Pest Megyi Hírlap, 1978. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-05 / 31. szám
„...mitsoda és mi lehetne...?” Csak hisszük, városban és községben lakók, hogy vajmi kevés közünk van a tanyai emberhez ‘és portájához. Pedig az asztalunkra kerülő falatok jókora darabja a dülőutak mentén megbújó tanyák udvarából kerül ki. S közben ellentmondásos hangsúllyal emlegetjük már vagy húsz éve: elnéptelenednek a tanyák. S társadalmi méretekben segítjük is ezt a folyamatot, bár időről időre feltesszük magunknak a kérdést: hogy tényleg jó ez nekünk? Statisztikusok, szociológusok autóznak végig a földutakon, kérdezgetnek, je- gyezgetnek és a fejüket csóválják: az ország mezőgazdasági népességének egyharmad része ma is tanyán éL Tanyás megyék „A paraszt átlátja azt, hogy lehetetlenség a háztól oly igen távol mezőnek és gazdaságnak illendőképp gondját viselni s azáltal akar magán segíteni, hogy a falutól egy-két- három mérföldnyire is úgynevezett szállást, házat, istállót építtet, ahová gabonáját a messze való jószágról s mezőről összehordván, marháit is ott telelteti, röviden: majd minden gazdaságbéli dolgát ott viszi végbe’’. Tessedik Sámuel írta ezeket a sorokat a tanyákról az 1786-ban megjelent munkájában, amelynek címe kétszáz év múltán is meggondolásra sürget: A paraszt ember Magyarországon mitsoda és mi lehetne? Nagyhírű tudósunk szavait a minap hallottam vissza egy Cegléd környéki tanya gazdasszonyától. Ö persze nem Tessedik Sámuelt idézte, csak mondta a maga életét, inkább kesergett, mint lázadozott és bizonnyal arra gondolt, hogy két évszázad alatt nagyot változott a paraszti világ — az utóbbi harminc évben különösen nagyot —, de a szekér a dű- lőúton, a fekete sárban lelassul, megragad. S a tanyás paraszt ma könnyebben mondja ki a „verje meg az isten”-t, mert annak inkább pislog a petrólámpa, aki látott neont. És kimondja, ha könnyebb hordó alá tartani a kancsót, mint kilométert gyalogolni iható vízért. Téeszbe, iparba, közlekedésbe, kereskedelembe — a* nyugdíjasokat 'ki- ; véve — mind eljárnak a férfiak. Az asszonyok maradnak a gyerekekkel, állatokkal, s minden gonddal szinte egyedül, amellyel a gazdaságban a dolgukat „végbe viszik’’. Estére megjönnek a férfiak és besegítenek az istállóban, ólban, aztán már nyolc óra is elmúlik, mikorra magukra csukhatják az ajtót. De bennük bujkál a készenlét, a riadalom: — lesz-e eső éjjel; — táncsak nem jég; — az kéne még éjjeli ellés; — bezártuk-e jól a tyúkólat, s ki tudja, még mire nem gondolnak. Ezek az emberek a természettől függés ősi béklyóját minden percben átélik. S hogyan? A tanyák megközelítőleg 70 százalékán nincs iható víz, 86 százalékukban nincs villany (Pest megyében), akad néhány osztatlan iskola, vagy az se: gyalogolnak, kerékpároznak, buszoznak a gyerekek, a szórakozás pedig többnyire egy- egy újság és kevés könyv. Pest megye a tipikusan tanyarendszerű megyék közé sorolható. Bár a tanyák számát tekintve nem tartozik az élmezőnybe, de a dabasi, a nagykátai és a ceglédi járás erősen hasonlítható a szolnokiakhoz, csongrádiakhoz és a szabolcs-szat- máriakhoz. Például o ceglédi járás földhivatalában megközelítően 9 ezer tanyát tartanak nyilván és ezek mintegy 6 ezer 500 katasztrális hold- nyi területet foglalnak el. S még egy adat a járásból: csaknem 2 ezer tanya életveszélyes, illetve teljesen elhagyatott. A sötét 86 százalék — Meg ne írja a nevünket — mondta H. L.