Pest Megyi Hírlap, 1978. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-20 / 92. szám

1978. ÁPRILIS 20., CSÜTÖRTÖK Falugyűlés Dunavarsányban Három község gondja A tanácselnök asszony azt kérdezi, voltam-e már falu­gyűlésen. Mondom, még so­ha. Akkor még meghagy egy kis időre a tudatlanságban, nem árul el előre semmit, lás­sak csak a magam szemével. Izgalmasabb lesz, úgymond. Helyette megmutatja a nagy­községi közös tanács három települését: Dunavarsányt, Délegyházát és Majosházát. Az anyaközség, Dunavar. sány maga is két részből áll: Nagy-Varsányból; ott van rögtön a kiskunlacházi út mel­lett (nevében ellentétben ez a kisebb) és Kis-Varsányból, az egykori Varsaniensisnek ne­vezett település utódjából. Igazából ez Dunavarsány: itt él az ötezres lakosság nagy ré­sze; itt van a község minden középülete — tanácsháza, a művelődési ház, a posta, az is­kola és a templom — is. Közös erővel 1 A másik két község — a múlt évi összevonással Duna- varsányhoz társult két telepü­lés — területét,, lélekszámút, gazdasági jelentőségét nézve elmarad Var sány mögött (Dél. egyházának 2000, Majosházá- nak 1000 lakosa van), mégis, úgy tűnik, mintha a közöskö- déssel Dunavarsány járt vol­na jól. Különösen Délegyháza hozott sokat a „házasságba”: az 1200 telkes üdülőtelep pén­zét, a pihenőhely minden elő­nyét. De jól jött ez a közösség a délegyháziaknak is: a Duna- varsánnyai szinte összenőtt községnek is jut most már va­lami. A társulás évében rög­tön egy egészségház, egyszerre enyhítve három község gond­ján. Majosháza kijjebb esik, hasonló „érdemei” sincsenek, néha aztán a helybéliek úgy érzik, kevés jut rájuk a nagy­község figyelméből. » — össze kellett fogni az erő. Izet, ez volt az egyetlen meg­oldás — mondja dr. Kovács Istvánná tanácselnök. — Tud­tuk ezt már az induláskor és az elmúlt év bennünket iga­zolt. Az eddigi háromfelé fi­gyelés helyett most a legfonto. sabb tennivalókra tudunk koncentrálni és oda adhatunk, ahol valóban a legnagyobb szükség van a segítségre. Végiggurulunk Dunavarsá. nyon, elnézzük a Petőfi Tsz birodalmát, a délegyházi ta­vakhoz: a kavicsbánya elha­gyott vizei ma — tíz évvel az első kapavágás után — nyolc­tízezer ember üdülését szolgál­ják. Közben magunkon érez­zük a három község gondjait is: a Lada itt-ott kátyúba zök­ken, hosszú métereken hiány­zik a járda, bajos a közvilágí­tás is. — Az út, a járda és a villany a község legnagyobb gondja. [ Meglátja, ez lesz a falugyűlés fő témája is — mondja a ta­nácselnök. Visszaérünk Varsány főutcá­jára, már messziről látjuk: gyülekeznek a kultúr előtt. Ki­csit kilépünk: nem lenne il­lendő dolog elkésni! Egy háztartásban Ezerötszáz meghívót küld­tek szét a községben, nézem: kétszázan, ha vannak a mű­velődési házban. A tanácsel­nök nem kevesli: minden ut­cát képvisel valaki, a legráter­mettebbek, legbeszédesebbek, majd ők továbbadják a gyű­lés gondolatait. — Nem volt szokás gyűlé- sezni a faluban — mondja Kő. míves György főtörzsőrmester. — Mostanában kezdünk csak rákapni erre, nem türelmet­lenkedhetünk. Ma többen van. nak, mint először, legközelebb mások is eljönnek majd. A résztvevők többsége idős ember, fejkendős asszonyok, kalapos férfiak, hiányérzetem van: kevés a fiatal arc. Sokan a fővárosban dolgoznak, nem értek még haza, meg a szóra­kozás is odaköti őket — ma­gyarázzák. Hatra volt kitűzve a kez­dés, a tanácselnök vár tíz percet, akkor kezdi csak be­számolóját. Anyagot nem tud adni — szabadkozott az előbb —, nem írt ő csak néhány gon­dolatot a papírra. Most meg­fontoltan, összefüggően beszél, sorolja a gondokat, tennivaló­kat, eredményeket; látszik: otthon van a témában. Középtávú terv, költségve­tés, községrendezés a minden­kori — a Tanácstörvény által kétévenként legalább egy­szer összehívni rendelt — fa­lugyűlés témája. Az ember fülének idegen