Pest Megyi Hírlap, 1978. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-05 / 55. szám
IIMagazin xMlap Főnöknő a Paradicsomban Jegyzet lap a kézirathoz tűzve: „T. Szerkesztő Kolléga! Tudom, hogy a cím tiszteletlenül hangzik, főként ilyenkor, a nemzetközi nőnap előtt. Ilyenkor nagyon szépeket kellene leírni. Egynapnyi főhajtás? Talán nem is egy nap, csak néhány óra, annyi, ameddig az ünnepség tart. S utána egy sóhajtás, na, túl vagyunk ezen is. Valahogy nem állt rá a toliam. Különben is, a címet eltulajdonítottam. Kitől, az majd kiderül. Szürkén szép Röstelíkednék, igaz, álszent képpel, mert hiszen tudtam előre, zavarom, műszakba kell majd mennie, ám Aradi Tamásné leint, mondván, csinálja ő a dolgát akkor is, ha közben beszélgetünk. Vasal, a mosott ruha magas halmát tüneményes gyorsasággal alakítja át sima, szépen hajtogatott holmikká. Ügy tűnik, oda sem figyel a kezére, fut az magától az ágyneműk fehér, kék mezején. Aradi Tamásné a Lenfonóéi Szövőipari Vállalat szövőnője, huszonnyolc esztendeje az. Tizenhat éves volt, amikor kezdte, amiből könnyen kiszámítható, hogy negyvennégy éves. Süldőlányként is innét, a visegrádi, Mátyás király úti házból indult műszakba, csakhogy akkor őt bocsátotta úgy útnak édesanyja, ahogy most ő teszi leányával. Mintha semmi sem változott volna körülötte, ám ő úgy maradt maga az állandóság, hogy a világ cserélődött ki szűk és tág környezetében. Nemcsak a gép — kétszer is —, amit a keze alá adtak, hanem a fonal szintén, s ki tudja, hány ízben, mert nem a pályakezdéskor, planem évtizede sem ismerték még azokat a keverékeket, melyekkel most dolgoznak. Tanulnia kellett, s rögtön vizsgáznia; az elmélet s a gépen futó cséve nem tűri az időbeli távolságokat. Igaz, gyakran nem úgy minősítette az új fonalakat, mint a technológusok, hanem az volt a fontos, miként lehet keresni vele, de az ilyesfajta földhöz ragadtságot csak az nem érti, aki életében egy szövődének a közelébe sem szagolt. A sűrűn szakadó fonal, a nehéz feldolgozhatóság ugyanis pjros bankókkal apaszthatja a keresetet, s neki, nekik kellett a pénz. Három gyermeket szült, férje ugyancsak munkás, mint mondja, soha nem százasokban, vagyéz- resekben számoltak, hanem öt és tíz forintokban. Ha hallgatna róla, akkor is kézenfekvő lenne, jó ismerősük volt a lemondás, de nyíltsága nem viseli el az oktalan szemérmeskedést, vállalja, hogy negyvenegy éves korában jutott el először üdülni, s a télikabátját tizennégy esztendeig hordta. A három gyermekből most már csak a legkisebb él velük, az is kereső, könnyebben lélegzünk — simít végig az utolsó párnahuzaton, úgy mondja, s keze néhány pillanatra fáradtan megpihen a kelmén. A váltó műszak, a család, a háztartás nem hagyott sok időt a töprengésre, mit kezdjen a szabad idejével, segített magán, ahogy tudott, műszakba menet a buszon olvasott, hazafelé azonban Fészerben Bar noth Zoltán metszete már soha nem volt ereje erre. Mégis, nem szidja munkáját, sőt, szeretettel beszél róla, összenőttünk — mosolyog —, szürkének látszik, de nekem szép. Bizonyára nehezen tudná indokolását adni, miért szép, mert ez a tudatosult érzés mégiscsak érzés, azaz megfoghatatlan, ám ilyesfajta indoklást sem én mosit, sem előttem bárki nem kért tőle. A szép minősítő szavát tehát nem a külvilágnak, hanem magának fogalmazta meg, s talán ezért kapja fel értetlenül a fejét, amikor azt kérdem, mi volt a csúnya, a nehéz az életében? Nem is tudom, mondja vállát húzva, csúnya, nehéz? Talán az, amikor a fiamnak, Pistának tüdőgyulladása volt... Ügy néz rám, mint aki szinte röstelli, nem valami érdekfeszítő esettel hozakodik elő. Mert hiszen mit is mondhatna egy betoppanó idegennek, aki röpke órákra nyúl bele egy sorsba, s aligha lehet biztos a dolgában, ami a markába akad, az-e a * fontos, vagy valami más. Ebben a sorsban minden darabkának csak úgy van értelme, hogy a többi részecskével összeolvad, s ezért, bár