Pest Megyi Hírlap, 1978. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-19 / 67. szám
A föld és aki megműveli Paraszt. Robotol. Látástól vakulá- slg. Esőért fohászkodik. Verítéjsével öntözi apró parcelláját. Zúgnak á cséplőgépek. Marokszedők. Paraszt. Öntözési szakmunkások képzését kezdték meg. Lezajlott a tavaszi gépszemle. Termelőszövetkezeti tagok új lakótelepét avatták fel. A növényvédő szerek gondatlan kezelése több mérgezést okozott. Üdülőt épített a Balaton partján a közös gazdaság. Paraszt. Három napig győzködték, amíg aláírta a belépési nyilatkozatqt. Munkaegység. A tagok a közösbe bevitt lovakért, szerszámokért térítést kaptak. Paraszt. A részközgyűlések legfőbb témája az üzemszervezés javítása volt. Az iparszerű termelési rendszerek új szemléletet, követelnek. Panelmondatok. összerakható belőlük a mindenkori valóság. Azt hittem, nem élem túl öt gyermeket szült és nevelt fel Hrozina Mihályné, született Dömé- nyi Lídia. Abban a püspökhatvani házban ól most is, amelyben meglátta a napvilágot, s ahol négy lányát, egy fiát gondozta. A ház öre- gecske, a sok toldás-foldás csak megtartotta, de nem javította. Legyint. Nekem már jó így is, a gyerekeimnek meg amúgy sem kell. Tudja, azt mondták, mihez kezdjünk ezzel a bódéval mama?! Érti, bódéval?! Itt nevelkedtek, de semmit sem számít nekik. A jussért az én lánykoromban még embert öltek. Hrozina Mihályné hatvannégy esztendős, termelőszövetkezeti nyugdíjas, férjét éppen húsz esztendeje temette el, mint mondja, a szegények nyavalyája végzett vele, a tüdőbaj. Ezért egyedül kellett döntenie, amikor — az ő szava — ment a beszervezés. Két hold földjük volt, jószág, szerszám szinte semmi, a szántásért gyalogmunkával fizetett a család, s ahová lehetett, oda napszámba jártak. Két hold föld. Hrozináné: Kevéskét adott annyi szájnfik, ami dolog akadt, azt csináltuk, bárki kínálta. Ebben a faluban, aki szegény volt, az nagyon szegény. Ügy éreztem, azt a kevéskét is, amit megszereztünk, elvesük. Azt^ tettem, nem élem túl, amikor aláírtam a belépést. Sírtam előtte, utána. Mert ha minden kifutott a lábunk alól, az a föld csak ott volt még, kapaszkodhattunk bele, az uram szegény mindig azt mondta, ha az megvan, éhen talán nem halunk. Én meg aláírtam. Volt, nincsen. S nehogy úgy gondolja, olyasfajta rend járta akkor, ráint most. Ment a fejetlenség, az egyik vezető nem tudta, milyen parancsot adott ki a másik, hol ebbe kaptunk bele, hol abba. Iga nincs elég, dologra jórészt az asszonyok jelentkeztek reggelente, mert az emberek nekifutottak a világnak, kenyérkereset után, mert azt mondogatták, ez a kolhozdolog úgyis megbukik. Mai ésszel persze annyi volt, ez mint amikor a, tyúk kárál az udvaron, de- hát akkor nem a mai eszünk volt. S igaz, ami igaz, jobban csak úgy négy-öt esztendő után lett, addig sokat kínlódtunk. Tele volt írva a könyvecskénk munkaegységgel, de keveset ért. Csak úgy bírtam, hogy a gyerekeim segítettek, ezt dugtak, azt adtak, mert elment mind, kötéllel sem lehetett volna megtartani őket. Azt mondták, ők nem dúrják egész életükben a földet. Így azután magamra maradtam. Döményi Lídia három elemit járt ki, utána dologba