fogalmak, nem is szerepelnek így az elnöki beszédben. Kovács Istvánná terv helyett arról beszél, mit is kell csinálni a faluban; a tanács költségvetési gondjait így magyarázza. — Egy házi­asszony csak abból tud főzni, ami a konyhájában van. Hát a mi konyhánkban pedig kevés van. A járdaépítésről beszélve történetet mesél. (Tavaly 1720 méternyi járdát épített a há­rom község társadalmi mun­kában, idén sem lehet alább adni. A tanács adja a cemen­tet, kirakják a házak elé, a munka a lakosság dolga.) — Egyszer Délegyházán azt mondtam, ott tűnt el a ce­ment, ahol először kilyukad a járda. Hát abban az évben tar­tós járdák épültek a faluban. A tréfa láthatóan tetszik a hallgatóságnak, főképp széki- mondása miatt, oldja a hangu­latot, nevetés, suttogás min­XI., Tétényi út 63. XVI., Rákosi út 112. XIX., Vörös Hadsereg út 103-105. *4 mHü—■—m denütt, a beszámoló után sor­ra emelkednek a kezek. Fejkendős asszony a temető­re panaszkodik, tréningruhás férfi a hozzájárulás összege miatt háborog. Valaki a jár­daépítés mellett szól, egy elle­ne; mások vizet kérnék. — — Meglesz —, ígéri a tanács­elnök: készülnek a tervek, alakul a társulat, hamarosan segítenek a környék legna­gyobb gondján. A „miénk” tudata Ügy tűnik, könnyebben jön a szó, ha az „enyirn” forog koc­kán. Egy fiatalember társadal­mi munkaóráit ajánl föl a köz­ségnek, egy idősebb az útépí­tőktől félti a tanács pénzét: a többiek, ha szólnak, magukról beszélnek: a gond az, vallhat­ják, amit a saját bőrén érez az ember. — így igaz, kevés emberben van még meg a „mienk" tuda­ta — mondja a tanácselnök — de ahhoz viszonyítva, ahonnan indultunk, messze jutottunk. Az emberek még itt is sokat adnak a vaskerítésre, nehezen nyitják a pénztárcájukat, ha a közösről van szó, de tavaly, amikor az iskolaépítésen volt a sor, egy emberként álltak mellénk. Ügy építettek meg két tantermet két hónap alatt, hogy csak az ács- meg a kő­művesmunka került pénzbe. Ez a munka is azt mutatta, ér­demes és kell is a lakosságra támaszkodni. Estébe nyúlik a gyűlés, s hogy folytatnák is akár, lassú igyekezetük mutatja: tétován indulnak haza az emberek. Meg-megállnak a művelődési ház előtt; csoportokba verődve beszélgetnek. Aztán csak el­indulnák, viszik a hírt a csa­ládnak, a szomszédnak: a gyű­lésről, saját maguk jövőjéről, munkájuk közösség szabta út­járól. Major Árvácska A betonkorrózió ellen fólia A Magyar Ásványolaj- és Földgázkísérleti Intézet eljárá­sával és szigetelő anyagával kezdik meg az idén a hidak korrózióvédelmét, felújítását. A hídépítő vállalat megbízá­sából ugyanis az intézet kuta­tói új szigetelő fóliát fejlesz­tettek ki, és kidolgozták gyár­tásának és alkalmazásának technológiáját is. A hatékony védőanyag bitumentartalmú poliészter-fólia, amelyet forró bitumen egyesít a betonfelü­lettel. Ez a védőréteg megaka­dályozza a beton korrózióját és megóvja hídjaink felületét az időjárás viszontagságaitól is. A Mafgra nevű szigetelő fólia gyártását a Győri Mű­bőrgyár kezdte meg és a ter­vek szerint ebben az eszten­dőben a Magyar Ásványolaj- és Földgázkísérleti Intézet út mutatásával, szakmai irányí­tásával 30 ezer négyzetméter fóliát használnak fel a hidak védelmére. Számítások szerint az új technológia igen gazdaságos, hiszen nemcsak jobb minősé­get garantál az eddig alkalma­zott eljárásoknál, hanem négyzetméterenként 60 forint megtakarítást is hoz. Fürlös meggy Termőre fordultak az újfe­hértói fürtös meggy első ül­tetvényei és az eredmények megfelelnek azoknak a köve­telményeknek, amelyeket az új fajtával szemben támasztottak a kutatók. A gyümölcs rendel­kezik mindazokkal a jó tulaj­donságokkal, amelyekkel az ismert fajták, ugyanakkor azoknál bővebben terem, és nagyüzemi termesztésre is al­kalmas, mert megfelelő érési állapotban leválik a száráról. Így szedése rázógépek segítsé­gével