-né. — Már ránk szóltak a rokonok, hogy mi is költözzünk be a városba, vagy pedig ne panaszkodjunk. Csak az lesz a vége: itthagyunk mindent. Hogy mi lesz a tanyával? Ott egye meg a fene. Eladjuk. Akármennyiért. Az uram a kecskeméti MÁV-nál dolgozik, így a síneket javítják vagy a betontalpfát ... azaz, pályamunkás. Ott van már vagy tíz éve. Én meg itt küszködök a négy gyerekkel, aztán nemsokára már öten lesznek — bök az ujjúval a gömbölyödő szoknyájára, s közben állan'dóan tesz-vesz az aprócska konyhában: aligha ^van 7—8 négyzetméter, földes, a mennyezet gerendái látszanak. Magam a dikón ülve melegszem a spór mellett, meg a vizespohárnyi pálinkával. Errefelé ez a divat, hiszen meggémberedik az ember, míg a másik tanyáig ér: a várostól toronyiránt 7 kilométerre vagyunk. Amíg az asszony beszél, próbálom elképzelni az életüket, de megcsap a hideg. Két év körüli apróság les ki a szobából, amint ránézek, becsapja az ajtót. Pedig odabent hideg van, csak lefekvés előtt csinálnak tüzet, mert a szobában alszanak a gyerekek, a házaspár idekint a dikón. A háziasszony kihozza, erőszakkal bilire ülteti a gyereket, elébe tolja a kisszéket és rátesz egy darab kenyeret. Mi pedig indulunk körülnézni a portán. Itt bizony összefolyik minden. Az istálló a háznak támaszkodik, ahhoz meg a disznóól, kicsit távolabb a vécé meg a baromfiudvar. Szinte minden sír a gazda keze után. Két tehén és öt disznó van, a szárnyasok számát az asszony sem tudja pontosan. A ház mögötti 800 öl fele lucerna, fele szőlő. — Nem a pénz. Egyszerűen tilos újat építeni — magyarázta H. L.-né. — Ezt a meglevőt tatarozhatnánk, esetleg egy falat is arrébb tehetnénk, kicserélhetnénk az ablakokat, de minek, ez a ház már nagyon öreg. Ráadásul villany sincs és nem is ígérik. így éljem le az életemet, így nőjenek fel a gyerekek? El kell innen menni. Gyorsan elkopnak — Évente több százan jutnak erre a következtetésre. Végül is igazuk van: így senkinek sem kellene leélni az életét, így ne nőjenek fel gyerekek. Ráadásul a termelőszövetkezet hatalmas tábláiban zsebken- dőnyi foltként útját állják a gépeknek a nyolcszáz-ezerhatszáz négyszögöles tanyák. S az életforma: a látástól vakulásig munka, az egészségügyi, szociális és közművelődési ellátás hiánya gátja az általános fejlődésnek is. Csakhogy a tanyákon ma is számottevő a zöldség- és gyümölcstermesztés és különösen az állat- tenyésztés. S ezek az apró gazdaságok nevelik fel a szövetkezeti állat- állományból a szarvasmarha 36, a tehén 47 és a sertésállomány 44 százalékát is. — Szükségünk van a tanyákra — bizonygatta Szűcs László tanácselnök. — A nagyüzemi mezőgazdaság fejlődési üteméit és az ütem várható gyorsulását figyelembe véve itt Abony környékén még legalább 15— 20 évig nem mondhatunk le a tanyákon termett zöldféléről, gyümölcsről, tejről, tojásról, s az ott felnevelt állatokról. Húsz éve Abony körül 52 dűlőút volt, legalább ezerötszáz tanyával, mostanra úgy harmaduk maradt: 550 és 13 kilométeres körzetben állják körül a nagyközséget. Ellentmondani látszom magamnak, de a tanyák ekkora kopása nem nagy baj, sőt a fejlődés természetes velejárója. A további elnéptelenedést azonban lassítani kell. Láttuk ezt előre, ezért a községtől 5 kilométerre villamosítottuk a tanyasorokat, tanyabokrokat és néhány helyen artézi vízről is gondoskodtunk. Így azután a Táborhegy, a Vasút, a Nagyjárás,# a Sashalom- puszta dűlői tanyák állandósulnak. Persze: már amennyire, mert kevés a fiatal. Jellemző, hogy a nagy járási iskolát be kellett zárni, mert nem volt tán tíz gyerek se és Sashalom- pusztán is csak alsótagozatosok vannak vagy húszán. Ez már önmagában is sejteti a tanyák sorsát. A fiatalok lassan elmennek, sőt a középkorúak is, aztán a tanyák addig élnek, amíg az öregek. burggal jöttek, ök bent laknak Abonyban, Egedi Antal másik házában, a háromszoba összkomfortban, a veje üzemmérnök, a lánya is tanult: „nekik már jobb ott”. — Hogy mikor éreztem a legjobban magam? — kérdez vissza Egedi Antal, miközben nadrágszárát simítja és megmér a szemével. — Hogy mikor? Amikor egyedül gazdálkodtam 36 holdon. Hármunké volt a testvéreimmel, az egyik ügyvéd lett, a másik férjhez ment, azért a földet összetartottuk. No, ezt