állt, s áll így a mai napig, munkában. A kötelesség legfőbb, s egyetlen mozgatórúgó lett, olyan belső parancsnak bizonyult, ami nem tűrte a miért, a hogyan, a meddig kezdetű kérdéseket. A szövetkezet ma sokféle módon istápolja járadékosait és nyugdíjasait, ezért a mindennapi létben szükséget Hrozina Mihályné nem szenved. Nincsenek hamis képzetei, a holnap miatti félelemtől, bár észre sem vette, mikor régen elbúcsúzott, s mert a kötelesség keret; a szövetkezet lett, ott tette a dolgát. Jól, rosszul? ö nem tudja megítélni. Ügy csinálta, ahogy a hozzá hasonló tíz- és százezrek. De: csinálta. Cj fejezet kezdődik A Magyar Szocialista Munkáspárt VIII. kongresszusa 1962. november 20 —24. között tanácskozott. Az ott elfogadott határozatban ez áll: „A ter- mel0sz0~etkezetl rendszer győzelmével nagy lehetőségek nyíltak a mező. gazdasági termelés fellendítése és dolgozó parasztságunk felemelkedése előtt. A magyar mezőgazdaság történetében új fejezet kezdődik: erőnket most már a termelőszövetkezetek korszerű, nagyüzemi gazdálkodásá. nak fejlesztésére és szocialista jellegének erősítésére, a szövetkezeti parasztság szocialista nevelésére, egységének kovácsolására összpontosíthatjuk.’’ A határozat meghozatalának esztendejében negyvenen jelentkeztek ki véglegesen Püspökhatvanból, ami a falu teljes népességének ugyan három százaléka csupán, de mert a távozók szinte kivétel nélkül fiatalok voltak — harminc éven aluliak —, a szerénynek látszó arány egyszeriben sokat mondó lesz. A faluban 388 szarvasmarhát tartottak, s az Üj Barázda Termelőszövetkezetben hét hold földterület jutott egy tagra. A határozat meghozatalának évében a megye összes termelőszövetkezetében egy, igen, egyetlen egy gabonakombájn dolgozott. A határozat meghozatalának évében az akkor még létező aszódi járás — Püspökhatvan is ide tartozott — vezette a megyei rangsort az őszi búza termésátlagával. Az elsőnek bizonyuló járás termelőszövetkezetei 1962-ben egy katasztrális holdról átlagosan 10,6 mázsa őszi búzát takarítottak be. p Nem volt más választás Frissen száradt a tinta a durva pa- pírú bizonyítványon, tanúsítva, Ocsovszki István kiképzett traktor- vezető. A huszonhárom esztendős fiatalember úgy állított be a kiskun- lacházai gépállomásra, mint aki, világot hódítani jött. S valóban, ki mondhatta volna neki, ne tegye?! Letöltötte a katonaidejét, szakma volt a kezében, kilenc testvére közül egyedül neki! Amikor a tanfolyam után két nap szabadságot kapott, s hazaért a peregi házba, nemcsak a család, hanem a környék is odagyűlt, csudálni azt, aki megüli a büdös, de irdatlan erős vasparipát. Ocsovszki István somolyog, méghogy erős? Gyengécske traktorok voltak akkor, legnagyobb kincsének az UE—28-as meg az UTOs—45-ös számított, dehát akkor nekem nem ez volt a fontos, hanem maga a dolog, a biztos kenyérkereset, nősülni akartam, kellett a pénz. A kiskunlacházi gépállomáson, ahová Ocsovszki István került — nag^-szerencsém volt, a saját falumban kaptam helyet, volt, akit az ország másik végébe irányítottak onnét, ahol lakott —, 1960-ban 84 traktort számolhattak össze. Leltárüag. Ocsovszki: A papír mindig más, mint az élet. Volt úgy, hogy