is megoldható. Az új fajtát a Gyümölcs- és Dísznövénytermesztési Kutató •Intézet telepén nemesítették és elismerése után megkezdték széleskörű elterjesztését. Olt­ványok előállításával több gyümölcsfaiskola foglalkozik. Hetvenhatezer labda A Sportlabdakészítő Ktsz az idén mintegy hetvenhatezer sportlabdát készít. Termékeinek nyolcvan százalékát tőkés exportra szállítja. Az 1980-as moszkvai olimpiára készítenek majd különféle sportlabdákat. Tanácstagok és úttörők Szocialista szerződés a természeti és műemlékek védelmére Pomáz nagyközség régi tör­ténelmi magját foglalja magá­ban. A műemlékek, a romok, a dokumentumok arról tanús­kodnak, hogy ezen a területen már az 1100-as években is lé­tezett település. Bár a rómaiak idejében épült út, az úgyneve­zett Római út is itt húzódik, amely annak idején Pomázt Szentendrével és Esztergom­mal kötötte össze, régebbi tör­ténelmi múltra is enged kö­vetkeztetni. A régi falak több híresség­gel kapcsolatos emléket is őriznek. Az Iskola utca 1. szám alatt egy kocsma műkö­dött a múlt században, s ebbe a kocsmába tért be 1847-ben Petőfi Sándor, a Kőhegy szik­láinak megmászása után. A Plébánia utca 2. számú házá­ban született Vujicsics Tiha­mér. A nagyközség vezetői és la­kói szeretnék megőrizni eze­ket a történelmi emlékeket és természetvédelmi kincseket, s úgy gondolták, ebbe a nemes feladatba bevonják az itt lakó úttörőket is. Annál is inkább, mert a tanácstagok és az út­törők kapcsolata nem újkele­tű. A gyerekek eddig is lelke­sen vettek részt a környék parkosításában, fásításában, a tanácstagok által szervezett társadalmi munkákban. Amikor felvetődött a szocia­lista szerződés gondolata, Kocsondi Antal iskolaigazga­tónak és dr. Tóth Gábornénak, a Zrínyi Ilona úttörőcsapat ve­zetőjének támogatásával, a gyerekek örömmel vállalták ezt a szép feladatot. A szocialista szerződés 1978. március 21-től 1980. június 30-ig szól, amelyben az úttö­rők vállalják, hogy a műemlé­kek és a műemlék jellegű épü­letek környékét rendszeresen tisztán tartják, falaikra em­léktáblákat helyeznek eL F. A. BABA MIHÁLY: Iffljár pattan a riiau Álmosan nyújtózkodott. Lassan ki- nyitotta a szemét és körülpislo­gott. A szobában senki sem volt. Hall­gatózott. A konyha felől halk nesze­ket, kuncogásokat hallott. Lerúgta a takarót, papucsba lépett és kitántorgott a konyhába. — Már felkeltél? — nézett rá a fe­lesége. — Apu felkelt, apu felkelt — kiabált a két gyerek. — Pedig olyan csendben voltunk...' Mosolygott, leült a hokedlire. Való­ban csendben voltatok — gondolta —, mint vasárnap rendszerint. Egész hé­ten ötkor ébred, télen, nyáron, hogy hétre kiérjen Csepelre a vasgyárba, ahogy a gyerekek mondják. Ilyenkor, vasárnap, tovább maradhat az ágy­ban, hétig, nyolcig, kilencig alszik vagy heverészik. Télen, amikor nagy hideg volt, délig sem kelt fel. Ágyban olvas­gatta az újságot is, még a reggelit is ott ette meg. A gyerekek, persze, nem hagyták békén, ruhástul letelepedtek ágyára és faggatták. Hihetetlen, hogy micsoda kérdéseket adtak fel. Sokszor kiverte a veríték homlokát, mire meg­magyarázott valamit, például azt, hogy ha a vitorlázó repülő benzin nélkül re­pül, akkor miért nem tud a TU—104- es benzin nélkül repülni? Meg hogy régen miért volt más országban Ma­gyarország fővárosa? Ha nem tudott válaszolni, nevetve, vagy tettetett ha­raggal elzavarta a gyerekeket, hogy hagyják pihenni. Ilyenkor a felesége is beszaladt, kivitte a gyerekeket a kony­hába, hogy ne zavarják apjukat. Lesimította borzas haját, kidörzsölte az álmot szeméből. — Reggelizel? — kérdezte a felesége. — Nem bánom. A gyerekek már az utolsó falatokat nyelték le. Ferkó csillogó, szüntelenül ide-oda leső szemmel pislogott rá. Jo­lika á bögrét forgatta kezében, csak néha nézett fel, de akkor hosszan, ku- tatóan. Mintha apja hangulatát