a megyében — arra bizony hiába is várom a könyvből a választ. Az írónak higgyek-e már most vagy Kri- sár Miklósnak, a népfrontbizottság munkatársának, aki azt mondja: Mondok én húsz megírásra érdemes helytörténeti bizottságot is! — Egyet mondjon. — Menjen ki Nagymarosra és keresse meg Róna Bélát .. Katonák — utánam! Sok jót hallottam már a nagymarosi népfront-titkárról. Bár sok Róna Bélánk lenne — mondta róla Krisár Miklós. Egy forgatókönyvből — negyven perces filmet készített a megye népfront-munkájáról a Magyar Televízió, abban jutott tíz perc Nagymarosnak is — formálódott bennem tovább a nyugdíjas tanító alakja. Két mondását jegyeztem meg. Az egyik így szólt: Volt idő, amikor én voltam a népfront Nagymaroson... A másik így: Én sohasem azt mondom, hogy katonák előre, hanem azt, hogy katonák — utánam. Hajlott hátú, jóságosán szigorú tekintetű ember Róna Béla; ilyennek képzelhettem mindig Móra Ferenc szépemlékű latin tanárát. Keze ügyé- ■ber» apró naptárt hordoz; ebbe írja össze a'tennivalókat. Beszélgetésünk közben is jegyez- get, ha olyanról esik szó, amire — véli — jó lesz odafigyelni. — Hogy is volt a népfronttal? — Ahogy mondtam: én voltam a népfront Nagymaroson. Úgy volt az a népfronttal, mint a kórussal. Az ötvenes évek elején, hogy megalakult a művelődési ház, a kórus tagok egyszerre csak nem akartak bejönni a kultúrba. Erőltetni nem erőltettük őket, mondtuk csak a magunkét, aztán lassanként megindultak visszafelé az emberek. Ma ez a kórus országos hírű együttes. így fogadták el a népfrontot is az emberek, lépésrő-lépésre, s mára eljutottunk oda, hogy szavunk van a községben. — És a katonák? Róna Béla nehezen beszél, nehogy bármi is maga-dicséretnek tűnjön. Halasi Józsefné meg is előzi a szólásban: — Ügy igaz, ha valamit kellett csinálni a faluban, mindig Béla bácsi vöt az első. Annak idején, tanító koromban is és most, hegy nekifogtunk a hely- történeti munkának. Közös akarat A helytörténeti munka miatt vagyunk együtt: Róna Béla, Róna Béláné meg jómagam. Niebel Nándor, a bizottság elnöke hiányzik — Ö aztán csak a lelkes ember, nélküle nem sokra mentünk volna — mondják róla — kiszálláson van; Heincz Gézáné gyakorlati oktató meg éppen téglát hord az egészségháznál, később találkozom majd vele is, ígérik. Fölváltva mesélik el a történetet, hogyan is alakult meg Nagymaros helytörténeti bizottsága. A véletlen hozta ösz- sze, de a közös akarat tartotta egybe a néhány éve egy kiállításra verbuválódott társaságot. Nem gondoltuk mi, hogy együtt maradunk, de megvolt a kiállítás és csak nem ment szét a csapat. Kimondatlanul is együvé tartozónak éreztük magunkat. Aprólékos, nehéz munkába fogott a néhány lelkes ember, évszázados nyomokat kellett sietve keresni. Nagymarosnak még a néveredete sem tisztázott, de az 1300-ból való temploma, kis barokk kápolnája és számtalan, csak az itt élők számára látható értéke a múlt kutatására bíztatta á helybelieket. Megrajzoltatták az építészeti emlékeket, föltérképezték a kúthálózatot, megfejtették az utcaneveket. — Tudja, például, hogy mit jelent a Dézsma utca? Történelmi tanulmányaimból következtetek, itt szedhették a dézsmát. így igaz, bólogatnak, de hát ez még a köny- nyebbek közül való. Lassanként rajzolódott ki a falu múltja. A helybéliek magnóra mondták emlékeiket. — A művelődési háztól kaptuk a magnót. Az a nagyszerű ebben a munkában, hogy megértik törekvésünket, segítenek bennünket —, néhány bizottsági tag végigjárta a főváros antikváriumait, ott voltak minden aukción, Nagymaros történetét őrző könyvek után kutattak. — Nem volt sok ez a munka? — Sok volt, de örömmel csináltuk, észre sem vettük, hogy dolgozunk. Három év után mpst együtt van az anyag, lehet írni a történetet, de nem sietnek. Ráérnek, mondják, alapos szép munkát terveznek a községhez méltót. — Egyet sajnálok csak — mondja Róna Béla —, hogy mindez nem harminc éve jutott eszünkbe, mennyivel gazdagabbak lennénk most! A kosárfonó álma Heincz Gézáné a téglahordásból az iskolába ment, ott érem utol, két óra között a szünetben. Az iskola gyakorlati termében beszélgetünk — tomácos, százéves