fontos, végre igazságosnak tartja a szövőnők bérezését — legutóbbi havi keresete 4160 forint volt —, de, mert eljutott eddig, most emlegesse azokat az éveket, amikör bolondnak tartották, hogy ennyiért ott maradsz a gyárban?! S az az ennyi, bizony, szerény összeg volt, holott ő semmivel sem dolgozott rosszabbul, mint mostanában, csakhogy a textilipar a sereghajtó szerepére szorult az iparágak bérlistáján. Hűsége nem a forintnak szólt tehát, s jelenleg sem a forint köti a gépéhez. Hanem? Nevet. Tudja, mit? Miközben kérdez, picit elvörösödik. Nos? Találjon ki valami szépet, mert ha megfeszítene, se tudnék válaszolni rá. Egy férfi, egy nő Pest megyében a szocialista iparban foglalkoztatottak közül minden második személy a gyengébb nemhez tartozik. Ez a gyengébb nem gyakran olyan nehéz feladatokat lát el, amilyenekre a férfiak egész egyszerűen alkalmatlanok. Üzempszichológiai és ergonómiai vizsgálatok bizonyították például, hogy a gyűrűsfonó gépeken dolgozó nők fizikai és idegi igénybevétele harminc- hetven százalékkal haladja meg a férfi forgácsoló-szakmunkások terhelését. Továbbá: szintén kísérletekkel kombinált vizsgálatok igazolták, a szerelőszalagok mellett — a műszeriparban, a híradás- és vákuumtechnikai iparban —, a férfiak teljesítménye a nőkének csak 76—84 százalékát éri el, sokkal hamarabb kifáradnak, selejtszázalékuk magasabb. Ezért azután nem árt ügyelni az olyasfajta csacska megállapításokra, hogy a férfi munka nehéz, a női könnyű. Csacskasá- gaink azonban szinte megszámlál- hatatlanok. Merthiszen ide tartozik az is, hogy a nehéziparban a férfiaké a terep; a megyében a nehéziparban foglalkoztatottak negyven százaléka nő. Például másfélszer annyi hői segédmunkás van, mint férfi... Szoknyások pályái Régóta megdőlt annak érvényessége, a lakás elárulja gazdája foglalkozását. Ebben a Körösi úti otthonban élhetne akárki, mert a berendezés nem a kenyérkereset hogyanjáról, hanem ízlésről tanúskodik. Ha valami, akkor egyedül a Köznevelés példányai tudatnak arról, ki a lakó, a többi tárgy, a sok könyv lehetne bárkié. A Cegléden tanító pedagógusok nyolcban százaléka nő. Fekete Istvánné, mivel ismeretségünk régebbi keletű, tettetett fölháborodással felel a kérdésre, igaz-e, már nyomasztóan szoknyás pálya a pedagógusoké, azzal, jöjjenek a férfiak, ha akarnak, s kergessék el a nőket. Ám nem jönnek Negyedszázada a város testületéiben még hetven-harminc százalék volt az arány, a férfiak javára. Most meg? Mindenütt nőket látni, igaz?! Feketéné sorolja is: a pedagógusok, a jogászok, a tanácsi igazgatásban dolgozók, a gyógyszerészek, a kereskedők... Folytassam? összenevetünk. Tizenhetedik tanévét tölti Cegléden, férje miatt_ került a városba, abonyi születésű. Máris tetten érnénk az egyenlőtlenség rejtett bizonyítékát, azt, hogy az asz- szony igazodott férjéhez, s ment, ahová az ura vitte?! Itt volt lakás — kacag Feketéné, prózai magyarázatát adva a döntésnek. Azután elkomolyodik. Nem ilyen könnyű persze ez — mondja —, mert volt nekem olyan iskolaigazgatóm, aki megmondta, kolléganő, most nem kap béremelést, jól kereső férje van, megértheti... Mit értsek meg? S ha egyszer, egy dologban találkozom ilyesmivel, hagyján. Itt azonban beidegződések hatnak. Van például egy kedves, tehetséges tanítványom, az édesanyja egyedül neveli. Okos asszony, sokat tanult, osztályvezetőségig vitte. Beszélgetünk az egyik szülői értekezlet után. Kiderül, a vállalatnál az osztályvezetők közül csak egynek van nála kevesebb fizetése. Az is nő. Jó ez bárkinek? S nehogy félreértsen! A forint is számít, de még inkább az, ami mögötte rejlik, az erkölcsi leértékelés, a másodrangúság tudata. Dolgozatot írattam. Bőgni lett volna kedvem az olyan, szinte minden gyerek munkájában visszatérő mondatok olvastán, hogy mire apukám hazajön, anyukám elkészíti az ebédet, anyukámnak segítek mosni, édesanyám kel elsőnek a családban... Egy napunk