für­készné. — Apu, te most mit csinálsz? — kér­dezte előrehajolva. — Most? — pillantott Jolikára — Reggelizem. — De aztán, délelőtt? Vállat vont. — Hát... — Olyan szép idő van, menjünk ki valahová. — Hová? — A hegyre. A kislány hangjában annyi kérés, könyörgés remegett, hogy egy pillana­tig csak állát dörzsölgette, töprengett hogy mit is mondjon most. Az ablakra nézett, amelyiknek egyik szárnya nyit­va volt, és tavaszias meleg áradt be rajta. — Hát akkor menjünk. — Ebédre gyertek pontosan. Kettőre minden kész — igazgatta a gyermeke­ken a ruhát a felesége. — Itthon leszünk — vágták rá kó­rusban. l^ézen fogva mentek az utcán. Való- ban kellemes, tavaszias meleg volt. Egy ideig azon töprengett, most aztán merre, hová vigye őket? Eszten­dők óta ritkán mozdultak ki, nem na­gyon ismerte a jó kirándulóhelyeket, amelyek közel vannak, de mégis elfe­lejtik a bérházak komor hűvösségét. A villamosmegállónál még tétovázott egy pilanatig, aztán felszálltak és úgy dön­tött, hogy a Szabadság-hegyre mennek. Az utcán hömpölygött a nép. A meleg napsugarak kicsalták az embereket a hideg falak közül. A fogaskerekűn to­longtak a kirándulók. A végállomástól nekivágtak a napsütötte enyhe oldal­nak. — Apu, apu, gyere csak — kiáltott Ferkó. Egy bokor mellett állt, az ágakat vizsgálgatta. — Mi baj? — állt meg mögötte. — Nézd, orgona. Már pattan a rügy. — Csakugyan. Már pattan a rügy — mondta. Kezébe fogta a gyenge ágacs­kát, óvatosan, mint egy törékeny vi­rágszálat és sokáig nézte Négy kis zöld levélkét látott egymásra hajolni, mint­ha valamit rejtegettek volna. Csak az egyik hajlott el egy kicsit. Az alatt is levélke volt. Odaszaladt Jolika is. — Vigyük haza, a vázába — csipog­ta. TAe ezt már alig hallotta. Füle zú- gott, mint akkor, amikor repülők kúsztak a levegőben asztmás vijjogás­sal, lassan, nehéz terhükkel. Mindenki menekült az óvóhelyre, a kőbánya felé, hogy ott rejtőzzön el. Az első kötelék már messze járt, amikor feltűnt a má­sodik. Az ágyúk dörögtek, a légelhárí- tók pamacsokat köpködtek az égre, de a repülőgépek méltóságteljesen vonul­tak tovább. A kőbánya mellett lapult, körötte néhány kíváncsi fiú. Az öregek, az asszonyok a gyerekekkel behúzódtak a bányába és várták a bombázás végét. A hegyoldalon, ahol a bánya volt, már nyújtózkodtak a fűszálak a meleg nap­fényben, a bokrok ágai is levetették sötétbarna színüket. A harmadik re­pülőkötelék is feltűnt a horizonton, amikor valaki rohant a bánya felé. — Feküdj, feküdj! — kiáltották, de a hang elveszett az ég morajában. Valami megvillant az ég és a föld között, aztán csak az irtózatos dörej hallatszott és az ég felé füst, por, láng csapott fel. Reszketve lapult a szikla­hasadékhoz. A félem szinte belepré­selte a kőhegybe. Űjabb dörrenés, az­tán egy harmadik, egészen közel. Be­csukta szemét, reszketett. Csak a bőrén is átható sikításra ugrott fel. A repülő­köteléket már elrejtette a látóhatár északi széle. Alig ötven méternyire tőle egy bokor mögött három gyermek üvöltözött. Odarohantak. A gyermekek anyját egy repesz sújtotta halálra. A gyermekek még nem tudták, hogy any­juk halott, a rémülettől üvöltöttek. Döbbenetében csak tépte, tördelte az orgonabokor ágait. — Apu, apu — húzta meg Jolika a kabátját. — Visszük a vázába? — A vázába? — nézett körül. — Nem, nem. Kár letördelni. Majd, ha vi­rág lesz... A gyerekek kedvetlenül vonták meg vállukat. — Ha elfáradtatok, szóljatok. A gyerekek már megint vidáman ugrándoztak a kis ösvényen, ö lassan, óvatosan lépkedett, mintha ne­héz terhet cipelne. Tekintetét nem vet­te le a két gyerekről, de néha riadtan a levegőbe bámult, mint mikor a re­pülőkötelékeket leste. Az ég tiszta volt, derűs, még bárányfelhők sem fodrozódtak rajta. A tavaszias meleg­ben nyújtózkodtak a sápadt fűszálak s pattantak a rügyek. I i

Next

/
Oldalképek
Tartalom