épület a nagytemplom mellett, megőrzésre érdemes látvány a hely- történész szemének —, innen megyünk át az egykori Moli- nári-házba; az öregek Otthonába. Itt, a padláson kapott helyet a bizottság — ez minden helyiségük, üléseiket is a művelődési házban tartják —, itt van a bizottság kincsestára: Nagymaros összegyűjtött tárgyi emlékei. Százéves tárgyak, százéves titkokkal. Az idegennek talán nem sokait mondanának, de Heinczné mindegyik mellé történetet tud. — Leszálltam a kerékpárról, ha megláttam egy érdekes ruhadarabot, ritka használati tárgyat. Házaknál kopogtunk, kértünk és magyaráztunk és ma ott tartunk, hogy az emberek maguk ajánlják föl féltve őrzött-dolgaikat. “di; Kopott fatokon évszára: 1823; a tartóban napóra: iránytűből és a napsugarak eséséből számolták ki az időt. Amott két katonai elbocsátó levél, a század végéről. Egy bölcső. — Ügy mentettük meg, tűzifa lett volna belőle —, korsók, poharak, könyvek: kézzel írott szakácskönyv a múlt századból. Rozsdásodó használati tárgyak, a parasztvilág emlékei. Egy ágyúgolyó — milyen háborúk emlékét őrzi vajon? Ruhák: ünneplő, hétköznapra valók — kopottak egyként Amott egy frissfonatú kosár, nem tűnik még emlékdarabnak. Pedig az, története jelkép. — Tavaly kaptuk a falubeli öreg kosárfonótól, úgy adta ajándékba. Később derült ki: az utolsó kosara volt. Idén összetalálkoztunk az öreggel, nyakamba borult, sírt: elfelejtette a kosárfonást, mondta nagy keserűen. Hát ezért dolgozunk mi, hogy megőrizzük mindazt, amit az emberek elfelejtenek. A barangolásokba még nem kerülhettek be a nagymarosi helytörténészek, ma munkájuk — a község híresége. Ök a kosárfonók álmát őrzik: a Róna Bélák történetét pedig már mi írjuk tovább. Major Árvácska Komor Vilmos- emlékplakett Első ízben adták át pénteken az Operaházban a Komor Vilmos-emlékplaketet, Borsos Miklós szobrászművész alkotását. A kitüntetést Tamás István koncertmester vehette át Lukács Miklóstól, az Operaház igazgatójától. Tamás István 1965 óta tagja az Operaháznak és 1971-től tölti be a koncertmesteri tisztet. A plakettet Komor Vilmos Kossuth-díjas, érdemes karmester emlékének ápolására alapították, s ezentúl minden évben, a nagy művész születésnapján kapja meg egy fiatal karmester, korrepetitor, vagy zenész, tehetsége, szorgalma, művészi munkája elismeréséül. Pósa Zoltán A PÉCSI SZÍNHÁZ BUDAPESTEN A változatosság öröme Ot estén két színházban (Madách és Madách Kamara) hét produkcióval vendégszerepeit a fővárosban legnagyobb társulatú és legsokoldalúbb vidéki színházunk, a pécsi, örömmel fogadta őket a közönség minden este valóságos közelharc folyt a jegyekért — szóval ugyanolyan kísérő jelenségek mellett zajlott ez a „pécsi hét", mint korábbi, hasonló vendégszerepléseik, vagy a Pécsi Balett előadásai a Fővárosi Operett- színházban. S a jelenségek nem elszigeteltek: valahányszor a kaposvári, a kecskeméti vagy a szolnoki színház ellátogat, valamelyik budapesti színházba, a tünetek azonosak: tömeges érdeklődés, néha tumultuózus jelenetek, nagy siker, jó visszhang. Manapság — és már elég régen — „divat" nálunk a nem fővárosi színházak előadásainak megtekintése. Tanúsíthatom: minden érdekesebb bemutatón egész sereg fővárosi érdeklődő is jelen van (és nemcsak a szű- kebb szakma!). Az érdeklődés oka roppant egyszerű: néhány vidéki színházunk az évek során oly mértékben fejlődött, úgy megizmosodott művészi törekvéseiben, hogy előadásaik javát a jelenlegi magyar színházművészet legérdekesebb, legkorszerűbb produkciói között lehetett és kellett emlegetnünk. Tudomásul kellett venni, hogy művészi érték tekintetében sok esetben teljesen eltűnt a főváros és a vidék közti különbség. Művészeti műhelyek — mondtam, s ezzel az eredmények és sikerek talán legfontosabb tényezőjét említettem. A legjobb vidéki színházak ugyanis főként azért produkáltak nem ritkán a papírforma ellenére is kiemelkedőt, mert létrehozták azt a műhelyt, amelyben igazi csapatmunka kialakítása vált lehetővé. Sok, nagyjából egyívású, s művészi elképzeléseit illetően is egyet akaró művész — színész, rendező, tervező — gyűlt