Pest Megyi Hírlap, 1978. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-19 / 67. szám

%Mdm> 1978. MÁRCIUS 19., VASÁRNAP Befejeződött a szófiai találkozó Ki írószövetségek képviselői az európai biztonságról A bolgár fővárosban pénte­ken véget ért a szocialista or­szágok Írószövetségei képvi­selőinek hagyományos talál­kozója. Ezúttal az európai biztonság kérdéseiről volt szó a tanácskozáson. A résztvevők megállapodtak abban, hogy a következő eszmecserét 1979- ben Romániában tartják. HÉTFŐN ES KEDDEN A tudományos-technikai úttörőszemle döntője Beszédes számadat: Pest megye 248 úttörőcsapatában kilencvenezer vörös- és kék- nyakkendős általános iskolás szervezett programjáról gon­doskodnak. A tanulás, a hasz­nos kikapcsolódás segítése, a gyerekek alkotókedvének ki­bontakoztatása e közösségek fontos feladata: ha ilyen kor­ban sikerül megalapozni a csoportos művelődés igényét, idősebb korban már egysze­rűbbnek bizonyul felkelteni az TV-FIGYELŐ Jogi esetek. Sok-sok hom­lokra vonódhattak ráncok csü­törtökön este, amikor a Jogi esetek című, közkedvelt pa­ragrafus-fej törősdiben azt mondták, hogy az én telkem nem is annyira az én telkem: ha feléje sem nézek, tíz év eltelte után azé lesz, aki idő­közben kedvet kapott rá, s szépen művelgeti a gazdátlan­nak tetsző parlagot Ám a fent említett ráncok később elsimultak, mert dr. Petrik Ferenc, mindig okos műsorának közreműködői el­magyarázták, hogy teljességgel megengedhető az efféle tulaj­donba vétel, hisz’ jókora tovatűnte után kerülhet sor rá — vagyis csak akkor, ha egyértelműen megmutatkozik: a parcellát nem tekinti magáé­nak a tulajdonos —; no és persze akkor, ha a gazda föl­kutatása nem járt sikerrel. Amilyen furcsának tetsző, olyan logikus — a közösség ja­vát szolgáló — ez a törvény, mert voltaképpen a kihaszná­latlan földek hasznosítására ad módot: a gaz helyett szőlő, zöldség avagy éppen virág te­remjen rajtuk. Adjanak csak hasznot azok az oly sokáig parlagon felejtett rögök... J Soroksári út 160. Egy dühö­sen elkeseredett munkásarc kimerevített képével indult, és egy kettémetszett mondattal — „ ... ma ott tartunk, hogy.. — zárult Zolnay Pál csütörtö­kön késő este vetített doku- mentumfilmje, a Soroksári út 160. Ami e látható és hallható keret között a néző elé került, bizony még azokat is meggon­dolkodtathatta, akik jószerivel csak az újságokból tudják, mi az, hogy gyár, anyag és szer­szám. Hogyne, hiszen a maguk élességében tárultak elénk a film címében jelzett üzem — a Szerszámipari Művek — bel­ső gondjai: a munkaerő-ván­dorlás, a nagyon gyéren jelent­kező utánpótlás, na és az a finom hangzású, de annál több indulatot keltő, méltánytalan­ságot szülő normakarbantar­tás. Zolnay Pál — aki hat évvel korábban már járt a Soroksári út 160-ban, és az akkori láto­gatását is filmre vette — eb­ben az izgalmas negyven perc­ben persze nemcsak az eszter­gagépek kezelőit hallgatta meg, hanem azokat is szóra bírta, akiknek a normaigazítá­sokat a szemükre hányják: a gyár vezetőit. Szó, ami szó: ők sincsenek valami könnyű hely­zetben, mert — csak egy pél­dát említve — vagy félszáz szállítótól függ, hogy teljesítő- dik-e a kérés, á rendelés, avagy a késlekedve föladott anyag miatt állni kényszerül­nek a gépek... Gond, baj; az én így aka­rom, de mi azt nem adhatjuk — öklöket szorító indulatai — szinte mindegyik filmkocká­ról ez tűnt elénk. Es mégis mi­lyen jó volt megmártózni eb­ben a fémporos, olajcsillogású, városperemi valóságban! Bi­zony jó, mert — köszönet érte a riportfilm készítőinek! — er. ről a képsorról teljességgel le­felejtették a más hasonló munkákon sajnos ott fénylő lakkot. Itt végre