otthon, ez volt a címe a dolgozatnak. Legyint. Nem a beletörődés unottságával, hanem a ha- dakozók mérgével. Mert ma már a tantestületben eljutottak addig, hogy teljesen mindegy, ki a nő, ki a férfi, a pedagógiai munka a mérce. Igenám, de mikor jutunk el addig — kérdi —, hogy például a szülői értekezleten tíz mamára ne egy, hanem tíz papa jusson? S addig, hogyha kedve támad kolléganőjével meginni egy kávét a presz- szóban, ne úgy surranjanak be, mint akik tilosban járnak?! A mindennapi egyenjogúságot áhítja tehát, mert a törvényi, jogi azonos mércével semmi gondja nincsen. Csakhogy míg a törvény, a jog szerinti egyenlőség igazolására ritkán van szükség, a mindennapi egyenjogúságot a bőrén, az idegein mérheti le. Szoknyások pályáján van, mert hiszen a megyében minden férfi pedagógusra négy kolléganő jut, de, ha az igazgatók, igazgató- helyettesek csoportját nézzük, ott e számok fölcserélt rendje már nagy siker lehetne. Virágcsokrok helyett Lassan egy évtizede lesz, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága határozatban foglalta össze az ifjúság- és a nőpolitika legfőbb teendőit, fejlesztésének meghatározó irányait. Tagadhatatlan, azóta sok területen jelentőssé erősödtek a változás tényei. Csakhogy éppen az eredmények köny- nyen keltik azt a hitet, megtettük, amit kell. Engels, a polgári családról írva, így fogalmazott: „A családban a férfi a burzsoát, az asz- szony a proletariátust jelképezi’’. S bár a polgári családról van szó, nyugodt lelkiismerettel állíthatók-e, csakis arról?! Avagy napjaink szocialista társadalmában is föllelhe- tők az ilyesfajta berendezkedésű kis emberi közösségek, ahol a nő természetes kötelme mindaz, amihez a férfinak nincsen — kedve?! S még élesebbre rajzolva kérdéseink, töprengéseink körét, vajon a társadalom minden részterepén tisztázottak a viszonyok? A gondok, terhek egyik, vaskos csomóját megragadva: sokat mond a női foglalkoztatásról, hogy, bár számszerűen egy férfi és egy nő az arány az iparban, a női szakmunkások tábora negyedakkora sincsen, mint a férfiaké. S bár ez Pest megyei adat, országosan sem különb a helyzet. Igaz, a munkahelyek sokat tehetnek a női dolgozók képzéséért, de ez meglehetősen reménytelen átírása az előzményeknek. A gond ugyanis nem ott kezdődik, miért szembeszökően magas a betanított és segédmunkásnők aránya egyes iparágakban, iparcsoportokban, hanem már az iskoláztatásnál! Á képzés és pályaválasztás együttes torzulásai vezetnek oda, a lányok már eleve betanított és segédmunkára „készülnek fel”, hiszen családon belül az a természetes, elsősorban a fiú tanuljon tovább, mert neki kell valamilyen szakma. Ilyen és hasonló okok következménye azután, hogy míg három férfi ipari munkás közül kettőnek szakmája van, addig a nők esetében hatból egynek. S ugyan szép gesztus — bár egyre kopottabbá válik mechanikus isVörös Ferenc rajza métlődésével — a nőnapi virágcsokrok átnyújtása, aligha feledtetheti, a megyében — s csupán például — egy elektroműszerész szakmunkás átlagos órabére öt forinttal több, ha férfi, s nyolcszáz forinttal kevesebbet visz haza havi keresetként egy női marós, mint férfi társa.'Magyarázat, s benne sok jogos indok, persze, garmadával hallható, mégis, s pusztán a forintoknál is, már mennyi szembetűnő különbség. Megpróbáljuk másként Esküvőjük nem ment eseményszámba Kartalon, a szülők minden tiltakozása ellenére elmaradt a lakodalom. A nagyon szűk család — szülők, testvérek — az esküvő után együtt ebédelt, s másnap férj és feleség ugyanúgy elindultak dolgozni, mint az igen kimondása előtti napokon. Dombai Zsófia fejét, ha képletesen is, két esztendeje kötötték be, s a Gödöllői Agrártudományi Egyetem tangazdaságának állat- gondozója attól kezdve vállára vette az önálló háztartás terhét. Ő akarta így. Érve: Anyukámmal megegyeztünk, ugyan együtt lakunk, de dolgozik ő is, én is. Segítünk egymásnak, amiben lehet, mert az