egyszerre tíz, tizenöt gép robbant le, mert java részük öreg masina, agyongyötörve, tisztességesen soha meg nem javítva, csak éppen annyira, hogy menjen. Ügy igaz, ahogy mondom, lopkodtuk az alkatrészeket, hogy dolgozni tudjunk, s ha kellett, akkor a sárban feküdtünk a gép alá, csakhogy megcsináljuk. Hőskor? Égy fiatalember nem súlyozza a szavakat, s többet káromkodik, mint amennyit egy főnöki fül elviselhetne. Sok volt az idegeskedés, a méreg — mondja. A terv, a terv, csak ezt hallottuk, s ha valami nagyobb bukfenc jött be, akkor röpült a főnök, jött az új, azt mondta, no majd ő rendet csinál, nem lesz vircsaft. Azután repült ő is. Egyszer azt találtam mondani, a sok duma helyett inkább lenne elegendő üzemanyag, mert olykor még az sem volt, nemhogy más. Hetekig mosakodhattam mindenki előtt, be kellett ismernem, hogy amit mondtam, az demagógia. Kellett? Nem volt más választás — hangzik az őszinte felelet a közbeszúrt kérdésre. Megmondták, ha nem szórok hamut a fejemre, mehetek. Züllesztem a fegyelmet. Érti? Mert dolgozni akartam, üzemanyagot követeltem. Seb? Ugyan! Ocsovszki Istvánban nyomát sem lelni a meg- bántódásnak. Inkább mérges, amiatt, mennyi fafejűség, hányféle szemellenző nehezítette, tényleg a munkán legyen a hangsúly. Azon a munkán, ami nélkül az alighogy kialakult termelőszövetkezetek széthullottak volna. Büszke erre? Nincs ebben semmi büszkélkedni való, akkor az volt a lehetőség, azt kellett csinálni. S tudja, azért könnyebbedtek a dolgok. Két év alatt húsz traktorral nőtt az állomány, a I legöregebb leprákat végre az üzemudvar végébe állíthattuk. Ügy tervezte, itt kezdte munkáját a gépállomáson, nyugdíjba is innét megy majd. Megházasodott, három gyermekkel ajándékozta meg asszonya, ám közben megdördült az ég a gépállomások felett, amit ő véglegesnek hitt, múlandónak bizonyult. Megijedt, bánta? Ingatja a fejét. A föld az mindig föld marad, aki ahhoz köti a sorsát, annak soha nem fogy el a dolga. A gépállomás nemcsak kenyeret adott, hanem lehetőséget is az ismeretbővítésre. Tanfolyamok, esti iskola, technikum, levelező tagozaton. Élt a kínálkozó alkalmakkal, s amikor a gépállomásokat fölszámolták, hét állás között válogathatott. Nem lett hűtlen a földhöz, a gépekhez, de még szűkebb világához, Lac- házához sem. Csak éppen állami alkalmazottból termelőszövetkezeti taggá süllyedt — fölnevet, értem-e a célzást, az akkor sok hátránnyal járó, a táppénztől a nyugdíjjogosultságig terjedő másodrendűséget, amit vállalt a döntéssel —, de úgy, hogy rögtön fölemekedett, gépcsoportveze. tő lett. Jéghidegre hűtött Pepsit hoz a felesége, Ocsovszki István forgatja a poharat, a felszálló buborékokat nézi, úgy mondja: Errefelé sok a rossz föld, de én mindig azt tartottam, a legnagyobb bűn a rossz földet rosszul megművelni. Ha rossz, tízszer annyi gondoskodás kell neki, s ma már itt kínálja magát ezerféle agrotechnikai fogás. Háta mögött, a könyvespolcon szakirodalom, a könyvtáblák kopottak, látszik, sűrűn kézben vannak. Háza, gépkocsija, sokféle használati tárgya természetes járuléka életének. Megkeresték a rávalót, hát használják azokat. Ettől mások, többek, mint elődeik? Ocsovszki István: Az én szüleim meg az asszony szülei, itt élnek most is Peregen. Én otthon gyerekkoromban azt láttam, mindent dugni kellett, nehogy fogyjon, kopjon. Most meg? Nézze, csak egy példát mondok. Űj bútort vettek az apámék, s a régit kitették a valamikori istállóba. Egyik alkalommal, ahogy megyek hozzájuk, látom, apám aprítja derekasan a bútort, ott a fejsze, a fűrész a keze ügyében. Mit csinál, kérdeztem. Hát mi a jóistennek ez a sok kacat — felelte, föltüzeljük, mert lassan már azt sem lesz hol, hiszen tudod, anyád olajkályhát akar. Kicserélt világ Valamit sokféle módon és sok mindennel lehet bizonyítani. Kérdés azonban, szükséges-e a bizonyítás művelete, mert hiszen vannak kézenfekvő tények, a kétszer-kettő akkor is négy, ha közlésként, s nem számtani művelet végeredményeként fogadjuk el. A mezőgazdaság nagy-, üzemi’jellege, iparosodása kétségtelenül tetszetős összehasonlító adatokat kínál, hiszen e jellemzők, folyamatok nélkül aligha lenne elképzelhető, hogy a megyében levő mező- gazdasági üzemek kereken 200 ezer tonnával több búzát termelhettek 1977-ben, mint amennyit learathattak 1960-ban. S még többet mond ez a-z adat, ha hozzáfűzzük: a vetésterület tízezer hektárral kisebb volt 1977-ben, mint 1960-ban! Eljutunk addig, hogy az összehasonlítás már- már lehetetlenné válik, mert közben kicserélődött a világ, a földművelés technikai, technológiai környezete éppúgy, mint társadalmi, politikai foglalata. E változások legfőbb, emberi jellemzőiről talán elárul valamit, ha a termésátlagok, a fejési eredmények, a gépesítés adatai helyett azzal hozakodunk elő, hogy ma a megyében a paraszti háztartások háromszor annyi pénzt adnak ki lakásfelszerelési tárgyakra, mint másfél évtizeddel ezelőtt. Ugyanez idő alatt e családok művelődésre, oktatásra, szórakozásra költött forintjainak mennyisége a tizenkétszeresére nőtt, egy főre számítva, mert 110 forint volt 1962-ben, tavaly pedig megközelítette az 1400 forintot. Másfajta életmód csírái, hajtásai lelhetők meg most már mindenütt, s az ilyen igények mögött másfajta emberek állnak. A világ azért cserélődött ki körülöttük, mert ők tolták félre mindazt, ami akadályként, kölöncként hatott és hat, mert nemcsak a szövetkezetben tanultak meg nagyüzemi méretekben tervezni és gondolkozni, hanem saját életükben, szintén a távlatok foglalták el a fő helyet. Ma a megye mezőgazdasági termelőszövetkezeteiben minden száz fizikai foglalkozású közül csupán huszonhárom azok száma, akik tevékenysége semmiféle szakképesítést vagy betanítást nem követel. A szakmunkások aránya az összes fizikai foglalkozásún belül 32 százalék a termelőszövetkezetekben, egy évtized alatt megháromszorozódott! Jogosan következtethetünk arra, hogy a munka milyensége az életkörülmények milyenségére nagy hatást gyakorol; aki kenyérkeresetként igényes feladatokat lát el, az otthon sem éri be korábbi igényeinek kielégítésével. Ezek, s a hasonló, fölsorolhatatlanul gazdag tényezők a forrásai annak az agyonkoptatott felkiáltásnak, melyet a hazalátogatók szájába ad az újság, az élőbeszéd; nem ismertem rá a falura. Képeken láttam Illedelmesen köszön, amikor osztályfőnöke betuszkolja