azt láthattuk, hallhattuk, ami nap mint nap a kormos üvegű csarnokokban zajlik, és amiről — ezt viszont nagyon sajnáljuk — igen-igen ritkán kapunk ilyen őszinte képet. Nagyon megritkultak a tv gyári látogatásai, s ha oly­kor mégis vállalkoznak egy- egy kiruccanásra, hát azok is inkább amolyan jelentésízűek- re sikerednek; a felszínt kar- colgatják, s nem vágnak mé­lyebbre. Bárha ez a remek híradás újból kedvet csinálna a porta- fülkéken túli világ ilyen drá­maian hiteles bemutatásához! Akácz László érdeklődést egy-egy kulturá­lis intézményben működő szakkör vagy klub munkája iránt. A szakági versenyek része­ként a tudományos-technikai úttörőszemle e célok megvaló­sulásához teremtett remek le­hetőséget. A vetélkedő megyei döntőjét — a járási-városi se­lejtezőket követően — már­cius 20—21-én rendezi meg a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen a Pest megyei Út­törőelnökség és a Pest me­gyei Tanács művelődésügyi osztálya. A versenyre három­száz úttörő érkezik: három­tagú csapatok mérik össze tu­dásukat. A résztvevőknek most nehezebb dolguk lesz, mint a korábbi években, mert ezúttalnem egy-egy tantárgy­ból, hanem témakörökből kel­lett felkészülniük. A tudományos-technikai út­törőszemle több részből áll. A társadalomkutató úttörők Gö­döllőn háromfordulós vetél­kedőn bizonyíthatják képes­ségeiket. Az írásbeli feladatok megoldásánál számot adnak egyebek közt irodalmi felké­szültségükről, s ellátogatnak a Hazai Fésűsfonó kistarcsai gyárába, ahol tesztlapot töl­tenek ki. Mindemellett dal­lamalkotásból is vizsgáznak: megadott szövegre kell zenét szerezniük. A társadalomku­tatók mellett az orosz nyelv és irodalom legjobbjai szintén számot adnak tudásukról. Az úttörő-technikusok elmélet­ből és gyakorlatból is vizs­gáznak. A nemzetiségi (német, szlovák, szerb-horvát) anya­nyelv és irodalom művelői ugyancsak alaposan felké­szültek. A legtehetségesebb rajzolók a Munkácsy úti isko­lában versenyeznek. A tudományos-technikai út­törőszemle során arra töre­kedtek a csapatvezetők, s a pedagógusok, hogy a gyerekek a felkészülés idején ne csak az iskolában megismert tan­anyagot ismételjék át, hanem teljesen új ismereteket is gyűjthessenek. A feladatok alkotó jellege egyértelműen bizonyította: nem a magolás, a biflázás a cél, hanem az a leglényegesebb szempont, hogy új ismereteiket alkalmazni tudják a gyakorlatban. A já- rási-városi elődöntők bebizo­nyították: az esetek többségé­ben ezt sikerült elérni. Gödöllőn tehát élvezetes versenyre van kilátás: a me­gyei verseny győztesei előre­láthatólag júniusban a zánkai úttörővárosban találkoznak a tudományos-technikai úttörő- szemle országos döntőjén. F. G. Rudnay Gyula és Elekfy Jenő életműve SZENTMÁRTONKÁTA, SZOB ÉS ZEBEGÉNY KÉPI KRÓNIKÁJA A Nemzeti Galériában Rud­nay Gyula és Elekfy Jenő emlékkiállítása, továbbá Jacek Malczewski lengyel festőmű­vész tárlata április elejéig te­kinthető meg hétfő kivételé­vel, naponta 10 és 18 óra kö­zött. Tisztelgő emlékezés Száz esztendeje, 1878-ban született Rudnay Gyula, fes­tészetünk egyik kiváló meste­re, aki Munkácsy örökségé­nek alkotó folytatására vállal­kozott. Mindez nem jelen­tett egysíkúságot, hiszen Go­ya, Mednyánszky inspiráció­kat is alkalmazott. München­ben, Nagybányán képezte ma­gát, egy ideig Hollósy Simon tanítványa volt, s haszonnal járt számára a párizsi és a római tanulmányút. Nem ar­ról van szó, hogy a teljes lá­tóhatár hiányában lett alföl­di festő, a vásárhelyiek és a debreceni Holló László szö­vetségese, hanem értékekre figyelő, önmaga lehetőségeit felismerő küldetéstudattal. Téved az, aki Rudnay élet­művében csak a hagyomány- őrzőt