nem panasznak mondom, mert én most is önálló vagyok a magam módján. Nemcsak a tanyára gondolok, bár itt is van mit tenni a kilenc marhával, négy üszővel, meg a húsz disznóval. A téeszben is magam teszem a dolgom: állatfelvásárló vagyok és az elnök igencsak rámbízza az ügyet. Néha százezreket költők. Vettem már egy nap kétezer birkát meg ezerötszáz süldőt. Közben motorral, teherautóval járom az országot, azaz inkább csak jártam, mert néhány nap és nyugdíjas leszek. — Nem kellene nekem már a föld — feláll, a kiürült pálinkásüveg helyett másikat keres, közben hallgat, mintha aprókat bólogatva a szavakat is keresné; előre-hátra megsimítja rövidre nyírt ősz haját, aztán rámveti a tekintetét. — Pedig hát szép az, amikor mindent maga csinál az ember... A téeszszervezésnél úgy voltam: de szépen hangzik „hatezer hektár egyben”. Az elsők között léptem be. Azt is láttam, hogy a nagyobb gazdasághoz több tudás kell, és képzelje ötvenéves voltam, amikor befejeztem a mezőgazdasági technikumot. Innen jártam iskolába a tanyáról, szóval, ha akar az ember ... lehet itt élni. Lehet. dapesten dolgozik a BUDALAKK- nál, vegyész vagy mi. A kislány itthon lakik, de Abonyban dolgozik az ÁFÉSZ-nél. Ö szívesen bemenne a két szoba összkomfortos házba, bent Abonyban. De a lányt nem eresztem. Mit keresne ott egyedül. Majd ha férjhez megy. Mehetne, mert már 23 éves. A lánnyal csak egy pillanatra találkozunk, amíg beköszön: moziba megy. Hogy mit néz meg, azt nem tudja, de az udvarlója érte jött autóval, hát megy. — Nekik már igényeik vannak, nagy lakásra, fürdőszobára, mozira és csavárgásra. Meg is mondták: nekik nem kell a tanya Mi az urammal már csak itt maradunk. Beszéltünk arról, hogy télre beköltözünk, de hát mi lesz akkor a két tehénnel, meg a nyolc disznóval, szárnyasjószág is van vagy nyolcvan. Hogy élünk egyébként? Dolgozunk. Az uram este hamar elalszik, én meg nézem a tévét, mindegy, mi van benne; de szoktam újságot is olvasni, már ha megkapjuk. Van amelyiket ötször is elolvasom, amíg jön a következő. Nemigen járunk sehova, legfeljebb valamelyik szomszéd tanyára, rokonokhoz. Amíg a nagyjárási iskola megvolt, addig működött ott egy klub a tanítónő felügyeletével: citeráztak, énekeltek meg kézimunkáztak. De már az sincs. Mindegy megvagyunk így is. — Hogy mi lesz a tanya sorsa? Arra gondol: ha mi meghalunk? összedől. Már eladni se igen lehet. Talán érdemes volna kicsinosítani, megtoldani, de hát kinek. Újat építeni pedig tilos. A kapuból visszanézünk a fák között megbújó tanyára. Szép lehet ez a környék nyáron. Szép — hallom Sági Bélánét. Meg hogy úgy nézzem: ez itt a muszájerdő. Így hívja mindenki, mert muszáj volt ültetni, különben a szél mind elvitte volna a homokot, széthordta volna, mint a mai idő a tanyasiakat. Igaz, ahogy lett erdő, lett víz is, akkor meg úgy lVolfit nőm lroll nevezték ezt a három dűlőt, hogy ÜICMK IIC1U Kell kisamerika; merthogy akkor itt jó lehetőségek kínálkoztak. Rázatjuk az autót. Az utolsó villanyoszlopot keressük. Sokáig fák között vezet a dűlőút, Abonytól öt kilométerre áll a Sági tanya. Csak az asszonyt találjuk. Az ura tanácstag; „dolgát végzi valamerre”. Amíg bemegyünk, a bundás majd eltépi a láncát. — mit mondjak, amikor .nincs itthon áz uram — ttiutaf hélyét a konyhából átalakított szabóban. — Hát a tanyai életet hogyne ismerném, hogy sokat változott-e? Minden megváltozott, az egész élet. Kezdjük azzal, hogy a gyerekek már tanultak: mind a ketten itt végeztek az abonyi gimnáziumban, a fiú BuSzükség és képesség És most? A lehetőség most is megvolna, s a társadalmi szükséglet is a tanyák mellett szól. De csak a rendben tartott, hasznot, kenyeret adó tanyák mellett. A gazdasági tervező szakemberek statisztikája szerint 2010—2020-ig szüksége lesz a társadalomnak a tanyákon termelt élelmiszerre. Íme néhány adat: a tanyavilág megszüntetéséhez Békés megyében még 21 év kell, Csongrád- ban 70, Szolnokban 25, Pest megyében hozzávetőlegesen 25—30 — a főváros élelmiszer-ellátása teszi bizonytalanabbá a számot —, Karcag könyékén várhatóan 44 évre lesz szükség. Mindehhez tegyünk hozzá még egy beszédes adatot: a tanyai lakosság zárt településre költöztetése 1,7 milliárd forintos kommunális beruházást igényelne csak Békés megyében. Ekkora összeget pedig rövid időn belül aligha lehet erre a célra előteremteni. így aztán néhány év múlva nagy gondot jelenthetnek a kihaló tanyák, jó volna hát a folyamatot mindenütt lelassítani. Csakhogy a fiatalabbak már határozottan kiállnak jogos igényeik mellett, s nem vállalják, vagy csak kevesen a tanyasi életet. Főképpen azt, amit szociális és kommunális elmaradottságnak nevezünk. Az ellentmondást növeli, hogy a tanyán élők már régen nem szegény emberek. Anyagi erejükből futná, hogy életfeltételeiken változtassanak, ezt bizonyítja, hogy a tanyák jelentős része előtt magán-személygépkocsik állnak. Ugyanakkor az épületek elavultak és nemcsak állagukban, hanem szűkek, rossz beosztásúak és egészségtelenek is. Ez ellen tenni jelenleg csak a rendeletek tudatos megszegésével lehet. Külterületen ugyanis tilos az építkezés, még a ház megtoldása is. Csak állagmegóvó tatarozást engedélyezhetnek a tanácsok, s már ahhoz is jóindulatú szemhunyás kell a'hivatal részéről, ha valaki a meglevő helyiségeket akarja megnagyobbítani. Konzerváljuk hát rendeletileg a 40—50 év előtti állapotokat egészen az ezredfordulóig. A fiatalok, a ma 30 évesek Is lassan „elkopnak” a tanyákról. Pedig az ő munkaképességükre szükség volna a termelőszövetkezetekben is és az általános kép azt mutatja,. hogy a tanyákról elsősorban városba: igyekeznek. De mennének-e, s eny- nyien, ha önerőből, esetleg OTP-tá-; mogatással építkezhetnének? Ha az öreg házak helyén megjelenhetnének a kis falvakból is jól ismert modern családi házak, legalább a köz- világításba már bekapcsolt területeken, hiszen ezek már amúgy is bizonyos mértékig koncentrált települések: tanyasorok, tanyabokrok. Ne csak a fiatalokat említsük, hiszen a tanyákon magukra maradt idősebb házaspárok, egyedülállók gondja is összefügg ezzel a problémával. Ha tudomásul vesszük a jelenlegi tanyák felének negyedszázadnyi szükségességét, nem tekinthetjük feleslegesen költött pénznek, hogy erre az időre a XX. század emberéhez méltó körülményeket teremtsünk. Azért sem, mert közben felnövekszik a tanyákon hozzávetőlegesen kétszázezer gyerek, a XXL évszázad generáció jából. Kriszt György Lehet itt élni Abonytól úgy három kilométerre állít meg egy nagyon szép ház, amolyan Móricz Zsigmond módosgazdái- ra emlékeztető. Kívülről nézve lehet vagy öt szobája a háznak, léckerítés választja el a nyári konyhától, a gazdasági udvarban szérű, istálló, ólak, szóval minden van, amire a paraszt ember munkájához szükség lehet. A tanyagazda nem fogad szívesen, csak az aszony határozott, de nagyon csöndes rosszallására tessékel beljebb, s közben magyarázza: ab- rakolni kéne, meg ganajozni, este kilenc előtt nemigen beszélgetnek errefelé, aztán meg az a baj, hogy reggel fél négykor sebesen le köll az ágyról ugorni. Az első szobában ritka látvány fogad: a falakat teljesen beborítják a népművészeti tányérok, aligha lehet az országnak tájegysége, amely itt ne lenne képviselve. Egy szobával beljebb ülünk le: a középre állított asztal, az ágyak, a tükrös szekrény, a falra akasztott családi képek az idilli muUat idézik. A ház lehet már vagy százéves is, a mostani gazdája, Egedi Antal már itt született 63 éve. Alig kezdünk beszélgetni, megérkezik a gazda lánya a férjével meg a pici gyerekkel. WartITT MAR A VILLANY SEM SEGÍTETT EZ A PORTA CSAK NAPKÖZBEN NEPTELEN A szerző felvételei