hülyeség, hogy külön-külön vásároljunk be, de egyébként mindenki vezeti a maga háztartását. Kiderül azután szavaiból, nem ment köny- nyen, mert édesanyja, bár Zsófia két kisebb testvére még az ő gondja, asszonylánya helyett is dolgozni akart. Kimosott például, amiből vita lett, pityergésig. Zsófia huszonhárom évének megingathatatlan magabiztosságával állítja, első naptól szokni kell az önellátást. Férjével, aki gépkocsivezető, megegyeztek: megpróbálják másként kialakítani családi köznapjaikat, mint ahogyan szüleiknél szokás volt. Egyik héten a férjemuram, a másikon Zsófia takarít. A mosás annak a dolga, aki éppen ráér. A tágas családi ház egyik szárnya, két szoba összkomfort az övéké, ha úgy tetszik, önálló otthon tehát, s mert a szülők ajándéka ez volt, a berendezésről maguk gondoskodnak. Ami nem megy viták nélkül. Ki győz? A férj, aki három évvel idősebb asszonyánál, legyint: Ki győzne? Zsófi! Hiszen a Bibliában is világosan benne áll, ki volt a főnök a Paradicsomban! Amiért kap egy alapos hátba vágást, de persze, nem mindenkor ilyen tréfásan intéződnek el a dolgok. A gépkocsivezető férj munkaidő-beosztása meglehetősen szeszélyes, s asszonyáé se sokkal különb a maga osztottságával. Van, hogy két-három napig csak cédulákon, meg a mamával üzengetnek egymásnak, mert nincs szívük felkelteni a másikat. Munkahelyét azonban egyikük sem akarja otthagyni, azaz — mondják — ilyen okok miatt még biztosan lesz közöttünk vita. S mi máson még? Gazdálkodni közösen gazdálkodnak a pénzzel, s amiben megegyeznek, ahhoz szigorúan tartják magukat. Igaz, férjét olykor zavarja, hogy — két öccse van — testvérei házimalacnak csúfolják, amikor éppen a mosógép, vagy szörnyűség, a mosogatótál mellett találják, de, mert szereti maga körül a rendet, inkább elviseli az ugratást. S ha jön a gyermek? Pontosabban a gyerekek, hiszen legalább két utódot szeretnének, akkor hogyan lesz? Akkor végképp pórázra kötnek — dörmög Lizák Sándor, bár arcán valahogy nem a szomorúság ömlik él, sőt, mintha fülig szaladna a szája, lesve, mit szól Zsófia a szavak ártatlan tüskéjéhez. A paradicsomi főnöknő mai utóda azonban úgy tesz, mint aki nem hallja a gonoszkodást, rohan kifelé, mire Sándor kacsintva: A nyakam rá, hogy nem tette a kiöntőt a kávéfőző alá! Kuncogunk, mert ugye, ezek a heb- rencs asszonyok, ám férjuram ugrik, homlokára csapva, tálcát rak ki, csészéket, mert ez az ő reszortja. Játék? A külső szemlélőnek esetleg. Ök azonban komolyan gondolják; ezt akarják megszokni. Miért? Bizonyára zavarba jönnének, ha erre kérnék feleletet. Természetesnek érzik? Talán. Különbözni akarnak? Lehet. A fejlettség ismérve Tudom, ebben a riportban több a kérdés, mint a felelet. Megengedve a szerénytelenséget: úgy, mint az életben. Főnöknő a Paradicsomban? Hagyjuk a tréfát, hiszen mindennapok vannak, s ezek korántsem paradicsomiak, bár kétségtelenül emberibbek, szebbek, mint tíz, vagy húsz esztendeje. S milyenek lesznek újabb évtized vagy kettő után? A Magyar Szocialista Munkáspárt XI. kongresszusán elfogadott programnyilatkozatban ez áll: „Társadalmunk megszabadította a nőket a kiszolgáltatottság súlyos terhétől, és megnyitotta számukra az utat az egyenjogúsághoz. Az állampolgári jogok, a foglalkoztatottság területén, a közéleti tevékenységben, a kulturális és a családi viszonyokban történelmi jelentőségű előrehaladás történt. Ennek ellenére még sokat kell tenni a nők teljes egyenjogúságának érvényre juttatásáért. A továbblépés iránya: a nők fokozódó részvétele a társadalmilag szervezett munkában, szakmai és általános műveltségük emelése, valamint a vezető funkciók be- töltéséoen és a bérezésben még fennálló hátrányuk megszüntetése. Különösen sok a teendő a nők családon belüli helyzetével kapcsolatos maradt szemlelet megváltoztatásában. A nők teljes egyenjogúsága össztársadalmi érdek, a szocialista társadalom fejlettségének egyik ismérve”. MÉSZÁROS OTTÖ