látja, annak van igaza, aki felfedezi benne a XX. század magyar valóságának egyik kiváló részismerőjét, a táj, a falu állandó életé­nek képi megörökítőjét. Az igazság az, hogy a Nyolcak­nak, az aktivistáknak. Nagy­bányának, a gödöllői szecesz- sziónak, a vásárhelyi és szol­noki törekvéseknek egyszer­re és együtt épült a hivatása. Uitz, Ferenczy Károly, Med- nvánszky, Csontváry, Rudnay szépsége egymást növeli, mind­egyikükre olyan mértékben van szükségünk, amilyen mi­nőséget teremtettek. Termé­szetesen van értékkülönbö­zet, de a művek azonos csa­ládhoz tartoznak. Rudnay Gyula művészeté­re is érvényes Petőfi önval­lomása: Természetem komoly, mint hegedűink első hangjai. Mindez nemcsak Hegedűs portréjában érvényesül, ha­nem a szintén főművének szá­mító Csipkekendős nő-ben is. Képei egy összefüggő barna szimfónia részeként számol­nak be a Csárdás kavargásá­ról, a Krumplihámozó mun­kaáhítatáról, az első világ­háború menekültjeiről, korá­nak társadalmi, emberi prob­lémáiról. Színpadszerű szer­kezeteiben ünnepi méltóság­gal vonultatja fel figuráit, a nagybábonyi utcát, a szent- mártankátai tanyákat, az őr­zött és fejlesztett nemzeti ro­mantika és népi realizmus szellemében, mely Than Mór, Gárdonyi Géza, Kós Károly nyomában megidézi Attilát, a hunok királyát, s Arany János nagykőrösi verséhez társulva A vén kanász-nak is em­léket állít. Ebben a szellemben, ilyen megalapo­zott mesteri minő­séggel vált Rud­nay Munkácsy örökségének gon­dozójává, ilyen színvonalon járult hozzá Koszta Jó­zsef és a mai vá­sárhelyiek, Né­meth József, Sza­lag Ferenc mun­kásságához. Festői feljegyzések A Dunakanyar festőileg feldolgo­zott táj Dunake­szitől Szobig, Szentendrétől Dö- mösig, s a folyam egy-egy szakasza, a Börzsöny csú­csai hozzájárultak életművek meg­alapozásához. Elekfy Jenő az akvarellt és Ze- begény intimitását, Szob lan­káit választotta, s ebből ouvre keletkezett. Győrben született, Edvi Illés Aladárnál és Réti Istvánnál tanult, később a Kép­zőművészeti Főiskolán az ak- varellfestés tanára lett. Ez az ő egyetlen műfaja, melyet mesteri színvonalon művelt. Kellemes grácia és benső- ség jellemzi édesanyjáról és önmagáról készült portréit, és elegánsan könnyed futamok­kal jegyezte fel a zebegé- nyi malmot, a Szőnyi kertet, az Ipoly fűzfáit, az erdő őszi hangulatait, yalami japán finomság és bravúr hatja át vízfestményeit, erről hosz- szabb tanulmányt is írt. Ecsettel rajzolta tájait, me­lyekben a dombringás grafi­kai hálózata ötvöződött év- szakhordozó tónusaival. Vér­beli ak varéi lis ta volt, Szob és Zebegény festői krónikása lett. Erre vállalkozott, de ezt ma­radéktalanul teljesítette, s ezzel szolgálata teljes volt. Szimbolikus látomás A magyar—lengyel kultu­rális együttműködés jegyében Munkácsy Mihály festmé­nyei Poznanban láthatók, Ja­cek Malczewski alkotásai Bu­dapesten. A lengyel^ szimbo­lizmus szecessziós elemeket Rudnay Gyula: Csipkekendős nő is tartalmazott, s hosszabt ideig tartott, mint Nyugaton Más jellegű is volt; nem a2 antikvitáshoz kötődött, mint Böcklin metafizikus képei hanem kora lengyel társadal­mának problémáit, függet­lenségi törekvéseit tükrözte Malczewski biblikus forrá­soktól jut el a száműzöttek fájdalmas sorsának drámai ábrázolásáig, ahhoz a felis­meréshez, hogy a kapitalista társadalom minden ember számára Mérgezett kút. Ezt a szimbolikus látomását rea­lista elemekkel érzékelteti, hasonlatosan Ady költészeté­hez. Igaz, misztikus érzel­mek keverednek erős való­ságlátással, de a mesterség mindig kivívott szintjén, ezért nyújt gyönyörködést ma is -témáinak eklektikus sokasá­ga. Az újtestamentumi Láb­mosás-tői a Pacsirta