maga előtt, s kétszer kell mondanom, amíg leül. Farkas Tamás egyike azon kevés végzős nyolcadikosoknak, akik Abonyban a mezőgazdaságot választották. Szakmunkástanulók akarnak lenni, ki a növénytermesztésben, ki az állattenyésztésben, s őszintén szólva nem fenyegeti őket az a veszély, hogy bármelyik tanintézet ajtót mutat; örülnek, ha van jelentkező. Az osztályfőnök magunkra hagy bennünket, Tamás vörösödik irgalmatlanul, mint akit zubogó vizű üstbe ültettek, bár még semmit sem kérdeztem tőle. A szüleid mivel foglalkoznak? A tsz-ben vannak. A Ságváriban. Tőlük kaptál kedvet, hogy állattenyésztőnek jelentkezzél? Viseltes cipőjét nézi, úgy felel: Nekem már kicsi koromban voltak nyu- laim, édesapám megengedte, csinált' nekik helyet a kutricában. En gondoztam, etettem, mindent én csináltam velük. Valahogy szerettem az állatokat, én soha nem bántottam egyet se, még a békát se, pedig azokat minden gyerek bántja. Oszlik a pirosság az arcán, tizennégy éve még nem sok tapasztalással szolgál az ilyesfajta helyzetekre, de azért lassan megnyugszik. Milyen tanuló vagy? Közepes. Vilma néni szerint jobb is lehetnék, ha nem volnák lusta. Pedig tetszik tudni, nem vagyok lusta, de amit nem szeretek tantárgyat, az nem nagyon megy a fejembe. Meg sok időm eltelik az állatokkal. Milyen állataid vannak? Nyúl, huszonkettő. Galamb vagy tíz, azt nem tudom pontosan, mert csapódik is hozzájuk, meg el is tűnik közülük. Az a baj velük, hogy sokát piszkol- nak, édesanyám szid érte nagyon, azzal fenyeget, megfőzi őket becsinált levesnek, de tudom, csak ijesztget, nem lenne szíve hozzá. Es most újabban van két kiskacsám, vettem őket. Vetted? A zsebpénzemből. Az egyik osztálytársam mamájánál. És mennyit fizettél érte? A kettőért húsz forintot. Nem sajnáltad a pénzt? Fölhúzza a szemöldökét, megdöbbenve néz rám: Sajnálni? Miért? Hiszen én nevelem majd föl őket, olyan helyet csináltam nekilc, hogy a kacsakirály is odaköltözhét- ne. Kacsakirály? Azt csak úgy mondtam, volt egy mese, abban volt •*— s újra vörös az arca. Farkas Tamás idén egyike lesz annak a nagynehe- zen összetoborzott 230—250 gyereknek, akik egy-egy esztendőben mező- gazdasági szakmunkástanulónak jelentkeznek. Nem Abonyban, nem a ceglédi járásban, hanem a megyében összesen. Kinevet, amikor azt Kérdem, mi lesz, ha majd fejnie kell, s rájön, ugratom, hiszen tudhatom, kézzel nem fejnek már a telepeken. Meglehetősen pontos képe van arról, mi a dolga az állattenyésztőnek, s mikor megkérdem, mondjon már néhány szarvasmarha fajtát, gyorsan fölsorol hatot, amiből én kettőt ismerek ... Büszke is nagyon, talán e siker feledteti néhány percre vele, hogy amikor először beszélgettek arról az osztályfőnöki órán, ki minek készül, hová akar jelentkezni, s ő megmondta, akkor — szájaszélét beharapva súgja — röhögött rajta az egész osztály. Ez a kacagás azért mond valamit. Nem a gyerekekről, hiszen tizennégy évesek. Hanem környezetükről, gondolkodásuk társadalmi közegéről. S az egyik hahotá- zó, amikor osztályfőnöke • megkérdezte, mit nevet, azzal felelt, mókás lesz a Farkas fehér köpenyben, mert képeken láttam, hogy azt hordanak az ilyen istállósok. MÉSZÁROS OTTÓ