össze egy-egy ilyen műhelyben, s a jó művészeti kollektívában még a szerényebb képességűektől is gyakran láthattunk kiemelkedő telje, sítményeket. Ebben persze — az összmunkán, a csapatjátékon túl, de azzal együtt, sőt annak kialakításával — döntő szerepet játszottak azok a fiatalabb, vagy épp a legfiatalabb nemzedékhez tartozó rendezők, akik közül igen sokan vidéken tevékenykedtek, ott kaptak lehetőséget elképzeléseik megvalósítására, ott fejlődtek ki, ott hozhatták létre azt a modern színházat, amely minden ízében igyekezett szakítani a kényelmes és korszerűtlen polgári színjátszás hagyományaival. Köztük volt és van Pécs is. Az öttagozatos színház (próza, opera, balett, operett, gyermekszínház) nevéhez fűződik többek között egy egész sor eredeti magyar bemutató. Illyés Gyula drámáinak újabb termése itt került először színre, itt lett stabil színpadi szerző Hernádi Gyula, itt mutathatta meg oroszlánkörmeit több pályakezdő fiatal drámaíró, itt láthattuk Camus és Jarry nálunk eladdig nem játszott műveit —, hogy csak a prózai társulat eredményeiről beszéljünk. Pécs egy a változatosságban megnyilvánuló egységes színházi profilt igyekezett kimunkálni, s nem eredménytelenül. Sok különböző művészi mondandót és magatartást képviselő színpadi szerzőt játszottak, és épp ily sokféle, sokszínű volt a darabok színpadi realizálása is. A legkülönbözőbb stílusok fértek és férnek itt meg egymás mellett, a hagyományosabb színpadi realizmustól a legfrissebb avantgarde törekvésekig, a megbízhatóan, de minden különösebb „megrázkódtatást” elkerülően megcsinált előadásoktól az abszurd vagy a kegyetlen színház merész kísérleteiig. Mostani vendégjátékuk is e változatosság, sokarcúság jegyében állott. Játszottak Shakespearet (egy nálunk elő még nem adott darabját, a Titus Andronicust, Sik Ferenc sokkoló hatású, a „kegyetlen színház” stílusje. gyeit magán viselő rendezésében), játszottak Molnár Ferencet (az egyik íegbravúrosabb dramaturgiájú darabot, a Játék a kastélybant, a most végző főiskolás Konter László szellemes rendezésében), játszottak egy fanyar humorú és fantáziájú lengyel komédiát (Jaroslaw Abramow—Ne- werly Derby a kastélyban című művét, lengyel vendégrendező, Roman Kordzinski közreműködésével), előadták — elsőként egy hivatásos színházban — Déry Tibor (1926-ban írott, s az abszurd drámák egyik ősének tekinthető Öriáscsecsemő című darabját, az ugyancsak most végző főiskolás Szikora János igen figyelemre méltó rendezésében, bemutattak két , egyfelvonásos operát (Hindemith: A hosszú karácsonyi ebéd; Lortzing: Az operapróba), ugyancsak Konter László rendezésében, láthattuk Illyés Gyula két megrázó monodrámáját, az Egyiptomi világosságot és a Távozz tőlem angyalt. Nógrádi Róbert értő, tiszta, gondolatokat ébresztő rendezésében, s ízelítőt adtak több mint egy évtizede működő gyermekszínházuk munkájából Collodi — Lit- vai Pinocchio című mesejátékának előadásával (rendező: Gáli László). Ez a hét produkció gyakorlatilag az idei évad keresztmetszete, tehát jó alap volt a pécsi színház munkásságának, törekvéseinek megítéléséhez. Egyben ritka alkalom is volt a fővárosi nézők számára, mert nem gyakran láthatják' egy színházi alkotó- műhely törekvéseit ilyen komplexitásban. Milyen képet alkothattunk magunknak e vendégjáték alapján a Pécsi Nemzeti Színházról? Elsősorban talán az tudatosodott bennünk, hogy sokféle irányú érdeklődés vezérelte, minden érdekes és értékes színházművészeti és drámai törekvés felé nyitott színházzal van dolgunk, melynek ez a sokféleség vállalt programja. Pécsett jól tudják, hogy egyedül üdvözítő, egyedül érvényes, e gy et- l e n megoldások — akár csak más művészetekben — a színházművészetben sem léteznek. Jó színházat, izgalmas művészi produkciókat sokféleképpen lehet csinálni. Örömüket lelik a változatosságban. Ezt az örömüket megosztják a nézővel is, akiről — helyesen! — feltételezik, hogy felnőtt, gondolkodó ember, aki rendszeresen figyelemmel kíséri munkájukat, mert csak így érzékelheti átfogóan is a pécsi színházi alkotóműhely hosszabb távú művészi koncepcióját. Takács Istvár.