képi meg­fogalmazásáig terjed, mon­danivalója, melyben Szi- nyei Merse Pál motívumát tőle függetlenül nagyítja fel a madár és az emberi arc kiemelésében. Mindez arra bizonyság, hogy a művészet- történeti komparatisztika fo­kozása szükséges, hiszen szomszédaink festői, szobrá­sz! törekvéseiben hasonló esz­mények lehetnek művekké, melyet a tárgyilagos összeha­sonlítás kimutathat. Losonci Miklós Tavaszi Szél Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom... Most is hallom a dalt, amelyet öt évvel ezelőtt, 1973. május 30-án a népviseletbe öltözött asszonykórus énekelt Gödöllőn, a tanácsháza dísz­termében. Ezzel kezdődött az ünnepség, ami semmi mást nem ünnepelt, mint csak talán a legszebbet, az irodalmat kö­szöntötte. Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom ... A díszteremben a széksorok zsúfo­lásig megteltek: ismert személyisé­gekkel és ismeretlen ismerősökkel: barátokkal, barátainkkal. A székso­rokban Pest megye volt jelen: tíz- és tízezreket képviseltek, kiválasz- tatlanul is, különösebb és hivatalos megbízás nélkül is, csupán az egyé­ni érdeklődés és felismert érdekelt­ség, tulajdonképpen a szív jogán, a jelenlévők. Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom ... Halkan és csodálatosan szállt a dal, kédvesen és szárnyaién. Mi odafent a dobogón, szemközt az irodalmi dél­után közönségével, megilletődötten és mozdulatlanul ültünk hét széken. A félkör közepén illette meg a hely legkedvesebb barátunkat, ihletőnket, és buzdítónkat: Simon István Kos- suth-díjas költőt, az azóta már el- húnyt, drága emlékű, nagyszerű em­bert, halhatatlanságában élőt, élő klasszikusunkat. Egyik oldalán Bara­Gödöllóről indult nyi Ferenc ült, és a két előadómű­vész, Merényi Judit, Egressy István. A másik oldalon, a félkör innenső ívében: Borbély Tibor, Dési Frigyes, és legvégül, ahol a félkör bár befe­jeződött, de tulajdonképpen innen már a közönséggel folytatódva, tel­jessé vált a kör: e soroknak írójára, mint a Képes Újság művészeti és „Tavaszi Szél” című irodalmi rova­tának vezetőjére, éppen az a feladat várt, hogy megnyissa a „Tavaszi Szél” első nyilvános — zászlóbontó — rendezvényét, köszöntse a Képes Újság olvasóit. Torkomban dobogott a szívem. Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom... A pillanatok, amelyek eddig egy­szerre gyorsan, de lassan is teltek, most jutottak el oda, hogy csenddé váljanak. A népdal, a meghitt dal­lam, ekkor már a csendben élt, rez­geti és gyönyörűségesen reszketett tovább. Felálltam. Látókörömbe be­leolvadt a szereplők félkörének rám szegeződő tekintete, hogy szemem­ben folytatódva, velem együtt, néz­zék; és hogy hangomban, velem együtt, visszaköszöntsék a kiszéles.ü- lő, s eggyé váló kört, körünket: a közönséget. Soha még ilyen felelős­ségteljesen nem kértem és nem kap­tam szót. Miről szóltam hát? Csupa egyszerű dolgokról, csupa egyszerű tényekről. Arról, hogy a „Tavaszi Szél”, amit rovatunk a címében hordoz és fel­repít, zászló: háromszínű zászló: há­rom tavasz, aminek örökségét vall­juk, vállaljuk, folytatjuk, hirdetjük: 1848, 1919, 1945. Hiszen a „Tavaszi Szél” első jelentkezése, a Képes Új­ság hasábjain, 1973. márciusában: 1848. március 15-ét köszöntötte. Az­tán a másik tisztelgő irodalmi össze­állításunk, rögtön utána: 1919. már­cius 21-ének állított emléket. És a harmadik: 1945. április 4-ének emlé­ke előtt hajtott fejet és zászlót. Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. Minden madár társat vá­laszt, virágom, virágom. Hát én im­már kit válasszak, virágom, virágom? En tégedet, te engemet, virágom, vi­rágom ... ★ A kör kitágult. Hiszen most, öt évvel később, 1978. március 5-én, vasárnap délelőtt 11 órakor, Budapesten a Radnóti Mik­lós Színpad igazán tenyérnyi szín­padára hullt a reflektorfény. A néző­tér megtelt ugyan, de igazán az is nagyon-nagyon kicsiny. Ebben a pillanatban Dévai Nagy Kamilla lépett a színpadra. A csend fokozódott. Az énekesnő, finom ujj­mozdulatokkal, kedves dallamot csalt elő gitárjának húrjaiból, aztán halkan, nagyon szépen — de egy­maga — énekelni kezdett. Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom... Az énekesnő a mikrofon mögött állt. De volt most ezen a színpadon egy másik mikrofon is: mögötte a Magyar Rádió bemondónője várta, hogy az ének véget érjen. És amikor Dévai Nagy Kamilla befejezte az éneket és már csak a gitárján ismét­lődött még egyszer a szívdobogtató dallam, — megszólalt a bemondónő, hogy rámondja a bevezető szöveg szavait. Torkomban dobogott a szí­vem. A nézőtéren ültem, és a magam szavait, amiket a Bevezető szövegé­ben írtam, — hallottam viszont, a bemondónő hangjában. Múlik az idő, De az öt év, amióta a „Tavaszi Szél” létezik, nem múlt el felettünk nyom­talanul, sem pedig hiábavalóan. Hi­szen a „Tavaszi Szél” — a Képes Új­ság irodalmi rovata — a Képes Új­ság immár kétmilliós olvasótáborát becsüli meg, azzal, hogy a magyar irodalom mai és múltbeli alkotásai­nak biztosít helyet, hétről hétre, ha­sábjain. Nem „mindenféle” irodal­mat népszerűsítünk, és kívánunk megszerettetni, hanem változatla­nul — bevallottan és egyértelműen — azt, amelyik javára válik a Képes Újság kétmilliós olvasótáborának. Ez pedig, magában foglalja a magyar irodalom legértékesebb és nagy vo­nulatát: a legrégibb időktől a mai napig. Ebben a folyamatban való részvételre kapott biztatást, és buz­dítást, a „Tavaszi Szél”, már létre­jöttének első pillanatában is, Simon Istvántól, ö rajzolta meg, ebben a körben, a folyamatosság perspektí­váját is, azt, hogy a „Tavaszi Szél” igyekezzék megkeresni és megtalál­ni az új költőtehetségeket, az új író­tehetségeket is, akik majdan a jövőt garantálják a magyar irodalom fo­lyamatosságában. Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom... A kör kitágult. A Radnóti Miklós Színpad kicsiny színpadán ezen a március eleji délelőttön ött állt egy harmadik mikrofon is. Az irodalmi matiné megkezdődött. A színészek hármasával léptek színpadra, a kö­zönség elé, hármasával váltották egymást: Avar István, Berek Kata­lin, Bessenyei Ferenc, Kállai Ferenc, Keres Emil, Moór Marianna, Nagy Gábor, Ruttkai Éva. És közben-köz- ben, hogy a „Tavaszi Szél” hasábja­in az utóbbi két évben közölt írások­ból szerkesztett-rendezett válogatás keretében most zenei feldolgozáso­kat is hallhasson a közönségünk: egyszer Dévai Nagy Kamilla, más­kor a Kaláka együttes szerepelt is­mét. A kör kitágult. A szerzők köre azoké, akiknek műveit, ezen a nyil­vános rádiófelvételen, a Magyar Rá dió hangszalagra rögzítette: Illyé Gyulától, Borbély Tiborig, Weöre Sándortól Fecske Csabáig, Érdél' Józseftől, Takáts Gyulától, Csepel Szabó Bélától, Ladányi Mihálytól, Fo dór Andrástól, Baranyi Ferenctől a nemrég felfedezett Matyikó Sebes­tyén Józsefig és a Szovjet-Kárpát- alján élő fiatal Balia D. Károlyig terjed. Megemlékeztünk Petőfiről. Adyról, Kodályról. Tavaszi szél vizet áraszt, tirágom, virágom... A Képes Újság, a Radnóti Miklós Színpad és a Magyar Rádió „Tavaszi Szél” című irodalmi matinéját most már — a kör így is, ennyire is kitá­gult — az egész ország hallhatja. A műsort március 24-én, pénteken dél­előtt 11 órai kezdettel, felvételről, a Kossuth rádió sugározza. Egy teljes órán keresztül. SIMON GY. FERENC

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom